2014. augusztus 26., kedd

Elisabeth, a musical Baján – avagy Még az ég is megkönnyezte? / Budapesti Operettszínház


Hányszor fussunk neki egy dolognak? Lehetőség szerint egyszer, és vigyük is végig. De ez nem mindig jön össze, mert ilyen-olyan tényezők bezavarhatnak:

1.    A jegyvásárlás
Egyszerű is lehetne, de ha bonyolítani is lehet, akkor miért ne tegyük? Mit nyertünk vele? Hetekig tartó „agonizálást” J Ugyanis egyszerre kellett volna adagolni a derék családfőnek, hogy a háromtagú hölgykoszorú mit szeretne. Mit is? Elmenni egy Dolhai Attila koncertre, Vácra, június végén, és egy Elisabeth előadásra, „picit” távolabb, Bajára, augusztus végén. Hiszen Attila utolsó könnyűzenei koncertje, és utolsó musical előadása lesz, többet ilyet nem látunk tőle, azt ígéri, vagy inkább azzal fenyeget. Persze a drága családfő tagadja, hogy ő minden jónak elrontója akarna lenni, de a női szakasz köti az ebet a karóhoz, hogy igenis, kemény dió tud lenni. (Tanulság: jogsit a női szakasznak!) Lényeg a lényeg: a váci koncert megvolt (lásd a korábbi blogbejegyzést), a családfő is nagyon élvezte, és jöhetett azon frissiben, másnap, az Elisabeth jegyvásárlási projekt. A siker nem maradt el, és bár hetekig halogattuk és gondolkodtunk rajta, hogyan adagoljuk be a drágának, végül kezünkben volt a jegy az augusztus 23-i előadásra, még ha „csak” a Marica grófnő szektorba is, vagyis nem középre, az elejére, mert hogy oda, nem épp meglepő módon, nem volt már hely.

2.    Az időjárás
Az idei nyár meglehetősen felemásra sikeredett. Fele jó volt, fele meg más… Ennyi esőt régen láttunk, de egye fene, legyen, ha már lennie kell. De ne akkor, amikor a legérzékenyebben érinti az embert! Az előadás hetében, csütörtökön olyan felhőszakadásra ébredtünk, hogy szokásomtól eltérően aktívan tanulmányozni kezdtem az összes fellelhető előrejelzést. És a bajai, főtéri webkamera intenzív kukkolását is beiktattam. Végül pozitívan álltam a dologhoz, és eldöntöttem, hogy nem lesz Baján eső szombat este.
Az önbizalmam nagy volt, a ráhatásom persze nulla. Csütörtökön és pénteken zavartalan volt az előadás. Így jött el a szombat. És mikorra romoljon el az idő….? Pontosan. Nem esett sem itthon, Pest mellett, sem Baján, de borús volt az ég egész nap és viharokat ígértek. Elindultunk, váltóruhával felkészülve egy random, nyílt színi zuhanyozás esetére, bár az átöltözést nem tudom, hol valósítottuk volna meg, de végül is rögtönözni mindig lehet. Mikor megérkeztünk Bajára, „belefutottunk” három lagziba, majd Szabó P. Szilveszterbe, Szomor Györgybe (kétszer), és Mészáros Árpád Zsoltba. Fura módon a tett helyszínén túl nagy volt a nyugalom, de ez nem zavart minket, nyilván megvan az oka, gondoltuk. Bevettük magunkat a Petőfi szigeten a Véndió vendéglőbe (ingyen reklám J), mert ebéd hiányában elkelt egy vacsora. Letelepedtünk a teraszon, hiszen kellemes, bár párás meleg volt, összefüggő, világos felhőtakaróval. Viharnak semmi előjele. Vígan beszélgettünk egészen addig, amíg meg nem ütötte a fülemet a hátam mögötti asztaltól egy bűvös mondat: „… miatt a mai előadás elmarad”. Intenzív hírkeresés után – mert a fülünknek nem hiszünk csak úgy, kérdezni meg nem fogunk, mert furán jönne ki, ha félreértettem – meg is találtuk szinte azonnal a Budapesti Operettszínház közleményét, miszerint a 23-i előadás a várható vihar miatt elmarad, egy nappal később szeretettel várnak mindenkit. Majd megcsörrent a telefonom. A Baja Marketing Kft. egy udvarias hangon sajnálatát kifejező munkatársa érdeklődött, hogy elindultunk-e már, mert hogy … Hát, igen. Amit nem akartunk, bekövetkezett. DE! A családunk sosem volt a szó leghagyományosabb értelmében jól összerakva, így ahelyett, hogy nekibúsultunk vagy mérgelődtünk volna, jókedvünk kerekedett J Jött a családi sziporkaháború, vagyis hogyan értsük félre egymást és hogyan fogalmazzunk többértelműen. Hogy miért e jókedv? Egyértelmű: csodás dolgokra várni jó! A jegyvásárláskor pedig úgy kalkuláltunk, hogy menni tudjunk akár mindkét esőnapon is, ha kell. 20 óra 30 perckor értünk haza, amikor az előadásnak kezdődnie kellett volna. Két óra le, két óra vissza. Az már más kérdés, hogy az előadás mellett a szintén meghirdetett vihar is elmaradt J

Baja: újratöltve
A vasárnapi indulást későbbre terveztük, így még Forma 1-es belga futamot is meg tudtuk nézni. És nagyobbik lányom migrénjének kikúrálása is megvolt. Az idő napos volt, de roppant szeles. Baján is. A halászlé pedig ismét finom (apró deja vu). A pincérnő régi ismerősként köszöntött minket, mondván, reméli, ma már minden rendben lesz, bár nagyon fúj a szél, öltözzünk fel jól. Vittünk plusz pulóvert, kabátot, kispárnát, és abban a biztos tudatban indultunk el a Szentháromság térre, hogy hallottuk a próba végének hangjait, a reflektorok világítottak, vagyis előadás lesz! Jót mosolyogtam a beléptetésnél, mert a jegyszedő lány megdicsért, hogy végre valaki tudja, mit jelent az e-ticket sor J (A képzeletbeli vállveregetés elmaradt, nyilvánvaló dolgok helyes értelmezése esetén nem jár.)
Az izgatottság érezhető volt, míg megtelt a nézőtér. Talán voltak üres helyek, én nem fedeztem fel egyet sem, de nem láttam be az egész teret. Sajnos a színpad egészét sem, mert, bár nem vagyok alacsony, az előttünk ülő, testvérek között is kb. 185 centis hölgy feje felett nem láttam el, így maradt a mellette kukucskálás. Két lányommal egyetemben erőteljes nyakferdüléssel szabadultunk, de minden másodperc megérte. Kis lelkifurdalásunk volt ugyan, mert mögöttünk alacsony, idős emberek ültek, és valószínű, hogy ők meg tőlünk (sem) láttak. Talán ezt bizonyítja az is, hogy szünetben az egyikük megállapította, hogy „kis Keronak csodálatos hangja van”, holott vasárnap nem is játszott J Talán látta az előző előadást, ahol ő volt Lucheni?

Elisabeth
A lényeg. Mit is láttunk, hallottunk? Csodásan szépet J Talán ennyi elég lenne, mert a szavak nem tudják visszaadni azt az élményt, amit ez az este nyújtott. De azért megkísérlem.

A színpad hatalmas volt, a díszlet, mint szerintem szinte mindig, monumentális. Az erős szélnek köszönhetően lebegett, lobogott rajta zászló, ponyva. Mindig leesett állal figyelem, ahogy az óriási díszletelemeket mozgatják, bejön egy fal, kimegy egy másik, jön egy torony, megy egy lépcső J Még egy díszes lovaskocsi is felbukkant a színpad jobb oldalán, bár ezt inkább csak azok érzékelték, akik ott ültek.
Gyönyörű fényfestést ígértek az alkotók, és meg is kaptuk. A környező épületeken megelevenedtek a helyszínek, ahol az egyes jelenetek játszódtak, illetve Elisabeth egyik dalánál a Halál arca figyelt ránk minden irányból. Nagyon szép volt, bár talán csak azok látták igazán a képeket, akik messzebb ültek, illetve akkor dominált a vetítés, mikor a színpad mögé is irányult. És a pillanatnyi észlelésen túl szerintem mindenkit jobban érdekelt, mi történik a színpadon.
A színészek egytől egyik jók voltak, ha akarnék, sem tudnék senkire egy rossz szót sem mondani, de miért is akarnék? Beszippantott a történet, amit, bár nem színházban, és más szereposztással, de már láttam. Csak Elisabeth, vagyis Janza Kata volt ugyanaz. Szertelen csitri volt, szerelmes fiatal lány, anyósa karmai között szenvedő, férje által cserbenhagyott, ifjú feleség, gyermekeitől megfosztott, majd gyászoló anya, megtört, majd lábra álló, erős asszony. Dölyfös és esendő, naiv és önző. Egyszóval Sissi.
Szomor György nagyon tetszett, mint Ferenc József, rácsodálkoztam, milyen szép hangja van. 
Kállay Bori, az örök gyönyörű nő tetszett, bár talán nem tűnt mindig igazán határozottnak az ő Zsófiája.
Kocsis Dénes meglepetést okozott, kellemeset J A Bennem, mint tükörben nagyon szép volt, esendő, szenvedő. A duett a Halállal, a Nagyot nőtt az árnyék nagyot szólt, de mi tagadás, Attila miatt. Rudolf csupán rongybábú a Halál markában, de duettről van szó, ám a refrének alatt nem igazán hallatszott Dénes hangja. Mikor még Attila Rudolfot játszott, és Szabó P. Szilveszter volt Őfelsége, a Halál, ilyen „problémám” nem volt J De ez nem von le semmit Dénes érdemeiből, nem egyszerű ilyen erejű hang mellett ilyen feltételek mellett énekelni, hiszen emelgetik, forgatják közben. Kis mellékzönge, hogy párom csak pajzán dalnak hívja ezt a duettet, mert az árnyék helyett ő következetesen mást hall, vagy akar hallani, és mióta ezt megosztotta velünk, nem tudom vigyorgás nélkül hallgatni a dalt. Köszönöm, drága! J
Mészáros Árpád Zsolt, MÁZS szórakoztató volt, mint Lucheni, látszott rajta, hogy élvezi a szerepet. Szuperül énekelt, jó volt látni. A közönségtalálkozón Attila elmesélte, hogy mikor régen Miskolcon be kellett ugrania Lucheni szerepébe, a darab végén volt egy kis rövidzárlat. Elfelejtette a szöveget, csak arra emlékezett, hogy valami dátumot kell mondania. És ez lett belőle: „1898. szeptember 10-én, egy gyönyörű, augusztusi napon”. Majd megfordult, a nézőknek háttal, és vidáman nézett a Halált alakító Szabó P. Szilveszterre, aki a haláltoronyból nézett le rá. Bennem motoszkált a kisördög, hogy MÁZS, csak úgy búcsúzóul próbára teszi-e Attilát ezzel az örökbecsű mondattal, de nem tette. Talán buta gondolat volt részemről, hiszen maradjon csak Attila neve mellett ez a bejegyzés, és nyilván nem mindenki ismeri a nézőtéren a történetet, így nem kötnék össze a szálakat.
A kis Rudolf, Takács András. Ölelgetni való volt, szerintem sok női szem párásodott be, miközben őt hallgatta. Nagyot énekelt ez a pici fiú ennyi ember előtt, nagy-nagy elismerésem!
És aki miatt kétszer keltünk útra Bajára: Dolhai Attila.
Be kell vallanom valamit. Nem észleltem Attila jelenlétét a színpadon! A Halál volt jelen, teljes „élet”nagyságban! Eggyé vált a szereppel. Méltóságteljes volt, ahogy vonult – nem a tőle megszokott módon nyargalt keresztül-kasul – a színpadon. Gonosz volt és szerelmes, őrült és esendő, sértő és sértett, hisztérikus és kimért, laza és kemény. Mint egy vámpír, vagy egy gonosz tündekirály. Vagy mint Őfelsége, a Halál! A tőle megszokott módon nagyokat énekelt. Erősen és lágyan, mélyebben és magasan, nyugodtan és őrjöngve. Egyhelyben állva vagy éppen egy nagy ugrás közben, Dénest tartva vagy a haláltoronyból lógva, kapaszkodva, egyaránt profin, hangbiztosan. Csodálatosan. Csak kétszer kaptam enyhe szívbajt, pedig nem vagyok ijedős, amikor a haláltoronyból lógott kifelé, amit nyilván megtett már nem egyszer, nem kétszer, de utolsó momentumként picit ijesztő volt az utolsó, félspárgás, toronyból kilógós, „bal lábbal nem állok semmin” jelenet.

Nem tudok igazából többet írni róla, mert, bár hosszabb ideje foglalkozom írással, félő, hogy közel sem tudnám visszaadni mindazt, amit láttam, hallottam, éreztem. Szépséget és csodás színészeket láttam, nagyszerű énekeseket hallottam, és az érzelmek skáláján sok lépcsőfokot bejártam. Mosolyogtam és nevettem, meghatódtam és újra és újra rácsodálkoztam az emberi elme, tehetség és elhivatottság triójára nem csak a szólisták, hanem mindenki részéről, aki a színpadon vagy mögötte táncolt, énekelt, dolgozott, a karmesterre, zenészekre, a rendezőre, a tervezőkre, szervezőkre, építőkre, jelmeztervezőkre, sminkesekre, fodrászokra, és persze a szerzőkre, egyszóval MINDENKIRE. És mindenkinek köszönet ezért a gyönyörű estéért!

A tapsrend felemelő volt és megható, hiszen búcsúzik (egy időre) az Elisabeth, ezzel (talán) búcsúzik Sissi szerepétől ennyi év után Janza Kata. És búcsúzik Dolhai Attila a musical szerepektől, hogy ezután csak operettet énekeljen, és tovább képezve a hangját, majd egyszer operát is. Rózsákat dobáltak fel Katának a színpadra, ami szép gesztus volt. Attila – ekkor már nem a Halál, hiszen fülig ért a szája a mosolytól – segített összegyűjteni a virágokat, és odaadta őket Katának.
A tapsrend végén rövid tűzijátékkal búcsúzott a színpad, de (talán) előtte még Attila felé nyúlt egy rajongói kéz és átnyújtott neki valamit, amit nem tudtam kivenni, és egy koronát. Őfelsége, a Halál? A musical hercege? Egy hosszú, gyönyörű, sikeres musical pályafutás méltó megkoronázása? Aki átadta, az tudja megmondani, mire gondolt, de egyik gondolattal sem szállok vitába, bár, nyilvánvaló, hogy elfogult vagyok (méltán) J

Esőnap ide, szélvihar oda, fantasztikus, felemelő és megható pillanatoknak volt részese a vasárnap Bajára látogató több ezer ember. Az előadás során többször eleredt az eső, de szerencsére inkább csak szitált. Talán még az égiek is megkönnyezték ezt a sok búcsút, ami csak a szívekben zajlott le, mert a színpadon nem tett róla említést senki. Talán vártunk egy kis beszédet Kerényi Miklós Gábor főigazgató-rendező részéről, talán nem. Lehet, jó lett vagy illett volna, lehet, hogy nem. Döntse el mindenki saját maga. 


Miközben Őfelsége, a Halál figyelő tekintete követett minket minden házfalról, mikor elhagytuk a teret, arra gondoltam, hogy – bár a Haláltáncot eltáncolták –, nézzünk előre, és ha be is zárult egy ajtó, kinyílt egy újabb, amin beléphetünk Dolhai Attilával, ha akarunk … és miért ne akarnánk? 








4 megjegyzés:

  1. Nagyon nagy élményben volt részetek Mara :)
    Jó volt olvasni, kicsit részese lehettem én is az előadásnak :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm, Katám! Szerintem te is szeretted volna :)

      Törlés
  2. Hát anyukám, megint a szívemből szóltál *-* Tényleg nem lehet leírni, de szerintem még szóban se elmondani azt, hogy milyen fantasztikus, és felemelő érzés volt ott ücsörögni, tátott szájjal bámulni azt a hatalmas színpadot, hallgatni a szebbnél szebb dalokat még akkor is, ha alig láttam valamit a nagy buci fejektől, vagy néha eszembe jutott az élvezet mellett, hogy tulajdonképpen fáznom kell mert hideg van, valamint azt figyelni, hogy mikor meddig és mennyire esik az eső. Rettegtem első pillanattól az utolsóig, hogy az eső miatt lefújják, de csak azt mondogattam magamban, hogy ez nem lehetséges, ez az utolsó darab, ezt nem hagyhatják félbe! Egyszerűen lehetetlen! Valamint olyat csináltam amit soha életemben eddig nem tettem, tehát azt se tudtam, hogy kell, de elmormoltam néhány imát, hogy álljon el az eső.
    Ami pedig a legnagyobb szívfájdalmam volt, hogy olykor eszembe jutott, hogy ez Attila utolsó musical szerepe. És ilyenkor a szívem majd megszakadt...
    De tudod mit?! Szerintem nem is kell elmondani vagy leírni, hogy milyennek éreztük, láttuk. Ne tegyük! Ne erősködjünk, felesleges. Mert ha csak megemlítik,vagy kérdeznek felőle, látni lehet rajtunk, valamint nyilván megpróbáljuk szavakkal kifejezni, de akkor se megy. És ez már épp elég ahhoz, hogy elhiggyék, nem lehet szavakba foglalni az érzéseinket.
    Legalábbis én eddig nem tudtam senkinek konkrétan elmondani azt, hogy mit éreztem akkor és most... mert egyszerűen lehetetlen. És nem, nem túlzok. Lehet, hogy "csak" egy színházi előadás, nem valami világmegváltó dolog (nekem mondjuk az) de egy ilyet tényleg át kell élni, és az ember megérti azt amit mi is érzünk.

    3 komolyabb észrevételem van az egész terén:
    1) Az, hogy külön sikernek és győzelemnek könyveltem el, hogy apu nyíltan kimondta, hogy tetszett neki az előadás. Azt, hogy jó volt és megérte volna még többször is lemenni(!!!)hogy megnézhessük, ha továbbra is elnapolták volna. Nem csak azt mondogatta, hogy "meglehetett nézni, nézhető volt stb". És ez hatalmas öröm számomra, mert végig rettegtem tőle, hogy mi lesz a véleménye.

    2) Semmi de semmi nem állhat az ember útjába akkor, ha valamire őrülten vágyik már hónapok óta, s képes egy marok gyógyszert is bevenni azért, hogy a pimasz migrén aminek természetesen akkora kellett időzítenie szegény kicsi énke kínzását, elmúljon. Mindig is erős akaratú voltam, de most ténylegesen a sarkamra álltam és azt mondtam, hogy NEM! Elmegyek ha törik, ha szakad, még akkor is, ha nem tudok majd a széken ülni.

    3) Ez már kevésbé győzedelmes téma, de jelzi, hogy mennyire függök már az ilyen előadásoktól, a színházi élettől, és magától Attila személyétől. Lassan egy hete már, hogy megnéztük, de még mindig komoly kínjaim vannak, nem tudok napirendre térni, azóta is ott akarok ülni és még ezerszer megnézni egymás után szünet nélkül. Talán emiatt is tértem át a Rudolfra, amit napi szinten megnézek :) Úgy érzem, hogy a darab vigasztal, ez van hasonló szinten, és mert nincs Elisabeth.

    P.S:
    A nagyságos Halál esetében teljesen egyet értek veled ---> Bár mindig Attilát kerestem/láttam, mégis akkor ott nem az Ő, hanem ténylegesen a Halál jelenlétét éreztem. És szerintem ez teszi a színészt színésszé. Az, hogy tökéletesen eljátszotta a sértettséget, a haragot, az akaratosságot, a halál erejét, és azt is, hogy miként esik szerelembe. Néha én magam is megrettentem a halál gondolatától, hogy talán tényleg mindig ott sompolyog, bujkál körülöttem, mint ahogy azt a színpadon is tette, de ugyan akkor el is gondolkoztam azon, hogy talán nem is olyan rossz az és mi van, ha engem is vár egy ilyen "Halál" a túloldalon :) Nem lenne rossz :P Attila megint csodálatosat alkotott, mint ahogy a többi színész is :D
    MÁZS-t pedig nagyon jó volt látni végre élőben is ^^

    VálaszTörlés