Illés TaMara - A mikrofonállvány
Kihunytak a
fények. Mikor az utolsó fénysugár is
elenyészett, néma csend borult a teremre. A legutolsó hangfoszlány is elült, és
nem maradt más, csak a várakozással terhes, izgalommal telt, sötét némaság. Ám
semmi fenyegető nem volt ebben a fekete, hangtalan űrben, mert tudta, hogy a
következő pillanatban valami csodálatos veszi kezdetét.
Mielőtt a szeme hozzászokhatott volna a
mindent körülölelő feketeséghez, egy halvány, kékes fénysugár jelent meg a
színpadon. Fentről szórta fényét, felfedve egy karcsú mikrofonállványt. Nagyot
nyelt, szíve a torkában dobogott, és tudta, hogy hiába csitítaná, nem enyhülne az
ereiben hömpölygő vére őrült irama.
Még nem játszottak a
zenészek, de ő már hallotta a jól ismert dallamot. Még nem hallotta az énekes
lágyan, mégis erősen zengő hangját, mely mint olvadt csokoládé az ember torkán,
úgy folyik, áramlik szét egész bensőjében. Még nem lépett a színpadra a művész,
de ő már látta. De furcsa módon nem a harmadik sor közepéről, ahol addig ült,
szemben a mikrofonállvánnyal, hanem a színpadról. A színpad közepéről tekintett
le, ahol a mikrofon várta gazdáját. Behunyta a szemét, megrázta a fejét, hogy
megszűnjön a furcsa látomás, de mikor újra feltekintett, még mindig a kék fény
ölelésében állt.
Mikor már azt hitte, hogy lehetetlen,
tovább erősödött szíve dobogása. De ez most máshogyan szólt. Nem belülről jött,
nem saját szívét hallotta. Ezúttal a hangszórók keltek életre. Lassabban szólt,
de ő ismerősként fogadta ezt a dobogást.
A közönség életre kelt, egy emberként sóhajtott fel, majd
örömujjongásban tört ki. A várakozás feszültsége egyként robbant ki a sok ezer
emberből. És ő mindezt hallotta, látta. De ő nem egy volt a tömegből, mert nem közöttük
állt, ahogy ők, izgalmában felpattanva a székéből. A felvillanó reflektorok
fényében látta az izgatott arcokat, látta, ahogy egyesek nevetnek, mások sírva
fakadnak, vagy csak megbűvölve tapad tekintetük a színpadra… és őrá.
Hiszen látja az arcukat! Szemben áll
velük! Előttük áll!
A felismerés ereje tornádóként söpört
végig rajta, és szinte letaszította a lábáról. A színpadon állt! Ő, aki soha
nem volt képes egyetlen ember előtt sem szerepelni, ő, aki inkább hallgató
volt, mint mesélő, aki soha nem tudta produkálni magát, most ott áll a
színpadon, sok-sok ezer ember előtt. El akart rohanni, de képtelen volt. Nem
bírta felemelni a lábát, nem tudta egyiket a másik után rakni, mert azok nem
engedelmeskedtek az agya parancsának. Érezte, hogy a jeges rémület forró
izzadtságcseppjei patakként csordulnak le a hátán, és ő elveszíti az uralmát az
érzékei felett.
Már nem hallotta a tömeg üdvrivalgását,
nem hallotta a felcsendülő zenét. Nem volt más, csak az a kék fény. Csak azt
látta. Azon túl vak volt és süket.
„Don’t give up!
It's just the weight of the
world.”
Egy hang szállt felé valahonnan a
távolból. A Hang. Neki szólt, érte szólt.
Ne add fel!
Látta, hogy a közönség egy emberként
integet a színpad felé, de őt csak a hang forrása érdekelte.
„Don’t give up!
Because you want to be heard.”
És akkor meglátta őt. A
színpad alól emelkedett fel, mint egy látomás. Amiről eddig csak álmodott,
annak most végre részese lett. Látta a göndör, barna fürtöket, a csillogó,
hatalmas, barna szemeket, a telt ajkakat, amelyek játszi könnyedséggel
formálták tökéletesre azt a gyönyörű hangot.
A következő másodpercben ott állt előtte.
Intett a közönségnek, üdvözölte őket, és tovább énekelt. Majd tett egy lépést
feléje.
Istenem!
Mit fog szólni? Mit keresek én itt? Ki fognak dobni a teremből! Nem fogom őt
látni többé!, hasított belé a felismerés elemi
erővel. Hiszen neki semmi keresnivalója a színpadon! Menekülni akart,
elrohanni, de a lábai továbbra sem engedelmeskedtek, és ekkor az énekes
közelebb lépett és feléje nyújtotta a kezét.
A kezet nézve cserbenhagyták az érzékei.
A vakrémület jeges áradata vasmarokkal tartotta gúzsban. Lehunyta a szemét és
megadta magát a sorsának.
Lágy tavaszi szellő cirógatta végig az arcát. A vállát karcsú, gyengéd,
mégis erős ujjak érintették. Végigsimítottak rajta, fentről lefelé, majd ismét
elindultak felfelé, simogatva, becézve. Mint aki álomból ébred, lassan
kinyitotta a szemét. A férfi ajkai közül úgy szállt a dal, mint simogató szél.
Érezte, ahogy meleg lehelete végigsimít az ő ajkain, és egész teste
beleborzongott. A férfi ujjai tovább simogatták, becézték a vállát, karját,
derekát, és ő úgy érezte, hogy olvadt viaszként omlik le a színpadra, mert a lábai
nem képesek tovább megtartani a súlyát.
Ám ekkor, mintha a férfi megérezte volna
gyengeségét, erős kezeivel megragadta, felemelte. Nem hagyta, hogy leroskadjon,
biztos kézzel tartotta. És csak neki énekelt, miközben a karjaiban tartotta.
Szinte eggyé váltak. Arcán érezte a férfi parfümjének fanyar illatát, hajának
lágy hullámai végigcirógatták az arcát, tapasztalt ujjai, mint gyönyörű
hangszeren, úgy játszottak testén.
Összetartoztak. Nem létezhettek egymás
nélkül. Ők voltak a dallam és a harmónia. Az adó és a közvetítő.
Az énekes és a mikrofonállvány.
Kettejük érzéki tánca alkotta meg a
csodát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése