2017. április 30., vasárnap

Abigél és Elfújta a szél a Budapesti Operettszínházban



Az idei évadban két előadás kapcsán erősen ambivalens érzéseket keltett bennem a Budapesti Operettszínház, ezért muszáj billentyűzetre kapnom. A két előadás az Abigél és az Elfújta a szél

Több közös pont van a két előadás között. Mindkettő musical, irodalmi mű alapján készültek, melyekből filmes adaptáció is született, háborús időkben játszódnak, amikor az emberi élet törékenysége és az emberi akarat ereje talán leginkább meg tud mutatkozni, és főhősük egy-egy fiatal lány, akinek hirtelen kell felnőnie. 

A 2. világháború idején játszódó Abigél a magyar irodalom egyik nagy alakja, Szabó Magda tollából született, és rövid időszakot ölel fel, melyen belül a gimnazista Vitay Georgina, némiképp a háború szörnyű valóságától elszigetelve, szembesül az emberi jósággal és gonoszsággal, a vallási alapú megkülönböztetés borzalmával. 
A Margaret Mitchell tollából született Elfújta a szél az amerikai polgárháború poklába vezeti a nézőt, amikor Észak és Dél vívja egymással a testvérháborút, amelynek egyik oka a gazdasági nézetkülönbség, az ipari termelés és fejlődés szembenállása a rabszolgatartó ültetvényekkel. A történet éveken keresztül követi a főszereplő, a déli Scarlet O'Hara viszontagságait és küzdelmét a családi birtokért, Taráért és a vélt és valódi szerelemért. 

Az Abigél teljes egészében magyar alkotás, Kocsák Tibor komponálta a zenéjét Miklós Tibor dalszövegeire, a szövegíró pedig Somogyi Szilárd volt. 
Az 1939-ben bemutatott filmként tíz Oscar-díjat magáénak tudható Elfújta a szél musical változatát Gérard Presgurvic jegyzi zeneszerző-szövegíróként, akinek legnagyobb sikere a Rómeó és Júlia, amely még mindig nagy közönségkedvenc az Operettszínházban is. Az előadás magyar változatát Kerényi Miklós Gábor és Somogyi Szilárd írta. 

Mindkét darab erős alapanyagból született, és megfelelően drámai ahhoz, hogy jó dramaturgiai érzékkel átdolgozva szép musical szülessen belőlük. Közös pont a két darab között a rendező, Somogyi Szilárd személye, és persze  a teátrum. 
A sok hasonló vonás mellett azonban van egy erős tényező, ami a legvégén meghatározza, hogy a néző hogyan érzi magát a közönség soraiban ülve, milyen üzenetet fedez fel a darabban, és milyen érzéseket kelt benne maga az előadás, és a szereplőgárda. Azzal nem foglalkoztam és most sem teszem, hogy a regényekhez és a filmekhez képest mennyiben más a történet vagy egy-egy karakter, mert egy színpadi adaptáció, főként egy zenés színházi adaptáció, nem tud pontról pontra egalizálni az alapművel.

Az Abigél főszereplője az általam megtekintett múlt évi, december 04-i előadáson Vágó Bernadett volt. Csodásan játszott, átérezve és átélve Gina sorsát, az édesapja biztonságot nyújtó jelenlétének elvesztését, a vidéki, bentlakásos, szigorú szabályok között működő leánykollégium életébe való bekapcsolódást, a többi lány közé való beilleszkedés nehézségét, és a háború szörnyűségeit, amelyek, bárhogy is próbálja az iskola vezetése megóvni tőlük a lányokat, mégis erősen érezhetők. Vágó Bernadett a színház egyik legjobb szólistája a musical szekcióban, gyönyörű hangja, érzékeny nőiessége segíti a karakterábrázolásban. Tapasztalt, népszerű színésznő, számos nagyszerű főszereppel a háta mögött. Gina bőrébe bújva átlényegült gimnazista lánnyá, aki idegenül mozog az új környezetbe csöppenve, és miközben szenved édesapja hiányától, próbál megfelelni az iskola szabályainak, miközben új társai csélcsap viselkedése is feladja neki a leckét; nehezen tud olyat mondani vagy tenni, amivel ne haragítana magára valakit. Az embernek összeszorult a torka, ahogy figyelte a gimnazista lány küzdelmeit, átélte a fájdalmát, a magányát. Csodás alakítás volt, nagyszerű énekesi teljesítménnyel.

2017. április 28-án a 19 órai Elfújta a szél főszereplője, a Scarlett O'Hara-t alakító Gubik Petra esetében nem tudom kijelenteni, hogy teljes egészében meggyőző alakítást láttam, sem azt, hogy a kissé hullámzó színészi teljesítmény mellett az ének nagyszerű volt. Scarlett az apja szeme fénye, gyönyörű lány, aki akkor érzi jól magát, ha a társaság abszolút középpontjában áll, minden férfi őt figyeli, az ő kegyeit keresi, és valamennyi agglegény őt akarja feleségül venni. A lány részéről mindez azonban csak játék, mert ő csakis Ashley Wilkes-t akarja. Ám nyilvánvaló, hogy Scarlett magába a szerelembe és tulajdonképpen egoizmusa által vezérelve leginkább saját magába szerelmes. Ashley iráni szerelme is inkább saját magának szól, hiszen a férfi sosem kötelezte el magát irányába egy szóval sem.
Gubik Petra számomra a darab elején nem az a lány volt, akinek a férfiak a lábai előtt hevernének, nem sugárzott finom nőiességet, viszont túlságosan kiemelte Scarlett hisztis vonásait, hangos volt, ordítozott, túljátszva ennek a jól nevelt, 19. századi úrilánynak a negatív vonásait. Az énekesi minősége sem javított a teljesítményen, mert mintha sem magas, sem mély hangjai nem lettek volna. Mielőtt azonban teljesen veszni láttam volna a karaktert, szerencsére változás állt be a szerepformálásában és az énekesi teljesítményében is. Ennek talán az az oka, hogy a történetbe megérkező tragikus események drámaibbá teszik Scarlett karakterét, amivel talán könnyebben azonosul Petra, és a dalainak minőségi változása is jót tett. Az első felvonás végére érte el, hogy ne azért figyeljek rá, mert tudom, hogy őt kell követnem egy jelenetben, hanem azért, mert figyelni akartam rá, mert ez a drámai Scarlett már érdekelt. És fenn is tartotta a figyelmemet az előadás teljes hosszán, a dalai is tetszettek pár kisebb megingástól eltekintve. Oka lehetett ennek a fejlődésnek a Rhett Butlert játszó Szabó P. Szilveszter személye is, aki talán mintegy húzta magával Petra teljesítményét is, és talán ez a tapasztalt színészek és a színház fiatal reménységei közötti minőségi különbséget mutatja (bár az előadás végi duettjük sajnos inkább hatott kiabáló-párbajnak, mintsem duettnek). 

Az Abigélben a színészi pályán és az életben is idősebb, tapasztaltabb, képzettebb művészek játszottak egy-két kivételtől eltekintve (mint például  a Kis Mari szerepében jól játszó Simon Panna), akik még akkor is erős hangulatot tudnak teremteni, ha a karakterük csak mellékszereplő. Udvaros Dorottya, Hirtling István, Nádasi Veronika, Szabó P. Szilveszter, Kékkovács Mara, hogy a főbb karaktereket említsem, egyként vonzottak be a történetbe Vágó Bernadett mellett, és nem is igazán éreztem üresjáratot a darabban, ami egyértelmű, hogy nem a dramaturgia vagy a rendezés egyedüli dicsősége. 
Ezzel szemben azonban az Elfújta a szél-ben sok jelenet üres volt, mert nem volt meghatározó és jelentőségteljes a fiatalok játéka, akik többször maradtak "egyedül" a színpadon, nem volt olyan színészi teljesítmény a karakterábrázolásaikban, mint amit az ember elvár. Ezáltal súlytalanná váltak jelenetek, maguk a karakterek pedig jellegtelenek voltak. Színpadi jelenlét hiányában Ashley Wilkes (Veréb Tamás), Frank Kennedy (Barkóczi Sándor), Peter Fontaine (Gömöri András Máté) és Charles Hamilton (Pirgel Dávid) karakterei szinte észrevétlenek maradtak, nem hagytak nyomot bennem, ami még akkor is szomorú jelenség, ha Ashley-t kivéve a történet szempontjából nem meghatározó mellékszereplőkről van szó. Viszont Ashley, aki Scarlett minden gondolata középpontjában áll, aki meghatározza a lány jellemét, tetteit, még akkor is, ha szöges ellentéte a nagyhangú szerencsevadász, Rhett Butler figurájának, nem lehet ennyire jellegtelen. Egy színész, főleg egy olyan fiatal, akit óriási tehetségként reklámoz a színház és főszerepekkel bízza meg évek óta, nem lehet súlytalan, észrevehetetlen egyetlen szerepében sem! És ha már színészként nem – vagy kevésbé szigorúan kifejezve nem minden karakterében – átütő, akkor, zenés színházról lévén szó, az erőt hangilag várná el az ember, de sajnos ezt sem tapasztalom. Nem ismerhetem a színház vezetésének politikáját, éppen ezért értetlenül állok azzal a ténnyel szemben, hogy ha olyan erős, jó hanggal megáldott fiatal, mint amilyen például Cseh Dávid, a színház rendelkezésére áll, akkor miért nem kap vagy kaphat lehetőséget ő? Nem ismerem sem Tamás sem Dávid hátterét, nem tudom, honnan jönnek, ki támogatja őket, ha van ilyen személy mögöttük, de nézőként nagyon remélem, hogy eljön még Dávid ideje is, különös tekintettel arra, hogy a Broadway Fesztiválon láttam-hallottam a színház következő nagy dobásaként reklámozott Notre Dame-i toronyőr-ből Quasimodo dalát tőle, majd az április 21-i, szentpétervári színház orosz társulatával közös operettgálán Veréb Tamástól is, és számomra egyértelmű, hogy Dávid sokkal erősebb hangban és színpadi jelenlétben is, mint a főszerepeket játszó Tamás. Bízom benne, hogy lesz szerencsém Dávidot is főszerepben látni hamarosan!

Természetesen számos dolog befolyásolhat egy előadást, egy alakítást, és nem sikerül minden előadás teljesen egyformán még a "nagyoknak" sem, ezt már tapasztaltam nem egyszer, így aláírom, hogy az Elfújta a szél-ben szereplő Szabó P. Szilveszter, Janza Kata, Szomor György, Füredi Nikolett alakítása sem lehet 100 %-os mindig és nyilván nem is az. És természetesen a fiatalabbak sem egyformák, és nekik is van jobb-rosszabb napja és szerepe, de példának okáért Kocsis Dénes alakításaiban, bár nem láttam minden szerepében, nem látom a korábban említett ürességet. Őrá figyelnem kell, mert bevonz az alakítása és/vagy az énekhangja, és ő volt az egyedüli mellékszereplő fiatal az Elfújta a szél-ben Tony Fontaine-ként, aki tetszett, és aki az első felvonás végén csodás duettet énekelt Nádasi Veronikával. Ő az, aki kirándulgat az operett műfajába is, ahol el tudja engedni magát táncoskomikusként, és mindez talán jót tesz a fejlődésének.

Visszatérve az írásra ösztönző ambivalens érzésekre, a kulcsmomentum, amit ki kell emelni, a színpadi jelenlét, a fiatal reménységek és a tapasztalt művészek alakítása közötti különbség akár a nagyobb, akár a kisebb szerepekben. De hozzá kell tenni, hogy mindez nem csak a fiatalok felelőssége, hanem a rendezőké és a vezetésé is, hiszen muszáj, hogy ők is lássák-hallják azt, amit a nézők, és korrigálják, amit kell... 
Számomra jelen pillanatban behozhatatlannak tűnik az idősebb művészek előnye, ami a képzettségből és a tapasztalatból ered. Példa erre Nádasi Veronika, aki mind az Abigélben, mint az Elfújta a szél-ben játszik; az elsőben egy apácát, Zsuzsanna testvért, a másodikban Mammy-t, a néger rabszolgát, Scarlett dadáját. Jeleneteivel, nyugodtságot tükröző lényével a néző lelkéig hatoló pillanatokat teremt, hangjával pedig eléri, hogy az ember lúdbőrözzön. 


  

Akinek van lehetősége és alkalma rá, az nézze meg a két darabot az Operettszínházban, májusban-júniusban még megteheti. Mindenképpen érdemes egy-egy próbát tenni, mert mindkét darab jó és mindkettőben vannak nagyszerű alakítások.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése