2012. január 3., kedd

Középkor

Van az úgy, hogy ember nem hiú, vagy legalábbis nem tekinti magát annak, bár, lássuk be, ez utóbbi lehet, csak önámítás, és mégis, mikor hall egy kifejezést, amivel őt illetik, nemes egyszerűséggel megáll benne az ütő. Hogy mi ez a kifejezés? Egy ártatlannak tűnő szó. Középkorú.
A problémám az, hogy nem tekintem magam középkorúnak, és hiába bizonygatom az igazamat, senki nem áll mellém. Maximum egy nálam majd' tíz évvel fiatalabb lány, akiről tudjuk, hogy nagyon udvarias :) Családtagok, barátok, kollégák, akiknek elrebegtem, hogy párom középkorú párnak titulált minket, egyöntetűen így "vigasztaltak": "Ez van. A tények makacs dolgok."
Én viszont kitartok! Nem vagyok középkorú! Végeztem egy kis kutatómunkát. A nők átlagéletkora Magyarországon, 2011. márciusi adatok alapján, 77,9 év. Ha a középkorúságot ténylegesen, matematikai alapon akarom meghatározni, akkor ma egy nőnek, itthon,  ahhoz, hogy középkorúnak mondhassuk, el kell érnie a 38,95 évet. Vagyis boldogan kiálthatok fel: Heuréka! Igazam volt! Nem vagyok középkorú! 
Fellélegezhetek. Picit azonban gondban vagyok. Öntudatos nőnek tartom magam, azt hiszem, nincs ember, aki ebben megcáfolna, és leginkább a puszta tényekben hiszek. Nem azért, mert a számok világában élek, sőt! Azt hiszem, párom igencsak nagyot nevetne és felidézne gyorsan egy-két furcsa, számok világában tett ámokfutást, ami a nevemhez fűződik :) Inkább úgy fogalmazok, hogy az agyamra, a megszerzett tudásra hallgatok. És az emlékezetemre, ami nagyon ritkán csal meg. És a megérzéseimre, amik nagyon jól működnek, bár, úgy hiszem, hogy több energiával talán tényleg hasznukat is tudnám venni. A megérzést ebben az esetben nem a szívhez társítom.
A dilemmám az, hogy most talán a szívem volt az erősebb, az küzdött a kijelentés ellen. Hogy miért? Talán azért, mert az agyam már tudja, amit mindenki más is. Hogy csak a szívemben vagyok még mindig fiatal. És ismerem a mondást, és osztom is a véleményt, miszerint mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát.
Viszont, ha belenézek a tükörbe, akkor látom a megcsillanó ősz hajszálakat. Az agyam jól tudja, hogy már húszévesen is voltak fehér szálak a hajamban, de azt is,  hogy ennyi nem, és ez már nem enyhe, területi pigmenthiány.
A szemem alatt megjelent egy-két ráncocska, ami nagyon halvány, de ott van. És a karikák is ott vannak, kitartóan, eltörölhetetlenül. Nincs az a szemkrém és smink, ami teljesen el tudja takarni. Bár, szinte azt mondhatom, hogy mióta az eszemet tudom, ott vannak, mégis, ez már más.
Előjönnek olyan, egészséget érintő problémák, amikre eddig nem gondoltam úgy, hogy talán már tényleg a korral járnak. És kiderül olyan probléma, amit én magam nem is észleltem, de az orvos figyelmeztetett, hogy gond lehet.

Igen. Talán mégis csak áltatom magam. Meg kell barátkoznom a gondolattal, hogy itt van, az ajtómon kopogtat. És az agyamnak, a testemnek együtt kell dolgoznia a szívemmel ahhoz, hogy az egyensúly megmaradjon ... a lelkemben. 

5 megjegyzés:

  1. Mara és a számok. :D Tök jól tudsz számolni! *vihog*
    Különben megértelek, én is fiatalabbnak tartom magam a koromnál, és kicsit nehezen viselem, ha a pénztárnál azonnal lejónapotoznak. Máskor meg az a bajom, ha letegeznek. :D
    De ha belegondolok, hogy pld. anyu az én koromban.... még akkor is, ha mára fiatalosabb a világ, és kitolódtak az életkorhoz köthető dolgok.
    Nem kell foglalkozni a korral. Az csak egy állapot. :)
    Párodnak meg üzenem, hogy ilyen NEM MONDUNK!!!! :DDD
    Puszi!!

    VálaszTörlés
  2. Ugye, hogy nem egyszerű?
    Viszont azt hiszem, hogy de, igenis, hogy kell foglalkozni a korral. Csak egy állapot, de nem mindegy, milyen állapotban ér minket ez az állapot :DDD Úgyhogy, felveszem a kesztyűt, úgy döntöttem :)))

    VálaszTörlés
  3. Hát az tényleg nem. :)
    Hajrá, drukkolok!! :))

    VálaszTörlés
  4. Egyetértek, vedd fel a kesztyűt! :-)

    VálaszTörlés