2015. június 21., vasárnap

"Évadutolsó" előadások - Budapesti Operettszínház


Május-júniusban több előadást néztünk meg a színházban, kellemesebbnél kellemesebb élményekkel gazdagodva. Ezek közül volt olyan darab, amelynek az utolsó előadását csíptük meg az évadban, és volt, ami csak számunkra volt utolsó. Ha szigorúan vesszük, akkor tulajdonképpen az utolsó darabok megnézése már korábban, március-áprilisban megkezdődött, hiszen a Viktória is búcsúzik, bár nem teljesen tiszta, hogy következő évadban lesz-e avagy sem, illetve nagy-nagy sajnálatomra A Bajadér is, ami egészen biztosan nem lesz műsoron egy ideig, mert "visszamegy" Szentpétervárra, Oroszországba. 

De mit is láttunk május-júniusban? 
Csárdáskirálynőt, Lili bárónőt, Én és a kisöcsémet (mindkét hónapban) és a Csókos asszonyt. 
És beneveztünk egy Csínom Palkóra is lányommal, amolyan évad első, egyben utolsó alkalom gyanánt, bár az utolsó alkalom részemről talán véglegesnek tekinthető. Tévedés ne essék, a darab nem rossz, csak nincsen benne annyi, hogy ismétlésre csábítson. 

Mivel korábban már mindegyik darabról írtam szubjektív elemekkel tarkított recenziót (http://azebrenalmodo.blogspot.hu/search/label/Budapesti%20Operettsz%C3%ADnh%C3%A1z), ezért eltekintek a darabok történetének ismertetőjétől és inkább a személyes élményekre, gondolatokra, eltérő szereposztásokra fókuszálok.

Hogy jó-e többször megnézni egy darabot, arról lehet vitatkozni, de nem érdemes. Nyilván darabja és nézője válogatja. Ha nem tetszik egy darab, akkor ugyan miért venne jegyet az ember rá ismét? Ha tetszik egy darab, de például a rendezés, a dramaturgia, netán egy-egy színész alakítása miatt az adott előadás nem, akkor szerencsét lehet próbálni másik szereposztással, esetleg majd másik színházzal, ha máshol is műsorra tűzik az adott darabot. És van, hogy tényleg elég egy megtekintés, lásd a Csínom Palkó esetét.
Szerencsére vannak olyan darabok, előadások és színészek az Operettszínházban, amelyek és akik megérdemlik a nagy figyelmet, a többszöri megtekintést. Hogy ezek részemről pont az operettek, annak több oka van:
  1. Szeretem a műfajt. Pont. 
  2. Nagyszerű operetteket tűzött a színház műsorra az évadban. De nem mindegyik darabot kedvelem igazán, ez látszik abból is, hogy nem vettem valamennyi darabra jegyet. Pont.  
  3. Amennyiben több karizmatikus színészt is kedvel az ember, akik ebben a műfajban (is) jeleskednek, akkor miért ne nézzek meg több előadást ugyanabból a darabból? 
Hogy mi van a színház által játszott másik műfajjal, a musical-lel?
  1. Szeretem. Nagyon is. Pont. 
  2. Több jó darab van műsoron a teátrumban. Pont.
  3. ... ööö ....
Na igen ... elfogytak az érvek. A több jó darab közül nem feltétlenül vagyok kíváncsi mindre. Ha már láttam korábban, akár a színházban, akár a kiadott dvd-n, akkor már gondolkodóba esem, hogy megnézzem-e a színházban is, tekintve többek között a jegyárakat. 

Vallomás...
Megsüvegelendő a teátrum utánpótlás-nevelésbe vetett erőfeszítése. A Mi is itt vagyunk! kezdeményezés kedves gesztus .... -nak tűnne, ha tényleg az lenne az üzenete felém, a néző felé, hogy a tapasztalt, a színpadon már sok-sok évet eltöltött színészek mellett fokozatosan beérnek az ifjú tehetségek. Eközben az ifjú tehetségek is elvégeznék a Színművészeti Egyetemet, folyamatosan képeznék magukat minden téren, hogy egy nap teljes joggal átvegyék a stafétabotot. Jelen pillanatban azonban nem egészen úgy tűnik, hogy ez történik, legalábbis nem ezt érzem, és kész vagyok megkövetni a színházat, ha tévedek.
Természetes, hogy a biológiával nem lehet versenyezni, és előbb-utóbb hiteltelenné válhat egy színész vagy színésznő egy adott karaktert játszva. Ne alakítson valaki 60 évesen 16 évest, ez teljesen érthető törekvés. De harmincas éveiben egy színész játszhat huszonévest szerintem még musical-ben is. Példának okáért vegyük a Rómeó és Júliát. Shakespeare alapművéből tudjuk, hogy tizenéves szerelmespárról szól a történet. A musical sok szempontból eltér az alaptól. Többek között Rómeó elmúlt 20 éves, meg is énekli, hogy "Húsz évem már a múlt, és kedvelnek a nők ...", de hogy hány éves igazából, azt nem tudjuk. Persze balgaság lenne azt képzelni, hogy akár 40 is lehet, hiszen maga a történet, a többi karakter világossá teszi, hogy jóval fiatalabb. Na de érdekel ez engem, mezei nézőt?!  Júlia kora már világosabb, hiszen el is énekli, hogy: "Ha nincs ki átkarol, mert 16 sem vagy, a szív dolgairól még nem tudhatsz sokat." A színház első Rómeója, Dolhai Attila múlt évad végén visszaadta a szerepet, mert úgy gondolta, lassan eléri azt a kort, hogy akár Rómeó apja lehessen. Hogy a gondolat miért, mikor jött el, mi segítette elő, azt lehet, hogy csak ő maga tudja. Talán már elég volt a 11 éve tartó "Rómeóságból" :) Megértem, ha így van. A döntés eredményeként ma már igazán fiatalok alakítják a szerepet ...  És itt álljunk meg egy pillanatra! Mi az, hogy fiatalok? Számomra egy 38 éves, ereje teljében lévő férfira ne mondja azt senki, hogy öreg! Még azt sem, hogy nem fiatal! És egy 38 éves, ereje teljében lévő színészre még úgy se! Júlia fronton is megfigyelhető, hogy vannak olyan nagyszerű színésznők, akik elmúltak már 30 évesek több évvel, mégis játszák a 16 éves Júliát. Őket, és a 27, illetve 21 éves ifjú Rómeókat (Kocsis Dénes és Veréb Tamás) szerelmespárként tekintve szintén kilóghat a lóláb, ha nagyon kritikus akarok lenni. De nem akarok, mert a színpad az illúzióról szól. Ha elhiteti velem két, a harmincat pár éve már betöltött színész, hogy meg tudnak halni a szerelemért, egymásért, ha játékosak, kedvesek, bohók, ugyanakkor érettek, akkor én nem fogok szót emelni az ellen, ha őket látom együtt a darabban. 
A színház másik siker musical-je a Mozart! Nagyon vártam, hogy ismét repertoáron legyen, és láthassam Dolhait a címszerepben. De ez nem adatott meg, mert nem játszotta el újra Wolfgangot. Hogy miért? Azért, mert ettől az évadtól nem játszik többé musicalt, csak operettet, és képzi a hangját, hogy elérje az operai minőséget. Nem dolgom és nincs jogom firtatni a döntés hátterét, maximum - a legnagyobb tiszteletem mellett - tudomásul vehetem azt és drukkolhatok neki, és meg is teszem. De azért felmerül bennem egy-két kérdés. Miért élesedett ki a fiatal tehetségek és az idős mentorok gondolata és kapott új ízt, értelmet? Ki sugallja, hogy a színház musical szekciójának vezető, 35-45 év közötti színészei már öregek? Ki hiszi el, hogy tényleg öregek? Hát, én nem. Természetes, hogy ha például a hang megkopik és alkalmatlanná válik egy-egy szerep eléneklésére, akkor azt fel kell adni. Ha, mint Rómeó esetében, úgy gondolja a színész és a vezetés, hogy elvész a hitelesség, netán már nincs motiváltság, akkor le kell adni a szerepet. De kérdem én, mi a helyzet a Mozart esetében? A hang nem kopott meg, sőt! A kor nem kérdés, hiszen Dolhai Attila 38 éves, Mozart pedig 35 éves korában halt meg, tehát hiteltelenségről szó sem lehet, még úgy sem, hogy több évet ölel fel a darab. Amennyiben a színész saját elhatározásáról van szó, elfogadom, tiszteletben tartom. Amennyiben azonban a Mi is itt vagyunk! metodikának egy rossz melléktermékéről van szó, vagyis így adnak teret a fiataloknak, akkor egyáltalán nem értek egyet. Hiszen egy 21 vagy 27 éves színész semmivel sem lesz hihetőbb, hitelesebb 35 éves Mozartként, mint egy tapasztalt 38 éves!
Én magam nem tudom fenntartások nélkül fogadni azt a kijelentést, hogy a musical a fiatalok műfaja. Sem a színészek, sem a nézők oldaláról. Szeretik azok is, akik már nem tinik, ne adj' Isten, betöltötték már a 25. évüket is. És vannak szerepek, sőt, darabok, amik nem a nagyon fiatalokra épülnek. Kell a fiatalság a színpadra, persze, kell az a pezsgés, az a frissesség, ami az ő sajátjuk. De kell az a tapasztalat, az a szín, az a hang, amit csak az "öregek" tudnak. És amíg több darab van, lehet választani, hogy az tényleg csak nagyon fiatalokkal képzelhető el, avagy a harmincas-negyvenes színészekről kell, hogy szóljon.
Ha lesz olyan új musical, márpedig lesz, amit meg akarok nézni, akkor meg fogom tenni. De addig, figyelembe véve a jegyárakat  és (mindenféle gonoszság nélkül) az ár-érték arányt is, az operettek világában maradok.


De visszatérve a lényeghez. Én jól szórakozom, ha jól szórakoztatnak. Ez ilyen egyszerű. Ha egy darab nem akar túlemelkedni azon, amit vállal, ha egy előadás könnyeden gördülékeny, a színészek magabiztosan, saját karizmájukat, egyéniségüket egymáséhoz és a darabhoz igazítva vannak jelen a színpadon, e mellé remekül énekelnek, táncolnak, a nézőnek már nyert ügye van. Ha az adott keretek között lehetőség van egy kis improvizálásra, egy-egy jelenet megújítására, netán aktualitások becsempészésére, akkor mindig frissül az adott darab is. Mint ahogy frissül, ha keveri a vezetés a szereposztásokat, teret és időt adva a színészeknek, hogy megszokják esetleg azon partnereket is, akikkel még nem játszottak együtt olyan sokat, mint másokkal. Persze van, hogy egyszerűen nem passzol olyan jól egy páros vagy akár egy komplett szereposztás, ezt be kell látni. 

Az utolsó Lili bárónő-ben két szerepben is új arcot láthattunk. Szolnoki Tibor helyett Dézsy Szabó Gábor csapott fel Becsey tiszttartónak, és visszatért Illésházy Krisztinaként Siménfalvy Ágota. 
Dézsy Szabó Gábornak nagyon jót tesz a Raktárszínház intim környezete. Vagyis a hangjának. Ahogy beszélt, hangosítás nélkül, az jutott eszembe, hogy ezt a hangot palackozni kellene, és idegesség esetén, nyugtató gyanánt fogyasztani. Mély hangja meleg, megborzongatja az ember idegvégződéseit, természetesen kellemesen. Álmatlanság esetén egészen biztosan hatásos lehet, így szívesen felkérném a Művész Urat, hogy verseket, akár meséket mondjon fel lemezre, és küldje el a részemre! :)
Ágota remekelt Krisztinaként a kissé gügye, nővére árnyékában élő, bakfisként kezelt grófnő szerepében. Az összhang megvolt a legendás Lehoczky Zsuzsával, aki fiatalos hévvel komédiázta végig az előadást. 
Nevetésben nem volt hiány, az egész előadás lendületes volt. Kiemelném Dolhai Attila (Illésházy László gróf és komornyik) és Kerényi Miklós Máté (Frédi) kettősét, ami megunhatatlan. Érzik, értik egymást nagyon, tudják, ismerik saját és egymás erősségeit, remekül használják ki és játszanak rá az alkatukból és testalkatukból fakadó ellentétekre. Máté remekül hozza a "kisember=nagy ego" feelinget, haláli, ahogy átfűzi a testmagasságukból adódó különbséget a társadalmi ranglétrán elfoglalni vélt helyük különbözőségére. Attila pedig remekül hozza a "bajuszcincált", türelmes, de robbanni készen tűrő oroszlánt. Közös jeleneteik mindig megújulnak, a karakterek egymás iránti féltékenysége, a másik megítélésének, ha úgy tetszik lenézésének ábrázolása mindig új poénokat tartogat.  Mindazonáltal már szeretném Szabó Dávidot is látni Máté helyett Frédiként. És szeretném látni Dolhai Attilát prózai szerepben, bármennyire is szeretem az énekhangját, mert mindig kíváncsivá tesz, ahogyan a prózai Rómeó és Júliából idéz, nagyon szépen.
Jantyik Csaba Malomszegi bárója és a grófnők afférjai is megdolgoztatják a rekeszizmot, az garantált! 
(A hangulat remek volt, az érzelmek, a jókedv a tetőfokára hágott, miként a levegő hőmérséklete. Egy kis hűsítő légkondicionálás jót tett volna. Talán ez okozta, talán nem, hogy egy idős pár a darab vége előtt nem sokkal távozott, átvágva/támolyogva a színen, belesétálva Illésházy gróf leleplezésének jelenetébe.)

A Csárdáskirálynő-t, ami idén 100 éves, némiképp más szereposztással láttuk, mint decemberben, így Stázit Szendy Szilvi, Bónit Szabó Dávid, Feri bácsit Földes Tamás, Leopold Mariát Csere László alakította. 
Szendy Szilvit nagyon szeretem, nem kell méltatnom, Stázi szerepe hozzánőtt a hosszú évek alatt. Szeretni való jelenség, vérbeli szubrett. 
Kerényi Miklós Máté után vártam, hogy Dávidot is lássam Bóniként. A darabról írt korábbi beszámolómban írtam, hogy Máté ellopta a show-t, ám kissé soknak tartom az energiáját. Igazság szerint egyes jelenetekben, és nem csak a Csárdáskirálynőben, nem egyszer érzem úgy, hogy súrolja a rettegett ripacskodás határát egy-egy megmozdulása, sőt, van, hogy sajnos át is lépi a határt. Dávid viszont kissé enerváltnak hatott, főleg az első felvonásban, bár ez akár benne is lehet a pakliban, hiszen a második felvonás a pörgősebb, amikor is összekuszálódnak a szálak, és amikor igazán bolondozni kell. 
Feri bácsi karaktere számomra kicsit semlegesnek tűnt Földes Tamástól is, miként előzőleg Szolnoki Tibortól is. Ismerve mindkét színészt, talán inkább a rendezés okozza ezt, nem az ő szerepformálásuk. 
Csere László Edvin herceg apjaként való szerepeltetése telitalálat. Nem táncoskomikus szerepkör, mégis jól áll neki a karakter, és mindig örülök, ha a színpadon látom. 
Fischl Mónika és Dolhai Attila Szilvia-Edvin párosa egyre inkább összecsiszolódik. Remekül mutatnak együtt, a színpadi jelenlétük erős, a hangi kvalitásukhoz nem fér kétség, még akkor sem, ha Attila esetében nem volt minden hang tökéletes, néha rekedtséget hallottam, amiért kár, bármi is okozta. A szerepet viszont egyre inkább belakja, és érződik rajta a folyamatos változás, fejlődés. Érdeklődéssel várom a bajai szabadtéri előadást augusztus végén!
(Furcsa érzés szembesülni azzal, hogy mindenki máshogyan lát(hat) egyazon előadást. Vannak, akik úgy ülnek végig, hogy szinte sugározzák az elégedetlenségüket, hogy legszívesebben máshol lennének, nem érdekli őket a darab, mert nem szeretik, amit látnak. Amikor az ember előtt ülő idős, nem az alkalomhoz illően öltözött pár végig cukorkás zacskóval csörög, lépten-nyomon összesúg, az óráját lesi, akkor ott gond van. Még inkább gond van, amikor a szünetben az ember lánya előtt kifelé igyekezvén megvitatják, hogy "ezeknek nincs hangjuk", és azt, hogy "még a szöveget sem tudják, mást énekelnek, mint amit kellene". Ekkor az ember meglepődik, mérgelődik egy cseppet, majd feltekeri a toleranciaerősséget, és azt mondja: Van ez így.)

A Csókos asszony, gyerekkori kedvencem. Az évad legutolsó előadását néztük meg. A két utolsó előadásra szinte összeállt a régi csapat, akik még a Tháliában játszották a darabot anno, de persze a Operettszínház zászlaja alatt. A kivételt a  Katóka szerepében látott Dancs Annamari jelentette, akit végre láthattunk a nagyszerű Kékkovács Mara után. Viszont visszajött Rica Macaként Peller Anna (további Macák: Szendy Szilvi és Kapócs Zsóka), és Ibolya Edeként (további Edék: Peller Károly és Szabó Dávid) Csonka András. 
Anna parádézik a szerepben. Kihasználja minden adottságát, így mély, erős hangját, ami nagyon jól tud jönni, ha éppen kiabálni támad kedve, és jól beleviszi a szerepbe temperamentumos jellemét, komédiázós vénáját. Csonka András, mint éhenkórász hírlapi tudósító, Dorozsmai Pista jólelkű barátja szeretni való, esetlen figura. Csendesebb jellemével jól kiegészíti Anna harsányságát, különbözőségükből fakadóan vagy annak ellenére összeillő páros. 
Dancs Annamari Katókája más, mint Kékkovács Maráé. Dinamikusabb, úgy is mondhatnám, hogy kissé fiúsabb, vagányabb. Ugyanakkor picit már olybá tűnt, hogy annyira aranyos és - nem szeretem a szót, de - cuki akar lenni, hogy néha picit sok. Ugyanakkor nem lehetett érezni alakításában azt az éles határt, ami elválasztja egymástól a csitrit és a dámát, miután a növendéket, mint ígéretes primadonna tehetséget, felkarolja báró Tarpataky. Nem éreztem igazi dámának ezt a Katókát, amint új státuszát arra akarja felhasználni, hogy megleckéztesse csélcsap szerelmét. Ettől eltekintve tetszett az alakítása, a hangja szépen szólt. 
Egy teljességgel felszabadult, energikus, lendületes előadást varázsoltak nekünk a színészek. Önfeledten játszottak, mindenki lubickolt a szerepében. Oszvald Marika elismerésre- és persze irigylésre méltó energiával komédiázta, táncolta, énekelte végig az előadást. Ehhez méltó partnere volt a szintén nagyszerű Faragó András, a színház Topija. Huszti Péter igazi jelenség, akinek színpadi jelenléte olyan erős, tiszteletet parancsoló, hogy önkéntelenül tapsot vált ki a nézőkből, amint feltűnik a díszlet takarásából első színpadra lépésekor. 
Dolhai Attila Pistája olyan szeretni való, csélcsap svihák nagy szívvel és nagy hanggal, akire nem lehet haragudni ... legalábbis sokáig nem. Annamarival jól kiegészítették egymást, aranyosak, szépek voltak együtt, mint ahogy Mara Katókájával is. Attila hangja nagyon szépen, erősen szólt a mindösszesen két nagyobb dalában (sajnos szűkmarkú a szerző), de mégsem a szép éneklés maradt meg bennem az aznapi alakításából, hanem az Annával közös, részeg jelenete. Történik ugyanis, hogy a Katókával való szakítást követően Pista több napig tekereg a városban, végiglátogatva a fellelhető vendéglátóipari egységeket, na persze nem táplálkozás céljából. Hű társaként vele tart Rica Maca is. Hogy is néz ki a jelenet? Maca talicskában ül, Pista szakadt frakkban, csapzottan, imbolyogva tolja a talicskát a zenekari árok és a nézőtér első sorát elválasztó keskeny kis folyosón. Torkaszakadtából énekli, hogy Asszony, asszony, csókos asszony, amivel Maca idegeire megy, és a lány ennek kissé hisztérikusan hangot is ad. Szó szót követ, míg a Nagymező utcából elevickélnek a Nagytemplom utcába, ahol elválnak útjaik, Maca felmegy a lakásba, Pista pedig részegen elénekli a Mi muzsikus lelkek című dalát, majd a részegek védőszentjének hála, sikertelen akasztást hajt végre önmagán. 
Az utolsó előadáson Attila ült a talicskában, énekelni azonban elfelejtett, helyette "nagy részegségében" jót szórakozott azon, hogy Anna fején fennakadt a függöny. Miután segített neki kiszabadulni, Anna nekiveselkedett a talicskatologatásnak, több-kevesebb sikerrel. Attila súlyát kommentálva közölte, hogy "Nehéz vagy, mint állat". Majd "Milyen nehéznek szült az anyád!" Attila ekkorra már fonalat veszített, az énekléssel végleg felhagyott, helyette csak nevetett, amihez nemcsak mi nézők, hanem Anna is csatlakozott. Persze megrázták magukat és folytatták a jelenetet, elmondták, amit el kellett, Attila tust húzatott a karnagy úrral, majd Annával eljátszották a kiszorítósdi-üvöltözős jelenetet, amikor is egymást túlharsogva bizonygatják, hogy ki a hibás Pista szomorú sorsáért és Katóka primadonnává és bárói szeretővé avanzsálásában. Azért ez sem ment zökkenőmentesen, fülig érő szájjal nem könnyű mérgesen tombolni. A kegyelemdöfést számomra Attila adta, amint szemeit törölgetve elmotyogta, hogy "Mindjárt besírok". Ekkor már én is itt tartottam :)
A jelenet vitán felül az előadás egyik fénypontja volt. Azért tudott az lenni, mert nem volt sok, mert benne volt ebben a részeg hablatyolásban a nevetés, nem lógott ki belőle, és nem volt zavaró, hogy nem tudták tartani magukat a színészek. 
Míg ültem a nézőtéren és néztem a darabot, nem tudtam elvonatkoztatni attól a gondolattól, hogy talán utoljára látom, mert úgy hírlik, leveszik műsorról. Úgy gondoltam, hogy talán ezért van jelen ekkora energia  a színpadon, mert érzik ezt a színészek is és még egyszer, utoljára "kitombolják" magukat. A tapsrend végén egyszer csak betoltak egy nagy tortát, majd megérkezett a színpadra Lőrinczy György főigazgató is. Ekkor már megerősítve láttam a tényt, hogy elbúcsúzik a darab. Azonban ehelyett a direktor bejelentette, hogy ez volt a 150. előadás, és hogy méltón ünnepeljék meg, színpadra hívta a színészeken túli alkotókat, és a második szereposztásból azt, aki meg tudott jelenni (Kékkovács Mara, Homonnay Zsolt, Szabó Dávid). Nem derült ki számomra továbbra sem egyértelműen, hogy marad-e a darab a következő évadban vagy sem, csak az, amit Lőrinczy György mondott: Csókos asszony volt, van és lesz.
Aki nem látta a darabot, de szereti a jókedvű, vicces, kedves-bájos történeteket, az nézze meg, ha alkalma adódik rá, a színházban, vagy nézze meg a 2008-as dvd változatot!
A darab sikerét számomra az mutatja leginkább, hogy egyáltalán nem operettbarát, mondhatni színházidegen sógorom, aki beadta a derekát és elkísérte a feleségét és persze minket a darabra, nagyon jól szórakozott és úgy nyilatkozott, hogy máskor is szívesen beül egy-egy hasonlóan jó darabra. 
(A legjobb előadást is tönkre tudja vágni, ha az ember környezetében a nézők nem bírnak magukkal és együtt énekelnek a színészekkel, sőt, előénekelnek egy-egy sort. Ha pedig beszélgetnek, megvitatják, hogy tetszik-e, akit és amit látnak, az szintén nem kedvez mások szórakozásának. Természetesen beszéljék meg egymással, de ne előadás közben. Erre való a szünet. Vagy tárgyalják ki előadás után, esetleg írjanak kritikát :D)

Az Én és a kisöcsém-et májusban, és - szinte ölünkbe pottyant módon - júniusban is láttuk. Vagyis márciusi bemutatóját követve átlagban havonta egyszer. És nem untuk meg, mert nem lehet, annyira pergő, vicces, jól átalakított és színpadra állított darab. Ahogy kezdtük, úgy zártuk ezt a négy alkalmat, vagyis a komplett első szereposztással. Teljes második szereposztáshoz nem volt szerencsénk. Pár karakter esetében dupláztunk, így láttunk két Parlagi Pirikét (Janza Kata és Kékkovács Mara), két Líviót (Szerényi László és Barkóczy Sándor), és két  Dr. Sas-Dr. Vas párost (Homonnay Zsolt-Peller Károly, Csonka András-Magócs Ottó). A többi szerepben az első szereposztás brillírozott minden alkalommal.
A két Pirikét megformáló színésznő, Janza Kata és Kékkovács Mara egyaránt tündéri, szerethető, energikus, szép hangú hölgy. Azonban az idegenvezető nő  figurája közelebb áll a szívemhez Kata temperamentumosabb, nagyhangúbb ábrázolásában. Páratlan, ahogy affektál és ahogy a blődségeket ontja. Kedvenc mondataim:  "Ezt annyira nem gondoltam volna, hogy ma este a SzExcelsior-ban fogok vacsorázni!" Az örök kedvenc Andersen kérdésére, miszerint szereti-e az osztrigát: "Igen, az osztrigát meg a káposztás cvekedlit." No meg amikor némi pénzt csikar ki Andersentől az őt ért vélt vagy valós sérelmekért: "Hát ez így korrupt." És a kegyelemdöfés: "Tegnap betöltöttem a negyvenet, nőként gyakorlatilag halott vagyok."
Míg egyik szerepnél a nagyhangúság billenti az egyik színész javára a mérleg nyelvét, a másiknál ez nem ilyen egyértelmű. A Dr. Sas-Dr. Vas párosok esetében nem feltétlenül tetszett jobban a harsányabban, nagyobb gesztusokkal játszó Homonnay-Peller páros a halkabb Csonka-Magócs duónál. Az utóbbi páros bárgyú ügyefogyottságból fakadó "nekünk semmi sem sikerül, de cserébe mindent jól elszúrunk" attitűdjének van egyfajta bája. Míg Zsolt és Karcsi nagyképűség és kivagyiság vezérelte, önbizalomtól duzzadó, éppen ezért kudarcra ítélt duója nem tűnik esendőnek, és nem is támad kedvem drukkolni nekik a milliomoscsemete kezének elnyeréséért folyó csatájukban. Mindazonáltal nagyon jól tudok szórakozni rajtuk, nevetésügyileg néha, főleg Zsolt esetében, velük együtt.
Lívió kis szerepében Szerényi László jobban hozza az idős nőktől pénzt kicsaló gondolás ellenszenves figuráját, míg a fiatal Barkóczy Sándor túl romlatlannak, aranyosnak tűnik mindehhez.
A darabban mindenkinek megvannak a maga nagy pillanatai, legyen nagyobb vagy kisebb szerepe. Személyes kedvencem a mellékszereplők közül Oláh Tibor Lakinger Hugója, aki vén kujonként mindig valamelyik nő után koslat, esetenként köntösben, igazi szatírként. A férfi táncosok női ruhában, dizőzként való megjelenése sem semmi már látványra sem, és a Szinetár Dórával a harmincas évek hanghordozásában elénekelt Egy kicsit angyal legyen, egy kicsit démon kezdetű dal is igazán jól sikerült. Mint ahogy az Én és a kisöcsém című dal, amit Dóra Dolhai Attilával énekel és táncol el, mindig nagy sikert aratva. 
Jordán Tamás Zolestyákja az előadás sokadik telitalálata. Ahogy affektál, ahogy a rémes műfogsora miatt beszél (bár amikor elfelejtette betenni a fogsort, akkor megmutatta, hogy anélkül is tud ugyanúgy selypíteni), páratlan.
Az utolsó előadás bérletes volt, sok-sok iskolással. Mindazonáltal jó közönség volt, és külön élveztem a mellettem ülő fiatal lány ártatlan, őszinte rácsodálkozását, amikor először színpadra lépett egy-egy színész. Aranyosan együtt élt a történettel, nagyokat nevetett, élvezte az előadás minden percét, én pedig örültem a boldogságának. 
(Megmosolyogtató azzal szembesülni, amikor egymást oktatják az idősebb színházlátogatók, így: "Amikor táncolnak vagy együtt énekelnek, akkor a zene és az ének mindig magnóról megy, hogy egyszerre menjen és ne legyen hiba." Hát, igen, a színészek nem is tudnak egyszerre két dolgot csinálni, a színház kórusa pedig csak magnóra szokott énekelni :D )


Egy kis kedvcsináló a 100 éves Csárdáskirálynőhöz: 



Nyári, szabadtéri előadások, katt ide: Csárdáskirálynő - Siófok, Tokaj, Baja


   

2 megjegyzés:

  1. nagyon jó írás, én is szívesen megnézném Attilát prózai szerepbe valahol még régebben azt nyílatkozta hogy szívesen játszana Molnár Ferenc darabban , én pl Liliomba föszerepébe nagyon is el tudnám képzelni

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Bízom benne, hogy lesz alkalmunk megnézni prózában is, mert az azt mutatná, hogy egyre inkább kiteljesedik a pályáján. Köszönöm, hogy elolvastad :)

      Törlés