2016. január 3., vasárnap

Virágot Algernonnak - Budapesti Operettszínház


Mi választja el az egészséges és a sérült elméjű embert? Mi a társadalom válasza mentálisan sérült tagjára? Játszhat-e az orvostudomány vagy egy orvos Istent? Mi a nagyobb és erősebb: az értelem vagy az érzelem? Mi a meghatározóbb az ember életének különböző szakaszaiban: az értelmi vagy az érzelmi intelligencia? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Daniel Keyes regénye, amelyből film készült, illetve színdarab, és amelynek musical változatát 2015. novemberében mutatta be a Budapesti Operettszínház.
A történet nem igényel nagy külsőségeket, nagy teret. Mondanivalója, aminek  mindenkihez kellene szólnia, talán elveszne egy nagy színpadon, így jó érzékkel a Raktárszínház intim környezetében elevenedik meg Charlie Gordon élete Somogyi Szilárd rendezésében.

A történet egyszerűségében rejlik a bonyolultsága. Adott egy harmincas férfi, aki egy 6 éves gyerek értelmi szintjén áll, egyedül a világban. A szüleiről nem tud, az anyja lemondott róla. A külvilággal való kapcsolatot Alice Kinnian jelenti számára, aki mentális zavarokkal élő felnőttekkel foglalkozik, illetve a Mrs. Donner és az általa vezetett pékműhely alkalmazottai, akikkel együtt dolgozik mindenesként. 
Charlie IQ szintje 70, ami nem teszi lehetővé számára, hogy normális, hasznos életet éljen, családot alapítson, barátokat szerezzen. Felcsillan azonban mindennek az esélye a férfi előtt, mert egy orvosi team emberi alanyt keres, aki alávetné magát egy agyműtétnek, amely eredményeként - az inaktív agysejtek egészséges őssejtekkel való kicserélése révén - növekedhetne az agyi kapacitása, értelmi képessége. Charlie előtt két út áll: aláveti magát a műtétnek, esélyt adva saját magának egy jobb, egészségesebb, teljesebb életre, vállalva a szövődmények, illetve a javulás utáni visszaesés kockázatát, vagy elutasítja az ajánlatot, és marad minden a régiben. Charlie talán nincs olyan értelmi szinten, hogy felmérje mindennek a súlyát, de egy dolgot tud: ha okos lenne, akkor lennének barátai. És legyőzhetné a kísérleti fehér egeret, Algernont, aki a műtét következtében olyan okos lett, hogy ki tud jutni a labirintusból. Az orvosi csapat vezetője, Dr. Strauss és fiatal segédje, Nemur mindent elkövet a kísérleti alany megszerzéséért. Szükségük van szülői beleegyezésre, amiért fizetni is hajlandók Charlie felkutatott, nincstelen anyjának. 
A műtét sikerül, a várt siker azonban nem jelentkezik azonnal. Charlie egy ideig nem mutat javulást, a teszteken nem az elvárt eredményt hozza. A pékműhely jól ismert közege és Alice Kinnian segítő, tanító jelenléte azonban meghozza az áttörést, és a férfi agya dolgozni kezd. Gépet kezel a pékműhelyben, felidézve megfigyeléseit, és olvasni kezd úgy, hogy meg is érti a történetet. Az orvosi team elégedett, hiszen a hangos siker garantált a számukra, az eredmény több mint látványos. 
Charlie IQ szintje rohamosan emelkedik, és átlépi a zsenialitás küszöbét. Az értelme rakétaként száguld, érzelmileg azonban száguldó hullámvasúton ül. Akiket eddig barátjának hitt, azok elfordulnak tőle. A kollégái már nem tudnak rajta gúnyolódni, Mrs. Donner segítségére pedig már nincs szüksége. 
Visszatérnek gyerekkori emlékei is; felelevenedik előtte édesanyja óvó-féltő szeretete, amint bizonygatja, hogy az ő fiával nincsen semmi baj, majd aki elutasítja őt, amikor születik egy egészséges kislánya. Újraéli és most már érti is apja tehetetlen, fájdalmas, dühös szeretetét, ami nem volt elég erős ahhoz, hogy maga mellett tartsa Charlie-t, és együtt a családot. 
Egyetlen biztos pontot talál maga mellett, Alice-t. A lány maga is kétségekkel és a bizalom terén nagy kihívásokkal küzd, de végül megadja magát, és elfogadja az új, okos Charlie felkínált szerelmét. 
Charlie azonban nem boldog. A műtét eredményét bemutató orvosi konferencián világossá válik előtte, hogy ő az orvosok számára csak egy kísérleti alany, akit Dr. Strauss hozott létre, és aki a műtét előtt nem létezett a társadalom számára, mert buta volt. Aki okos, az létezik, az érdemes a társadalom figyelmére, hasznos számára, aki nem az, az láthatatlan, haszontalan. Végeredményben ő maga is csak egy kísérleti egér, mint Algernon. 
Amikor Algernon viselkedése megváltozik és megindul nála a rohamos visszafejlődés, majd az egér elpusztul, Charlie rájön, hogy hasonló sors vár rá is. Beleássa magát a kutatás anyagába az okossága megtartása érdekében, de a megoldás nincs a kezében, a sorsa meg van pecsételve.   

A történet önmagáért beszél, a dráma már a nyitóképben elénk tárul. Sérült embereket látunk, akik társadalomba integrálása nehéz, sőt, lehetetlen. Charlie (Kerényi Miklós Máté) gyerek módjára botladozik és kommunikál, nélkülözi azokat a jegyeket, amik egy korabeli, egészséges férfit jellemeznek. Hadar, ugyanakkor dadog, játékosan, kitörő örömmel fogadja a külvilág jelzéseit, ám szorong a világban, aminek hasznos tagja akar lenni, de nem ismeri ennek a módját. Máté nagy lelkesedéssel, hatalmas energiát elégetve alakítja Charlie-t. Együtt bolondozik vele, együtt mozog, együtt énekel, együtt botladozik, fejlődik, érik, és fejlődik vissza, együtt él Charlie-vel. Ő maga Charlie az előadás legnagyobb részében. Az évad még csak most kezdődik, de talán már most láthatta a közönség a legjobb alakítást a színházban. Persze ne szaladjunk előre, de azt látni kell, hogy nagy alakításhoz nagy lehetőséget is kell adni a színészeknek olyan darabokkal és karakterekkel, amik erre alkalmasak!
Ami nem volt számomra teljesen meggyőző Charlie-ban, az az Alice-hez (Földes Eszter) fűződő kapcsolata. Természetes, hogy kicsit suta, kicsit esetlen ez a kapcsolat, hiszen a férfi még most tanulja a társadalmi etikettet, a lány pedig szintén egyfajta csigaházban él, de nem igazán tudtam úgy tekinteni rájuk, mint egy szerető párra, mert valami nem működött számomra közöttük még úgy sem, hogy Földes Eszter érzékenyen alakította a tanárnőt, majd a szerető partnert. 
A két orvos, Szabó P. Szilveszter és Gömöri András Máté mintegy asszisztált Charlie felemelkedéséhez és bukásához. Nem tűnt fajsúlyosnak a jelenlétük, a karakterük nem fogott meg igazán. Nem éreztem Dr. Strauss, vagyis Szabó P. Szilveszter esetében a tudományos eredményért fogcsikorgatva küzdő, az embert figyelmen kívül hagyó, szigorúan objektív, érzelmileg elhatárolódott orvos jellemének hiteles bemutatását. Nemur, vagyis Gömöri András Máté esetében egyfajta érzelmi kapocs kialakult Charlie felé, létrejött halványan az orvos-beteg viszony, hiszen ő odafigyelt a páciensre is, de Dr. Strauss vezérlete alatt ez nem fejlődhetett messzire, így valahogy suta maradt. 
A pékműhely vezetője, Mrs. Donner (Nádasi Veronika) és beosztottai Frank és Lita (Földes Tamás, Auksz Éva) eszközként szolgáltak annak a társadalomnak a bemutatására, amelyben Charlie próbált a maga módján boldogulni. Rajtuk keresztül ismerjük meg azt a réteget, aki a lehetőségei függvényében, érzelmi alapon segítő szándékkal fordul a sérült emberek felé, de aki kihátrál ebből a kapcsolatból, amikor megszűnik a kiváltó ok; és rajtuk keresztül szembesülünk azzal a réteggel, amelyik úgy tekint a sérültre, mint eszközre, akin jól mulathat, szórakozhat, gúnyolódhat, tudván, hogy az ő pozícióját nem fenyegeti. Jeleneteik ugyanakkor volt, hogy kiváltották belőlem a "na, jól van, haladjunk tovább" érzést, mert nem éreztem igazán hitelesnek azokat, főleg Lita és Frank esetében, akik túl lazák, túl szemetek, túl szexisták voltak.
Az anya, Rose (Kékkovács Mara) és az apa, Matt (Németh Attila) megrázó hitelességgel és erővel ábrázolta a beteg gyereket nevelő azon családot, aki nem tud felülemelkedni az előítéleteken, származzon az a környezetükből vagy saját maguk lelkéből, gondolataiból. A szeretve féltő és a szeretve gyűlölő-gyűlölve szerető férj-feleség-apa-anya tehetetlen vergődésének ábrázolása torokszorító volt, mint ahogy a gyerek Charlie-t alakító Tóth Bercel jelenléte, játéka is. 

A Balassa Krisztián által vezetett kisegyüttes értő kézzel és lélekkel támogatta a színészek játékát. A zene nagyszerűen kiegészítette az előadást, bár magukkal a dalokkal most is úgy voltam - hasonlóan a Jövőre, veled, itt című előadáshoz -, hogy a szöveg valahogy nem igazán támogatja a darabot. Engem inkább kiragadott a hangulatból, és nem vitt vele-benne tovább. Olyan érzésem volt, hogy egy háttérben szóló zene, ének nélkül jobban szolgálná a történetvezetést, de, mivel musicalről van szó, meghajlok a szükséges eszközök előtt.

Összességében remek előadást láttam december 19-én, remek játékokat, számomra főként Kerényi Miklós Máté és Kékkovács Mara részéről. A történet és a megvalósítás megható, elgondolkodtató, értékes. A közönséget magával ragadta, együtt tudott élni vele. A darab végén, az újra "buta" Charlie monológja után, aminek lezárásaként azt kéri, hogy az emberek vigyenek virágot Algernon sírjára, jópár másodpercnek el kellett telnie ahhoz, hogy a nézők lerázzák magukról a megteremtett hangulat hatását. 

















Képek forrása:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése