2011. október 15., szombat

Metrókalandok I. - Kortalan évek

     

Illés TaMara - Metrókalandok: Kortalan évek


A nap játékosan csiklandozta meg a nő orrát és belekacsintott a szemébe, amikor kilépett az épületből. Végre, gondolta, és nagyot szippantott a nyáriasan meleg levegőből.
A forgalom a megszokott volt. Autók tülköltek türelmetlenül, gazdáik hajtották őket, hogy minél hamarabb hazaérjenek. Sietett haza ő is, hiszen kislánya izgatottan kérdezte a telefonban: „Anya, ugye, hazaértek? Úgy izgulok! A mi csoportunk lesz az első fellépő!” Megnyugtatta a gyereket, hogy oda fognak érni időben, nem fognak elmulasztani semmit. Megszaporázta lépteit, és besorolt a villamos felé hömpölygő embertömeg rendezetlen sorai közé. De lábai a jól ismert utat választották, függetlenítve magukat az akaratától, és nem álltak meg a zebránál, hanem tovább haladtak a járdán. Végül is, mindegy, azon a pár percen nem múlik semmi, vonta meg a vállát, és újult erővel vágott neki, hogy a sziporkázó napsütésben a metróhoz siessen, miközben fejében lágy melódia kelt életre.
Ez gyorsan ment, gondolta jóleső elégedettséggel, és a fejében ringatózó dallam ütemére lelépett az aluljáró első lépcsőfokára. Az arca megvonaglott a térdébe hasító éles fájdalomtól, de azonnal rendezte vonásait, visszavett a dallam sodrásából és lassabb ütemre váltva lépkedett le a lépcsősoron, miközben fiatal pár szökdécselt el mellette, egymás kezét szorosan tartva. Vágyakozva nézett a fiatalokra, energiájukat csodálva, majd a szeme megakadt egy felfelé haladó, testes, idős nőn, aki a korlátba kapaszkodva minden egyes lépcsőfokon megállt, erősen szuszogva, tekintetét bizakodva szögezve az utolsó fokra. Már nem sok van, súgta az arckifejezése.
A nő újra felgyorsította a fejében szóló dallamot, és hozzáigazította a lépteit, átvágva az aluljárón. Miközben a mozgólépcső vitte le a mélybe, kíváncsian nézte a felfelé igyekvő emberek arcát. Megannyi ismeretlen arc, telve energiával, csüggedéssel, bizakodással, szomorúsággal, örömmel, fájdalommal, boldogsággal. Mennyi ember, mennyi érzés, mégis milyen egyformák vagyunk, gondolta.
Ahogy lelépett a mozgólépcsőről, a táskájában életre kelt a mobiltelefon.
    Anya, én nem akarok menni – fogadta kislánya nyafogó hangja, amikor a fülére szorította a készüléket.
   Hogyhogy nem akarsz menni? – kérdezte, és mivel tudta az oly jól ismert, minden fellépés előtt felbukkanó választ, hozzátette: – Erre készültök fél éve. És betéve tudod az összes darabot. Nem lesz gond.
      De mi van, ha elrontom?
  Akkor elrontod. Mással is megtörtént már. Még a nagy művészekkel is – tette hozzá mosolyogva, ahogy felötlött fejében egy interjú, amiben egy énekes arról mesélt, mit tesz, ha elfelejti a szöveget.
      De én olyan fáradt vagyok! És 20 perc a gitár, utána 30 perc a kis kórus, és utána mi éneklünk sokat! Egész nap gyakoroltunk. Fáradt vagyok! – nyafogott a gyerek.
      Gondolj arra, milyen jó lesz, amikor megmutatjátok, mit tudtok! De most le kell tennem, mert itt a metró. És ne legyél fáradt, végül is csak 11 éves vagy! – tette hozzá, majd rögtön meg is bánta, hiszen a fáradtság nem kor kérdése.
A szerelvény lassított, majd megállt. A kinyíló ajtókon megkönnyebbülve hömpölygött keresztül a tömeg, hogy kiszabadulva a levegőtlen melegségből, továbbrohanjon.
