2016. április 8., péntek

A lift


A liftezés nem különösebben eseménydús dolog, kivéve, ha valakinek klausztrofóbiája van. Vagy ha elakad el a lift, mert abból érdekes dolgok kerekedhetnek. Érdekes és jó, vagy érdekes és rossz dolgok...


-     Hol van már ez a lift?
-     Attól, hogy folyton nyomkodod a gombot, nem fog gyorsabban lejönni.
-  Csak háromszor nyomtam meg – vágott vissza, majd csak azért is megnyomta újra. Férje felvonta a szemöldökét, majd az orra alatt mosolyogva visszatemetkezett a telefonjába és tovább pötyögött.
Odakint ezer fok volt, és ezen az épület falai, légkondicionáló hiányában, vajmi keveset segítettek. Tiboron látszott, hogy bírja a meleget, az öltönye makulátlan volt, a haja rendezett, csupán egy-két apró izzadtságcsepp gyöngyözött a homlokán. Ő viszont szétizzadta a sminkje maradékát, amit előzőleg már szétsírt, és a magassarkújában úgy égett a talpa, mintha a pokolban sétálgatott volna mezítláb. De mindez semmi volt ahhoz képest, ahogyan a szíve és a lelke sajgott.
A fiuk elballagott és Londonban tanul majd tovább, „mert ott jobb, mert aki ott tanul, az könnyebben kap majd munkát a világ bármely pontján, mert az angol nyelvet ott lehet megtanulni igazán, és azért is, mert Londonban tanulni kiváltság és dicsőség...” A büszkesége persze határtalan volt, de mi ez az anyai szív fájdalmához képest?
-     Nem jössz?
Férje kirántotta gondolatai mocsarából. Kérdőn nézett rá és kezével a lift nyitott ajtaja felé mutatott.
-     Dehogynem!
Áporodott levegő csapta meg az arcát, mégis megváltásként fogadta, hogy végre beléphet, mert pár perc múlva végre a hűvös lakásban lehet. Tibor megnyomta a 13-as gombot, ő pedig elmélázott a férfi hosszú ujjai látványán, amik immár újra a telefon képernyőjét böködték. Pár órája ezek a szép ujjak szakértő módon kötötték meg a fiuk nyakkendőjét, majd lesöpörték az öltönye válláról a nem létező porszemeket. Az ünnepség alatt pedig lustán kulcsolódtak az ő ujjai köré, amelyek úgy kapaszkodtak beléjük, mintha a létük függne az érintésüktől.
-  Még most született, és már ki is repült – jegyezte meg halkan, talán csak önmagának. Majd vidámságot erőltetett magára, hiszen nem jött el a világ vége, de az elengedés réme akkor sem hagyta nyugodni.
-     Biztos jó lesz a bankett. Kiengedik a fáradt gőzt, buliznak egy jó nagyot…
-     Mi? – kérdezte Tibor, de fel sem nézett a telefonról.
-     Mondom biztosan jó lesz a bankett…
-     Miért ne lenne? Ha bulizni akarnak, akkor jó lesz.
Régen mi is sokat buliztunk az egyetemen, suhant át rajta a nosztalgia, majd kibukott belőle a hirtelen ötlet.
-     Elmehetnénk holnap este vacsorázni.
Tibor lassú mozdulattal zakója zsebébe csúsztatta a telefont és felnézett. Nekidőlt a lift oldalának, keresztbefonta a karját, és a cipőjére meredt, mintha attól függne a válasza, amit azon lát. Jól nézett ki, mint mindig. Bezzeg ő úgy érezte magát, mint akin átment az úthenger.
A lift zökkent egyet és megállt. Végre, gondolta, és az ajtóhoz lépett, várva, hogy kinyíljon, de az meg sem mozdult. Kérdő pillantást vetett Tiborra, aki eltolta magát a faltól és ránézett a kijelzőre.
-     Hol vagyunk?
-     Most hagytuk el a 7. emelet – felelte a férje.
-     Akkor miért állt meg? Megnyomtál valamit? – kérdezte, miközben a szíve szaporábban kezdett verni.
-     Nem.
-     Miért nem nyílik ki?
-     Nem tudom – felelte a férfi a gombokat tanulmányozva.
A világítás kialudt és koromsötét borult rájuk. Tibor eltűnt a szeme elől, mire a szíve a torkába ugrott, mert a bezártságnál jobban csak a sötétet gyűlölte.
-     Mi a franc ez? – kérdezte rekedté váló hangon.
-     Úgy tűnik, elakadtunk. Majd elindul.
Mintha csak a tárgyilagos hangra akarna válaszolni, visszatért a világítás, de csak tartalék üzemmódban.
-     Hogyhogy elakadtunk? Még sosem akadt el.
-     Hát, most elakadt.
-     Akkor csinálj valamit!
-     És mégis mit?
-     Nyomd meg például a vészcsengőt!
-     Már megnyomtam.
-     Én nem hallottam.
-     Nem is nekünk kell hallani.
-     És most mit csinálunk?
Nem kapott választ, de azt a tompa fényben is látta, hogy a férje elhúzza a száját. Majd újra elővette a telefonját, mire ő idegesen felsóhajtott.
-  Ha már úgyis a telefonodat nyomkodod, nem hívod fel a gondnokot, hátha gyorsabban kiszabadulunk?
-     Azért vettem elő – felelte Tibor nyomatékosan, majd zsebre tette a telefont. – Nem veszi fel.
-     Remek. Remélem azért, mert már intézkedik.
-     Én is – felelte a férfi, és végigsimított a homlokán. – Meleg lett.
-  Lett? Szívem, mióta beszálltunk, mintha egy katlanban lennénk! Mindig is irigyeltem a hőháztartásodat.
Tibor halkan felnevetett és ránézett, mintha mondani akarna valamit, de végül becsukta a száját, és ismét nekidőlt a falnak. Csend hullott rájuk, és ő úgy érezte, hogy beszélnie kell, ha nem akarja, hogy rátörjön a pánik.
- Szóval, holnap, feltéve, hogy addig kiszabadulunk innen, elmegyünk vacsorázni? Kettesben, vagy akár Dáviddal hármasban, már ha addig kijózanodik.
Hirtelen felnevetett, ahogy agyába bekúszott az ő szép, majdnem felnőtt fia részegen botladozó képe.
- Úristen! Belegondoltál, hogy a fiunk egyetemre megy? Úgy értem, hogy te felfogtad már? Elmegy Londonba, és mi itt maradunk kettesben. Furcsa lesz, olyan, mint régen, amikor még csak te voltál és én.
-     Hát, igen. De én…
-     Meg kell majd szokni 21 év után. Mintha most kezdenénk a közös életünket. Végül is még nem vagyunk öregek, sőt, vannak, akik ilyen idősen állapodnak meg. Na, szóval, menjünk el vacsorázni! De inkább csak ketten – lépett közelebb Tiborhoz, átölelte és a háta mögött összekulcsolta a kezeit. – Mintha első randira mennénk. Mit szólsz? – kérdezte, felnézve férje komor arcába. – Új fejezetet nyitunk, romantikázunk…
Tibor arca megenyhült, a szája megrándult, de a mosoly még meg sem született az ajkán, máris elenyészett.
-     Én nem… vagyis holnap… a holnap nem jó.
Hátranyúlt és lefejtette magáról a rákulcsolódó karokat. Rövid ideig a tenyerén tartotta a finom kezeket, majd elengedte őket.
- Meleg van – magyarázta. Igaza volt, nem is tudta kárhoztatni, amiért kibontakozott az öleléséből. Buta ötlet volt, a ruhája máris elkezdte felszívni a testére tapadt izzadtságot.
-    Akkor megyünk hétfőn, munka után.
Tibor eltolta magát a faltól és tett egy hosszú lépést előre, amivel eljutott a fülke szemközti faláig. A válla felett ránézett, és ő az arckifejezése láttán a meleg ellenére libabőrös lett.
-     Majd odafönt megbeszéljük. Nem ez a legalkalmasabb hely és idő erre.
- Egy vacsora megbeszélésére? – kerekedtek el a szemei. – Hékás, nem a céged éves költségvetését akarom megbeszélni, csupán egy vacsorát. Ki tudja, meddig rostokolunk itt? Bőven belefér az időnkbe.
-    Az enyémbe nem!
-   Akkor vedd elő a rohadt telefonodat, csetelj a jóisten tudja, kivel, ahelyett, hogy a feleségeddel foglalkoznál egy kicsit! – csattant fel az ellentmondást nem tűrő hangot hallva. – Ami nem sűrűn történik meg mostanában – tette hozzá halkabban, szinte csak önmagának.
Látta, hogy Tibor arca megrándul, de a férfi nem szólt semmit. Helyette elővette a telefonját, de csak nézte, ahogy a tenyerén fekszik, mintha a súlyát akarná megsaccolni. Sóhajtva visszatette a zsebébe és ideges mozdulattal végigsimított a haján.
-    Figyelj, Edit! Én nem tudok… Nem megyek vacsorázni. Nem leszek itt jövő héten.
Furcsán csengett a hangja, azt sugallta, hogy valami megváltozott, valami nincs rendben. De nem is volt, hiszen beragadtak egy negyven fokos liftbe.
-     Hol leszel? – kérdezte, és a férje mellé lépett, hogy lássa az arcát a félhomályban. – Megint egy kiutazás? Remélem, ezúttal valami jó helyre küldenek, nem úgy, mint múltkor. Tudod mit? Van egy ötletem! Mi lenne, ha veled mennék? – csacsogta. – Kiveszek pár nap szabadságot, elmegyünk együtt, és amikor nem tárgyalsz, akkor bebarangoljuk a környéket. Úgysem terveztünk nyaralást idén…
-     Ez most nem fog menni, Edit.
-    Miért? Olyan különleges helyre mész? Vagy olyan rövid lesz az utazás? Mondjuk az jó lenne, mert akkor nem kell olyan sokára halasztani a vacsoránkat.
-     Nem, egyszerűen csak nem jó ötlet – szúrta közbe Tibor, de ő meg sem hallotta.
-     Vagy tudod mit? Akkor is veled megyek. Pont kapóra jön, mert…
-     Elköltözöm.
-     … egy kis kikapcsolódás már nagyon jó lenne…
-     Edit! Elköltözöm.
-     …mindkettőnknek, mert…
-     Elköltözöm!! – emelte fel a hangját a férfi, és ő végre felfogta. 
Hitetlenkedve pislogva túrt bele izzadságtól nedves hajába, és elismételte a szót, suttogva. Tibor nem szólt semmit, csak zsebre dugta a két kezét.
-  Te most hülyéskedsz, ugye? – nézett fel a férfi arcába, és elhúzódott tőle. – Jó vicc, hahaha… De ne szórakozz ilyen dolgokkal! Mi az, hogy költözöl? – kérdezte, és ideges nevetés hagyta el az ajkát.
-     21 év után nem szoktak csak úgy elköltözni!
Tibor sóhajtott egyet, de nem válaszolt.
-    Mi vagyunk az álompár, nem emlékszel? Mindenki így hív minket. Az összes barátunk elvált. Mindenki minket csodál, hogy ennyi év után is együtt vagyunk és szeretjük egymást…
A férfi hozzálépett és a karjára tette a kezét. Csupasz bőrét szinte perzselte az érintés, de a gerincén mintha jégkockák gördültek volna végig.
-     Edit! Figyelj rám! Figyelj…
-   Nem! Nem figyelek! Te figyelj énrám! Hogy mondhatod nekem azt, hogy elköltözöl? Miről beszélsz? Magyarázd meg, mert nem értem! – követelte, és mintha kívülről hallotta volna saját hangját. – Hova akarsz…
A felismerés lecsapott rá. Hirtelen mintha gombóc nőtt volna a torkába, amitől szinte levegőt sem kapott.  
-    Van valakid… – suttogta.
Abban a pillanatban megértette a késői hazaérkezéseket, a hétvégi tárgyalásokat és csapatépítő tréningeket, a túlórákat, az üzleti vacsorákat. Mióta is? Fél éve? Több? Vagy már egy éve is talán?
- Ez nem fontos. Meg akartam várni, hogy Dávid leérettségizzen, hogy csak a vizsgákra összpontosítson…
-     Micsoda egy Grál lovag vagy!
-     Ne gúnyolódj! Igenis fontos volt az időzítés…
-     Az időzítés?! Mire vártál? Arra, hogy Dávid elmenjen, bele az ismeretlenbe? Az apja árulásával és a szülei válásával a csomagjában?
-     Ne kiabálj!
-   De kiabálok! Vagy talán nem szeretnéd, hogy meghallják, mit tettél? Árt a nimbuszodnak, te szemétláda?
-     Másfél négyzetméter nem alkalmas a kiabálásra.
-     De az árulásra igen?! A szemétségre igen? A kurva életbe, miért csinálod ezt velünk? Velem?
21 év után kidobták, mint egy elhasznált papucsot...
-  Hogy tehetted? – suttogta, és zokogva a sarokba húzódott. A férfi közelebb lépett, de ő elrántotta a vállát az érintése elől.
-    Edit, sajnálom… – hallotta Tibor rekedté vált hangját, és ő a lelke mélyén tudta, hogy tényleg így van, még akkor is, ha ő okozta neki a fájdalmat. De mégis hamisan csengett.
-     Ne mondd, hogy sajnálod! – préselte ki magából a szavakat.
-     Meg kell értened! Muszáj elmennem, mert…
-     Ki az? – kérdezte az előbbinél magabiztosabb hangon.
-     Az nem fontos.
-     De igen. Jogom van tudni! Ki az?
-     Edit, szerintem…
-     Mondd már, a rohadt életbe!
-     Rendben. Ritának hívják. Ennyi.
-     Nem ennyi. Ki ő?
-     Két éve találkoztunk…
-     Két éve? Két éve megcsalsz?
Hogyhogy nem vettem észre? Egy nő megérzi az ilyesmit, dübörgött zúgó fejében a kétségbeesés.
-    Öt hónapja történt. Szeretem, és…
Meglendült a keze. Meg akarta ütni, belekarmolni az arcába, fájdalmat okozni, hogy ne csak ő szenvedjen, de a férfi elkapta a csuklóját. Kirántotta a karját az erős ujjak csapdájából, de másodszorra sem tudta megütni. Helyette lecsapott a férfi mellkasára, mire az ellökte magától. Hátratántorodott, zihálva, hitetlenkedve bámult az idegennek tűnő, dühös arcba.
A lift hirtelen megrándult, mintha kirántották volna a talajt bizonytalanná vált lábai alól. A fülke lefelé mozdult, majd egy nagy döccenéssel megállt. Kinyílt az ajtaja, de egyikük sem mozdult. A révületet a gondnok hangja törte meg, aki mint mindig, most is harsány vidámsággal szólt hozzájuk.
-    Na, megvannak végre! Ejnye, de ziláltak! Na, mindegy, a lényeg, hogy megvannak. Szóval, ez a 7. emelet, és ki kell szállniuk, mert a lift nem biztonságos. De mi az a kis lépcsőzés ezek után, nem igaz? 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése