Pedig nem sokon múlott! Ha nem szórják a pénzt és odafigyelnek az (ordító) intő jelekre; ha a felkelés kitörését követően hamarabb szöknek meg; ha nem küldik el idő előtt a segítőjüket; ha... akkor talán a királyi pár életben marad.
Ha a musical librettója több helyen nem erőltetett; ha a zene érdekesebb és fülbemászóbb; ha a karakterek és a jellemábrázolások jobbak; ha... akkor talán el lennék bűvölve.
De ez már mind történelem.
Ha a musical librettója több helyen nem erőltetett; ha a zene érdekesebb és fülbemászóbb; ha a karakterek és a jellemábrázolások jobbak; ha... akkor talán el lennék bűvölve.
De ez már mind történelem.
Hogy mi is történt? A Budapesti Operettszínház műsorra tűzte a teátrum "házi szerzője", Lévay Szilveszter Marie Antoinette című musicaljét. Lévay korábbi művei, az Elisabeth, a Mozart! vagy épp a Rebecca az Operettszínház legnagyobb sikerdarabjai közé tartoznak, és nem egy színésznek hozták meg a kitörési lehetőséget és a népszerűséget. A nézők imádják ezeket az előadásokat, mert értékesek, a történetszövésük és zeneiségük magával ragadóak, és színészek nevével forrt össze egy-egy általuk alakított karakter. Janza Kata Elisabeth-je, Szabó. P. Szilveszter mint Halál, Dolhai Attila vagy épp Mészáros Árpád Zsolt Mozartja sok-sok nézőt vonzott be a színházba az évek alatt. Sokan várták tehát izgatottan a szerző új darabját, ami idén márciusban érkezett meg.
A felvezetésből érződik, hogy van mihez viszonyítani, és az ember akarva-akaratlan bizonyos elvárásokkal viseltetik egy olyan új darabbal kapcsolatban, ami a színház és a szerző közös "sikersztorijának" a folytatása lehet. A néző szemszögéből kiindulva arra jutottam, hogy több nézőtípus van, és mindegyik hordoz magában érdekességet akár a jegyvásárlás miértjét, akár a nézőtéren tapasztalt viselkedést vizsgáljuk. Ez utóbbit most nem piszkálnám, inkább arra térek ki, hgy milyen előzmények után ül(het)ünk be egy történelmi kort középpontjába helyező darabra, vagyis milyenek is vagyunk mi, nézők, ha új darabbal, jelen esetben a Marie Antoinette-tel találkozunk.
- A búvár. Ő az, aki utánajár a darab keletkezésének, érdekli, hogy ki, mikor és kivel követte azt el, hol mutatták már be, milyen volt a fogadtatása. Elolvassa az ismertetőt, rákeres a kritikákra, előre megismerkedik a karakterekkel, ütközteti őket a történelmi tényekkel, és elkülöníti a darab karaktereit valódi történelmi személyiségekre és a szerző fantáziájából kipattant hősökre. Nem bíz semmit a véletlenre, a történetet és a darab hátterét illetően felkészülten ül be a színházba.
- A saját fejét követő. Megelégszik azzal a történelmi ténykupaccal, ami az elméjében van tanulmányainak és az évek során ráragadt tudásanyagnak köszönhetően. Ismeri viszont a szerzőt és a színházat, látta, így jól ismeri a korábbi közös produkciókat, és az azokról szőtt saját vélemény neki elég ahhoz, hogy el tudja dönteni, kíváncsi-e az újabb közös munkára vagy sem. Őt nem érdeklik nagy mélységben a darab előzményei, a pillanatnyi történésekkel akar csak táplálkozni, és önmaga megítélni, hogy amit lát és hall, az tetszik-e neki, vagyis nincs szüksége befolyásolásra.
- A kalandor. Ad hoc jelleggel vásárol színházjegyet, mert a promóció során valamilyen formában eljutott hozzá a darab címe, vagy ismerőse ajánlotta neki. Nem ismeri a darabot, csak a műfaját, a címe alapján következtet a történetre. Nem érdekli a szereposztás, mert nem ismeri igazán a társulatot, esetleg pár ember neve és/vagy arca mond neki valamit, ezért mindegy, melyik előadásra vesz jegyet. Jelszava: "Lepjetek meg!" Ha szerencséje van, akkor a meglepetés kellemes lesz, és a színház más darabjára is fog jegyet venni, és előbb-utóbb átléphet másik típusba.
- A bérletmegújító... Nem szorul magyarázatra, azt néz, amit kap, bár ez nem zárja ki az első két típus ismérveit.
- A rajongó. Rajongása tárgya lehet a darab műfaja vagy szerzője, illetve – ami a leggyakoribb talán – az előadásban szerepet játszó valamelyik színész. Teljességgel érthető, a kedvencek mindenkor megérdemlik a támogatást, egy próbát pedig minden darab megér.
(Természetesen előfordulhat átjárás egyes típusok között, és nem is kell egyetérteni velem, hiszen ez az én listám, amit bárki felállíthat maga is.)
A jegyvásárláskor én vegyes típusképet alkottam, de van olyan csoport, aminek az ismérvei egyáltalán nem illenek rám, így pl. a 4. csoport kiesik, mert bérletet csak a BKV kevésbé színes és még kevésbé művészi szolgáltatásaira szoktam váltani, bár el kell ismerni, hogy holmi népszínházi jeleneteknek kénytelen-kelletlen utazás közben is szemtanújává avagy szenvedő alanyává válhat az ember. A 3. csoport sem jön számításba, nem vagyok kalandor, sosem ülök be színházba "csak úgy", teljesen ismeretlenül. És a szereposztás is számít. Nem elítélendő ugyanis, ha az ember úgy költ pénzt – a jegyárakat tekintve nem is keveset –, hogy lehetőség szerint az általa preferált színészeket lássa. Ez mellettük és a néző komfortérzete mellett szól, nem a többi színész ellen, legalábbis az én esetemben.
Kevert nézőtípusként elmondhatom, hogy ismerem a színházat, a társulatot, a szerzőt és előző, a színházzal közös munkáit. Szeretem a Mozart!-ot és az Elisabeth-et, amik a Marie Antoinette-hez hasonlóan történelmi korokba viszik el a nézőt és történelmi személyiségeket helyeznek a darab középpontjába, ami Mozart esetében zenetörténetet (is) jelent, illetve az irodalomtörténetből ismert Rebecca-t is kedvelem, ami Daphne du Maurier A Manderley-ház asszonya című regényének adaptációja.
Ismerem a Marie Antoinette történelmi hátterét, de a darab előzményeibe nem ástam bele magam túlságosan, annyit azonban megtudtam, hogy a sikerei messze elmaradnak a többi Lévay darab sikerétől. Továbbá szeretem a musical műfaját, és sikerült a számomra legideálisabb szereposztásra jegyet venni.
Ilyen előzmények után ültem be június 20-án az Operettszínházba. Vártam már, szeretem a színház miliőjét, az ember egy idő után úgy érzi a belépéskor, amikor gyors pillantást vet a táblán kitett napi szereposztásra, mintha haza érkezne. Vagyis minden adott volt a tökéletes estéhez...
A musical Endo Shusaku Queen Marie Antoinette című regényének adaptációja. A történet középpontjában az osztrák udvarból származó szépséges királyné áll. Ő Mária Terézia lánya, Habsburg–Lotaringiai Mária Antónia főhercegnő, aki éli a királyi sorsra szánt gyereklányból lett uralkodóné fényűző életét. (A kíváncsi történelemkutató tudhatja, hogy 15 évesen adták hozzá a francia trónörököshöz, de csak évekkel később lett királyné és ténylegesen feleség, amikor férjét XVI. Lajos néven megkoronázták. Két fiú és két lány gyermekükből kettő korán meghalt.). A királyi pár alkalmatlannak bizonyul az ország vezetésére: Lajos a kísérleteivel foglalkozik, Marie pedig bálokat rendez, kegyeltjeivel veszi körül magát, a divat, a ruhák és ékszerek megszállottja. És míg ők élik világukat, addig a államkincstár tartalékai egyre jobban fogyatkoznak, a nép pedig éhezik. Marie-t kikezdi a sajtó, amire nem csak fényűző életmódja, hanem a svéd Hans Axel von Fersen gróffal nyilvánosságra kerülő hitvesi hűtlensége is okot szolgáltat.
Orléans hercege, aki meg akarja szerezni a trónt, szövetkezik a nép egyszerű tagjaival, a külvárosi "csőcselékkel". Vezérük és szószólójuk egy fiatal nő, Margrid, aki zsigeri gyűlölettel fordul a pazarló királyné ellen. Röplapok, újságok adják hírül a királyné újabb és újabb pénzügyi kilengéseit és éneklik meg Fersen gróffal való kapcsolatát.
A királyné sorsát egy összeesküvés pecsételi meg, az az bizonyos nyakék ügy. Orléans hercege, Margrid, a szennylapíró Hébert és Jeanne de la Motte grófnő kihasználják a királyné kegyeit kereső Rohan hercegérseket, és megvásároltatnak vele a királyné nevében egy 1.600.000 livre-t érő nyakéket, aminek megvételét Marie korábban már elutasította az udvar rossz anyagi körülményeire hivatkozva. A nyakék a királyné bálján cserél gazdát, az Orléans közreműködésével Marie-nak öltöztetett – és a királynéra többek szerint nagyon hasonlító – Margrid veszi azt át. Az ékszerész természetesen nem kapja meg a járandóságát, a nyakéknek nyoma vész, a királynét pedig megvádolják annak eltulajdonításával. Marie a hercegérseket helyezteti vád alá, akit végül a törvényszék ártatlannak talál.
A nép egyre jobban forrong, elkerülhetetlen a felkelés. A királyi családot túszul ejtik a palotában, ahonnan Fersen jóvoltából sikerül elmenekülniük, ám az öntudatos Lajos, összeszedve maradék királyi tekintélyét, elküldi a grófot, mielőtt elérnének az uralkodóhoz hű fegyveresekig. Kíséret nélkül folytatják az útjukat, de amikor beleszaladnak a felkelők egy csoportjába, továbbengedésük fejében Lajos arannyal akarják őket lefizetni. A király pénzérmébe vésett arcmása lebuktatja őket, és a sorsuk megpecsételődik. Ismét rabság vár rájuk és "tárgyalás", majd az ítélet. Marie bátyjához, az osztrák uralkodóhoz írt leveleket juttat ki a börtönből, kérve a katonai beavatkozást. Margridot mellérendelik megfigyelésre, és hogy akadályozza meg a királyné fondorkodását, szervezkedését.
A lány közben maga is kettős játékot űz, mert találkozik Fersennel, aki arra kéri, juttassa be őt Marie-hoz. Margrid tartozik a grófnak, aki a felkelés hajnalán megmentette őt a király fegyvereseitől, amikor az utcán lázított az uralkodópár ellen. A lány nem tud ugyanolyan szemmel tekintetni a svéd grófra, mint saját uralkodó osztálya tagjaira, és a szerzetesnek öltözött Fersent bejuttatja Marie-hoz. A férfi meg akarja szöktetni a királynét, de az akció nem sikerül.
Marie és Margrid a sors kegyetlen tréfája által kreált titokra bukkan: kiderül, hogy féltestvérek közös apjuk, I. Lotaringiai Ferenc német-római császár révén. Míg Marie, az uralkodó törvényes gyermeke fényűző életet élhetett, bár boldog nem volt, hiszen ő nem akart királyné lenni, addig Margridot kidobták a líceumból, amikor apja halála után nem fizette senki utána a tandíjat. Így a lány egyedül nőtt fel az utcán, mert az anyja korábban öngyilkos lett. A testvéri kötelékről egy mindkettőjük által apjuk révén ismert altatódal rántja le a leplet, amit Marie énekel halálra rémült gyerekeinek. Marie kihasználja az alkalmat és megkéri féltestvérét, hogy vigyen el egy szerelmeslevelet Fersennek.
Lajost a forradalmi törvényszék halálra ítéli. A sors morbid játékot űz vele, mert az ő bábáskodása mellett megalkotott guillotine-nal végzik ki. Marie-tól utolsó csapásként elveszik a gyermekeit, így várja saját tárgyalását. Népellenes összeesküvéssel vádolják, fő vádpont azonban nem ez, hanem a saját kisfiával elkövetett vérfertőzés. A vád ütőkártyája Margrid, és a Marie által neki átadott, az árulását bizonyító levél. Bár a levél valójában nem Fersennek szólt, hanem II. Lipót német-római császárnak, Margrid nem árulja el féltestvérét, ám így sem tudja megmenteni a guillotine-tól.
A történelmi háttér olyan alapot nyújt, amiből nagyszabású előadás születhet, amit erős, változatos zenével, szép, kifejező dalszövegekkel és jól megírt és még jobban eljátszott karakterekkel lehet még színesebbé tenni. Mindezt tovább tudja támogatni a kort idéző, változatos díszlet.
A darab megtekintése után azonban hiányérzet maradt bennem. Maga a színre vitt történet nem ölel fel túl nagy időszakot, mégis kapkodónak tűnik, mintha túl sok, röpke epizódot akart volna a szerző belezsúfolni a kb. három órába, ezért az előzőekben hosszabban leírt történet lecsupaszodik: a nyitóképben Orléans hercege énekli meg, hogy mennyire gyűlöli a királynét, aki elutasító volt vele szemben, és hogy ő akar a trónra kerülni; majd egy bálba csöppenünk, amit a herceg ad Marie Antoinette tiszteletére, és ahová meghívást nyert a királyné szeretője, az amerikai függetlenségi háborúból visszatért Fersen gróf is; az este váratlan "vendégeként" betoppan a koldus Margrid (életszerű? nem, de ez egy színdarab), a királynét pocskondiázva és számon kéri rajta az éhező nép szenvedését, a neki kínált pezsgővel leönti Marie-t – aki szerint ha nincs a népnek kenyere, akkor egyen kalácsot –, azonban ő megbocsát neki, így szabadon távozhat, hogy aztán az utcán pocskondiázza tovább a királynét bandájával; felbukkan egy elvetélt költő, Hébert, akinek gúnyversét Margrid énekelni kezdi a sleppjével; innen egyenes út vezet Orléans-hoz, aki pénzeli a lázító röplapok és újságok kiadását; közben betekintést nyerünk Marie ruhatárába a divathóbortját tápláló "divatdiktátorai", Léonard Autié és Rose Bertin jóvoltából; Marie szembesül a nép lesújtó véleményével és a kincstár még rosszabb állapotával, és Fersen karjaiban vigasztalódik; a szerelmi légyottot megszellőzteti a sajtó (a bulvármédia előfutára), Margrid egyik társának halála egyenesen a nyakék ügyhöz vezet, majd bekövetkezik a palota elfoglalása, a királyi család szökése, bebörtönzése és halála; mindehhez agresszív és hőbörgő "tömeg" asszisztál a Lévay-tól megszokott minőségtől kissé elmaradó zenével, amiből egy-két dal emelkedik ki.
Ahogy korábban említettem, sikerült a számomra ideális szereposztást megtalálni, aminek nagyon örültem.
A költőből lett jakobinus, Hébert (Kocsis Dénes) sok jelenetet nem kapott, bár maga a karakter jelentősebb lehetne, hiszen ő indítja el a gúnyverseket, szerepet vállal a nyakék ügyletben, és vádolja Marie-t a bíróság előtt. Ám mégsem éreztem a jelentőségét, nem jött le, hogy mik az indítékai, nem tudtam állást foglalni, hogy a viselkedésén kívül miért kellene ellenszenvesnek éreznem vagy miért kellene megértenem őt. Egy időként felbukkanó, hőbörgő mitugrászra silányul a karakter, ami nem hiszem, hogy Dénes hibája lenne, egyszerűen olybá tűnik, hogy nincsen szinte semmi a karakterben, amit el lehetne játszani.
Orléans hercege (Szabó P. Szilveszter) mozgatja a szálakat, mert gyűlöli a királynét, és végül az ő segédletével robban ki a felkelés. Utálja a jelenlegi hatalmat, az uralkodót, látszólag a nép mellé áll, pedig nem akar mást, csak ő maga a király trónjára ülni. Szilveszter nagyszerű kvalitásai ismertek a színházban, most azonban már-már elveszni tűnt a darab rohanásában, nem éreztem a súlyát, pedig "örök intrikusként" már számos hasonló szerepet eljátszott. Nem érződött az a mindenáron akarás, az a körmönfontság, ami a herceg céljai felé mutat, aminek oka lehet a színészi teljesítmény is, de jelen esetben én a karakter színtelenségét okolnám, amin a nyitóképben énekelt dala sem tudott emelni, mert jellegtelen, és azon túl, hogy "én gyűlölöm ezt a nőt, mert ő is gyűlöl engem", nem is tudok belőle felidézni mást sem a szövegét, sem a dallamát tekintve.
XVI. Lajos szerepében Mészáros Árpád Zsolt jól ábrázolta az erélytelen, nem éppen uralkodásra termett királyt, aki nem képes felmérni a nép igényeit, későn ébred rá az államkassza tragikus állapotára, és többet foglalkozik találmányaival, mint akár a családjával és az uralkodással. Amikor azonban ráébred a valóságra, már késő. Hibái ellenére együtt éreztem a népe által meggyűlölt, felesége által megcsalt erélytelen uralkodóval, ami MÁZS-nak köszönhető. A pozitívum ellenére az ő karakteréhez fűződik a leggyengébb dal az egész darabban, amit zeneiségében egysíkúnak, szövegében pedig nonszensznek éreztem. A dalból megtudjuk, hogy Lajos akkor lett volna boldog, ha sosem lesz király, hanem a nép egyszerű fiaként, mesteremberként keresné a kenyerét és tartaná el a családját. De a dal szövege annyira nem illik a szituációhoz, hogy a szemöldököm sosem látott magasságokba szaladt a homlokom. Egy levitézlett, bűnvádtól gyötört király drámai dala ne arról szóljon, hogy miért nem lett kovács, mert megöli a pillanatot! Legalábbis szerintem.
Axel von Fersen szerepében Horváth Dánielt láttuk. Sajnos számomra két dolog nem érződött az alakításán: a hősszerelmes és tűzön-vízen átgázoló ereje. Marie Antoinette, a kor legszebbnek tartott nője a szeretője, de nem éreztem a perzselő szenvedélyt iránta. Nem érződött a katona vagy a férfi nyers ereje sem, amikor arra került sor, hogy megmutassa azt. Fiatal, szimpatikus, csinos, magas színészről beszélünk, de a kiállása, a kisugárzása nem hozta meg azt a "hűha" érzést. Nagy reményekkel ültem be a színházba, hogy végre láthatom őt, de sajnos csalódtam. Nem az a karakter, aki egyből magára vonzaná a néző tekintetét, aki kiállásával mintegy kikövetelné ezt, és sajnos hangi kvalitásai sem pótolták mindezen hiányosságot. Pontatlan volt, gyenge mind a mélyebb, mind a magasabb hangoknál, nem csak a kórus, de duettpartnerei is elnyomták a hangját. Sok ideje van még fejlődni, a közönség szimpátiáját érezhetően bírja, a (fiatal hangú) nézők egy csoportjának ovációja legalábbis ezt sejteti. Szeretném, ha mind színészi, mind énekesi kvalitásaiban erősödne, hogy egy olyan hősszerelmest lássak, aki ellentmondást nem tűrően lesöpri a lábáról nem csak szerelme tárgyát, hanem a nézőt is, mert jelen pillanatban még gyenge volt számomra Marie szerelmeseként és az intrikus Orléans herceggel való dulakodása során is. Kettejük párbaja láttán azt kellett volna éreznem, hogy "ez ütött", de inkább csak megütköztem, mert nem volt benne erő. Szóval, hajrá!
Margridot Vágó Zsuzsi alakította. A tőle megszokott szuggesztív energiával énekelt, tisztán, érthetően, fénylőn, hatalmas erővel. Sokszor hallom, olvasom, hogy a nézők a hangosítás miatt panaszkodnak, én is megjegyeztem már pár alkalommal, hogy nem volt a legjobb. Most Zsuzsinál merült fel bennem a gondolat, mert véleményem szerint túl volt hangosítva. Nagyon erős hangja van, és hiába erős jellemű forradalmár Margrid, akkor sem kell, hogy az ember belesiketüljön a dalaiba, a katarzist úgy is érzi a néző, ha nem "üvöltik le a fejét". Amikor kórussal énekelt, akkor természetesen még tovább nőtt a hangorkán, ami az első felvonás záróképében teljesedett ki.
Túl az énekesi (és hangosítási) bravúron, Margrid kitalált személyiségét Zsuzsi jól töltötte meg tartalommal, bár ez az erős, belevaló forradalmár csaj nem igazán az a karakter, akit a szívembe tudnék zárni. Bár bemutatja, hogy egy kezdetben jó reményekkel induló, egy ideig jól iskolázott, igényes lány mennyire el tud vadulni, ha az utcára kerül és a napi betevőért, az életben maradásért kell küzdenie, nem igazán tudtam együtt érezni vele. Talán a túlzott keménysége mögül nem jöhetett át az igazi, tiszta egyénisége, talán már elmosta az idő, a nélkülözés. Talán a körítés, a nyers erőszak ábrázolása, ami nyilván jellemezte a bemutatott kort, nem tudta elkülöníteni számomra Margrid figuráját az erőszakos, gyilkolni kész tömeg összhatásától, ezért nem igazán éreztem szánalmat az ártatlan lány összetört élete miatt.
Minden felelőtlensége, költekezése, hűtlensége ellenére Marie Antoinette Vágó Bernadett által életre keltett figurája volt számomra a legszerethetőbb, a leghitelesebb az este folyamán. Vagy az ő karakterábrázolása, színészi teljesítménye volt a leghitelesebb, ezáltal volt Marie a legszerethetőbb számomra?
Igen, talán furcsa, hogy az elméletileg rossz karakterrel szimpatizálok, de a címszereplő volt a legjobban kidolgozott, legjobban átnyalt és alakított személy, vagyis a kulcsfigura. Elhittem neki, hogy fogalma sincs arról, hogy az ő költekezése kiüríti az államkincstárt. Persze nyilván ez így nem volt igaz a valóságban sem és a darabban sem, mert egyedül ez nem vihette csődbe az országot, kellett ehhez példának okáért a politikai és katonai szerepvállalás az amerikai függetlenségi háborúban, és a király egyéb tettei. Mindazonáltal amikor szembesül azzal, hogy a nép éhezik, és a király is mértékletességre inti, akkor visszavesz a költekezésből (bár megváltozni csak ettől nyilván nem változott volna, hiszen számára a költekezés pótcselekvés volt). Nagyon érzékenyen érinti, hogy a nép gyűlöli, nem érti, miért nem szeretik, hiszen az ő gondolkodása szerint nem bántja őket (közvetlenül nem is). Fersen iránti szerelme a királynéi lét béklyói elleni lázadásból is adódik, hiszen még gyereklányként adták férjhez egy leendő királyhoz, és az ő romantikus, szépségért rajongó lelke ezt nehezen tudja elviselni. Mindazonáltal ragaszkodik férjéhez, imádja gyermekeit. Meghatók voltak a gyerekekkel közös jelenetei: amikor énekelt, hogy lenyugtassa a szabadba vágyó, bezárt fiúcskát, vagy amikor őrjöngött, mert el akarták szakítani tőle a gyerekeit. Átéreztem a mindenétől megfosztott nő fájdalmát, gyönyörű volt, ahogy az összetört, gyászától megcsúfult nő erősen, öntudatosan áll bírái elé és megy a vesztőhelyre. A hangja gyönyörűen szólt, és hihető volt szinte minden arca: a költekező divatbáb, a fenséges királyné, az aggódó anya és feleség, a testvérre talált nővér...kivéve a szerelmes asszony, mert nem volt meg az igazi kémia Fersennel.
Összhatásként azt éreztem, hogy a darab maga kapkod. Kidolgozatlan jeleneteket, többszöri ugyanoda való visszatérést tapasztaltam. Mindez odáig vezetett, hogy sajnos picit kívül maradtam, nem tudtam szimpatizálni a néppel, mert egyszerűen nem jött le a színpadról a szenvedésük, csak az, hogy ők most itt nagyon gyűlölnek és nagyon gyilkolni akarnak. Ha ez volt a cél, akkor sikerült, de szerintem nem ez volt.
