2019. május 18., szombat

Eurovision 2019 - my favorites: North Macedonia, Russia and Sweden


My favourites in this year are North Macedonia, Russia and Sweden. Songs are awesome as well as the singers. So come on, girl and guys, you can do it!





And about our song... I am proud of Joci Pápai because his song was great and deserved to be in the Grand Finale. But I have to accept the decision of Europe (maybe it was a political, rather than an artistic "verdict", but I need to tell you that not all of the Hungarians agree with the goverment's mentality).


2019. május 3., péntek

A kisember és a nagy diktátor találkozása - A diktátor, Vígszínház

Gyerekkoromban a szombat-vasárnap sokszor talált a tévé előtt. Akkor még nem voltak gyerekcsatornák, azt néztük, ami volt, és választási lehetőség híján, egyben nagy szerencsémre, sok kis nagyembert ismertem meg. A némafilmek hőseit, Buster Keaton-t és Humor Harold-ot, Stan és Pan kettősét, és volt egy keménykalapos, bajuszos, nagy cipős, csámpás kisember, bizonyos Charlie Chaplin, aki a kedvencem lett.
Már gyerekként is imádtam hőseim állandó csetlés-botlását, idétlenségét, olykor hajmeresztő mutatványait, ahogy bohóc módjára keverednek bele a slamasztikába és ugyanígy másznak ki onnan, miközben a "fél világ" üldözi őket.
Ennek a csetlés-botlásnak voltam tanúja május 2-án este a Vígszínházban is, A diktátor című, nagy sikerű előadáson. 

Charlie Chaplin a két világháború közé helyezett darabja az abszurd, a paródia és a tragédia furcsa, szórakoztató, egyben megrendítő elegyét alkotta meg, és ez került a színpadra is. Képzeletbeli, de nagyon is valós országok, elnagyolt, alig-díszletben bolyongó emberek története ez. Eső-kelő, síró-nevető, a sorsukkal küzdő, emberi mivoltától is megfosztott zsidó kisemberek és mások sorsát alakító, kikarikírozott diktátorok és talpnyalóik viszik el a nézőt egy régen volt, de nagyon is mai világba.
Hynkel, a tábornok és hű sleppje, Herr Spejz, megerősítve a "találékony" Herr Heringgel, dédelgetik álmukat, amiben Hynkel a világ császára lesz, és úgy játszik majd az egész mindenséggel, mint a világlufival. A tervük valóra váltása céljából bármire képesek. Hogy milyenek ők? Ha valaki nem illik a képbe, azt elteszik az útból, lehetőleg láb alól. A gyárban összeesküvők vannak? Elintézik őket, bár, mivel kell a képzett szakmunkás, a kivégzésük előtt kiképeztetik velük az utódaikat. Hynkel és Spejz azonban jó megfigyelők: van egy közös az összeesküvőkben. Barna a hajuk! Gyorsan találnak megoldást: ki kell irtani a barna hajúakat. Ja, hogy ők maguk is barnák? Pfff, akkor nincs mese.... De, talán mégis inkább elnapolják ezt a kérdést. Mert megtehetik.
Hynkel, világuralmi tervei dédelgetése közben meg akarja támadni a szomszédos Ausztiriát, amihez viszont pénzre van szükség, ezért kölcsönt akar felvenni egy gazdag zsidótól. Hogy nagylelkűségét mutassa, a tárgyalások idejére kész felfüggeszteni a zsidóüldözést, de hiába. Az idegbajos Hynkel állapotán nem segít, hogy nem kap kölcsönt, sem az, hogy más jelentkező is akad a szomszéd ország megszállására, de Hynkel és Spejz mindig résen van...
Mindezek előtt és közben a zsidó Borbély végigbotladozik a háborún, megmenti Hynkel emberének, Schultz hadnagynak az életét, kómába esik, majd egy olyan világra ébred, ahol üldözik a népét, bár fogalma sincs, miért, sem arról, hogy ő maga kicsoda. Addig csetlik-botlik, amíg unos-untalan összetűzésbe keveredik Hynkel katonáival, szerelembe esik Hannaval, a zsidó lánnyal, és újra találkozik a meghasonult Schultz hadnaggyal.
Az őrület Ausztiria lerohanásáig fokozódik, Hynkel és a Borbély szerepcseréjével csúcsosodik ki, és a diktátornak hitt Borbély humanista beszédével ér véget.

Az előadás mintegy körkapcsolásban halad előre, hol a Borbély, hol Hynkel történetébe csöppen bele a néző. Jómagam Chaplin filmjét sokszor láttam már, de ezt az előadást most először, és úgy éreztem, hogy a színpadon is gördülékenyen halad előre a sztori, de maguk a szereplők nem feltétlenül mutatják ugyanezt a gördülékenységet, és nem a kisebb, de jól kezelt bakik miatt.
Az Eszenyi Enikő által rendezett darab sztárja ifj. Vidnyánszky Attila. Mind a Borbély, mind Hynkel karakterében nagyszerű, méltó kezekbe került nála Chaplin legendás szerepe. A mozdulatai, az esetlensége, a mimikája vagy épp a mimika hiánya a néző elé idézi a hatalmas elődöt. Keménykalap és sétapálca vagy egyenruha és köpeny, halk, kevés szavas beszéd vagy kiabálós,  hosszú német halandzsa-monológ, mind magával ragadó volt. Bravó!
Attila alakítása és maga a darab képe, amiben minden további karakter csak asszisztál neki, elhomályosítja a többi szereplőt. Szilágyi Csenge Hanna szerepében jó a Borbéllyal közös jelenetekben. Lukács Sándor Grüber úrként nem igazán kap sok anyagot, amivel dolgozhatna, mindazonáltal mindig jó érzés a "nagy öregek" játékát figyelni. Király Dániel Napaloniként szintén bravúr olasz-halandzsa monológja vicces volt, mint ahogy az aktuálpolitika és a popkultúra utalások becsempészése is a darabba. 
A többi szereplő alakítása, bevallom, nem igazán ragadott meg. Talán a színészek napi közérzete miatt, de esetenként számomra elmaradt az élvezetes játék, és néha túl modoros, máskor túl darabos alakításokat láttam, nem mindig a legjobb prózával. Mindez viszont még jobban kiemelte ifj. Vidnyánszky Attila alakítását, ami olyan jutalomjáték, amit inkább idősebb színészek esetében szoktunk emlegetni, nem ennyire fiataloknál. De hiába lenne egy jó alap, ha Attila nem tudna ilyen jól élni a kapott lehetősséggel.
Tetszett a nézők bevonása, akik helyenként nem csak közönségként, hanem népként is szolgáltak. Jó ötlet a hatalmas zászló nézők feje felett való beúsztatása és a világlufi nézők közé való kirúgása, ami kipukkadt, de Attila nem zökkent ki, felemlegette a barnákat, minden baj okozóit, és a takarásból kapott egy új lufit. 

Összességében jól szórakoztam, remekül megálmodott és jól sikerült előadást láttam, amit, tekintve, hogy rögzítették is, talán tévén vagy lemezen azok is megtekinthetnek majd, akik nem jutnak el a színházba. És, kiszakadva a mindennapokból, érző emberként, nem gépként, megnézhetik a Borbély csetlését-botlását és meghallgathatják a diktátor képében elmondott, nagy hatású humanista monológját. És talán arra fognak ők is gondolni, amire én: mennyire elkeserítő, hogy ennyi év után szinte ugyanott tart az emberiség, mint Hynkel idejében, mert diktátor volt, van és lesz, de, sajnos, nem csak a színházban...