2015. augusztus 24., hétfő

Örkény István, az írózseni


Szeretem Örkény István (1912-1979) írásait. Ő teremtette meg a magyar groteszk prózát az abszurd dráma jeles képviselőjeként. Írásait áthatja a nonszensz humor. Történetei tragédiákban és komikus helyzetekben bővelkednek, amiket sokszor nem lehet elhatárolni egymástól, mint ahogy az sem egyértelmű, hogy főhősei hogyan reagálnak a történésekre. Érdekes, néha nehéz, ugyanakkor üdítő, szórakoztató olvasni a regényeit, egyperces novelláit, amik jó társadalmi korrajzot mutatnak fel, és elgondolkodtatják az embert. Egyik kedvenc kisregényem tőle a Tóték, és a belőle készült film (Isten hozta, őrnagy úr!) Sinkovits Imrével és Latinovits Zoltánnal.  



Egy kis ízelítő az egyperceseiből. A színház világa Örkény szemével:

"Örkény István: A színész halála

   Ma délután az Üllői út egyik mellékutcájában eszméletét vesztve összeesett Zetelaki Zoltán, a népszerű színművész.
   A járókelők bevitték a közeli klinikára, de ott hiába próbálták a tudomány legújabb vívmányaival – még vastüdővel is – életre kelteni. A jeles színész, hosszú haláltusa után, este fél hétkor kiszenvedett; tetemét átszállították a Bonctani Intézetbe.
   A Lear király esti előadása e tragikus esemény ellenére is zavartalanul folyt le. Zetelaki késett ugyan egy kicsit, s az első felvonásban feltűnően fáradtnak látszott (néhol szemlátomást a súgó segítségére szorult), de aztán egyre jobban magára talált, s a király halálát már olyan meggyőző erővel jelenítette meg, hogy nyíltszíni tapsot kapott érte.
   Utána hívták vacsorázni, de nem ment. Azt mondta:
   - Ma nehéz napom volt."


"A néző halála

  Nyolc-tíz színész (egy darabhoz átlagban ennyi kell) előzetes bejelentés után, a megbeszélt időpontban, autóbusszal vagy taxin (akinek van, a saját kocsiján) ellátogat a nézőhöz. A szokásos időpont este hét óra, kivéve a vasárnap háromkor kezdődő "matinét".
Ruháikat az előszobában hagyják, bejönnek, helyet foglalnak, némán ülnek, legföljebb halkan beszélgetnek. A néző, bár nem mutatja, szívszorító izgalmat érez. Ennek ellenére megpróbál természetesen viselkedni, mintha vendégei ott se lennének. Hiszen már folyik az előadás.
   Föláll, leül, gondolkozik, aztán vizet ereszt egy kannába, teát főz. A teaivást csak mímeli, mert közben máson jár az esze, ezt mindenki érzi, pedig ő közömbös arcot vág, orrot fúj, ásít is egyet. Ekkor azonban váratlan kitörésre kerül sor: előrelép, hangja ellágyul, szerelmet vall. Szerelme tárgya távol van ugyan, de ő, miközben a monológot mondja, úgy viselkedik, mintha a nő közvetlen közelből hallaná, s mosolyogva biztatná a folytatásra. Aztán még sok mindenféle történik, megszólal például a telefon, érezzük, hogy nem jó hírt kapott, fiatalos mozgása meglassúdik, szemében kialszik a fény, még később egészen ősz lesz, se egyszer csak derekához kap, oda hasított a fájdalom, nyilván epe- vagy vesekő.
    Más ember áll előttünk. Már nem is próbál tettetni, arca beesett, nem törődik semmivel, apjával, húgával, feleségével sem, bele-belehasít a görcs, s egyre világosabb, hogy ezt nem éli túl.
   Nem is. Persze, most szívesen elbújna a színészek kíváncsi szeme elől, hiszen a vadállat is rejtett vackán adja ki páráját, de ő, akár tetszik, akár nem, itt hal meg, ami elég sokáig tart, tovább, mint hinnők, mert a halálért is meg kell küzdeni, de ki hitte volna, hogy ilyen soká! Szegény néző, már a végét járja, de minduntalan erőre kap, eszébe jut valami, s azt el is mondja a színészeknek, ne különösen okos, nem is nagyon jelentős dolgokat, melyek azonban így, egy haldokló szájából, mégis megrendítően hatnak.
   Végre, már a földön vergődve, csapkodva, hörögve, nagy nehezen kileheli lelkét. A színészek összeütik a tenyerüket, s közben szedelőzködnek, majd a kapuban búcsúzkodva azt vitatják, vajon elég természetes volt-e a néző viselkedése, kiváltképp a haláltusája, s ha igen, akkor visszamennek a színházba, s a többi színésznek megadják a néző címét, mondván, hogy ott egy igen érdekes szórakoztató előadás látható."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése