Loading...

2017. március 5., vasárnap

Ének az esőben - Budapesti Operettszínház



A zenés filmek egyik etalonja a Gene Kelly nevével fémjelzett, 1952-ben készült Ének az esőben. Imádtam és a mai imádom nem csak a filmet, hanem magát Gene Kelly-t is. Az az energikus-atletikus, ám elegáns tánctudás, amivel ő rendelkezett, csak a kiválasztottaknak adatik meg, és csak kevesen tudják olyan játszi könnyedséggel és odaadó megszállottsággal művelni, mint ő. 



Az Ének az esőben bájos, mókás történet a hangosfilm térhódításáról, a némafilmek ünnepelt sztárjainak viszontagságairól, amelyek közül van, aki átmenti státuszát az új érába, míg más a porba hull.
A filmből színpadi musical készült, amit a Budapesti Operettszínház februárban tűzött műsorra, a megszokott kettős szereposztással. 
A második szereposztás második előadását néztük meg február 19-én. Kíváncsivá tett a film színpadi adaptációja, illetve az a tény, hogy a musical és az operett műfajának képviselői picit keverednek az előadásban, több fronton is. A férfi és a női főszereplő az operett műfajának jeles képviselői, akik néha musicalben is előfordulnak. Peller Károly, az operettek ismert táncoskomikusa játszotta Gene Kelly karakterét, Don Lockwood-ot, és a színház egyik nagyszerű primadonnája, Bordás Barbara bújt a Debbie Reynolds által megformált Kathy Selden bőrébe. Don gyerekkori jóbarátja, mondhatni másik fele, Cosmo Brown karakterét Serbán Attila keltette életre, a némafilmek női csillaga, Lina Lamont személyében pedig Szinetár Dóra hódított. A filmstúdió fejét, R.F. Simpson-t Jantyik Csaba, a haladás követelményei és következményei által erősen cincált idegzetű rendezőt Szabó P. Szilveszter, a kulisszatitkok és pletykák nagy tudorát, és Lina alkalmi beszédtanárát, Dora Baily-t Szulák Andrea, Don beszédtanárát Csere László alakította. 

A történet mondhatni operetti, hiszen a néző – akár látta a filmet, akár nem – előre sejtheti a női főhős megjelenésének pillanatától, hogy itt szerelem lesz és happy end, de ez egy könnyed hangvételű, humorra építő darabnál el is várható. Itt nem az a kérdés, hogy egymáséi lesznek-e az újdonsült szerelemesek, hanem az, hogy mikor, és hogyan küzdik le az útjukba álló emberi akadályt, Linát. Emellett természetesen végignézhetjük a filmstúdió botladozását a hangosfilm-készítés iskolájában, nevethetünk bukásaikon, és örülhetünk a sikereiknek. 

A négy fő karakter közül a humoros jelenetekért elsősorban Szinetár Dóra volt a felelős, aki fergeteges módon rikácsolta végig az előadást, szó szerint. És ez nem holmi támadás vagy degradálás, hanem tény, hiszen karaktere, Lina, amilyen tökéletes volt a némafilmek hősnőjeként, olyannyira tökéletlen a hangosfilm terén, mert a hangja leginkább egy vércse sivítására emlékeztet. Emellett ész terén is hagy némi kívánnivalót maga után, hiszen ő maga is elhiszi, amit a pletykalapok írnak róla és Don-ról, miszerint ők egy párt alkotnak a való életben. Ám nyilvánvaló butasága lehet, hogy csak álca? Lamont életre keltett karaktere egyszerre volt vicces, idegesítő és nevetséges,  Dóra szerepformálása pedig az előadás talán legnagyobb erőssége volt számomra.
Serbán Attila aranyos volt a mindig vidám jóbarát zenész szerepében. Tartottam  Cosmo karakterétől, mert ahogy Donald O'Connor pattog a táncparketten, nem pattognak úgy sokan, de jól hozta a Cosmo szerepét. Vicces volt, megnyerő, és a koreográfia, bár nem állította egyszerű helyzet elé, azért nem kívánt meg tőle mindent, amit O'Connor-tól láthattunk a filmben, így némiképp könnyített, de még így is nagyon kemény pályán találhatta magát Attila. 
Bordás Barbara már Kálmán Imre A chicagói hercegnő című jazzoperettjében is megmutatta, hogy nem áll hadilábon, ha táncról és szteppről van szó, így kézenfekvő választásnak tűnt, hogy a pár hete édesanyává vált Dancs Annamarit váltsa a szerepben (Annamari tavaly a Szegedi Szabadtéri Játékokon már magára öltötte a szteppcipőt Kathy szerepében). Barbara gyönyörű hangja, szép arca, kedves, megnyerő személyisége és hiteles szerepformálása szintén tökéletessé teszik a szerepre.
A darab középpontjában Don Lockwood áll, aki egy hősszerelmes bonviván, ami talán képzavarnak tűnik, de az Ének az esőben legalább annyira hat operettnek, mint musicalnek a számomra. Don-nak megnyerőnek kell lennie, karizmatikusnak, akinek a nők légiói hevernek a lábai előtt, aki nem tud úgy kimenni az utcára, hogy ne lógnának rajta fürtökben a rajongói, nők, férfiak vegyesen. És aki ének- és tánctudása révén a hangosfilm világába egy musicallel ugrik fejest, és győz, továbbá elnyeri szíve hölgyének kezét is. Amikor először olvastam, hogy Peller Károly játssza majd Lockwood-ot, arra gondoltam, hogy Karcsi remek a kissé gügye Mágnás Miska szerepében, aki, bár nem bonviván, mégis főszereplő az azonos című operettben. És tudtam, hogy Karcsi remek a megannyi táncoskomikus szerepében, amikor is picit mindig lükének kell lennie, viccesnek, harsánynak, vagyis – jobbára – a bonviván ellentettjének. Peller Károly számomra nem hősszerelmes, nem bonviván alkat. Megnyerő ő is, de karizmája nem a férfiúi hiúságból és a hódítási vágyból fakad, hanem a humorból, saját esendőségének és esetlenségének elfogadásából és saját javára fordításából. A színpadon nyoma sem volt a Gene Kelly által megformált Lockwood-nak. Azt láttam a színpadon, amit máskor is: egy Peller Károly által megformált kedves, esendő, esetlen figurát, aki barátai segítségével és nógatására igyekszik saját gyengeségét erősséggé kovácsolni és átbotladozni a történeten, hogy végül elnyerje szíve hölgye kezét. Egy táncoskomikust láttam, aki nem az az elegáns, minden hájjal megkent, karizmatikus, szívdöglesztő hősszerelmes-bonviván, aki után az én szememben a szerep kiált, így a másik három főbb karakter számomra meggyőzőbb, megnyerőbb volt.

A darab színpadra álmodása nagyon jól sikerült. Híven követi a film történéseit, még a filmbejátszások is helyükön vannak, természetesen az előadás szereplőivel felvéve. A jelmezek Velich Rita, a díszletek Horgas Péter fantáziáját dicsérik. A Hajdu Anita és Lőcsei Jenő koreográfiája alapján készült táncjelenetek látványosak, ahogy azt már megszokhatta a színház közönsége. A zenekar hozta a szokásos jó formáját Silló István vezényletével. És milyen Ének az esőben lenne az, ahol Lockwood nem énekelhetne az esőben? Természetesen száraz lenne, ezért kellettek azok az esernyők a színpadon, amikor zuhogni kezdett, mintha dézsából öntenék. A Somogyi-Harangozó rendezőpáros, bár korszakalkotót nem, de kellemes, jó humorú, látványos előadást alkotott, ami megidézi Hollywood hőskorát a színpadról.








Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése