T.I. Mara - Válaszutasok MEGJELENT AZ ELSŐ KÖNYVEM!!!

Hogy mit kell tudni a Válaszutasokról, első megjelent könyvemről? 

Kattints ide és máris megtudhatod 😍 

https://tamara-irosarok.blogspot.com/2026/06/ti-mara-valaszutasok-megjelent.html

Lucas Davenport vagy Cotton Malone? John Sandford vagy Steve Berry?

Négy név, négy úriember. Kettő valós, kettő fiktív. Kik ők? Gyorsan lerántom a leplet: John Sandford (eredeti nevén John Roswell Camp) és Steve Berry a valós személyek, amerikai írók, elismert bestseller szerzők. Sokaknak nem kell bemutatni őket, nagy rajongótáboruk van, a világ számos nyelvére fordítják a könyveiket. Aki viszont nem ismeri a két írót, azoknak melegen ajánlom, hogy ismerkedjenek meg velük! Regényeik fordulatosak, izgalmasak, központi alakjaik hús-vér emberek, jó ösztönökkel és még jobb elmével megáldva. Az én esetemben jöhet bármikor bármelyik!

John Sandford krimiket ír, egyik sorozatának, az ún. Davenport könyveknek a főhőse a dörzsölt minneapolisi zsaru, Lucas Davenport, aki az agya mellett nem fél használni az öklét, sem a fegyverét, ha úgy hozza a sors. Legtöbbször kell is, mert nem kispályás bűnözőkkel kerül szembe, hanem elmebeteg sorozatgyilkosokkal. 

Davenport jó szimatú, szókimondó, vagány nyomozó, aki tudja, mit akar, és ha kell, kúszva-mászva, de elkapja a gyilkost. Élve vagy halva. Persze nem dolgozik egyedül, a rendőrség csapata mindig rendelkezésére áll, de Lucas az agytröszt, aki mozgatja a szálakat. 

A történetek jól felépített, kerek egészet alkotnak. Az olvasó minden regényben izgalmas, vérre menő macska-egér játékba csöppen bele, a fejezetekben egymásnak adja a kilincset az üldöző zsaru és az üldözött gyilkos, de megesik, hogy szerepet cserélnek a kergetőzésben. Párhuzamosan folyik a cselekmény, a bűnöző és a rendőrök fej-fej mellett "dolgoznak". Az ember olvasás közben úgy érzi, hogy ő is ott liheg a nyakukba, de a rendőrökkel szemben ő azt is látja, hogy hol közelítenek a gyilkoshoz, és hol vesznek rossz irányt, vonnak le rossz következtetést, hol csúszik ki a kezükből a gonosztevő, míg végül el nem fogják.     

A regényekben nincs misztikum, nincsenek természetfölötti tulajdonságokkal megáldott lények, csak emberek a maguk jóságukkal, gonoszságukkal, éles vagy elborult elméjükkel. 

A szerző honlapja: http://www.johnsandford.org/directory.html

Ízelítő a műveiből: https://www.libri.hu/szerzok/john_sandford.html

Steve Berry regényei, hasonlóan Sandford műveihez, izgalmas történetek, ahol a jófiúk és a rosszfiúk csiki-csukiznak egymással az általuk jónak hitt ügyet szolgálva. 

Egyik sorozatának, az ún. Malone könyveknek a főhőse az amerikai Cotton Malone, a korai nyugdíjba vonult kém, egyben volt haditengerész és jogász. A Dániába költözött férfi egy antikváriumot működtet, ahol könyvkülönlegességeket árul, és ahol mindig megtalálja a baj a rosszfiúk, vagy pedig volt főnökasszonya révén. 

Berry sorozatának regényei kivétel nélkül történelmi szálon indulnak, alapja minden esetben egy régi esemény, ami hatással van a jelenre. Kulcsmomentum egy eltűnt vagy sosem látott irat vagy tárgy felbukkanása, esetleg egy ismert dolog eltűnése, amik rossz kezekbe kerülve végzetes következményekkel járnának az USA-ra, esetleg más országra nézve, akár politikai, akár gazdasági téren. 

A Davenport könyvekhez hasonlóan a Malone sztorikban is párhuzamos történetszövéssel haladunk a végkifejlet felé, csak itt elmebeteg sorozatgyilkosok helyett nagyon is briliáns elmék mozgatják a szálakat mindkét oldalon. Politikai nagyágyúk, országok vezetői, titkos társaságok alapítói, gazdag birtokosok és mindezek csatlósai, akik arra játszanak, hogy megfordítsák a világ rendjét. Malone pedig versenyt fut az idővel, hogy állandó vagy alkalmi segítőivel megakadályozza őket a tervük végrehajtásában.      

A szerző honlapja: https://steveberry.org/

Ízelítő a műveiből: https://www.libri.hu/szerzok/steve_berry.html

Aki szintén szereti ezeket a regényeket, írja meg kommentben, mi ragadta meg bennük! Aki pedig nem ismeri, tegyen egy próbát, szerintem nem fogja megbánni 😉

Jodi Picoult - Sorsfordítók

Volt egyszer egy fiú és egy lány. A Hart és a Gold család gyermekei, akik szinte egy időben születtek és együtt nőttek fel. Lelki társak. Történetük nem hasonlít Rómeó és Júlia történetére, hiszen a szüleik tudják, hogy őket az ég is egymásnak, egymásért teremtette. Nincs kétségük afelől, hogy a gyerekkori barátságot felnőttkori szerelem és házasság fogja követni. És így is lesz. A fiú egy nap nem Emilyt látja barátjában többé, hanem a Nőt. Az iskolában mindenki úgy tekint rájuk, mint a tökéletes párra, akik tökéletes szinkronban vannak, ismerik egymás gondolatait, befejezik egymás mondatait. Az ő szerelmük nem hebrencs tiniszerelem, hanem mély és érett. Ám egyikük olyan titkot őriz, amiről senki nem tud, még a lelki társa sem. És a titok tragédiához vezet. 

Emily nem tud együtt élni a múlt titkával és nem tud megbirkózni az új titokkal sem, ami miatt veszélyben van a jövője. De egyik titokról sem beszélt soha sem Chrisnek, sem a szüleinek. Némán szenved és végső megoldásként arra kéri Christ, hogy segítsen neki megszabadulni a testét-lelkét gyötrő fájdalomtól. A fiú nem tud szerelme nélkül élni, de annyira szereti a lányt, hogy inkább él nélküle, mintsem nap mint nap lássa annak fájdalmát. Teljesítve a lány kérését ellopja apja fegyverét azzal a szándékkal, hogy megmenti a lányt ... az életnek vagy a gyötrő fájdalomtól. 

Picoult szerintem kegyetlen írónő. A szó legjobb értelmében, már ha a kegyetlen szónak lehet jó értelmet kölcsönözni. Olyan szintű érzékenységgel ír a barátságról és szerelemről, a szülői szeretetről, az önfeláldozásról és az áldozatról, hogy nem hagyja nyugodni az ember lelkét és gondolatait. Olyan kérdésekre keresi a választ, hogy mennyire lehet erős a barátság és a szerelem, szerethetünk-e mást jobban, mint saját magunkat, mennyit tudhat és valójában mit tud egy szülő az imádott gyermekéről, és elkerülhető lehetett-e volna a két család tragédiája. Ha azt kérjük a szerelmünktől, hogy segítsen meghalni, vajon igazán szeretjük őt? És ha segítünk a szerelmünknek meghalni, mondhatjuk-e, hogy az életünknél is jobban szerettük? 

Az írónő úgy ír, mint minden regényében. Olvasmányosan, könnyedén, ahogy megszokhattuk, de a története most sem hordoz magában semmiféle könnyedséget. Mert letaglóz. Mint Rómeó és Júlia története. 

Örkény István, az írózseni

Szeretem Örkény István (1912-1979) írásait. Ő teremtette meg a magyar groteszk prózát az abszurd dráma jeles képviselőjeként. Írásait áthatja a nonszensz humor. Történetei tragédiákban és komikus helyzetekben bővelkednek, amiket sokszor nem lehet elhatárolni egymástól, mint ahogy az sem egyértelmű, hogy főhősei hogyan reagálnak a történésekre. Érdekes, néha nehéz, ugyanakkor üdítő, szórakoztató olvasni a regényeit, egyperces novelláit, amik jó társadalmi korrajzot mutatnak fel, és elgondolkodtatják az embert. Egyik kedvenc kisregényem tőle a Tóték, és a belőle készült film (Isten hozta, őrnagy úr!) Sinkovits Imrével és Latinovits Zoltánnal.  

Egy kis ízelítő az egyperceseiből. A színház világa Örkény szemével:

"Örkény István: A színész halála

   Ma délután az Üllői út egyik mellékutcájában eszméletét vesztve összeesett Zetelaki Zoltán, a népszerű színművész.

   A járókelők bevitték a közeli klinikára, de ott hiába próbálták a tudomány legújabb vívmányaival – még vastüdővel is – életre kelteni. A jeles színész, hosszú haláltusa után, este fél hétkor kiszenvedett; tetemét átszállították a Bonctani Intézetbe.

   A Lear király esti előadása e tragikus esemény ellenére is zavartalanul folyt le. Zetelaki késett ugyan egy kicsit, s az első felvonásban feltűnően fáradtnak látszott (néhol szemlátomást a súgó segítségére szorult), de aztán egyre jobban magára talált, s a király halálát már olyan meggyőző erővel jelenítette meg, hogy nyíltszíni tapsot kapott érte.

   Utána hívták vacsorázni, de nem ment. Azt mondta:

   - Ma nehéz napom volt."

"A néző halála

  Nyolc-tíz színész (egy darabhoz átlagban ennyi kell) előzetes bejelentés után, a megbeszélt időpontban, autóbusszal vagy taxin (akinek van, a saját kocsiján) ellátogat a nézőhöz. A szokásos időpont este hét óra, kivéve a vasárnap háromkor kezdődő "matinét".
Ruháikat az előszobában hagyják, bejönnek, helyet foglalnak, némán ülnek, legföljebb halkan beszélgetnek. A néző, bár nem mutatja, szívszorító izgalmat érez. Ennek ellenére megpróbál természetesen viselkedni, mintha vendégei ott se lennének. Hiszen már folyik az előadás.
   Föláll, leül, gondolkozik, aztán vizet ereszt egy kannába, teát főz. A teaivást csak mímeli, mert közben máson jár az esze, ezt mindenki érzi, pedig ő közömbös arcot vág, orrot fúj, ásít is egyet. Ekkor azonban váratlan kitörésre kerül sor: előrelép, hangja ellágyul, szerelmet vall. Szerelme tárgya távol van ugyan, de ő, miközben a monológot mondja, úgy viselkedik, mintha a nő közvetlen közelből hallaná, s mosolyogva biztatná a folytatásra. Aztán még sok mindenféle történik, megszólal például a telefon, érezzük, hogy nem jó hírt kapott, fiatalos mozgása meglassúdik, szemében kialszik a fény, még később egészen ősz lesz, se egyszer csak derekához kap, oda hasított a fájdalom, nyilván epe- vagy vesekő.
    Más ember áll előttünk. Már nem is próbál tettetni, arca beesett, nem törődik semmivel, apjával, húgával, feleségével sem, bele-belehasít a görcs, s egyre világosabb, hogy ezt nem éli túl.
   Nem is. Persze, most szívesen elbújna a színészek kíváncsi szeme elől, hiszen a vadállat is rejtett vackán adja ki páráját, de ő, akár tetszik, akár nem, itt hal meg, ami elég sokáig tart, tovább, mint hinnők, mert a halálért is meg kell küzdeni, de ki hitte volna, hogy ilyen soká! Szegény néző, már a végét járja, de minduntalan erőre kap, eszébe jut valami, s azt el is mondja a színészeknek, ne különösen okos, nem is nagyon jelentős dolgokat, melyek azonban így, egy haldokló szájából, mégis megrendítően hatnak.
   Végre, már a földön vergődve, csapkodva, hörögve, nagy nehezen kileheli lelkét. A színészek összeütik a tenyerüket, s közben szedelőzködnek, majd a kapuban búcsúzkodva azt vitatják, vajon elég természetes volt-e a néző viselkedése, kiváltképp a haláltusája, s ha igen, akkor visszamennek a színházba, s a többi színésznek megadják a néző címét, mondván, hogy ott egy igen érdekes szórakoztató előadás látható."

Igaz történet: Móricz Zsigmond - A kis fecskék táplálják a családot

Nagymamám 82 éves, és szeret mesélni az életéről. Azt szokta mondogatni, hogy a nehézségek, a sokszor szinte kilátástalan szegénység ellenére boldog gyerekkora volt, mert nagy, szerető családban nőtt fel, Szentesen. Édesapja, az én dédapám sokat volt távol a családjától, hogy kubikosként robotolva próbáljon annyi pénzt keresni, hogy eltarthassa a gyerekeit. Dédanyám óvta, védte mamámékat, akiknek azonban már gyerekkorukban dolgozni kellett, hogy gyarapítsák a családi kassza tartalmát.

 

Az egész család egyként szerette a zenét, sokat énekeltek, citeráztak. Mamám egyik bátyja, a fekete hajú, kék szemű Péter operaénekesnek készült. Gyönyörű hangját, nagy álmait azonban szétzúzta egy hadgyakorlat, ahol halálos sebet kapott. 

Emlékszem, hogy gyerekkoromban, amikor leutaztunk Szentesre, többször meglátogattuk mama testvéreit. De volt olyan is, hogy ők jöttek el hozzánk. Sugárzott róluk az életöröm, nagyhangúan, jókedvűen adomáztak, újra és újra elmesélték kölyökkori csínyeiket. Imre bácsi, Jani bácsi és Jóska bácsi voltak a kedvenceim. Aranyosan, érezhető szeretettel mondogatták mamámnak, hogy ő a "kicsi Mari".

Mama sokszor emlegette azt is, hogy egyszer, amikor még kicsi volt, egy híres író járt náluk. Móricz Zsigmond. Aki megírta a történetüket.

"Szentesen, az Újtelepen, apró FAKSZ-házakban csupa szegény ember lakik. Olyanok kaptak itt parcellát, akiknek ezer év alatt a sírparcellán kívül több telkük nem volt. Ma is ingóság nélküli ingatlanok ezek. Törőcsik József kubikos házába megyünk. A ház olyan, mint a többi, de a konyhában egy vékony, magas, „nádszál papné’ kinézésű asszony áll, s ijedten áll, s ijedten néz ránk. Kezeivel önkéntelen nyüzsgő gyerekei után nyúl, nem tudom, miért, félti tőlünk, vagy inteni akarja őket, hogy jók legyenek.

- Törőcsikné?

- Én vagyok.

- Hány gyereke van?

- Tíz.

Egész megijedtem. Első érzésem csak az volt, hogy íme, azért oly hihetetlenül sovány, vértelen, mert tíz gyermekben van szétszíjva a vére.

- Tíz élő - ismétli.

- Három meghalt - elfordul, mintha most rögtön elsírná magát.

- Tessék besétálni - int a szobaajtó felé.

Körülnézek a konyhában. Ennél üresebb konyhát még nem láttam. A téglából rakott hideg tűzhelyen kívül semmi bútorféle, semmi edény, de egyáltalán semmi. Tágas, üres kripta. Bemegyünk, még világos van. Két olyan olcsón úrias ágy a szoba közepén egymás melléállítva. A falon fényképek keretben. Az ajtó mellett boglyakemence.

- Tessék leülni.

Leülünk a két székre. Több szék nincs. Az asszony állva marad. Öt-hat gyerek körülötte. Egyet felvesz a karjára. Gyerekkorom jut eszembe. Így nyüzsögtünk s rajzottunk mi is édesanyám körül, mi is heten voltunk. Az én anyám is így kétségbe lett volna esve, ha idegen beállít, megnézni, hogy egy anyag cseléd nélkül hogy tud meglenni hét gyerekkel. De kikergette volna a kíváncsiakat.

- Hol az ura?

- Munkában van. Szentkirályságon. Útépítés van, ott dolgozik. Csak szombaton jön haza.

Nézem a gyerekeket. Mind nagy szemű, fáradt kis öreg. Hallgatva bámulnak.

- No, gyerekek, mi volt az ebéd?

Az asszony felel: - Igazán ma nem is adtam nekik ebédet.

- Mit ad vacsorára nekik?

- Igazán nem is tudom... Most gondolkozom, mit is adjak nekik. Talán egy kis zsíros kenyeret. Eszembe jut, hogy nemrégen vita volt arról, hogy a magyar asszonyok nem tudnak főzni. Ez is zsíros kenyeret ad...

- Miért nem főz nekik valamit?

- Igazán mit is mondjak... Egy darab fám vagy szalmám, semmi sincs a házamnál.

Édesanyámnak kisdiák koromban volt egy bejárónéja Patakon. Azt mondta, ha anyámtól egy kis lisztet vagy zsírt kapott: „Ennyim van a házamnál.” Sokat mulattunk rajta.

- No, nézze, de így nem laknak jól. Ha van annyi zsírja, hogy zsíros kenyeret csinálhat, hát inkább egy kis levest főzzön a zsírral.

Egy-két darab fát..., istenem...

- Igazán - még mindig habozik az asszony -, igazán egy rántásra való lisztem sincs...

