Loading...

2017. szeptember 28., csütörtök

A Notre Dame-i toronyőr és vele Cseh Dávid Péter megérkezett a Budapesti Operettszínházba


A Budapesti Operettszínház idén nyáron mutatta be A Notre Dame-i toronyőr című musicalt a Szegedi Szabadtéri Játékokon, a kőszínházi premierre pedig 2017. szeptember 22-én és 23-án került sor. Az első szereposztás második előadását láttam szeptember 23-án 15 órakor, annyi változtatással, hogy a két főszerepet, vagyis Quasimodo-t és Esmeralda-t a második szereposztás két ifjú tehetsége, Cseh Dávid Péter és Fekete-Kovács Veronika játszotta. A szerepcsere kapcsán felmerülő gondolataimat kicsit lentebb osztom meg...
Ami fontos, az a tény, hogy az előadás maradandó élményt nyújtott, és a fiatalokat látva most először éreztem azt, hogy a jövő egyre biztosabb lábakon áll a biztos jelen mellett az Operettszínházban, vagyis az egyesek által dicsért, mások által kritizált utánpótlás keresés-nevelés mégis csak működik. Az erős harmincas-negyvenes generáció mellé fokozatosan felnőnek a fiatalok, és vannak, akik nem csak a szerepekben, hanem tehetségben is követik az előttük álló példákat. Pár éve, amikor Dolhai Attila visszalépett a musical-játszástól, ha tetszik, ha nem, be kell látni, hogy űrt hagyott maga után, és felmerült a kérdés, hogy akkor most hogyan tovább? Ki lesz A Hősszerelmes? Ki lesz az utód? Két fiatalra, a Dolhai mellett már játszó Kocsis Dénesre és Veréb Tamásra bízta a szerepeket a vezetés, majd feltűnt Gömöri András Máté, később Horváth Dániel... Mindenki döntse el maga, hogy nézői szemmel mennyire tartja sikeresnek a helytállásukat. Én a magam részéről úgy gondolom, hogy jó, ha a fiatalok a saját útjukat járják, nem próbálnak utánozni senkit sem, hanem önmagukból merítenek a karakterformáláshoz. Még szerencsésebb, ha nem vissza-visszatérő darabokban kell színpadra állniuk, amiben van kihez, a nagy elődhöz hasonlítani őket, hanem új darabokban, ahol ők maguk adhatják meg az alaphangot az új karakterekhez.
Az elhivatottság, a befektetett munka meghozza a gyümölcsét, legyen az édes, avagy savanyú, attól függően, hogy mennyi tehetség adatott, és mennyire volt jó a vezetés választása. A Notre Dame-i toronyőr kapcsán úgy gondolom, hogy édes gyümölcs érett, hiszen Victor Hugo alaptörténete, a Disney rajzfilm ízlésvilága, Alan Menken zenéje, Kerényi Miklós Gábor rendezése, Khell Csörsz díszletei, Horváth Kata jelmezei, Duda Éva koreográfiája, az Operettszínház zenekara, énekkara és tánckara, valamint a történetet életre keltő színészek mellett egy olyan ifjú tehetség mutatkozott be főszerepben, akivel remélhetőleg hosszú távon számol a színház vezetése, és aki még sok-sok főszerep eljátszására hivatott: Ő a Quasimodo-t megformáló Cseh Dávid Péter.

Miről szól a darab? Kicsoda Quasimodo? Szörny? Ember? Csúnya? Szép? Tulajdonképpen az ő karakterén keresztül keresi a választ a történet mindezekre a kérdésekre. Ki vagy mi dönti el, hogy ki a szörny és ki nem az? Lehet-e, hogy egy torz testben szép lélek lakik, és megtörténhet-e, hogy Isten szolgája testi vágyakra ébred? Legyőzheti-e a jó a rosszat, és ki dönti el, hogy ki vagy mi a jó és a rossz? Bírhat-e magasabb erkölcsi értékkel egy cigánylány, mint egy főesperes? Megakadályozható-e, hogy egyes népcsoportok elvándoroljanak és útjuk során más országban telepedjenek le? Időszerű kérdések, amik, úgy tűnik, mindig is azok maradnak.

Frollo, a párizsi Notre Dame főesperese titkot őriz a katedrálisban: Quasimodo-t, a púpos, torz testű, gyermeki lelkű harangozót, aki nem más, mint Frollo tulajdon unokaöccse. Frollo fivére beleszeretett egy cigánylányba, szerelmüknek torz gyümölcse lett, aki élő bizonyítéka a főesperes cigányokról alkotott véleményének. Testvére a halálos ágyán rábízza csecsemő fiát Frollo-ra, aki magához veszi őt, de soha nem engedi ki a katedrálisból. Quasimodo csak Frollo-val érintkezhet, egyedüli barátai, akikhez beszélni tud, a vízköpők. Minden megváltozik azonban, amikor eljön a Bolondok Napja, amikor is a cigányok mulatságot tarthatnak a városban, énekelhetnek, táncolhatnak. Quasimodo leszökik a toronyból, és saját bőrén tapasztalja a Frollo által elmondottakat: az emberek nem értik azt, aki más, kigúnyolják őt csúnyasága miatt, bántják, kiröhögik, megkínozzák. Ám Esmeralda, a szép cigánylány megmenti a fiút a tömegtől. A lány kedvessége megigézi Quasimodo-t, szépsége pedig megigézi Frollo-t és a fiatal katonát, a katedrális őrségének frissen kinevezett parancsnokát, Phoebus-t. Mindhárman a lány hatása alá kerülnek, de mindhárman másként tekintenek rá: Quasimodo gyermeki rajongással, Phoebus nőnek szóló szerelemmel, Frollo sosem érzett, gyűlölt testi vággyal.
A szerelmi négyszögben olyan érzelmek dúlnak, amelyek nem vezethetnek boldogsághoz, csakis tragédiához, ami megmutatja, hogy a társadalmi ranglétra felső fokán álló ember, akit a hivatala helyezett oda, nem feltétlenül jobb, mint egy törvényen kívüli, és egy torz testben lakozó, külvilágtól elzárt lélek tisztább lehet, mint az Isten igéjét hirdető és a szerint élő ember lelke.

Az előadás pici kerettörténetet kapott, aminek a szerepe a fel- és levezetés, vagyis a prológus és epilógus bemutatása. Folyamatos a narráció, hol a vízköpők, hol a cigány tábor tagjai mesélik a köztes történéseket, nyújtanak a történet szempontjából fontos információkat. Mindez jól működik, belesimul az előadásba, nem rántja ki a nézőt a látottak-hallottak keltette érzelmi állapotból.

A zene nagy ívű, lendületes, fülbemászó, bár nem mondható populárisnak, mert nem feltétlenül jegyzi meg az ember a dalokat első hallásra. A Notre Dame mint katedrális az egyházi zene megszólaltatása nélkül nem lehetne igazán hiteles, és szerencsére nem is kell nélkülözni a kórus által énekelt dalokat, így az ember ízelítőt kap az oratórium műfajából is. És persze megszólalnak a harangok is több ízben.

A díszlet legtöbbször a Notre Dame tornyát mintázza a rózsaablakkal kívülről vagy belülről, a forgószínpad jóvoltából. Szó szerint szerves részét képezik a díszletnek a vízköpők, akiket Vágó Zsuzsi, Ottlik Ádám, Szerémy Dániel és Csuha Lajos keltettek életre. Ők Quasimodo barátai, akik mindig megelevenednek, ha Frollo nincs a színen, és akik Quasimodo lelkiismeretének hangjaként és narrátorként is tevékenykednek.


A főbb karakterekről...

Clopin Trouillefou-t, a cigányok vezetőjét alakító Mészáros Árpád Zsolt lendületes habitusát és hangját jól tudja kamatoztatni. Övé az a karakter, aki nem megalkuvó, azt teszi, ami a népének jó, képviseli és megvédi őket, amikor kell.


Phoebus de Martin kapitány a kiégett katona, akinél első a kötelesség, mindaddig, amíg a szíve máshogy nem dönt, az ellentmondásos hősszerelmes. Kocsis Dénes egyre inkább meggyőz arról, hogy figyelnem kell rá a színpadon, énekben jó teljesítményt nyújt, nem kifelé játszik, benne marad a karakterben, figyel a partnerére, nem kell keresnem a színpadon, mert megvan a szükséges jelenléte.


Claude Frollo főesperes, minden baj okozója az, akinek rasszizmusa, csőlátása, az isteni tanításon is túlmutató saját elvei mozgatják a történetet. A cigányok iránti gyűlölete a testvére bűnbeesésére vezethető vissza, aki cigánylányt vett feleségül, mindezzel szégyent hozva Frollo fejére is. Szabó P. Szilveszter, az örök intrikus számára a sok hasonló szerep után a főesperes megformálása laza ujjgyakorlatnak tűnhet, de sosem lehet könnyű a rossz megformálása, megmutatni esendőségét, gyengéit, a lelke sötétjének árnyalatait, miközben a karakter meg van győződve saját tisztaságáról. Szilveszter erős teljesítményt nyújtott, és külön öröm, hogy ebben a darabban a dalai kedveznek a hangfekvésének, így nem okozott gondot számára az éneklés sem.


Esmeralda, a férfiak szerelmének tárgya gyönyörű fiatal lány, aki nem mások elvárásai szerint akar élni, hanem úgy, ahogyan a szíve és a lelke diktálja. Jólelkűségét bizonyítja, hogy Quasimodo segítségére siet, amikor ő maga sodorja bajba, nyitottságát mutatja, hogy a fiút úgy fogadja el barátként, amilyen, a boldogság utáni vágyát pedig a Phoebus iránti szerelme mintázza. Az ő színre lépése indítja el az érzelmi lavinát, ami végül mindent és mindenkit maga alá temet. Fekete-Kovács Veronika jó választás a szerepre, szép, fiatal, vérbeli nőiessége illik Esmeralda-hoz. Külsőre és egy picit hangjában is emlékeztet Vágó Bernadettre, aki első választás volt a karakterre, ám várandóssága miatt nem játszhatta végül el. A színre lépésekor az első dala picit kapkodósnak, idegességből fakadóan levegősnek tűnt, de ezt követően helyükre billentek dolgok. Kíváncsian várom, hogy tartósan előre tud-e lépni a háttérből ez után a szerep után.


Quasimodo szerepében a mindösszesen 21 éves Cseh Dávid Péter lépett a színpadra. Kisebb szerepekben láttam már, legelőször a Lady Budapest ifjú felkelőjeként, Péterként okozott meglepetést nagyszerű hangjával, amikor jött az a bizonyos "hoppá, nocsak-nocsak, ki ez a fiú, hol bújtatták eddig?" érzés. Igazi iskolapéldája ő annak, hogy ha egy tehetséges ember tud élni a lehetőségeivel és keményen dolgozik, akkor igazi kinccsé válhat. A Pesti Broadway Stúdió után az Operettszínház egyik nagy büszkesége lehet Dávid. Szombat délután úgy jelent meg a színpadon, mint aki hosszú évek óta oda tartozik. Magabiztosnak tűnt, fókuszált volt, énekben és prózában egyaránt nagyszerű, ha izgult is, nem érződött az alakításán. A hangja erős, fiatalos éllel szólt, tisztán, érthetően, a dalait átéléssel énekelte. Játékában jól mutatta be a karakter komplexitását, belső erejét, azzal ellentétben álló naivságát, a szépre-jóra és törődésre vágyást, a gyötrő magányosságot. Érezhetően megterhelő szerep, nem csak lelkileg, hanem testileg is, igazi erőpróbának tűnik, hogy a színész folyamatosan görnyedten tartsa magát, behajlított térdekkel járjon, miközben húzza maga után az egyik lábát. Emellett, mivel Quasimodo a Notre Dame harangozója, nagyothall, így a beszéde is torz, amiből, mint ahogy a természetellenes mozgásból, szintén nem szabad kiesni egy pillanatra sem. Külön elismerést érdemel az, ahogyan a toronyban kell közlekednie, mászni, lógni, ugrani, néha nézni is nehéz volt a székben kényelmesen hátradőlve, a nézőtérről a munkát, amit Dávidtól megkövetelt a szerep.
Fantasztikus debütálást láthatott a közönség, és úgy gondolom, hogy sok fontos szerep, sok főszerep kell, hogy kövesse ezt a bemutatkozást, Dávid szó szerint keményen megdolgozott érte.   



És akkor visszatérve a szerepcsere kapcsán felmerült gondolatokhoz....
Hagyományosan két premiert tart a teátrum a nagyszínpadi darabok esetében, legyen szó musicalről vagy operettről, mert két szereposztásban játsszák az előadásokat. A nagyközönség megszokhatta, hogy az esetek szinte 100%-ában pénteken 19 órakor premierizál az első szereposztás,  és szombaton 15 órakor újra színpadra lép, majd szombaton 19 órakor a második szereposztás premierje következik.
Így volt ez A Notre Dame-i toronyőr esetében is, de a második szereposztás Quasiomodo-ja és Esmeralda-ja nem szombaton este lépett először színpadra, hanem az első szereposztással, szombaton 15 órakor. Hogy ez miért van? Nem tudom, talán nem is tartozik rám, nézőre, így marad a picit dühödt értetlenség bennem a jelenség kapcsán, hogy vajon miért nem kaphatott Cseh Dávid Péter és Fekete-Kovács Veronika igazi, esti premiert? Talán az óvó szándék áll a döntés mögött, nehogy összenyomja a teher az ifjú, első főszerepét játszó művészt, bár nem hiszem, hogy kevesebb lenne a stressz egy délutáni legelső előadáson számukra. Arra nem szeretnék gondolni, hogy nem bízik a kezdőkben a vezetés, különben nem bízna rájuk főszerepet második szereposztásban sem. És arra sem, hogy az első szereposztás ifjú titánjának tartott, már több tapasztalattal bíró Veréb Tamásnak és Gubik Petrának akartak kedvezni a számukra így megadatott dupla esti premierrel.  Ám, ha végignézi az ember a szeptemberi előadásokat, akkor a premieren túl is azt látja, hogy sokkal több előadásban kapott szerepet a Veréb-Gubik páros, mint a Cseh-Fekete kettős. Az örökké igazságot kereső agyam és igazságos döntést kergető szívem szeretne válaszokat kapni, nem megkérdőjelezve a vezetés döntését, ami lehet, hogy minden kezdő esetében így működik, csak eddig nem figyeltem fel rá. Az viszont pozitívum, hogy a rendező, Kerényi Miklós Gábor, a teátrum művészeti vezetője második előadásnál szokatlan módon a tapsrend végén kijött a színpadra és kezét a két ifjú újonc vállára téve együtt hajolt meg velük, kifejezve örömét, elismerését.

Aki kíváncsi a púpos toronyőr és a cigánylány történetére, tegyen egy próbát, és nézze meg a musical változatát a Budapesti Operettszínházban, szép élménnyel fog gazdagodni!





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése