2012. augusztus 25., szombat

A léggömb

     

Illés TaMara - A léggömb


-     Nagypapi, nézd! Ott repül egy lufi! Nézd!
A pöttöm kislány két copfja játékosan ugrált le-fel, pontosan úgy, ahogy a gyerek. Izgatottan mutogatott felfelé, ahol magasan a fák zöld koronája fölött egy piros léggömb szállt. Mintha a gyönyörű, tejszínhabbal telt kelyhekre emlékeztető felhők közé vágyott volna.
-     Igazad van. Milyen magasra repült!
-     Le tudjuk szedni, papi?
A kislány kíváncsi tekintettel nézett az idős férfira.
-     Nem tudjuk. Nagyon magasan van.
-     De kár!
A gyerek összeráncolta a homlokát és közben az állát vakargatta. Gondolkodott. Pont, mint az apja, gondolta a férfi jókedvűen. Kíváncsian várta, mi jut unokája eszébe.
-     Ha hozunk egy létrát, akkor elérjük?
Nem utasította el azonnal a gondolatot, ne érezze úgy a kislány, hogy kárba vész az erőfeszítése. Felnézett az égen messze szálló léggömbre, és megrázta a fejét.
-    Sajnálom, kincsem, de nem. Nincs olyan hosszú létránk. De még ha lenne is, akkor sem tudnánk mihez hozzátámasztani.
-     A felhőkhöz sem?
-     Attól tartok, hogy a felhőkhöz sem. Ők olyanok, mint egy nagy tál tejszínhab. Vagy mint egy-egy hatalmas vattacukor. Nem tartanák meg a létrát.
-     Akkor ez nem jött be – állapította meg a kislány. De nem adta fel. Újabb homlokráncolás, újabb állvakarás következett. Kisvártatva felderült az arca, de egy pillanattal később lelohadt róla a lelkes vigyor, és újabb töprengésbe kezdett.
-  Megvan! – kiáltott fel kisvártatva. – Ha felülünk egy repülőre, és nagyon-nagyon magasra szállunk, akkor meg tudjuk fogni a lufit!
-     Most az öregemberen volt a sor, hogy elgondolkozzon. Megvakarta a fejét hófehér, még mindig dús haja alatt.
-   Szeretném azt a lufit, papi! Olyan szomorú lehet, hogy ott van fent, egyedül. Senkinek sem szabad egyedül lennie. Még egy lufinak sem – mondta a kislány elcsukló hangon. Rózsaszín ajkai megremegtek, ami a szemeiből kibuggyanó könnyek előfutáraként jelezte, hogy a gyermek, aki soha egyetlen percet sem tölt egyedül, átérzi a léggömb magányának tragédiáját.
Senkinek sem szabad egyedül lennie.
A mondat számtalan visszhangot vetve, újra meg újra az idős férfi fülébe csengett. De már nem a kislány csilingelő hangján, hanem fia mély, kérlelő, lágy hangján szólt.
Két hónap. Két gyötrelmesen hosszú, keserű, szép emlékek dédelgetésével telt hónap. Ennyi idő telt el, mióta élete párja elment. Elrepült, olyan messzire szállt, mint az a piros léggömb. És még tovább. Oda, ahol senki sem látja. És ahonnan senki sem hozhatja vissza, soha többé. Nincs olyan erő, nincs olyan hatalom.
"Senkinek sem szabad egyedül lennie", mondta a fia két hete, és ő végre belátta, hogy igaza van. Nem maradhat egyedül a házban, ahol minden pillanat, minden gyötrelmesen hosszú pillanat, amit Nélküle kell eltölteni, jeges kínként hasogatta a lelkét. És minden kínzón gyors pillanat, ami jelezte, hogy minél több idő telik el, Ő annál messzebb kerül tőle. Minden pillanat egy örökkévalóságig tartó, szemvillanásnyi időmorzsa volt.
"Isten veled", mondta a háznak, az emlékeknek, és Neki, aki talán akkor is ott ült kedvenc karosszékében a hatalmas ablak előtt, amikor rázárta az ajtót a boldog, közös évekre, és a kedvenc jázminbokrát nézte, amelyik ugyanolyan kérlelhetetlen, visszafordíthatatlan gyorsasággal veszítette el életerejét, mint Ő. Bezárta az ajtót, de tudta, hogy egyszer még vissza fog térni. De most jobb, ha elmegy.
-     Senkinek sem szabad egyedül lenni – ismételte halkan, reszkető hangon.
-     Te is sajnálod a lufit, nagypapi? – kérdezte a kislány ártatlan, együtt érző pillantással fürkészve a férfi arcát. Csak most vette észre, hogy az arcán végiggördült egy könnycsepp. Reszkető kézzel törölte le onnan, és nagyot nyelt, hogy megszabaduljon a torkát szorosan markoló fájdalomtól.
-     Igen, kicsim, én is sajnálom.
-     Elköszönünk tőle, papi?
A férfi nagyot sóhajtott. A kislány gyorsan elfogadta a tényt, hogy a lufit nem lehet megmenteni. Elengedte. Ezt kellene tennem nekem is? A kérdés fájdalmasan szúrt, és ő tudta, hogy nincs készen rá. Még nincs.
A kislány a léggömböt kémlelte, majd megfordult, és kérdőn nézett fel a nagyapjára. Hirtelen felragyogott a szeme, és hatalmas mosoly terült szét angyali arcán.
-     Nézd, papi! Nézd!
A férfi kíváncsian nézett fel, keresve, az izgatottság okát.
-     Ott vannak a többiek! Ott a többi lufi! Eljöttek érte!
Valóban. Úgy tűnt, a piros lufi csak elkóborolt. Népes léggömb csapat szállt a kék égen, a piros felé. Nem volt többé egyedül, a társai megtalálták.
-     Anyu! Apu! – kiáltotta most a kislány. Szülei közeledtek, kéz a kézben, a parkon át.
-     Nézzétek! A sok lufi eljött a pirosért! Már nincs egyedül. Látjátok?
A kislány apró lábain szaladt a szülei elé. Egy pillanatra megállt és visszafordult.
-     Gyere, papi!
-    Már nincs egyedül – vetett egy utolsó pillantást az öregember a piros léggömb után, majd mosolyogva a családja felé indult.


4 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. Köszönöm! Örülök, hogy szépnek találod. Kérdés, hogy a történetre vagy a dalra gondoltál? :DDD
      Én is ölellek! :)

      Törlés
  2. A történetre, a dalt nem hallgattam meg *elkullog szégyenkezve*
    De majd mindjárt. :))

    Egyébként én nagyon szeretek egyedül lenni, de huzamosabb ideig nem tudom, hogy viselném. És valamiért meg vagyok róla győződve, hogy én fogok tovább élni kettőnk közül, és ez egyáltalán nem riaszt. Nem akarok senkihez sem odaköltözni, hanem olyan idősek otthonába megyek majd, ahol mindenkinek külön lakrésze van. :) Persze ha Jani élni fog még (azért remélem!!), akkor együtt megyünk. Ha már annyira vének leszünk, hogy nem tudunk gondoskodni magunkról.
    Papám 92 éves, egyedül él, és szereti. El tudja magát látni, tiszta a tudata is, na meg van bejárónője, illetve ebédhordás neki. :)

    Én úgy gondolom, a bejegyzésed címe inkább lelkileg értendő, nem fizikailag, nálam legalábbis. Még ha egyedül is élsz, de legyen valaki, aki gondol rád. :)

    VálaszTörlés
  3. Igen, arra utal, hogy ne feledjük, hogy mindig van valaki, aki ott van, ha kell. Mert kell ... :))

    VálaszTörlés