Megzavart az asszony külseje. Oly intelligens a fekete-fehér kockás ruhájában - talán egy papnétól kapta ajándékba -, mégsem képzeltem, hogy tíz gyerek mellett egykanálnyi liszt se legyen..., nem sértettem meg gondolatban sem ennyire...

- És zsírja mennyi van?

- Igazán nem is tudom kimondani - s mint a vesztőre vitt állatból, hirtelen kitör egy iszonyú vonítás -, kérem, nincs semmim!... Egyáltalán semmi, de semmi a világon itt nincs!... Még kenyér sincs..., egy falat sincs...

Egyszerre úgy éreztem magam, mintha felelős lennék érte. Jól vagyok lakva. Délben bő ebédet ettem. S ők délben semmit sem kaptak... Tíz gyerek... Én egy tanyán voltam, ahol valami felséges húslevest tálaltak. Pulyka- és marhahúsból főtt. Meg is magyarázták, hogy a leves akkor jó, ha szárnyas is van benne, de marhahúsnak is kell lenni. Mint fontos dolgot, a társaság meg is vitatta, hogy a budapesti éttermekben hogy lehet az, hogy abból a rengeteg húsból soha jó levest nem főznek... Leves után nyúlgerinc volt. Szeretem a vadat, s igen kínáltak, hogy vegyek még. „Veszek - mondtam -, ha ígéretet kapok, hogy nem kínálnak egyébbel.” Megígérték, de nagyon csodálkoztak, hogy mikor a sült pulykát hozták fel, abból nem vettem. Sajnáltam is, mert a pulyka gyönyörűvolt. Fiatal pulyka. Rózsaszínű. A metszések helyén hófehér hús világított ki. Utána mákos, túrós és káposztás rétes következett. Egy darab káposztást ettem. Kitűnő volt. A fekete is remek, valódi szemes kávéból. Egy jó cigarettát is elszívtam. Csak azt sajnáltam, hogy nem vagyok borivó, pedig gyönyörű aranysárga bor volt az asztalon... Szóval a tanyán jól ettünk. Panaszkodtak, hogy elmúlt a régi világ, mikor hat- s tíz-féle húst is szokás volt tálalni... Most tehát rémülettel néztem ezt a szürke asszonyt, aki éppen úgy odaillett volna az asztalhoz, mint akárki... S akiből most állati üvöltés tör ki, hogy semmi, de semmi megennivaló nincs a háznál. A gyerekek hallgattak, mint a kis oroszlánok a cirkuszban, akiknek nem adnak enni, hogy szelídek legyenek. Ezek is meg voltak szelídítve: éhesek voltak, éhező kis állatkák.

- De ha az urának munkája van, miért nincs ennivalójuk? Hová teszik a pénzt?

- Csak két hete van odakinn. Még eddig egy fillért sem adott haza. Egyetlen fillért sem két hét óta.

- Hát hova teszi a pénzt?

- Neki enni kell, mert ha nem eszik, nem bír dolgozni. Mire a kenyeret is kifizeti, egy fillérje sem marad.

- Hát mennyit eszik? Most jövök Rátka kubikostól. Egypár pengőt csak haza tudnak hozni...

- Mondom, a kenyeret kell neki fizetni... A boltban... Az adósságot... Mert megszólított a boltosné, hogy: „Törőcsikné, nézzenek utána, hogy valamit törlesszenek. Három év óta nem fizették ki az adósságot.”

- Értem. Adósságot törleszt.

- Igen. Megmondtam neki, mikor hazajött, és a két pengőt, amit hazahozott, rögtön elvitte a boltba.

- Mennyivel tartoznak ott?

- Még tizenhét pengővel. Már két héten fizetett neki két-két pengőt.

- És akkor maga hogy él a tíz gyerekkel?

- Én nem tudom. Nem tudom megmondani...

S áll szegény intelligens asszony, mint a nyomor és kétségbeesés szobra.

- Hány osztályt végzett?

- Négy elemit. Többet nem lehetett, mert menni kellett szolgálni.

- A szülei is ilyen szegények voltak?

- Ó, nem. Még én hat párnát kaptam az édesanyámtól, de én már csak kettőt tudtam adni a lányomnak, mikor a tavaszon férjhez ment. A magaméból adtam.

Még ki is házasította a lányát.

- Kihez ment?

- Szegények azok is. Napszámos a vőm, de nagyon szeretik egymást, csak most a fiút beviszik katonának, és a lányom már nagyon úgy van. Majd meg őrülök, hogy mi lesz vele, nem tudok rajta segíteni, én nem tudom, mi lesz a télen, se egy darab fa, se egy szál szalma, tessék megnézni az ágyakat. Belenézek az ágyba, mely a félsötétben eddig nem tűnt fel. Megrettenek, üres. Egészen üresek, még takaró sincs rajtuk, se lepedő. Néhány rongydarab, de olyan rongydarab, még a kutya alá is jobbat vetnek.

- Hogy alusznak ezen? Mivel takarja be a gyerekeket?

- Semmivel. A nappali gúnyájuk, avval takargatom. Én se tudok takarózni, az uram is csak a kabátját teríti magára éccakára, ha itthon van.

- De mi lesz, ha hideg lesz?

- Igazán el sem tudom képzelni. Itt mind megfagyunk. Mind betegek leszünk.

Még mit kérdezzek tőle? Dante pokla emellett üdülő hely.

- Hogy híjják a gyerekeket?

- Júlia, Erzsébet, János már nagyobbak, oda vannak szolgálni. Imre meg a 13 éves László, a 11 éves Mihály, 9 éves József, 6 éves Péter, 3 éves Mária és másfél éves Annus. De nem tudok enni adni ennek a kicsinek, mert ez nagyon ételes, ez a kicsi, hát még most is szoptatom, mert ha nem eszik, legalább azt a kis tejet élvezze, ha talál benne.

Nézem az asszonyt. Mintha nem is anyja, hanem nagyanyja lenne a gyerekeknek.

- Maga még tud szoptatni? Hány éves?

- Bizony már negyvennégy vagyok.

A gyerekek szinte belekapaszkodnak. Egyike a jobb lába szárába, a másik a balba, a harmadik beledől az ölébe, negyedik a karján. Ez egy rakott termőfa.

- Ó, nagyon jó gyerekek. Nagyon jók. Ezt a kicsi Pétert el akarta vinni örökbe a húgom, de nem adom oda, nem adhatom oda, mert meghalok utána! Úgy szeretem őket.

A gyerekek még szorosabban fonódnak az anyjukhoz. Kis sovány testecskék, csak a nagy, értelmes szemük világít nesztelen.

- Maga dolgozik valamit?

- Igen. Most is tömni járok. Mikor hazajövök, úgy rohannak, az eszemet sem tudom. Be kell őket zárni a lakásba, és majd megőrülök, hogy mire jövök haza.

Csak nézem, csak nézem, s csak hallgatom a panasznak ezt a kálváriáját. Ma délben az ezer holdas földbirtokos kimutatta, hogy ő voltaképpen tönkrement. 65000 védett birtokost mentettek meg, de őt nem, mert ő szorgalmas volt, bármi nehezen, de megfizette az adóját, a kamatokat, s most nem tudja, meddig él... Megáll az ész. A tejjel-mézzel folyó Kánaán kiszáradt, mint mikor lecsapolták a mocsarakat. Egyformán pusztulnak a díszmadarak és a proletár szárcsák. Most egy kisfiú jön be, a kilencéves József, szokatlanul kicsi, mintha hatéves lenne. Ragyogóarccal süvít az anyjához, egy darab kenyeret hoz. Még bele sem harapott. Az asszony szégyenkezve dugja, s hátrafordulva azonnal tör belőle a többinek.

- A néni küldte.

Végigremeg bennem a fájdalom: ez az a zsíros kenyér, amit a gyerekeknek szánt vacsorára?A kis fecskék táplálják a családot?A nagy tápláló anya, a nemzet nem tud erről semmit?

1935

Móricz Zsigmond

A kis fecskék táplálják a családot"

Joël Dicker: Az igazság a Harry Quebert ügyben - könyvajánló

A sikeres, fiatal szerző, Marcus Goldman írói válsággal küzd. Hátrahagyva fényűző, ugyanakkor sekélyes, normális emberi kapcsolatokat nélkülöző életét, egy nyugodt kisvárosba, Auroraba menekül egy időre, hogy egykori tanára és örök barátja, Harry Quebert házában megtalálja végre a választ arra, miért nem képes új regénybe kezdeni. Az ihlet reményében érkezik öreg mentorához, de az ihlet helyett egészen mást talál: Harry 33 évvel korábban, 34 évesen szerelmes volt egy kamaszlányba. A nagy Harry Quebert, az ünnepelt írófejedelem, egyetemi tanár, mindenki kedvenc könyvének, A bajok eredetének írója pedofil lett volna?

Marcus visszatér New Yorkba, de még fel sem ocsúdik az első döbbenetből, amikor Harry kétségbeesve hívja fel telefonon, hogy egykori szerelme, Nola meghalt. Majd jön az újabb, minden eddiginél nagyobb ökölcsapás: a 33 éve eltűnt lány maradványai egy kertészeti munka során Harry kertjének földjéből kerülnek elő. Az idős írót letartóztatják gyilkosság vádjával, Marcus pedig, aki meg van győződve barátja ártatlanságáról, visszautazik Aurorába, beköltözik Harry házába, és nekilát, hogy saját maga göngyölítse fel a szálakat, amik szerinte elvezetnek a 15 éves Nola valódi gyilkosához. Az ügyben nyomozó Gahallowood őrmester - a kezdeti ellenszenv után - elfogadja alkalmi társául a kotnyeles írót, hogy együtt derítsék ki, ki és mi állt a kislány eltűnése és meggyilkolása hátterében. 

A nyomozás során egyre több furcsaságra derül fény, a kisváros lakóiról sorra derül ki, hogy titkolnak valamit, és senki sem az, még Nola sem, akinek első látásra tűnik. Szinte nincs a városban olyan, akinek ne lett volna valamilyen kapcsolata a lánnyal, de egy kérdésre senki sem tudja, vagy nem akarja megadni a választ: ki ölte meg a lányt?

Marcus dolgát tovább nehezíti, hogy a kiadója perrel fenyegeti, amennyiben nem adja le időben a következő regényének kéziratát. Majd megszületik az ötlet: Marcus írja meg a Harry Quebert-ügy történetét, amivel nagyot kaszálhatnak, hiszen Amerikában minden sajtóorgánum ezzel a témával foglalkozik. 

A nyomozás során - több idősík között ugrálva - követhetjük a kisváros lakóinak sorsát, jelenükre nagy hatással bíró múltbéli döntéseiket, tetteiket, megismerhetjük egy mentor és tanítványa barátságának történetét, és tanúi lehetünk egy új regény születésének is. 

Az új regényben kibontakozó történet egy tragédiába torkolló szerelmi szálat követ végig, ami számtalan módon gubancolódik össze, ahogy újabb és újabb személyek lépnek be a 33 évvel korábbi események sodrába. A két nyomozó egyre furcsább és baljóslatúbb dolgokat fed fel, míg végül két hónap alatt megoldják az ügyet ... vagy mégsem? Mindenesetre az új regény megszületik, de mikor is van vége egy történetnek? Amikor az élet úgy hozza, mert mindig merülhet fel újabb kérdés, újabb tény.

Aki izgalmas, olvasmányos regényt keres, és közben bepillantást is szeretne nyerni az írók és a kiadók világának kulisszái mögé, annak szívből tudom ajánlani Az igazság a Harry Quebert ügyben című alkotást. 

Jodi Picoult: Vezeklés - könyvajánló

Szeretem Jodi Picoult regényeit. Olyan témákat és élethelyzeteket feszeget, amelyek körülöttünk is fel-felbukkannak, de amik soha nem egyszerűek vagy könnyedek, de mindig erős morális üzenetük van, bár soha nem a legegyértelműbb módon. 

Picoult írt már Asperger-szindrómával született, gyilkossági ügybe keveredett fiúról; nővére életének megmentése céljából világra hozott, a donor-léttől menekülni akaró kislányról; boldog gyerekkort élt nőről, aki már anyaként tudja meg, hogy apja anno elrabolta, és az anyja nem halt meg; szívátültetés árán életben tartható kislányról, miközben az egyetlen donor a kislány testvérét meggyilkoló, saját szívét a gyereknek felajánló halálra ítélt; gyereket kihordani képtelen zeneterapeutáról, aki az újabb tragédia után férje helyett barátnője karjaiban talál vigaszt, és meg kell küzdeniük kapcsolatukért .... és sorolhatnám. 

Nagyon nehéz témák, sorai tragédiákat tárnak fel. Viszont az írónő olyan olvasmányosan és remek történetvezetéssel formálja főhősei sorsát, hogy a regényeit nem lehet letenni. Mindig több szempontból mutatja be a történetet, általában egyes szám első személyben ír, de mindig más-más karakter áll a középpontban. 

A Vezeklés című regény nem csak különböző karakterek szemével "láttatja" az eseményeket, hanem különböző korokba, sőt, világokba vezet el minket. Több regényt olvashatunk egy kötetben. Megismerkedünk Sage Singerrel, egy fiatal lánnyal, aki pékként dolgozik, éjszaka, a sütők és kemencék mellett. Teszi ezt nem csak azért, mert szereti a két kezével előállítani a péksüteményeket, családi recepteken kívül sajátokat is kitalálva, hanem azért, hogy el tudja kerülni az emberek társaságát, és az arcán lévő sebhelyeket kutató kíváncsi tekinteteket. Autóbalesetben sérült meg, amiben elveszítette édesanyját is. A lelkiismeret furdalás és a fájdalom miatt bezárkózik, egyedül az apácából pékbolt tulajdonossá vált főnöknőjének, egyben barátjának nyílik meg valamennyire. Eljár egy önsegélyező csoportba, ahol találkozik egy öregemberrel, egy köztiszteletben álló volt tanárral. Jozef Weber a barátjává válik, de egy nap szörnyű titkot tár fel Sage előtt, ami kihatással lesz a  lány jövőjére, egyben feltárja előtte gyökereit és nagyanyja tragikus múltját. 

Elbeszélések útján ismerjük meg az öregember és testvére gyerekkorát, hogyan sodródtak a hitleri Németországban a nácik seregébe, milyen rémtetteket vittek végbe. Megismerjük Sage zsidó származású nagymamájának tragédiáját, hatalmas életerejét és küzdeni tudását. És miközben Sage megismerkedik egy nácik felkutatására szakosodott nyomozóval, feltárul előttünk a nagymama által a haláltáborban írt fantasy történet, aminek hősei a nagyi életének tragikus és kegyetlen fordulatait mintázzák. 

Mélyen eltemetett fájdalmak, bűnök, az élni akarás, a feladás, a sodródás és a feloldozás iránti vágy állnak a regény mondanivalójának középpontjában. És az a felvetés, hogy kérhetünk és adhatunk-e feloldást bárkinek is, ha a bűne sok-sok ember ellen irányult, és tehetett-e mást ez a bűnös, mint amit megtett.

Az írónő azonban mellőzi a pátoszt, és mellőzi a didaktikát. Nem szájbarágós, nem akarja irányítani a véleményünket, csupán gondolkodtatni akar. Mélyen. És sikerül neki. Mint minden regényével.

Jodie Picoult - Vezeklés

Star Wars VII.

Olvasás tekintetében mindig is mindenevő voltam, a szellemi táplálkozást pedig meglehetősen korán kezdtem. Három évvel idősebb nővérem tudna mesélni arról, milyen az, amikor a húga ott nyomul mellette, amikor ő leckét ír, és minden ellenkezése dacára nem tágít mellőle, ő is feladatokat kér Anyutól, hogy végül együtt tanulják meg az írás-számolás-olvasás művészetét. 

Köszönhetően szorgalmamnak és korai érdeklődésemnek (ami talán abból fakadt, hogy nem vettek fel óvodába helyszűke miatt, és azért, mert anyu itthon dolgozott), úgy vezettem le a kreatív energiáimat, hogy faltam a betűket és a számokat. Ennek okán az iskola első osztályát végigunatkoztam, mert új dolgot nem tanítottak, maximum azt tudtam meg, hogy az önállóan megszerzett tudásomra hogyan kellett volna igazából szert tennem.

Alsó tagozatba jártam, amikor nagypapámnál, aki szerette a sci-fit, találkoztam egy történet két kötetével. Az írók csodás világot teremtettek, és teljesen elvarázsoltak. Mivel a hagyományos mesékből már kinőttem, nagy lendülettel vetettem rá magam az újonnan szerzett kincsekre. 

Hogy mi volt a  két kötet?

A George Lucas által teremtett világ elvarázsolt, de nem azért, mintha a médiából már akkor folyt volna a reklámhadjárat. Hiszen abban az időben a médiának még nem volt ennyi ága, tömegeket mozgató hatalma pedig még kevésbé. Nem olvashattam külön háttértörténeteket az íróról, a könyvek születéséről, és akkortájt nem találkoztam még a filmekkel sem. 

De a könyvekkel való találkozás után nem olyan sokkal kezdett kitárulni a világ, és láttam mindkét sztori filmváltozatát. Majd jött a harmadik rész, A Jedi visszatér, majd a Star Wars-világ többi, hivatalos folytatása. És - már felnőtt koromban - megjelent az előtörténet trilógiája is könyvben és filmen. Ennyi olvasni- és látnivaló, a hosszú évek, és az online világ beköszönte után sikerült elég jól megismerem a Lucas által teremtett birodalmat. És, bár a kezdeti lelkesedés már messze van, még mindig szeretem.

És hogy miért is született ez a bejegyzés? Azért, mert  2015. decemberében a mozikba kerül a következő Star Wars film. Érdeklődéssel várom!

R.I.P Gabriel García Márquez

Középiskolás koromban azt a feladatot kaptuk egy nyári szünetre, hogy olvassunk el négy regényt. Természetesen mindenkinek felcsillant a szeme, mert a jutalom két darab ötös volt, de természetesen csak abban az esetben, ha be is tudjuk bizonyítani, hogy elolvastuk őket. Mivel öt éves korom óta imádok olvasni (ez talán furcsa, de tényleg így van :D), nem jelentett problémát átrágni magam a négy vaskos köteten egy nyár alatt. 

Akkoriban a jó jegyek könnyű megszerzését éreztem a jutalomnak, de mai fejjel már tudom, hogy sokkal többet kaptam, mint két ötöst. Az irodalom, a regények, az írók, és az írás szeretetét, tiszteletét.

És hogy mi volt a négy kiolvasandó regény?

Mihail Bulgakov - Mester és Margarita

Thomas Berger - Kis Nagy Ember

Gabriel García Márquez - Szerelem a kolera idején

Gabriel García Márquez - Száz év magány

Ajánlom mindenkinek ezt a négy könyvet, mert amennyire különböznek az íróik, annyira egyformán nagyszerű mindegyik történet.

Bulgakov már 1940-ben, viszonylag fiatalon, 48 évesen meghalt. A Mester és Margarita volt az utolsó műve, haláláig írta, de csak hosszú évekkel később, 1966-ban jelenhetett meg. Szatirikus művei már életében is a cenzúra áldozatául estek. 

Bergernek viszont szép hosszú élet adatott; idén tölti be a 90. évét. 

Gabriel García Márquez tegnap hunyt el, 87 éves korában. Nagy író volt, csodás mesélő. Nyugodjék békében!

Jodi Picoult

A Házirend a 4. regény, amit Jodi Picoult-tól olvasok. Nagyon érzékeny írónak tartom, akinek a témája mindig elgondolkodtató és felkavaró. A történetei jelen vannak a világ létező társadalmaiban. Létező történetek létező emberekről. És ez valahogy szomorú.

Jodi Picoult képessége, hogy ráirányítsa a figyelmet bizonyos problémákra, elképesztő. Szeretem a történeteit, a látásmódját, és a karakterei megformálását, akik átlagos emberek nem átlagos problémákkal, nem átlagos körülmények között élve.

Tartalom:

"Jacob Hunt nem átlagos tinédzser: Asperger-szindrómája van. Képtelen értelmezni a szociális jelzéseket, sehogy sem találja a helyét kortársai között, és még attól is retteg, ha egy másik ember szemébe kell néznie. A fiút semmi sem érdekli jobban, mint a bűntények felderítése. Mindent tud a helyszínelésről, és nemegyszer valódi bűntények helyszínén is feltűnik, frászt hozva ezzel a vermonti kisváros rendőreire. Amikor Jacob segítője, egy fiatal gyógypedagógus lány brutális gyilkosság áldozatává válik, fordul a kocka, és most a rendőrség jár Jacob nyomában. A fiú érzelemmentessége, üres tekintete és szokatlan reakciói pedig szinte felérnek egy beismerő vallomással… Hogyan küzd meg Jacob és családja a betegséget övező félreértésekkel és előítéletekkel? Hogyan tud segítő kezet nyújtani egy anya, aki maga sem találja az utat a fiához, és egy kamaszodó öcs, aki sohasem élhetett normális életet beteg testvére miatt? Jodi Picoult kíméletlenül őszinte regényéből megtudjuk, milyen nehézségekkel kell megküzdeniük azoknak a családoknak, akik autista gyermekeket nevelnek – és közben éles kritikát kapunk az amerikai igazságszolgáltatási rendszerről és a szenzációhajhász, megbélyegző kisvárosi társadalomról is. A Házirend azonban krimiként is megállja a helyét, hiszen az első oldaltól az utolsóig végig kísérti az olvasót a kérdés: bűnös-e Jacob Hunt?"



***

House Rules is the 4th novel of Jodi Picoult that I read. She is a very sensitive writer whose themes are always thought provoking and unsettling. Her stories are there in our existing society all over the world. They are like real stories about real people. And this is sad. Jodi Picoult's ability of attracting attention to certain problems is amazing. I like her stories and her imagery, and the way she creates her characters. They are average people with not average problems in not average circumstances.

Synopsis:

"HOUSE RULES is about Jacob Hunt, a teenage boy with Asperger’s Syndrome. He’s hopeless at reading social cues or expressing himself well to others, and like many kids with AS, Jacob has a special focus on one subject – in his case, forensic analysis.

He’s always showing up at crime scenes, thanks to the police scanner he keeps in his room, and telling the cops what they need to do…and he’s usually right. But then one day his tutor is found dead, and the police come to question him. All of the hallmark behaviors of Asperger’s – not looking someone in the eye, stimulatory tics and twitches, inappropriate affect – can look a heck of a lot like guilt to law enforcement personnel -- and suddenly, Jacob finds himself accused of murder. HOUSE RULES looks at what it means to be different in our society, how autism affects a family, and how our legal system works well for people who communicate a certain way – but lousy for those who don’t. "

- from http://jodipicoult.com/house-rules.html -

Carloz Riuz Zafón - A szél árnyéka

Kölcsön kaptam egy könyvet pár nappal ezelőtt. Egy spanyol író, Carloz Ruiz Zafón A szél árnyéka című regényét. Azzal a megjegyzéssel, hogy "Ez az egyik kedvenc könyvem. Fordulatos, néha misztikus, szinte félelmetes, szenvedélyes, és nagyon jó korrajz a háború utáni Barcelonáról. Szerintem tetszeni fog."

És ez így van!

A történet a 2. világháború utáni zűrzavaros világban játszódik, mikor az emberi élet olyan olcsó, hogy köpönyegforgató pribék rendőrök kényének-kedvének kiszolgáltatva lenni természetesnek tűnik, viszont semmi sem képes az olyan emberi érzéseket lerombolni, mint a szerelem, szeretet és barátság. 

Egy könyv és annak írója körül bonyolódik a történet. Mesélőnk, Daniel Sempere 11 éves, mikor könyvkereskedő édesapja elviszi az Elfeledett Könyvek Temetőjébe, azzal, hogy az a könyv, amit ott kiválaszt magának, meg fogja határozni egész további sorsát. És így is lesz. A fiút rabul ejti a különös történet, és mindent meg akar tudni az írójáról, Julian Carax-ról, de minduntalan falakba ütközik. Hosszú évek alatt eljut odáig, hogy szerelmeken, rendőrkopók fenyegetésein, különös alakok elbeszélésein keresztül, koldusból lett jóbarátjával felgöngyölítik a regény írójának történetét,  megismerik az életét, miközben sajátjukat majdnem elveszítik.

A történet idősíkokon, és több mesélő elbeszélésein keresztül vezet a végkifejletig, miközben több család életébe nyerünk betekintést, és tanúi lehetünk mély barátságok és szerelmek, és még mélyebb gyűlölet születésének. És annak, hogy milyen hasonló lehet két ember sorsa.

Bátran ajánlom a könyvet mindenkinek, aki szereti a fordulatos, filmszerűen pergő történeteket, amiben egyaránt megtalálható a humor és a torokszorító szomorúság,  a felemelő vagy éppen undort keltő emberi tulajdonság.

Egy biztos: nincs üresjárat, nincsen olyan mondat, aminek ne lenne mondanivalója, vagy ne lenne a későbbiekben jelentősége.

  

Azt hiszem, hogy a szerző Angyali játszma és A mennyország fogságában című regényeit is fel kell kutatnom :)

Olvassunk valamit

   
Nem tudom, ki hogy van az olvasással, de én nem tudok meglenni nélküle. Olyannyira, hogy egyszerűen értetlenül állok az olyan kijelentések előtt, mikor valaki azt mondja, hogy nem olvas könyveket, mert nincs rá ideje, nincs hozzá kedve, elég neki a munkához szükséges dokumentumokat olvasni nap mint nap, és így tovább. Szerintem ezek igencsak gyenge érvek. Aki nem olvas, hogyan jut elegendő szellemi táplálékhoz? Nem úgy tartják, hogy olvasni KELL ahhoz, hogy fejlődjön a szókincsünk, gyarapodjon a fantáziánk? Nem lehet elegendő a vizuális inger, amit a tévécsatornák és dvd-k, valamint a számítógép, internet kínál. 

     Ahogy mondtam, én nem tudok meglenni olvasás, könyvek nélkül. Olyannyira, hogy halmozom az élvezeteket és egyszerre mindig több könyvet olvasok. Kell egy könnyedebb, kell egy mélyebb, elgondolkodtató alkotás, kell egy kisebb terjedelmű, ami könnyen befér a táskámba, hogy a metrón is tudjak olvasni munkába menet, és hazafelé. Nem mondom, hogy naponta több órát töltök olvasással, mert annyi szabad időm nincs, de mindig szakítok rá legalább negyed órát. Ez olyan dolog, ami ... jár nekem :) Ami nélkül nem lennék teljes.

     Ma két regényt fejeztem be: Tad Williams - Virágok háborúja, illetve Nicholas Sparks - Menedék. Két merőben más stílusú regény.

A Virágok háborúja fantasy, amiben Williams csodálatos tündérvilágot teremt, ám kiderül, hogy semmi és senki nem az, aminek látszik, még akaratán kívül e különös világba csöppent 30 éves, kiégett zenész főhősünk sem, aki röpke időn belül visszasírja eseménytelen, kisstílű földi életét. Ám kiderül, hogy ő a kulcs egy ördögi terv megvalósításához, és rövidesen nincs olyan fura teremtménye a tündérvilágnak, aki ne akarná őt fogságba ejteni és elpusztítani. Fordulatos, kalandos történet párhuzamos világokról, a Jó és Rossz örök harcáról.

A Menedék egy fiatal nő elgondolkodtató, felkavaró története, aki felbukkan egy poros kisvárosban, űzött vadként, riadtan, és próbál új, átmeneti lakhelyén észrevétlenül éldegélni. Azonban felkelti a két kisgyerekét egyedül nevelő özvegy férfi figyelmét, és a nő, kétségei ellenére, kapcsolatot teremt a családdal. A történet kiszámíthatóan, egy ideig szinte lassan csordogál, nem tartogat meglepetéseket, mégis működik. A férj karakterének felbukkanása, bármennyire ellenszenves is ez a bomlott elméjű, szadista ember, szükségszerűen felpörgeti az eseményeket, mígnem elérkezünk a sejthető végkifejletig.

Két merőben más stílus, egyben hasonló mondanivaló, hiszen mindkettőben küzdelem folyik a fennmaradásért. A Virágok harcában két világ léte a tét, a Menedékben egy nő és egy család élete.

    

     Az asztalomra nézve találok még olvasnivalót, nem fogok unatkozni a továbbiakban sem, azt  hiszem :) A hektikusság jegyében itt van Marian Keyes édes-bús-könnyed regénye, Hermann Hesse mély mondanivalójú, elgondolkodtató alkotása, Maggie Stiefvater fantasy történetfolyamának második része és Tasmina Perry árulással, hazugsággal, bűnökkel terhes, felső tízezerről szóló története. Jó nekem! :)