Nehéz úgy írni egy dalról, hogy magát a dalt nem lehet megmutatni, mert nem érhető el, és csak azok ismerhetik, akik látták Dimash 2021. január 16-án bemutatott digitális show-ját, ami még ma nézhető, utána pedig már csak egyetlen alkalommal, január 31-én.
De muszáj írnom erről a kazah dalról, amit a Gaissin-Aringaly szerzőpáros alkotott, mert gyönyörű, és gyönyörűségében is felkavart, amikor először hallottam, pedig a szövegét akkor még nem is ismertem. Hogy miről szól? Az én lelkem úgy olvassa a dalt, hogy arról, amivel nap nap után szembenézünk: a rohanó életben megvalósítottuk-e az álmunkat, úgy éltünk-e, ahogyan szerettünk volna, van-e, marad-e mellettünk társ, aki végigkísér minket az úton. És elsősorban arról, amire igyekszünk nem gondolni, és amiben mindig egyedül vagyunk: az elmúlásról.
Furcsa lehet, hogy egy 26 éves, ereje teljében lévő fiatalember ilyen mély, komor témáról énekeljen, de aki ismeri Dimash Qudaibergent, az nem csodálkozik, mert jól tudja, hogy ő az a művész, aki bátran énekel a hazaszeretetről, a békevágyról, a megosztottságról, a tiszteletről, az ember zsigeri félelmeiről, fájdalmáról, csakúgy mint a szeretetről, szerelemről, vagy azok elmúlásáról, a megvalósult vagy elhalt álmokról. Vagyis az életről magáról.
Dimash halkan, nyugodtan, mélyebb tónusú énekléssel nyitja a dalt, ám mire elringatna a hangjával, a zene megváltozik, és hangosabb, erősebb lesz. A kezdeti mélyebb, lágyabb énekhang is erőteljesebbé, magasabbá és élesebbé válik, majd Dimash modulálással tovább fokozza a feszültséget, hogy aztán hirtelen visszahalkulva, szinte suttogva, töprengőn, fájdalmat sugározva énekeljen tovább, végül elnémuljon. Ahogy a hangszerek átveszik a főszerepet, felerősödik a dob és a kobyz hangja, majd bekapcsolódnak a gitárok, rock stílusba rántva a dalt. Minden mozgásba lendül, a fények villódzva követik a hangszerek zaklatott játékát, csak Dimash áll a színpad közepén mozdulatlanul, széttárt karokkal, ég felé fordított arccal, lehunyt szemmel. Egy ember, aki elfogadja a megmásíthatatlant, és megbékél. Ekkor hirtelen megszakad a zene, majd a beállt csendbe halkan visszakúszik a kobyz zongorával kísért, síró hangja, hogy aztán belehulljon a csendbe.
A dal általam fordított magyar szövege:
Múló élet
Felhőtlen, édes gyermekkor
Boldog pillanatok,
De hiába próbálod
Vissza őket sosem kaphatod.
A sors már csak ilyen
E nap is eltűnik messzire.
A képzelet és az álmok harcolnak
És minden, minden csak káprázat.
Mikor az idő körbeér
Az élet is véget ér
Elúszik, mint a folyó.
De a fényed ne hunyjon ki csalón
Míg nemes álmod nem lesz való.
Az élet véget ér
A tárgyi világ semmit sem ígér.
Fényed ne hunyjon ki csalón
Míg nemes álmod nem lesz való.
Mikor köd üli meg a lelked
Mikor a boldogság elkerül téged
Mikor egyedül maradsz a világban
Hol az a lélek, ki néked erőt ad?
A virágzó fiatalság
Lassan nem több mint délibáb.
Hiába csapod be magad
Minden a sors kezében marad.
Mikor az idő körbeér
Az élet véget ér
Elúszik, mint a folyó.
De a fényed ne hunyjon ki csalón
Míg nemes álmod nem lesz való.
Az élet véget ér.
A tárgyi világ semmit sem ígér.
Fényed ne hunyjon ki csalón
Míg nemes álmod nem lesz való.
