Loading...

2016. április 24., vasárnap

A chicagói hercegnő - premier a Budapesti Operettszínházban



Kálmán Imre 1928-ban Bécsben, majd Budapesten bemutatott A chicagói hercegnő című műve nem igazán ismert a nagyközönség előtt, és sosem vált olyan népszerűvé, mint A Csárdáskirálynő, a Marica grófnő, A cirkuszhercegnő vagy A Bajadér. Talán azért, mert más stílusban álmodta meg Kálmán, és megelőzve a korát, új típusú operettet alkotott, amire az akkori közönség nem volt felkészülve? Ötvözni akart ugyanis több zenei műfajt, aminek eredményeképp egyetlen operettben csendült fel a jazz, a cigányzene és persze a klasszikus operett. Vagy talán azért maradt el a siker, mert ez a mű nem érte el a többi, felemlített darab színvonalát? 
A darabot a Budapesti Operettszínház "leporolta" és majd' egy évszázaddal a legutolsó magyar bemutató után műsorra tűzte, lehetőséget teremtve arra, hogy a nyitva álló kérdések megválaszolásra kerülhessenek.
A premier 2016. április 22-én és 23-án volt, mellyel – ahogy a színház hangoztatta – hosszú idő óta fennálló hiányt pótolt a teátrum.

A próbafolyamatok során arról meséltek az alkotók, hogy olyan előadást akarnak a színpadra felrakni, amiben egy jazz zenekar és egy cigányzenekar húzza a talpalávalót a világot jelentő deszkákon, valóra váltva Kálmán álmát, miközben a zenekari árokban természetesen a szimfonikus zenekar is elfoglalja szokásos helyét. 
Az alaptörténetet megtartják, de a szövegkönyv nagy újításon megy keresztül, felfrissítve olyan módon, hogy a mai korba illeszkedjen, és így aktualizálva közelebb kerüljön a nézőkhöz. Azt is megtudhatta a leendő néző, hogy sajátos lesz az előadás, mert kissé összekuszálódnak a szerepkörök, ami révén a primadonna és a bonviván többet fog táncolni, mint más operettekben, szinte többet, mint a szubrett és a táncoskomikus.
A Kálmán által megteremtett zenei különbözőséget, levetítve a történetre, az abszurd és a groteszk elemeivel mutatják be, miáltal a darab erősen humoros lesz.

Ilyen előzmények után nagy kíváncsisággal vártam a premiert, annál is inkább, mert előttem nem volt ismert ez a Kálmán operett, igazából az évad kihirdetéséig nem is hallottam róla, de az előzmények alapján ez érthető is.

A történet két világnézet és világrend, két kultúra találkozásáról szól, és benne természetszerűleg két, teljesen különböző ember megismerkedéséről és majdani szerelméről. Az egyikük felvilágosult, a pénz bűvöletében élő, a változást, haladást üdvözlő, könnyen barátkozó, új helyzetekhez gyorsan alkalmazkodó nő, a másik pedig a gyökereihez, évszázados hagyományokhoz végletekig ragaszkodó, "idegengyűlölő", más népek befolyásától irtózó, az új elől elzárkózó, agresszív herceg. A lehető legjobban példázzák a különbözőséget ők ketten, összetalálkozva szükségszerű, hogy kitörjön közöttük a csatározás. De, ahogy Karinthy Frigyes mondja: "A szerelem, tudjuk, ellentétek vonzalma - erősebben tör ki azzal szemben, ami lényünktől idegen."

Aki  nem akar részleteket tudni, az ne olvasson tovább!

