Ne rejtőzz el! Nagy hal - Big Fish

Van egy nagyszerű film, a címe: Nagy hal (Big Fish) Egyik legkedvesebb színészem, Ewan McGregor játsza benne a főszerepet. Nagyon kedves, szórakoztató, megható, játékos, mégis komoly történet. Egy férfiról szól, akivel születése óta, látszólag mindig valami csodálatos, izgalmas, mesés dolog történik. Boszorkányokkal beszélget, óriásokkal találkozik, akivel barátok lesznek, elszegődik szerelme miatt egy vándorcirkuszba, aminek az igazgatójáról kiderül, hogy farkasember, egy nagy hal lelopja az ujjáról a jeggyűrűjét, majd visszaadja, és sorolhatnám. Öreg korában, mikor már nagyon beteg, meglátogatja a fia. Az a fiú, akinek világ életében csodás történeteket mesélt, hogy szórakoztassa, hogy pótolja azokat a napokat, amiket nem tudtak együtt tölteni. Csak mesél, mesél, még a fia lakodalmán is. A fiú azonban nem boldog. Hazug, felelőtlen embernek tartja az apját, és sokkal boldogabb lenne, ha úgy hallhatná saját születése történetét, mint mindenki más: mesés elemek és csodák nélkül. Egy jéghegyhez hasonlítja az apját, aminek a háromnegyed része a víz alatt van. Úgy hiszi, hogy csak annyit lát és ismer belőle, mint amennyit egy jéghegyből láthatunk. És most, hogy hamarosan ő is apa lesz, tudni akarja, ki is az ő édesapja valójában.

Azt tanultam, és így is tartom, hogy mindenki szerepet játszik nap mint nap, óráról órára. De ez teljesen érthető, és teljességgel rendjén van. Nem másról van szó, mint hogy társadalmi szerepeinknek teszünk eleget. Egyik pillanatban még szülők vagyunk, a másikban már gyerekek. Tanárok és tanulók. Főnökök és beosztottak. Vásárlók és kereskedők. Orvosok és betegek. Szerepet játszunk, de vajon színlelünk-e?
Vádolhat-e valaki azért bárkit is, hogy délelőtt kissé más hangnemben, stílusban beszélt vele telefonon, mikor az irodában volt, a kollégái között, hivatalos közegben, mint este, mikor kettesben voltak és nem zavarta őket senki?

Vádolhatja-e a szülő az óvodás gyerekét azért, hogy otthon, az óvoda szigorú szabályok által behatárolt közegéből hazatérve, elengedi magát, és hangoskodik, és azt akarja, hogy a felnőtt csakis vele foglalkozzon, osztatlan figyelemmel?

Vádolhatja-e a filmbéli fiú az apját azért, mert élete szomorú, veszélyes, vagy éppen unalmas történeteit kiszínezve meséli el, hogy megszépítse vagy vidámmá tegye a komor valóságot, miszerint küzdelmes élete volt, szó szerint meg kellett küzdenie leendő feleségéért, megjárta a háborút, sok időt kellett a munkája miatt a családjától távol töltenie?

Vádolhatja-e valaki az apát, amiért a meséi közepette nem vette észre, hogy a fia úgy hiszi, egyáltalán nem ismeri őt, és nem tudja, hogy mondott-e neki valaha igazat, vagy csak kitaláció volt minden története?

Egy biztos: ha az ember élete színtelen, fakó, akkor saját magát is ilyennek fogja látni. És sokkal jobban jár mindenki, ha hagyja, hogy kiszínezze saját világát. Jobban jár ő is és a környezete is, mintha attól félve, hogy untatja a világot, vagy csalódást okoz, elrejti az igazi énjét. Ha így tud megnyílni, akkor inkább tegye így, mint sehogy sem.

A filmbéli apa választhatott volna más utat is. Lehetett volna komor, humortalan ember, mint amilyen az élete volt. Bezárkózhatott volna saját mogorvasága börtönébe, elrejtőzve a világ elől. De akkor sok embert fosztott volna meg a szép és csodás történetektől, és kevesebb lett volna a világ egy nagy mesélővel, akinek minden mesés története azért volt csodálatos, mert félig igaz volt. 

Ez a dal is erről szól: ne rejtőzzünk el, ne rejtsük el a szívünket, az érzéseinket, a kedves szavakat. A címe: Hidden Away - Elrejtőzve