Béla esete a grófnővel, avagy Marica grófnő a Budapesti Operettszínházban

Szögezzünk le valamit rögtön az elején! Béla nem volt, Béla nem lesz, mert Béla sosem létezett. A grófnő viszont nagyon is létezik, és az ő létezése teszi lehetővé Béla színre lépését. De kicsoda ez a nem létező Béla és hogy kerül kapcsolatba a grófnővel? Aki szeretné kideríteni, olvasson tovább, és/vagy látogasson el a Budapesti Operettszínházba, és nézze meg a több év után újra színpadra állított Marica grófnőt, Kálmán Imre méltán népszerű nagyoperettjét.

A darabról...

Tehát kicsoda ez a Béla? Béla egy gróf. Gróf Endrődy-Wittenberg Tasziló (hm, szegény fiú, gondolhatnánk, nem csoda, ha ezek után Béla lett..., de miért pont Béla?!), aki csélcsap, hedonista életvitelével elherdálta a családi vagyont, ezért álnéven, hamis ajánlólevéllel tiszttartónak áll a Decsényi grófok erdélyi birtokán, tisztes jövedelemért. A számára olyannyira kedves pesti mulatók és nők világától elvonultan tengeti napjait, élvezi a vidéki levegőt, a gazdaság irányítását, szabadon, mint a madár, mert a birtok úrnője, akivel még csak nem is találkozott, Bécsben él. Önként vállalt száműzetésébe betoppan régi barátja és társa a bűnben, Liebenberg István, akinek segítségével túladott a birtokán és kifizette az adósságait. Tasziló a terheitől és vagyonától megszabadulva, szeretettől és kötelességtudattól hajtva azért dolgozik, hogy Bécsben tanuló húga, Liza számára megfelelő hozományt gyűjtsön össze. Minden a tervei szerint és nyugodtan megy mindaddig, amíg váratlanul meg nem érkezik a Decsényi birtok gazdája, Marica. 
A hozományvadászokkal körülvett grófnő többszörösen csalódott a szerelemben, ezért úgy dönt, hogy elvonul a világ szeme elől a vidéki birtokára, és férfira többé rá sem néz. Hogy ne is akarja senki megkörnyékezni, hírül adja, hogy jegyese van, az általa kitalált báró Zsupán Kálmán személyében. Ez azonban nem zavarja Dragomir Populescu Moritz herceget az udvarlásban, hiszen őt már az édesanyja is Maricának ígérte, aki nem is kaphatna nála délcegebb, szebb-jobb férjet, gondolja a kissé együgyű férfi. Marica azonban nem hajlik a frigyre, viszont feltűnik neki a korábban Endrődy-Wittengerg grófnál szolgált csinos tiszttartó, Török Béla, akivel azonban meglehetősen szeszélyesen és keményen bánik annak önteltnek minősített belépője miatt. Marica hamar megmutatja, ki az úr a háznál, a szerénységre utasított, önérzetében sértett Tasziló pedig megtudja, hol a helye. A férfinak amennyire tetszik Marica külseje, annyira nem tetszik a viselkedése, hiszen gróf lévén nincsen hozzászokva ahhoz, hogy bárki, főleg egy nő, parancsolgasson neki. De nem tehet mást, mint hogy tűr, saját és húga érdekében, aki a grófnő pártfogoltjaként szintén a birtokra érkezett. 
Tasziló és István, miután véletlenül megtudják, hogy Marica vőlegénye csak kitalált személy, Dragomir "Drakula" Populescu távol tartása érdekében életre hívják Zsupán Kálmánt, aki kuruc képében tipor bele Marica nem éppen nyugodt lelkivilágába. Aki viszont Tasziló idegeit borzolja tovább, amikor nem invitálja be a kastélyba, ahol a társaság mulat, sőt, ezt megfejeli azzal, hogy az öreg szolgálóval, Tschekko-val küld ki neki egy pohár pezsgőt, hogy igyon az úrnője egészségére. Tasziló, heves vérmérsékletét és sértettségét leküzdve megtartja magának a véleményét, majd egymaga kezd énekelni-mulatni az udvaron, amivel óhatatlanul kicsalja a kíváncsi Maricát és társaságát. A nő azt akarja, hogy énekelje el újra a dalt, de Tasziló nem engedelmeskedik a nyers kérésnek, mire Marica megalázza azzal, hogy parancsba adja, szórakoztassa a társaságot, különben kirúgja. Az úrnő és a tiszttartó erős akarata egymásnak feszül; a nő és a férfi új keletű, egymás iránti vonzalma miatt még inkább szikrázik a levegő, de Tasziló nem enged, Marica pedig elcsapja a birtokról. Ekkor toppan be Manja, a cigánylány, és megjósolja a grófnőnek, hogy a következő holdtöltéig szerelembe fog esni egy délceg férfival... 
Amikor Tasziló elhagyni készül a birtokot, Marica újabb szeszélytől – vagy inkább a jóslat ígéretétől hajtva – meggondolja magát és marasztalja.
A tiszttartó munkájának köszönhetően a birtok virágzik, a korábbi ellenszenv helyett a kölcsönös, de még saját maguk előtt is titkolt vonzalom miatt szikrázik a levegő Marica és Tasziló között. Óvatoskodva, eltúlzott udvariassággal szólnak egymáshoz, mindkettő a másikra vár, hogy valljon, a másiktól várják a kezdeményezést, éppen ezért esetlenül bukdácsolnak saját érzelmeiktől hajtva, vicces szituációkba keverve egymást és saját magukat. Nem úgy Liza és István, akik nem szégyellik egymás iránt lobbant szerelmüket, nyíltan rajongva a másikért. Dragomir sem szégyenlősködik és tovább ostromolja Maricát, hiszen a cigánylány által jósolt délceg férfi szerinte csakis ő maga lehet...
Marica és Tasziló ügyetlenül kerülgetik egymást mindaddig, míg a nő udvaroltatni nem kezd magának a tiszttartóval és rá nem veszi, hogy úgy kezelje, mintha nem az úrnője lenne, így végre megtörik a jég. Ám Tasziló nem tud szabadulni a rossz érzéseitől, attól fél, ha felfedi kilétét, Marica félreérti és hozományvadásznak fogja őt gondolni, ami Lizának is ártani fog. Kétségei miatt a legbölcsebb döntésnek azt tartja, ha elhagyja a birtokot, ezért levelet hagy Lizának, amiben elmondja neki, hogy csak az a mentsége a komédiázásra, hogy bármi áron pénzt kellett szereznie. Csakhogy a levelet Dragomir elkobozza Tschekko-tól, és Marica elé tárja annak tartalmát, aki tényleg azt hiszi, hogy a férfi csak a pénzére pályázik azzal, hogy szerelmet hazudott neki, hiszen nem tudja, hogy a Tasziló a tiszttartói állásról beszétl és a húga taníttatására és hozományára szánt pénzről. Az úri társaság előtt porig alázza Taszilót, immár másodszor, kifizeti a jussát és kirúgja. Liza felfedi bátyja kilétét, de hiába derül fény Tasziló valódi személyazonosságára, a szíveken ejtett sebek mélyek. Másnap megérkezik a felmentősereg, Bozsena, Liza és Tasziló nagynénje, aki elmondja, hogy ő vásárolta fel a birtokukat és visszaadja az unokaöccsének, ha megnősül. De persze ő hallani sem akar a nőkről, főként nem a kiszemelt menyasszonyról. A "se veled, se nélküled" helyzetbe Bozsena néni hoz enyhülést, és Marica segítségére siet tanácsaival, aki végül az ígért ajánlólevél helyett szerelmes levelet ad át Taszilónak. Így Liza és István mellett Marica és Tasziló is egymásra találnak végül. 

A 2016. november 25-i premier előadásról...

A közönséget a vidéki Erdélybe repítő történetet és az azt megelevenítő szólistákat, kóristákat, táncosokat, zenészeket telt ház várta. A jelmezek és a díszlet jól visszaadta darab miliőjét, nem volt királyi pompa és nem is volt szükség rá; a színpadra álmodott vidéki birtok és az úri, illetve szolgálói státuszt jelző ruhák kellőképpen szolgálták a szólisták által prezentált történetet.

Fischl Mónika előtt nem ismeretlen Marica karaktere, játszotta már többször, és ez látszott is rajta. Élvezte a szerepet, és nagyon jól állt neki a szerelemtől elzárkózó, gúnyos, kemény, ám mégis törékeny és esendő nő karaktere, aki hol tüzes, hol olyan, mint a jég, ha a tiszttartóról van szó, és aki végül saját fogadalma ellenére mégis szerelembe esik. A hangja szárnyalt, magával ragadta a nézőt. És, ahogy a Chicagói hercegnő Mary-jeként, úgy Maricaként is megmutatta, hogy táncolni is tud, nem csak énekelni. Élvezetes nézni, amikor kicsit kimozdítják a primadonnát a komfortzónájából, aki így meg tudja mutatni, hogy nem csak énekelni tud, hanem bolondozni, mulatni is, átlényegülni egy picit szubretté akár, így nagyobb a játéktere.

Dolhai Attila most először lépett színpadra Taszilóként, de a fogadtatásból, a közönség tetszésnyilvánításából egyértelmű volt, hogy kiállta a próbát. Karizmatikus, tiszttartóvá "lefokozott", határozott gróf az ő Taszilója, aki a családi vagyon elherdálása feletti szégyenében és a testvéri szeretettől hajtva, egy gróf számára szokatlan és méltatlan helyzetbe sodorja saját magát, de próbálja a legjobbat kihozni belőle. Nőbolond létére első pillanatban megakad a szeme a szép grófnőn, de új társasalmi státusza és büszkesége miatt látszólag nem sok babér teremhet neki. Nagyon jól álltak neki a sírva vigadós jelenetek, most is mély drámaisággal játszott, érezte és éreztetni is tudta a közönséggel a megalázott ember tehetetlen dühét és fájdalmát. A hangja erősen, szépen szólt, váratlan magasságokat énekelt ki, és bár két-három alkalommal hallatszott egy röpke pillanatnyi bizonytalanság a hangján, egyértelmű, hogy jól eltalálta Tasziló karakterét, és a még nagyobb lazaságot is megtalálja hamarosan ebben a szerepben is.
Mónika és Attila most is remek párost alkottak, nagyon jó együtt látni és hallani a primadonna-bonviván párosukat, nem csak azért, mert jól mutatnak egymás mellett, hanem azért, mert érzik egymást, és összeszokott párost alkotnak. Nem csak drámázni, hanem komédiázni is tudnak egymással, illetve a többi szereplővel is, és amennyire határozottak a karaktereik, olyannyira bizonytalanok, már-már ügyefogyottak a két hezitáló szerelmes szerepében.

Liza és István szerepében a régről összeszokott páros, Szendy Szilvi és Kerényi Miklós Máté bolondozott. A szubrett és a táncoskomikus felelősek a jókedvért az operettekben, ők a táncoslábú, virgonc duó, akik körül a vicces szituációk kerekednek, illetve akik saját magukat és másokat is komikus helyzetbe tudják sodorni röpke pillanatok alatt, és akik leginkább egymással vannak elfoglalva. Ebben a darabban azonban a szubrettnek a bonvivánnal is szinte ugyanannyi közös jelenete van, mint szokásos párjával, hiszen ők testvérek. A testvéri szeretet ábrázolása természetes és érezhető, a második felvonás drámai jelenetében megható.
A táncoskomikus pedig a kuruc Zsupán Kálmánnak öltözve a primadonnával évődik sokat, aki szinte átveszi egyes jelenetekben a szubrett szerepét, hogy együtt ropják a csárdást.
Szilvi és Máté megbízhatóan, óraműpontossággal működnek együtt, a premier napján azonban Szilvi picit visszafogottabbnak hatott, Máté volt inkább elemében – úgy, hogy most nem lőtt túl a célon, mint ahogy sokszor érzem –, minden megmozdulása és beszólása kiváltotta a közönség tetszését. Jó a karakter, könnyű a víg kedélyű István-Kálmánnal dolgozni, míg Liza karaktere egyensúlyoz a kishúg drámai és a szerelmes fruska könnyed pillanatai között. Karaktereiket tekintve egyértelmű, hogy a szubrett és a táncoskomikus csupán "másodhegedűs" a primadonna és a bonviván mellett, akik uralják a teret játékukkal, áriáikkal és közös jeleneteikkel.

Földes Tamás imádni valóan bolondos vagy talán imádni való bolond volt Dragomir Populescu Moritz herceg bőrébe bújva. Hangszínével és hanghordozásával, mozdulataival egyaránt mutatta a herceg nem éppen erős intellektusát. Marica iránti érzései sokkal inkább hatottak ifjúkorából megőrzött és továbbörökített rajongásnak, mintsem szerelemnek, amit a szülők által elrendezni kívánt házasság ötlete táplál. Olyan ő, mint egy gyerek, akinek odaígérnek egy drága, csillogó játékszert, és aki a hatalmas szülők támogatásának biztos tudatával a háta mögött odamondogat az erősebb fiúnak, mert megteheti, hogy "erőből" kommunikáljon, de amikor ez az erősebb fiú – Tasziló – felfedi valódi énjét, és a csillogó játékszer is felé hajlik, akkor már csak nosztalgiával gondol az elszalasztott majdnem-lehetőségre és félreállva szinte asszisztál, hogy ők ketten egymáséi lehessenek.

Lehoczky Zsuzsa alakította Tasziló és Liza nagynénjét, Bozsena-t. Édes-drága-aranyos Lehoczky Zsuzsa! Nyílt színi tapsot kapott, amikor a színpadra lépett, és ez olyan természetes az ő státuszában, mint a levegővétel. Tündéri, ahogy a méreteit tekintve apró grófnő a határozottságával és furfangos gondolkodásával fölé kerekedett bárkinek, legyen szó saját alkalmazottjáról, a hercegről vagy saját unokaöccséről. Bozsena egy másodperc alatt átlátta a Marica és Tasziló által összekuszált szálakat, egyből kiszimatolva, hogy unokaöccse heves reakciói a grófnő iránt egyértelműen a szerelem jelei, nem az utálaté. Bozsena energikus, imádni való, "mindenki nagymamája" típusú karakter, akinek - bár csak a harmadik felvonásban lép színre – jól hangsúlyozott beszólásai mindig célba találtak.

Dézsy Szabó Gábor játszotta Bozsena alkalmazottját, Kudelka-t. Neki sem adatik túl sok színpadon töltött idő a darabban, az erős grófnő mellett úgy játszik, ahogy ő fütyül, még akkor is, ha közben folyton azon morog, hogy az élet eddig mindig azt mutatta neki, hogy lehet az előzőnél is rosszabb gazdája. Vicces szituációk kialakításáért felelős karakter, de nem intellektusával, hanem viselkedésével alakítja ki ezeket a helyzeteket.

A Manja-ként, a cigánylányként színpadra álló Frankó Tünde nem szerepel sok jelenetben, de jelenléte sorsfordító, amikor szerelmet jósol Maricának. Hangja a megszokott erővel és teltséggel, drámaisággal szólt, játéka könnyedséget sugallt.

Ottlik Ádám, mint az öreg szolga, Tschekko, hosszú jeleneteket nem kapott, de megbízhatóan, hihetően hozta a jópofa, gazdájához hű karaktert.

A színház a szinte ismeretlen Chicagói hercegnő után jól bejáratott Kálmán darabot állított színpadra. A Marica grófnő a szerző talán legtöbbször játszott műve, és méltán híres nem csak itthon, hanem külföldön is változatos dallamvilágával. Csárdás, keringő, foxtrott, shimmy és a cigányzene egymást váltják az olyan, operettkedvelők számára ismerős dalokkal, mint a Szép város Kolozsvár, Ringó vállú csengeri violám, Szent Hakabuk, mi van velem?, Ne szólj, kicsim, ne szólj!, Hej, cigány!, Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket!, Shimmy...

A próza humora segíti az értő és fogékony nézőt a teljes ellazulásban, hogy aztán járjon a lába a zenére a színészekkel, táncosokkal, akik a színpadon ropják. Mindehhez persze a zenekar adja az alapot, akik az operai magasságokra jellemző áriák, a cigányzene vagy épp a jazz-re, foxtrottra hajazó dallamokat is ugyanolyan magabiztossággal játszották Makláry László karmester és zenei vezető dirigálása alatt. Kálmán egyes dallamai, dalai át-átköszönnek más művekbe vagy művekből, így A Bajadérból vagy épp a Chicagói hercegnőből is ismert dalok is megszólaltak, de számomra nem hatottak zavaróan, lévén igencsak kedvelem mindet, így nem bántam, hogy most is hallhattam őket picit másképp.

A Marica grófnő igazi, hamisítatlan, nagyoperettekre jellemző történet, ahol a primadonna és a bonviván egymásba szeret, majd nehézségek árán egymáséi lesznek. A bonyodalmat azonban ebben az esetben nem a társadalmi különbségek okozzák, mint Kálmán más műveiben, például A Csárdáskirálynőben vagy A Bajadérban, hanem az érzelmek kavalkádja, a hazugságokba való belegabalyodás és az ebből egyenesen következő félreértések. És persze a levél, mert Kálmán darabjaiban, úgy tűnik, mindig van egy sorsfordító levél...

A premieren a színészek, táncosok, az énekkar és a zenészek mellett a közönség sem maradt el az elhivatottság tekintetében. Az első perctől kezdve együtt élt a darabbal, a poénok ültek, értő fülekre és szívekre találtak, a vérpezsdítő dallamokat pedig végig tapsolva kísérte végig. Az állótaps kiérdemelt volt, hiszen fergeteges előadást varázsoltak a színpadra.

Ki nézze meg az előadást?

Aki felhőtlen szórakozásra vágyik és szereti az operettet, az ragadja meg az alkalmat és látogasson el valamelyik Marica grófnő-re, nem fogja megbánni, mert Kerényi Miklós Gábor rendező, a Kálmán darabok avatott szakértője nagyon jó előadást állított a színpadra, a társulat pedig igazán kitesz magáért, hogy a közönség jól érezze magát, és emellett ők is élvezik a játékot.

Aki  nem szereti az operettet, a "nagy éneklést", áriákat, a táncot-mulatást, a magyar virtust, netán a biztos happy end-et, az keressen más előadást. Vagy esetleg tegyen egy próbát, hátha ez lesz az, ami által megszereti az operett műfaját...

Egy szerelem pillanatai:
https://www.facebook.com/156160024441832/photos/?tab=album&album_id=1273040289420461