A díszletek és a jelmezek terén kettős érzésem volt. A királyi palota miliője nem igazán köszönt le a színpadról, pedig egy külsőségekre vagyonokat költő királyné lakhelyét láttuk (még akkor is fura, ha művészettörténeti korszakváltás időszakába kalauzol a történet). Bár több helyszínváltás van a darabban, leginkább a többfunkciós vasállványzat és az MA monogram maradt meg bennem, bár enélkül is tudtam, hogy milyen darabra ültem be...bár az előadás végén felbukkanó csuklyás, géppisztolyos "terroristák" láttán akár el is bizonytalanodhattam volna. De az elgondolás láthatóan az volt, hogy a jelmezek tekintetében a nagy parókás, a kort idéző díszes ruháktól halad a kevésbé bonyolulton keresztül az egyszerű, természetes földszínek és a mai korra is jellemző ruhák irányába. A ruhák modernizálása a királyságot felváltó köztársaságra való átállást ábrázol(hat)ja. A csuklyás zárókép rendezői koncepciója pedig talán arra utal, hogy az emberiség nem tanul, jogot szerezni erőszakkal akar, erőszakra erőszakkal válaszol és ez a válasz alattomos, agresszióból táplálkozik, az agresszió mértéke pedig nem áll arányban az elérni kívánt céllal, illetve a puszta okkal. Akinél a fegyver, annál a hatalom.
Ahogy korábban is utaltam rá, a zene és a szöveg nem bűvölt el. Sokszor úgy éreztem, hogy a dallamtalansággal mintha maguk a színészek is küzdenének, nem találva fogást a dalokon. Ezen túl sokszor vált kiabálássá az éneklés – köszönhetően egyrészt a hangosításnak is –, ami zavaró volt. Nem kell, hogy az ember első hallás után kívülről fújja az összes kottát, de összesen három dal maradt meg bennem: Marie és Fersen duettje, a Nincs rá szó; az altatódal, a Könny, könny, amit először Margrid énekel meghalt társának, majd Marie a gyerekeknek; illetve Margrid dala, a Szívem mélyén egy hang (Fényhozó).
Minden zeneszerzőnek megvannak a rá jellemző sajátos stílusjegyei és ez természetesen Lévay-ra is igaz. Néha éreztem hasonlóságot a Mozart! és az Elisabeth egy-egy dallamával (furcsa módon még a Frank Wildhorn által jegyzett Rudolf egyik, Vetsera Mária által énekelt dalával is a Könny, könny esetében), de nem éreztem azt az egységet, azt a kidolgozottságot, amit a két másik műnél. Olyan hatást keltett bennem a darab egésze mind zenei, mind dramaturgiai kidolgozását tekintve, mint ami nem érte még el a végleges állapotát, amikor színpadra állították.
Összességében azzal az érzéssel jöttem ki a színházból, hogy a Kerényi Miklós Gábortól megszokott rendezői munka és a színészi alakítások, illetve a Balassa Krisztián által dirigált zenekar és kórus nagyszerű teljesítménye ellenére nem érte el számomra a darab azt az egységes színvonalat, amit a szerző többi felemlített műve hozott, de ez nem egyenlő azzal, hogy az előadás összességében nem volt jó. Bár úgy érzem, hogy egy igazán fantasztikus előadás lehetőségét több szempontból elszalasztották.
Hogy folytatódik-e Lévay Szilveszter és az Operettszínház közös sikersztorija ezzel a darabbal, és hogy eléri-e azt az előadásszámot, mint elődei? Az biztos, hogy a nézők hálásak az új Lévay darabért, és egy részük nagyon szereti, másik részük viszont nem ennyire elégedett. Én most inkább a második csoportba tartozom, de kíváncsi vagyok, hogy egy-két évad múlva, ha már teljesen belakták a színészek, mennyit változik a darab.
Ilyen előzmények után ültem be június 20-án az Operettszínházba. Vártam már, szeretem a színház miliőjét, az ember egy idő után úgy érzi a belépéskor, amikor gyors pillantást vet a táblán kitett napi szereposztásra, mintha haza érkezne. Vagyis minden adott volt a tökéletes estéhez...
A musical Endo Shusaku Queen Marie Antoinette című regényének adaptációja. A történet középpontjában az osztrák udvarból származó szépséges királyné áll. Ő Mária Terézia lánya, Habsburg–Lotaringiai Mária Antónia főhercegnő, aki éli a királyi sorsra szánt gyereklányból lett uralkodóné fényűző életét. (A kíváncsi történelemkutató tudhatja, hogy 15 évesen adták hozzá a francia trónörököshöz, de csak évekkel később lett királyné és ténylegesen feleség, amikor férjét XVI. Lajos néven megkoronázták. Két fiú és két lány gyermekükből kettő korán meghalt.). A királyi pár alkalmatlannak bizonyul az ország vezetésére: Lajos a kísérleteivel foglalkozik, Marie pedig bálokat rendez, kegyeltjeivel veszi körül magát, a divat, a ruhák és ékszerek megszállottja. És míg ők élik világukat, addig a államkincstár tartalékai egyre jobban fogyatkoznak, a nép pedig éhezik. Marie-t kikezdi a sajtó, amire nem csak fényűző életmódja, hanem a svéd Hans Axel von Fersen gróffal nyilvánosságra kerülő hitvesi hűtlensége is okot szolgáltat.
Orléans hercege, aki meg akarja szerezni a trónt, szövetkezik a nép egyszerű tagjaival, a külvárosi "csőcselékkel". Vezérük és szószólójuk egy fiatal nő, Margrid, aki zsigeri gyűlölettel fordul a pazarló királyné ellen. Röplapok, újságok adják hírül a királyné újabb és újabb pénzügyi kilengéseit és éneklik meg Fersen gróffal való kapcsolatát.
A királyné sorsát egy összeesküvés pecsételi meg, az az bizonyos nyakék ügy. Orléans hercege, Margrid, a szennylapíró Hébert és Jeanne de la Motte grófnő kihasználják a királyné kegyeit kereső Rohan hercegérseket, és megvásároltatnak vele a királyné nevében egy 1.600.000 livre-t érő nyakéket, aminek megvételét Marie korábban már elutasította az udvar rossz anyagi körülményeire hivatkozva. A nyakék a királyné bálján cserél gazdát, az Orléans közreműködésével Marie-nak öltöztetett – és a királynéra többek szerint nagyon hasonlító – Margrid veszi azt át. Az ékszerész természetesen nem kapja meg a járandóságát, a nyakéknek nyoma vész, a királynét pedig megvádolják annak eltulajdonításával. Marie a hercegérseket helyezteti vád alá, akit végül a törvényszék ártatlannak talál.
A nép egyre jobban forrong, elkerülhetetlen a felkelés. A királyi családot túszul ejtik a palotában, ahonnan Fersen jóvoltából sikerül elmenekülniük, ám az öntudatos Lajos, összeszedve maradék királyi tekintélyét, elküldi a grófot, mielőtt elérnének az uralkodóhoz hű fegyveresekig. Kíséret nélkül folytatják az útjukat, de amikor beleszaladnak a felkelők egy csoportjába, továbbengedésük fejében Lajos arannyal akarják őket lefizetni. A király pénzérmébe vésett arcmása lebuktatja őket, és a sorsuk megpecsételődik. Ismét rabság vár rájuk és "tárgyalás", majd az ítélet. Marie bátyjához, az osztrák uralkodóhoz írt leveleket juttat ki a börtönből, kérve a katonai beavatkozást. Margridot mellérendelik megfigyelésre, és hogy akadályozza meg a királyné fondorkodását, szervezkedését.
A lány közben maga is kettős játékot űz, mert találkozik Fersennel, aki arra kéri, juttassa be őt Marie-hoz. Margrid tartozik a grófnak, aki a felkelés hajnalán megmentette őt a király fegyvereseitől, amikor az utcán lázított az uralkodópár ellen. A lány nem tud ugyanolyan szemmel tekintetni a svéd grófra, mint saját uralkodó osztálya tagjaira, és a szerzetesnek öltözött Fersent bejuttatja Marie-hoz. A férfi meg akarja szöktetni a királynét, de az akció nem sikerül.
Marie és Margrid a sors kegyetlen tréfája által kreált titokra bukkan: kiderül, hogy féltestvérek közös apjuk, I. Lotaringiai Ferenc német-római császár révén. Míg Marie, az uralkodó törvényes gyermeke fényűző életet élhetett, bár boldog nem volt, hiszen ő nem akart királyné lenni, addig Margridot kidobták a líceumból, amikor apja halála után nem fizette senki utána a tandíjat. Így a lány egyedül nőtt fel az utcán, mert az anyja korábban öngyilkos lett. A testvéri kötelékről egy mindkettőjük által apjuk révén ismert altatódal rántja le a leplet, amit Marie énekel halálra rémült gyerekeinek. Marie kihasználja az alkalmat és megkéri féltestvérét, hogy vigyen el egy szerelmeslevelet Fersennek.
Lajost a forradalmi törvényszék halálra ítéli. A sors morbid játékot űz vele, mert az ő bábáskodása mellett megalkotott guillotine-nal végzik ki. Marie-tól utolsó csapásként elveszik a gyermekeit, így várja saját tárgyalását. Népellenes összeesküvéssel vádolják, fő vádpont azonban nem ez, hanem a saját kisfiával elkövetett vérfertőzés. A vád ütőkártyája Margrid, és a Marie által neki átadott, az árulását bizonyító levél. Bár a levél valójában nem Fersennek szólt, hanem II. Lipót német-római császárnak, Margrid nem árulja el féltestvérét, ám így sem tudja megmenteni a guillotine-tól.
A történelmi háttér olyan alapot nyújt, amiből nagyszabású előadás születhet, amit erős, változatos zenével, szép, kifejező dalszövegekkel és jól megírt és még jobban eljátszott karakterekkel lehet még színesebbé tenni. Mindezt tovább tudja támogatni a kort idéző, változatos díszlet.
A darab megtekintése után azonban hiányérzet maradt bennem. Maga a színre vitt történet nem ölel fel túl nagy időszakot, mégis kapkodónak tűnik, mintha túl sok, röpke epizódot akart volna a szerző belezsúfolni a kb. három órába, ezért az előzőekben hosszabban leírt történet lecsupaszodik: a nyitóképben Orléans hercege énekli meg, hogy mennyire gyűlöli a királynét, aki elutasító volt vele szemben, és hogy ő akar a trónra kerülni; majd egy bálba csöppenünk, amit a herceg ad Marie Antoinette tiszteletére, és ahová meghívást nyert a királyné szeretője, az amerikai függetlenségi háborúból visszatért Fersen gróf is; az este váratlan "vendégeként" betoppan a koldus Margrid (életszerű? nem, de ez egy színdarab), a királynét pocskondiázva és számon kéri rajta az éhező nép szenvedését, a neki kínált pezsgővel leönti Marie-t – aki szerint ha nincs a népnek kenyere, akkor egyen kalácsot –, azonban ő megbocsát neki, így szabadon távozhat, hogy aztán az utcán pocskondiázza tovább a királynét bandájával; felbukkan egy elvetélt költő, Hébert, akinek gúnyversét Margrid énekelni kezdi a sleppjével; innen egyenes út vezet Orléans-hoz, aki pénzeli a lázító röplapok és újságok kiadását; közben betekintést nyerünk Marie ruhatárába a divathóbortját tápláló "divatdiktátorai", Léonard Autié és Rose Bertin jóvoltából; Marie szembesül a nép lesújtó véleményével és a kincstár még rosszabb állapotával, és Fersen karjaiban vigasztalódik; a szerelmi légyottot megszellőzteti a sajtó (a bulvármédia előfutára), Margrid egyik társának halála egyenesen a nyakék ügyhöz vezet, majd bekövetkezik a palota elfoglalása, a királyi család szökése, bebörtönzése és halála; mindehhez agresszív és hőbörgő "tömeg" asszisztál a Lévay-tól megszokott minőségtől kissé elmaradó zenével, amiből egy-két dal emelkedik ki.
Ahogy korábban említettem, sikerült a számomra ideális szereposztást megtalálni, aminek nagyon örültem.
A költőből lett jakobinus, Hébert (Kocsis Dénes) sok jelenetet nem kapott, bár maga a karakter jelentősebb lehetne, hiszen ő indítja el a gúnyverseket, szerepet vállal a nyakék ügyletben, és vádolja Marie-t a bíróság előtt. Ám mégsem éreztem a jelentőségét, nem jött le, hogy mik az indítékai, nem tudtam állást foglalni, hogy a viselkedésén kívül miért kellene ellenszenvesnek éreznem vagy miért kellene megértenem őt. Egy időként felbukkanó, hőbörgő mitugrászra silányul a karakter, ami nem hiszem, hogy Dénes hibája lenne, egyszerűen olybá tűnik, hogy nincsen szinte semmi a karakterben, amit el lehetne játszani.
Orléans hercege (Szabó P. Szilveszter) mozgatja a szálakat, mert gyűlöli a királynét, és végül az ő segédletével robban ki a felkelés. Utálja a jelenlegi hatalmat, az uralkodót, látszólag a nép mellé áll, pedig nem akar mást, csak ő maga a király trónjára ülni. Szilveszter nagyszerű kvalitásai ismertek a színházban, most azonban már-már elveszni tűnt a darab rohanásában, nem éreztem a súlyát, pedig "örök intrikusként" már számos hasonló szerepet eljátszott. Nem érződött az a mindenáron akarás, az a körmönfontság, ami a herceg céljai felé mutat, aminek oka lehet a színészi teljesítmény is, de jelen esetben én a karakter színtelenségét okolnám, amin a nyitóképben énekelt dala sem tudott emelni, mert jellegtelen, és azon túl, hogy "én gyűlölöm ezt a nőt, mert ő is gyűlöl engem", nem is tudok belőle felidézni mást sem a szövegét, sem a dallamát tekintve.
XVI. Lajos szerepében Mészáros Árpád Zsolt jól ábrázolta az erélytelen, nem éppen uralkodásra termett királyt, aki nem képes felmérni a nép igényeit, későn ébred rá az államkassza tragikus állapotára, és többet foglalkozik találmányaival, mint akár a családjával és az uralkodással. Amikor azonban ráébred a valóságra, már késő. Hibái ellenére együtt éreztem a népe által meggyűlölt, felesége által megcsalt erélytelen uralkodóval, ami MÁZS-nak köszönhető. A pozitívum ellenére az ő karakteréhez fűződik a leggyengébb dal az egész darabban, amit zeneiségében egysíkúnak, szövegében pedig nonszensznek éreztem. A dalból megtudjuk, hogy Lajos akkor lett volna boldog, ha sosem lesz király, hanem a nép egyszerű fiaként, mesteremberként keresné a kenyerét és tartaná el a családját. De a dal szövege annyira nem illik a szituációhoz, hogy a szemöldököm sosem látott magasságokba szaladt a homlokom. Egy levitézlett, bűnvádtól gyötört király drámai dala ne arról szóljon, hogy miért nem lett kovács, mert megöli a pillanatot! Legalábbis szerintem.
Axel von Fersen szerepében Horváth Dánielt láttuk. Sajnos számomra két dolog nem érződött az alakításán: a hősszerelmes és tűzön-vízen átgázoló ereje. Marie Antoinette, a kor legszebbnek tartott nője a szeretője, de nem éreztem a perzselő szenvedélyt iránta. Nem érződött a katona vagy a férfi nyers ereje sem, amikor arra került sor, hogy megmutassa azt. Fiatal, szimpatikus, csinos, magas színészről beszélünk, de a kiállása, a kisugárzása nem hozta meg azt a "hűha" érzést. Nagy reményekkel ültem be a színházba, hogy végre láthatom őt, de sajnos csalódtam. Nem az a karakter, aki egyből magára vonzaná a néző tekintetét, aki kiállásával mintegy kikövetelné ezt, és sajnos hangi kvalitásai sem pótolták mindezen hiányosságot. Pontatlan volt, gyenge mind a mélyebb, mind a magasabb hangoknál, nem csak a kórus, de duettpartnerei is elnyomták a hangját. Sok ideje van még fejlődni, a közönség szimpátiáját érezhetően bírja, a (fiatal hangú) nézők egy csoportjának ovációja legalábbis ezt sejteti. Szeretném, ha mind színészi, mind énekesi kvalitásaiban erősödne, hogy egy olyan hősszerelmest lássak, aki ellentmondást nem tűrően lesöpri a lábáról nem csak szerelme tárgyát, hanem a nézőt is, mert jelen pillanatban még gyenge volt számomra Marie szerelmeseként és az intrikus Orléans herceggel való dulakodása során is. Kettejük párbaja láttán azt kellett volna éreznem, hogy "ez ütött", de inkább csak megütköztem, mert nem volt benne erő. Szóval, hajrá!
Margridot Vágó Zsuzsi alakította. A tőle megszokott szuggesztív energiával énekelt, tisztán, érthetően, fénylőn, hatalmas erővel. Sokszor hallom, olvasom, hogy a nézők a hangosítás miatt panaszkodnak, én is megjegyeztem már pár alkalommal, hogy nem volt a legjobb. Most Zsuzsinál merült fel bennem a gondolat, mert véleményem szerint túl volt hangosítva. Nagyon erős hangja van, és hiába erős jellemű forradalmár Margrid, akkor sem kell, hogy az ember belesiketüljön a dalaiba, a katarzist úgy is érzi a néző, ha nem "üvöltik le a fejét". Amikor kórussal énekelt, akkor természetesen még tovább nőtt a hangorkán, ami az első felvonás záróképében teljesedett ki.
Túl az énekesi (és hangosítási) bravúron, Margrid kitalált személyiségét Zsuzsi jól töltötte meg tartalommal, bár ez az erős, belevaló forradalmár csaj nem igazán az a karakter, akit a szívembe tudnék zárni. Bár bemutatja, hogy egy kezdetben jó reményekkel induló, egy ideig jól iskolázott, igényes lány mennyire el tud vadulni, ha az utcára kerül és a napi betevőért, az életben maradásért kell küzdenie, nem igazán tudtam együtt érezni vele. Talán a túlzott keménysége mögül nem jöhetett át az igazi, tiszta egyénisége, talán már elmosta az idő, a nélkülözés. Talán a körítés, a nyers erőszak ábrázolása, ami nyilván jellemezte a bemutatott kort, nem tudta elkülöníteni számomra Margrid figuráját az erőszakos, gyilkolni kész tömeg összhatásától, ezért nem igazán éreztem szánalmat az ártatlan lány összetört élete miatt.
Minden felelőtlensége, költekezése, hűtlensége ellenére Marie Antoinette Vágó Bernadett által életre keltett figurája volt számomra a legszerethetőbb, a leghitelesebb az este folyamán. Vagy az ő karakterábrázolása, színészi teljesítménye volt a leghitelesebb, ezáltal volt Marie a legszerethetőbb számomra?
Igen, talán furcsa, hogy az elméletileg rossz karakterrel szimpatizálok, de a címszereplő volt a legjobban kidolgozott, legjobban átnyalt és alakított személy, vagyis a kulcsfigura. Elhittem neki, hogy fogalma sincs arról, hogy az ő költekezése kiüríti az államkincstárt. Persze nyilván ez így nem volt igaz a valóságban sem és a darabban sem, mert egyedül ez nem vihette csődbe az országot, kellett ehhez példának okáért a politikai és katonai szerepvállalás az amerikai függetlenségi háborúban, és a király egyéb tettei. Mindazonáltal amikor szembesül azzal, hogy a nép éhezik, és a király is mértékletességre inti, akkor visszavesz a költekezésből (bár megváltozni csak ettől nyilván nem változott volna, hiszen számára a költekezés pótcselekvés volt). Nagyon érzékenyen érinti, hogy a nép gyűlöli, nem érti, miért nem szeretik, hiszen az ő gondolkodása szerint nem bántja őket (közvetlenül nem is). Fersen iránti szerelme a királynéi lét béklyói elleni lázadásból is adódik, hiszen még gyereklányként adták férjhez egy leendő királyhoz, és az ő romantikus, szépségért rajongó lelke ezt nehezen tudja elviselni. Mindazonáltal ragaszkodik férjéhez, imádja gyermekeit. Meghatók voltak a gyerekekkel közös jelenetei: amikor énekelt, hogy lenyugtassa a szabadba vágyó, bezárt fiúcskát, vagy amikor őrjöngött, mert el akarták szakítani tőle a gyerekeit. Átéreztem a mindenétől megfosztott nő fájdalmát, gyönyörű volt, ahogy az összetört, gyászától megcsúfult nő erősen, öntudatosan áll bírái elé és megy a vesztőhelyre. A hangja gyönyörűen szólt, és hihető volt szinte minden arca: a költekező divatbáb, a fenséges királyné, az aggódó anya és feleség, a testvérre talált nővér...kivéve a szerelmes asszony, mert nem volt meg az igazi kémia Fersennel.
Összhatásként azt éreztem, hogy a darab maga kapkod. Kidolgozatlan jeleneteket, többszöri ugyanoda való visszatérést tapasztaltam. Mindez odáig vezetett, hogy sajnos picit kívül maradtam, nem tudtam szimpatizálni a néppel, mert egyszerűen nem jött le a színpadról a szenvedésük, csak az, hogy ők most itt nagyon gyűlölnek és nagyon gyilkolni akarnak. Ha ez volt a cél, akkor sikerült, de szerintem nem ez volt.
A díszletek és a jelmezek terén kettős érzésem volt. A királyi palota miliője nem igazán köszönt le a színpadról, pedig egy külsőségekre vagyonokat költő királyné lakhelyét láttuk (még akkor is fura, ha művészettörténeti korszakváltás időszakába kalauzol a történet). Bár több helyszínváltás van a darabban, leginkább a többfunkciós vasállványzat és az MA monogram maradt meg bennem, bár enélkül is tudtam, hogy milyen darabra ültem be...bár az előadás végén felbukkanó csuklyás, géppisztolyos "terroristák" láttán akár el is bizonytalanodhattam volna. De az elgondolás láthatóan az volt, hogy a jelmezek tekintetében a nagy parókás, a kort idéző díszes ruháktól halad a kevésbé bonyolulton keresztül az egyszerű, természetes földszínek és a mai korra is jellemző ruhák irányába. A ruhák modernizálása a királyságot felváltó köztársaságra való átállást ábrázol(hat)ja. A csuklyás zárókép rendezői koncepciója pedig talán arra utal, hogy az emberiség nem tanul, jogot szerezni erőszakkal akar, erőszakra erőszakkal válaszol és ez a válasz alattomos, agresszióból táplálkozik, az agresszió mértéke pedig nem áll arányban az elérni kívánt céllal, illetve a puszta okkal. Akinél a fegyver, annál a hatalom.
Ahogy korábban is utaltam rá, a zene és a szöveg nem bűvölt el. Sokszor úgy éreztem, hogy a dallamtalansággal mintha maguk a színészek is küzdenének, nem találva fogást a dalokon. Ezen túl sokszor vált kiabálássá az éneklés – köszönhetően egyrészt a hangosításnak is –, ami zavaró volt. Nem kell, hogy az ember első hallás után kívülről fújja az összes kottát, de összesen három dal maradt meg bennem: Marie és Fersen duettje, a Nincs rá szó; az altatódal, a Könny, könny, amit először Margrid énekel meghalt társának, majd Marie a gyerekeknek; illetve Margrid dala, a Szívem mélyén egy hang (Fényhozó).
Minden zeneszerzőnek megvannak a rá jellemző sajátos stílusjegyei és ez természetesen Lévay-ra is igaz. Néha éreztem hasonlóságot a Mozart! és az Elisabeth egy-egy dallamával (furcsa módon még a Frank Wildhorn által jegyzett Rudolf egyik, Vetsera Mária által énekelt dalával is a Könny, könny esetében), de nem éreztem azt az egységet, azt a kidolgozottságot, amit a két másik műnél. Olyan hatást keltett bennem a darab egésze mind zenei, mind dramaturgiai kidolgozását tekintve, mint ami nem érte még el a végleges állapotát, amikor színpadra állították.
Összességében azzal az érzéssel jöttem ki a színházból, hogy a Kerényi Miklós Gábortól megszokott rendezői munka és a színészi alakítások, illetve a Balassa Krisztián által dirigált zenekar és kórus nagyszerű teljesítménye ellenére nem érte el számomra a darab azt az egységes színvonalat, amit a szerző többi felemlített műve hozott, de ez nem egyenlő azzal, hogy az előadás összességében nem volt jó. Bár úgy érzem, hogy egy igazán fantasztikus előadás lehetőségét több szempontból elszalasztották.
Hogy folytatódik-e Lévay Szilveszter és az Operettszínház közös sikersztorija ezzel a darabbal, és hogy eléri-e azt az előadásszámot, mint elődei? Az biztos, hogy a nézők hálásak az új Lévay darabért, és egy részük nagyon szereti, másik részük viszont nem ennyire elégedett. Én most inkább a második csoportba tartozom, de kíváncsi vagyok, hogy egy-két évad múlva, ha már teljesen belakták a színészek, mennyit változik a darab.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése