2015. június 6., szombat

Régi idők, új idők


Egy hete kisebbik lányunk iskolai gitárkamara koncertjére tartottunk. A zeneiskola Budapesten, Zuglóban van, és bár a kerület más részén, mint ahol nagymamám és nagypapám gyerekkoromban lakott, mégis érintettük a régi utcájukat. 
Lumumba utca, a mai Róna utca ... 
Kíváncsi gyerek voltam, sokat kérdeztem olyan dolgokról, amiket nem értettem vagy bizonytalan voltam abban, hogy jól értem-e. Azonban voltak olyan nevek, kifejezések, amikkel nem foglalkoztam, mert természetesnek vettem őket. Ilyen volt például a Lumumba utca. Bár idegenül hatott, sosem gondolkodtam azon, hogy ez valakinek a neve lehet-e, és ha így van, akkor kié. Mit tett ő, hogy utcát neveztek el róla, és magyar volt-e vagy esetleg más nemzet szülötte? Elfogadtam tényként, hogy így nevezik az utcát. Ezzel szemben emlékszem arra, hogy olyan egyszerű, mindennapos szavakat, mint például a mosópor, addig ismételgettem, elemezgettem, ízlelgettem, amíg teljességgel idegenül nem hatottak.
Nem tudom, hogy ha megkérdeztem volna a felnőtteket, hogy mi is vagy ki is az a Lumumba, tudtak-e volna választ adni. Ha ez a mai világban történik, akkor kérdezni sem kellene, csak bepötyögni a Google keresőbe, és máris kiderülne, hogy Patrice Émery Lumumba (1925. július 2.-1961. január 17.) afrikai antikolonialista politikai vezető, a Kongói Demokratikus Köztársaság első szabadon választott miniszterelnöke volt, akinek kormányát egy, az ENSZ támogatásával a belga kormány által kitervelt és lebonyolított összeesküvés során lemondatták, őt pedig törvényellenes módon és megalapozatlan indokok alapján bebörtönözték, majd később kivégezték a belgák hathatós közreműködésével. Köszönet az infóért az online világnak, azon belül a Wikipédiának! 
És ez a lényeg: az online világ. Jól járunk azzal, ha nem kell kérdezősködni és megtalálni azt az embert, ha egyáltalán létezik ilyen, aki emlékezete mélyére leásva előkotorja és megadja a választ a kérdezőnek. Jó, ha nem kell lexikonokba bújva keresgélnünk, sőt, először is nem kell elmennünk a könyvtárba, hogy a keresgélés előfutáraként elővarázsoljuk a lexikont. És sokat segít, ha egy-egy kifejezés bővebb megismerése végett nem kell értelmező kéziszótárt lapozgatnunk, és ha elbizonytalanodunk, hogy helyesen írtunk-e egy szót, akkor nem kell leporolni a helyesírási szótárt. 

DE .... jól járunk azzal, ha kérdezősködni kell és megtalálni azt az embert, ha egyáltalán létezik ilyen, aki emlékezetébe leásva előkotorja és megadja a választ a kérdezőnek. Jó, ha lexikonokba bújva kell keresgélnünk, sőt, jó, ha először is el kell mennünk a könyvtárba, hogy a keresgélés előfutáraként elővarázsoljuk a lexikont. És sokat segít, ha egy-egy kifejezés bővebb megismerése végett értelmező kéziszótárt kell lapozgatnunk, és ha elbizonytalanodunk, hogy helyesen írtunk-e egy szót, le kell porolni a helyesírási szótárt. 

Minden csak nézőpont kérdése! Ha beírom a Google keresőbe a keresett szót, akkor gyorsan megkapom a választ, és rohanok tovább. Viszont ha megkérdezek valakit, hogy szerinte mit takar a kifejezés, akkor nagy eséllyel beszélgetni fogunk! Ha a szükséges tudás lexikonban lelhető fel, ami papír alapú és csak könyvtárban áll rendelkezésre, akkor, felállva a székemből, el kell mennem a könyvtárba, ahol váltok pár szót a könyvtárossal, majd a lexikont lapozgatva meg-megüti a szememet más kifejezés és azokat is elolvasom, tágítva a látókörömet, tudásomat. 

A hangsúly a gyorsaságon és a személyes beszélgetésen van. Mai világunk túlságosan gyors. Hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, talán sosem fogjuk megtudni, de hogy a világ gyorsulásában az internetnek elképesztő nagy szerepe van, az holt biztos. Az érzéseim ezzel kapcsolatban meglehetősen ambivalensek, mert naponta adok hálát a netért, mert rohanó világomba nem férne bele, hogy órákat töltsek könyvtárban azért, hogy megtaláljam, amit keresek. Viszont szeretek beszélgetni face to face, megismerni mások véleményét, megismerve mások valódi arcát. Persze ezt megtehetem online is, de az online világ arctalan, személytelen, mindenki olyan, amilyennek mutatja magát. A szavak mögött megbúvó valódi érzelmek, gondolatok az azonnali személyes közlést nélkülözve megismerhetetlenek és könnyű félrekommunikálni bármit. Ha nem hallom a másik hanghordozását, amint azt mondja, hogy "Igen, ez aztán a teljesítmény!", akkor könnyen hihetem, hogy a másik éppen méltat valakit, de ha hallanám a hangját, akkor a hanghordozásából egyértelművé válna a szarkazmus. 
Az ember munkáját is könnyíti az online világ, egyben a teljesítménykényszert az egekig viszi. Ha régen egy bizonyos munkára adott határidő egy hét volt, akkor ma totálisan biztos lehetek abban, hogy ugyanerre csak pár órám van. De ez csak egy munka, egy határidő, mellette ott van az összes többi. És hiába mutogatja nekem a reklám, hogy ha a stressz  helyett mindenhol csak munkát látok, akkor szedjek magnéziumot! Kézcsókom, a magnézium leveszi a vállamról a határidőket is és a tengernyi feladatot? Vagy csak idiótaként mosolyogva fogom ugyanazt a melót végigvinni nap mint nap, mert vettem be bogyót? A megoldás a lassítás lenne, a követelményrendszer globális átgondolása, a túlszabályozottság és a túlkövetelés csökkentése. Ami azonban egészen biztosan nem célja a világgazdaságnak.

Visszatérve a Lumumba/Róna utcába. Mikor átkocsikáztunk rajta, megemlítettem páromnak, hogy milyen jó volt, amikor nyaranta pár hetet eltöltöttünk mamáéknál. Elhajtottunk a három emeletes háztömb előtt, láttam a padot, ami még mindig várja a lakókat esti csevejre, de kérdés, hogy lemennek-e. Van-e igény rá, tudnak és akarnak-e miről beszélgetni? Egyáltalán tudják egymás nevét, tudják-e, hogy az ajtókon lévő névtáblák melyik személyekhez tartoznak? Van-e az ajtón egyáltalán névtábla? Mert manapság olyan személytelen a világ. Amikor az ember hazatér a munkából, a legkevésbé sem akar a szomszédjával csevegni, örül, ha bezárja maga mögött az ajtót és kizárja a külvilág azon részét, amiről a nap hátralévő részében nem akar tudomást szerezni. 
Nagy park van a régi háztömb előtt, ahová szívesen lejártunk nővéremmel és unokatesóimmal gyerekkorunkban. Vittük a kis pokrócunkat, leterítettük, lefeküdtünk rá, olvastunk, beszélgettünk, labdáztunk, tollasoztunk. Mamánk nem kapott frászt, hogy valami bajunk esik, amíg lent vagyunk, nagy valószínűséggel senki sem akart megtámadni minket vagy ellopni a mobiltelefonunkat, lévén azt sem tudtuk, hogy egyszer majd lesz ilyen. Így mamánk nem küldött sms-t, nem hívott fel minket, még kevésbé küldött üzenetet facebookon, hogy menjünk fel, mert elkészült az ebéd. Hanem megmondta, hogy pontban 12-kor csattogjunk fel ebédelni, ha volt óránk, ha pedig nem volt, akkor lejött a kapuba és átkiabált az úttest másik oldaláról, hogy "EBÉD!" Nem szólta meg senki, hogy miért óbégat, mert más így tett, és nem mondta neki senki, hogy "Hülye vénasszony, mit óbégat, ne zavarjon, jogom van ahhoz, hogy ne kelljen mások ordibálását hallgatni!" 
Igen, joga van hozzá. Ez pedig a másik kulcsszó. Hogy mindenki annyira tudja, hogy mihez van joga, akár kimondják jogszabályok, akár nem. És ha ez a joga csorbul az illetőnek, akkor jaj a csorbítónak! Viszont azt is jogszabályok mondják ki és erkölcsi normák határozzák meg, hogy kinek milyen kötelessége van, azonban ha ezt emlegeti fel bárki is, akkor már elbújnak az élharcosok. Nem szenvedhetem az olyan embert, aki hangoztatja, hogy neki joga van metróval utazni, de azon már kiakad, hogy jegyet kell vennie. Utálom, ha valaki le akar surranni a mozgólépcsőn, jegy nélkül, de amikor az ellenőr megállítja, neki áll feljebb. Persze azt is utálom, hogy az ellenőr tízszer gyakrabban állítja meg a fiatal iskolásokat és a több táskát, bevásárlószatyrot cipelő nőket (akik a kezükben tartják a bérletet, jegyet, de nem tudják az ellenőr orra alá nyomni a cipelt dolgok miatt), mint a nagydarab pasikat. Igen, joga, sőt kötelessége az ellenőrnek megnézni a jegyeket, bérleteket, de akkor tegyék ezt mindenkinél, ne szúrópróbaszerűen. Igen, ezzel jól megakasztanák a folyamatos haladást, de talán erre lenne jó az a bizonyos beléptetőrendszer. Vagyis a felgyorsult világ nem mindenhol jelentkezik megfelelően.

Az online világ sztrádáján száguldozni könnyű és szórakoztató. Könnyű, sőt, könnyebb ismerősöket szerezni, mint régen, hiszen sokkal több emberrel találkozhat az ember, ha az érdeklődési körét kiszolgáló oldalakat látogatja. És ez jó. Még jobb, ha ezek az ismeretségek materializálódnak is, és kilépnek a valós, fizikai létbe is. Mert beszélgetni jó. És vállalni azt, amit és ahogy mondunk, még jobb. Vállalni önmagunkat, akik és amik valójában vagyunk, őszintén. 
Gyerekeinknek több ismerőse van facebookon, mint a való életben a húsvér barátai száma. Amikor én voltam gyerek, a '80-as években, a nyári szünet azzal telt, hogy hol nálunk volt egy sereg gyerek, hol Annáéknál, hogy Tomiéknál ... és senkinek a szülője nem volt azon fennakadva, hogy miért van náluk annyi gyerek. Természetes volt, hogy a lurkók jöttek-mentek, és még természetesebb, hogy kint voltunk a szabadban, és már nyár elején szépen lebarnultunk. Ma mi történik, tisztelet a kivételnek? A gyerekek ülnek bent a szobában és a neten lógnak, legtöbb esetben olyan oldalakat is látogatnak, amihez semmi közük, mert fúl fiatalok ahhoz, hogy megértsék az oldal célját, tartalmát, és olyan dolgokat látnak, olvasnak, amit nem vagy csak rosszul tudnak értelmezni. Ahelyett, hogy kimennének focizni a többiekkel, a számítógépen játszanak focis játékot, miközben ülnek és isszák a kólát, eszik a chipset. Zombis filmeket néznek, zombis játékkal játszanak, aprítják az ellenséget és szép lassan ők is online-zombivá válnak. Trágárul beszélnek, halvány fogalmuk sincs arról, hogyan kellene egymással és/vagy az idegenekkel beszélni, ha arra kerül a sor. Sem a normális hangerőnek, sem a megfelelő szókincsnek nincsenek birtokában sok esetben. Az én gyerekkoromban a felnőttnek szava volt, tiszteltük, mert mi gyerekek voltunk, ő pedig felnőtt. Ma ez már nem így van. Lelki füleimmel hallom némely gyerek kérdését: "Mit tiszteljek benne, nem tett ő értem semmit!" És ez szomorú, mert kiveszik a világból a feltétel nélküli szeretet és a feltétel nélküli tisztelet. És elbizonytalanít a mondás vagy inkább közhely, miszerint a tiszteletet ki kell érdemelni. 

Talán jól van ez így, talán nincs. Nézőpont kérdése. Mint ahogy az is, hogy jó volt-e akkor vagy jobb most? Sok dolgot konzerválnék a régiek közül, ugyanakkor sokat meghagynék a mostani világ vívmányai közül is. 
Hogy én milyen elvek szerint élek? Nem tudom, nincsenek magasztos elveim, de van pár, ami mentén igyekszem lavírozni, és amire tanítottam mindig a gyerekeimet is: 
  • Amit mutatsz, adsz magadból, az alapján fognak megítélni. 
  • Az őszinteség nagy erény, de fájdalmas következményei lehetnek. Ugyanakkor a hazugságok hálójába ragadt embernél nincs szerencsétlenebb. 
  • A tiszteletet nem lehet kikövetelni. És soha ne azért tegyél meg valamit is, hogy azért majd tiszteletet kapj!
  • Csak olyat mondj élőszóban és online, amit később is vállalni tudsz, amihez a nevedet tudod adni később is! 
  • Ne kritizálj valakit csak azért, hogy mást ezzel dicsérj. Egy embert csak a saját tettei minősítenek, mások hibái az ő erényeit nem fogják növelni.
Hogy ezek jó gondolatok-e, nem tudom. Számomra olyannak tűnnek, amivel az ember védeni tudja saját személyét, személyiségét. És talán éppen ez a baj, mert miért kellene védeni magunkat? Talán azért, mert a világ sajnos egyre álságosabb, és sajnos lavírozni kell a hullámain. Viszont, ha hűek vagyunk önmagunkhoz és nyitottak mások irányába, akkor még jól is érezhetjük magunkat. De érezzük magunkat úgy jól, hogy azzal másokat ne zavarjunk! Haladjunk a világgal, vegyük fel a tempót, és aknázzuk ki a jó dolgokat belőle! Kapcsolódjunk a mindenkori, valódi való világhoz!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése