2011. október 15., szombat

Metrókalandok I. - Kortalan évek

     
A nap játékosan csiklandozta meg a nő orrát és belekacsintott a szemébe, amikor kilépett az épületből. Végre, gondolta, és nagyot szippantott a nyáriasan meleg levegőből.
A forgalom a megszokott volt. Autók tülköltek türelmetlenül, gazdáik hajtották őket, hogy minél hamarabb hazaérjenek. Sietett haza ő is, hiszen kislánya izgatottan kérdezte a telefonban: „Anya, ugye, hazaértek? Úgy izgulok! A mi csoportunk lesz az első fellépő!” Megnyugtatta a gyereket, hogy oda fognak érni időben, nem fognak elmulasztani semmit. Megszaporázta lépteit, és besorolt a villamos felé hömpölygő embertömeg rendezetlen sorai közé. De lábai a jól ismert utat választották, függetlenítve magukat az akaratától, és nem álltak meg a zebránál, hanem tovább haladtak a járdán. Végül is, mindegy, azon a pár percen nem múlik semmi, vonta meg a vállát, és újult erővel vágott neki, hogy a sziporkázó napsütésben a metróhoz siessen, miközben fejében lágy melódia kelt életre.
Ez gyorsan ment, gondolta jóleső elégedettséggel, és a fejében ringatózó dallam ütemére lelépett az aluljáró első lépcsőfokára. Az arca megvonaglott a térdébe hasító éles fájdalomtól, de azonnal rendezte vonásait, visszavett a dallam sodrásából és lassabb ütemre váltva lépkedett le a lépcsősoron, miközben fiatal pár szökdécselt el mellette, egymás kezét szorosan tartva. Vágyakozva nézett a fiatalokra, energiájukat csodálva, majd szeme megakadt egy korlátba kapaszkodó, testes, idős nőn, aki minden egyes lépcsőfokon megállni kényszerült, erősen szuszogva, tekintetét bizakodva szögezve az utolsó fokra. Már nem sok van, súgta az arckifejezése.
Mindjárt leérek, kapott újult erőre önérzetesen a nő, és megkönnyebbülten sóhajtva gyorsította fel újra a zenét a fejében, és igazította hozzá a lépteit. Miközben a mozgólépcső vitte le a mélybe, kíváncsian nézte a felfelé igyekvő emberek arcát. Megannyi ismeretlen, mégis ismerős arc telve energiával, csüggedéssel, bizakodással, szomorúsággal, örömmel, fájdalommal, boldogsággal. Mennyi ember, mennyi érzés, mégis ők én vagyok, én pedig ők, gondolta.
Lelépett a lépcsőről, és érezte, hogy táskájában életre kel a mobiltelefon.
  Anya, én nem akarok menni – fogadta a kislány nyafogó hangja, amikor fülére szorította a készüléket.
   Mi az, hogy nem akarsz menni? – kérdezte, és mivel tudta az oly jól ismert, minden fellépés előtt felbukkanó választ, hozzátette: – Erre készültök fél éve. És betéve tudod az összes darabot. Nem lesz gond.
     De mi van, ha elrontom?
 Akkor elrontod. Mással is megtörtént már. Még az igazán nagyokkal is – tette hozzá mosolyogva, ahogy felötlött fejében egy interjú, amiben egy énekes arról mesélt, mit tesz, ha elfelejti a szöveget.
    De én olyan fáradt vagyok! És 20 perc a gitár, utána 30 perc a kis kórus, és utána mi éneklünk sokat! Egész nap gyakoroltunk. Fáradt vagyok! – nyafogott a gyerek.
    Gondolj arra, milyen jó lesz, amikor megmutatjátok, mit tudtok! De most le kell tennem, mert itt a metró. És ne legyél fáradt, végül is csak 11 éves vagy! – tette hozzá, majd rögtön meg is bánta, hiszen a fáradtság nem kor kérdése.
A szerelvény lassított, majd megállt. A kinyíló ajtókon megkönnyebbülve hömpölygött keresztül a tömeg, hogy kiszabadulva a levegőtlen melegségből, továbbrohanjon úti célja felé.
Úgy van, férfiak és ifjak előre, gondolta, miközben rezignáltan vette tudomásul, hogy az emberiségből végleg kiveszni látszik minden udvariasság. Belépett a szerelvénybe, megkapaszkodott, miközben gyorsan körültekintett. Bár a metrókocsi nem telt meg zsúfolásig, mégis a szokásos kép fogadta: több férfi ült, mint nő, büszkén pöffeszkedve, szétvetett lábakkal, elfoglalva minden ülőhelyet. Ő maga nem akart leülni, sosem szokott, hiszen csak három megállót utazott minden reggel és délután. És különben is, jólesett állni, hiszen a munkája hosszú órákra az íróasztalhoz szögezte nap mint nap. De akkor is elégedetlenkedett. Miért nem az idősebbek ülnek? És a nők, a gyerekek, az alacsonyak? Akik bevásárlószatyrokat, iskolatáskákat cipelnek, vagy épp lábujjhegyen állva kapaszkodva egyensúlyoznak a rángatózó szerelvényben.
  Nem olyan biztos, hogy az idősebb a fáradtabb, szólalt meg a lelkiismeret másik hangja a fejében, majd hozzátette:
     Elnézést, szabad lesz?
A nő hátrafordult, mert ez a hang nem a gondolataiból szólt hozzá. Hátratekintett, és egy alacsony, ősz hajú öregembert pillantott meg, aki a válláig sem ért, így nem érhette el a metró magasan lévő kapaszkodó vasát, ezért az ülés oldalához igyekezett, támaszt keresve.
    Oh, természetesen, elnézést – szólt a nő, némán dorgálva magát, hogy míg azzal volt elfoglalva, ki ül és ki nem, nem nézett körbe, hogy ő maga nem áll-e valaki útjába.
Az öregember szürke öltönybe és fehér ingbe burkolt törékeny alakját nézve újabb hullámban tört rá az emberi érzéketlenség miatti elégedetlenség. Hát miért nem pattan fel minimum tíz férfi vagy fiatal nő, és ajánlja fel a helyét? Lelki szemei előtt felötlött a pár héttel korábbi jelenet, amikor a reggeli csúcsforgalomban araszoló, pocakját óvón ölelő kismama álldogált a metróban, körülötte alvást színlelő, telefon gombjait nyomkodó, újság vagy könyv lapjaiba merülő utasokkal.
Emberek! Nem szégyen átadni a helyeteket! Udvariasság! Csak egy gesztus, amitől jobban érzitek magatokat majd ti is, nem csak a kismama, akarta akkor kiabálni, de nem tette. Természetesen nem tette. Sosem teszi, ahogy más sem. De így kell-e ennek lenni? Nem! Nem kell így lennie, határozta el, és megfordulva, megkocogtatta a hozzá legközelebb ülő férfi vállát, aki papírjaiba temetkezett, tudomást sem véve a tőle csupán 20 centiméterre imbolygó öregemberről.
    Elnézést, uram! Megtenné, hogy odébb húzódik egy picit, hogy az idős úr le tudjon ülni? – kérdezte halkan a férfi felé hajolva, aki felnézett, és szó nélkül arrébb húzódott, majd visszamerült a papírjaiba.
     Tessék leülni! – szólította meg a nő az idős embert. A férfi felnézett rá, öreg arcából vidáman csillogtak a szemei. Ajkai fiatalos mosolyra húzódtak, közszemlére téve fogtechnikus által tökéletesre szabott fogsorát.
      Tessék leülni! – mondta a nőnek, aki meglepetten rázta meg a fejét.
    Dehogyis! Én azért szóltam az úrnak, hogy Önnek adjon helyet. Eszem ágában sincs leülni. Tessék csak helyet foglalni!
     De engem olyan boldoggá tenne, ha letetszene ülni – mosolygott újra az öregember, gavallér módjára invitálva a gyengébbik nem képviselőjét az ülés felé.
Ez hihetetlen, gondolta a nő, miközben gyorsan végignézett a jelenetről tudomást sem vevő utastársain. Egy öregember leckét ad a világnak, de senki sem figyel rá az egész metrón?!
      Nem ülök le, köszönöm. Tessék csak! – mosolygott a férfire, aki megrázta a fejét.
   Tetszik tudni, nem akarok én leülni. Éppen táncórára megyek. És nézze csak – mutatta a karóráját, melynek barna szíja tökéletes harmóniában állt barna, szép fényesre tisztított cipőjével – késésben vagyok! Öt órára kellett volna odaérnem. Már várnak a hölgyek! Csalódottak lesznek, ha sokat kések – tette hozzá cinkos kacsintással, amitől a nő halkan felnevetett.
  Nagyon szerencsések a hölgyek, hogy ilyen táncpartnerük van – bólintott nem titkolt elismeréssel a hangjában.
      Tudja – hajolt közelebb az idős úr, öregségi foltokkal tarkított, jóképű arcából fiatalon csillogó szemekkel – már 94 … 90 … Dehogy, még megzavarodok itt a késés miatt! Szóval 89 éves vagyok – tette hozzá büszkén mosolyogva. – Kezét csókolom – köszönt el, majd visszaintve kilépett a metróból.
Hihetetlen, mosolygott a nő magában, és szinte áhítattal nézett az élet e csodás, kortalan alakja után, aki 89 évvel a vállán igyekezett a táncórára, mert várták a hölgyek.

2 megjegyzés:

  1. :) Nagyon szép és elgondolkodtató (még mindig).
    :-**

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm! Csodás élmény volt ezzel a kedves idős Úrral beszélgetni! Az élet apró csodája közül egy. Papírra (vagyis winchesterre :D) kívánkozott.

    VálaszTörlés