Úgy van, férfiak és ifjak előre, gondolta, miközben rezignáltan vette tudomásul, hogy az emberiségből végleg kiveszni látszik minden udvariasság. Végre ő is belépett a szerelvénybe és megkapaszkodva gyorsan körültekintett. Bár a metrókocsi nem telt meg zsúfolásig, mégis a szokásos kép fogadta: több férfi ült, mint nő, büszkén pöffeszkedve, szétvetett lábakkal, elfoglalva minden ülőhelyet. Ő maga nem akart leülni, sosem szokott, hiszen csak három megállót utazott minden reggel és délután. És különben is, jólesett állni, hiszen a munkája hosszú órákra az íróasztalhoz szögezte nap mint nap. De akkor is elégedetlen volt. Miért nem az idősebbek ülnek? És a nők, a kisgyerekek, az alacsonyak, akik bevásárlószatyrot, iskolatáskát cipelnek, vagy épp lábujjhegyen állva kapaszkodnak a rángatózó szerelvényben.
      Elnézést, szabad lesz?
Hátrafordulva egy alacsony, ősz hajú öregembert pillantott meg, aki a válláig sem ért, így nem érhette el a metró magasan lévő kapaszkodó vasát, ezért az ülés oldalához igyekezett, támaszt keresve.
     Oh, természetesen, elnézést – szólt a nő, némán dorgálva magát, hogy míg azzal volt elfoglalva, ki ül és ki nem, nem nézett körbe, hogy ő maga nem áll-e valaki útjába.
Az öregember szürke öltönybe és fehér ingbe burkolt törékeny alakját nézve újabb hullámban tört rá az elégedetlenség. Hát miért nem pattan fel minimum tíz férfi vagy fiatal nő, és ajánlja fel a helyét az öregúrnak? Lelki szemei előtt megjelent a pocakját óvón ölelő kismama képe, aki a reggeli csúcsban álldogált a metrón, körülötte alvást színlelő vagy telefon gombjait nyomkodó utasokkal. Emberek, pattanjatok már fel, akarta akkor kiabálni, de nem tette. Persze, hogy nem, sosem teszi, ahogy más sem. De nem kell így lennie, határozta el, és megfordulva megkocogtatta a üléssor szélén, széles terpeszben ülő férfi vállát, aki újságjába temetkezett, tudomást sem véve a tőle pár centiméterre imbolygó öregemberről.
      Elnézést, uram! Megtenné, hogy odébb húzódik egy picit, hogy ez az idős úr le tudjon ülni? – kérdezte halkan a férfi felé hajolva, aki felnézett, és szó nélkül arrébb húzódott, majd visszamerült az olvasnivalójába.
      Tessék leülni! – szólalt meg az öregúr és felnézett rá, öreg arcából vidáman csillogtak a szemei. Ajkai fiatalos mosolyra húzódtak, közszemlére téve fogtechnikus által tökéletesre szabott fogsorát.
      Tessék leülni! – mondta a nőnek, aki meglepetten rázta meg a fejét.
     Dehogyis! Én azért szóltam, hogy Önnek adjanak helyet. Eszem ágában sincs leülni. Tessék csak helyet foglalni!
      De engem olyan boldoggá tenne, ha le tetszene ülni – mosolygott újra az öregember, gavallér módjára invitálva a gyengébbik nem képviselőjét az ülés felé.
Ez hihetetlen, gondolta a nő, miközben gyorsan végignézett a jelenetről tudomást sem vevő utastársain. Egy öregember leckét ad a világnak, de senki sem figyel rá az egész metrón?!
      Nem ülök le, köszönöm. Tessék csak! – mosolygott a férfire, aki megrázta a fejét.
   Tetszik tudni, nem akarok én leülni. Éppen táncórára megyek. És nézze csak – mutatta a karóráját, melynek barna szíja tökéletes harmóniában állt barna, szép fényesre tisztított cipőjével –, késésben vagyok! Öt órára kellett volna odaérnem. Már várnak a hölgyek! Csalódottak lesznek, ha sokat kések – tette hozzá cinkos kacsintással, amitől a nő halkan felnevetett.
  Nagyon szerencsések a hölgyek, hogy ilyen táncpartnerük van – bólintott nem titkolt elismeréssel a hangjában.
      Tudja – hajolt közelebb az idős úr, öregségi foltokkal tarkított, jóképű arcából fiatalon csillogó szemekkel –, már 94… 90… Dehogy, még megzavarodok itt a késés miatt! Szóval 89 éves vagyok – tette hozzá büszkén mosolyogva. – Kezét csókolom – köszönt el, majd visszaintve kilépett a metró kinyíló ajtaján, fiatalos jókedvet hagyva maga után.


2 megjegyzés:

  1. :) Nagyon szép és elgondolkodtató (még mindig).
    :-**

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm! Csodás élmény volt ezzel a kedves idős Úrral beszélgetni! Az élet apró csodája közül egy. Papírra (vagyis winchesterre :D) kívánkozott.

    VálaszTörlés