Mary Lloyd, az elkényeztetett amerikai milliomos csemete, Európába látogatván egy bárban köt ki kíséretével, Edith Rockefellerrel, Sarah Rotschilddal és James Bondy-val, és felforgatja a megszokott rendet, amit jobbára a szomszédos Sylvária trónörököse, Borisz Alex herceg és kíséretének hangulata határoz meg. Az amerikaiak pénzt kínálnak a személyzetnek a herceg részére fenntartott asztalért, és természetesen a pénz nagy úr... A csapat meg is állapítja, hogy bármit meg lehet venni, és ezen felbuzdulva fogadást köt a három grácia. A tét egymillió dollár, és az nyer, aki olyan dolgot vásárol, amit pénzért szinte lehetetlen megszerezni. A fogadás megköttetik, a csapat pedig mulatozásba kezd, ami felpezsdíti a bár közönségét. Az emberek érdeklődve hallgatják a jazzt és csillogó szemmel nézik, hogyan táncolják az amerikaiak a charlestont. Vonzza őket az újvilág kultúrája, pezsgése, ami teljesen más, mint amit ők ismernek.  A nagy mulatozásba betoppan Sylvária trónörököse, Borisz herceg és kísérete. A férfi agresszívan lép fel, csendre inti a betolakodó "amerikai majmokat", gúnyolódik a három, kicicomázott nőn, kokottnak titulálva őket. Mary talpraesett, tőkével igencsak megtámogatott egója nem ijed meg az erőszakos, hagyománytisztelő hazafitól, és meghívja az asztalához pezsgőzni. Ám a férfi nem állhatja a vircsaftot, széttépi az amerikai zászlót, majd pálinkát rendel, és elhúzatja kedvenc nótáját. A nótázás zenei párbajhoz vezet, ahol összecsap az amerikai jazz és az sylvár népzene, amit végül a herceg és kísérete fergeteges tánccal zár le, majd csatát nyerve elvonul. A három milliomosnő pedig elindul, hogy ki-ki megvegye azt, amit szinte lehetetlen. Mary Sylváriába indul...

Sylvária hercegi palotájában Lizaveta nagyhercegnő komoly tényekkel szembesül: üres az államkincstár! Az első sokkból még fel sem ocsúdik, amikor betoppan a hazatérő fekete bárány, Borisz, a fia. A herceg kész átvenni a koronát anyjától, hogy segítsen a hazáján, ám az nem adja, legfeljebb a miniszterelnöki posztot. Botrány és csőd szaga lóg a levegőben, amikor betoppan a szomszédos Moránia uralkodója, meglehetősen együgyű lányával és géppisztolyos kíséretével. Hatalmas összegű adósság rendezését követeli az arról mit sem tudó Lizavetától. Ám jön a mentő ötlet: minden el vagyon intézve, ha Borisz elveszi a mennyezet mintájának kockáit elmélyülten számolgató Rosemary Dragicát, az uralkodó lányát. A herceg nem rajong az ötletért, hogy az ő, medvetej sűrűségű, ősi sylvár vére a gügye lányéval keveredjen, de a haza ennyit megér, a morániai kalasnyikovok pedig meglehetősen veszélyesnek tűnnek, úgyhogy belemegy az alkuba. 

A helyzet megváltozik, amikor betoppan a palotába Mary, és rövid tárgyalás után meggyőzi Perolin pénzügyminiszteren keresztül Lizavetát, hogy 6 millió amerikai dollárért adja el neki a palotát, így az ország ki tudja fizetni az adósságot Morániának, és Borisz is megmenekül a házasságtól. Eközben James Bondy megismerkedik az ánizsillatú Rosemary Dragicával, aki máris leendő férjét látja a gazdag amerikaiban, hiszen a lány sem akar összeházasodni a ló szagú herceggel. 
Borisz a lovaglásból visszaérkezve a palotában találja Mary-t, és ki akarja dobni a lányt, de szembesül a lehetetlennel: nincs abban a helyzetben, hogy parancsolgasson, mert a palota már az amerikai tulajdona. A herceg kétségbeesetten védelmezné a hagyományokat és saját önbecsülését, a palotát, ahol felnőtt, a gesztenyefát, ahol először csókolt meg egy lányt, de már a változás szelétől megrészegült sylvár udvar krémje is csak nevet rajta. Mary azonban, mivel az üzlet megköttetett, hajthatatlan, és örül új szerzeményének, amit táviratban meg is üzen az apjának, egyben közli vele, hogy a palotához tartozó herceget is nemsokára meg fogja vásárolni. Mindeközben Edith Rockefeller sem tétlenkedik fogadásügyileg: az Eiffel tornyot szemeli ki magának, amit fúrótoronynak néz, majd a Buckingham palotát a benne lévő nagyival együtt.
Mary átveszi a palota irányítását: az ősi családi portrékat leveteti a falakról, helyükre a róla készült képek kerülnek, és benépesíti a palotát az amerikai kultúra "legjavával". A jelmezbálon meg is jelenik a hollywoodi alakok krémje, betoppan Superman, Batman, a Flinstone család, Pókember, vámpírok hada, Pocahontas... Lizaveta nagyhercegnő Hófehérkének öltözik, a miniszterei törpéknek, Perolin pénzügyminiszter amerikai focistának. Mickey és Minnie egér is megjelenik, az egymásra hangolódott Rosemary és Bondy révén. 
Mary jól érzi magát új otthonában, Lizaveta a lányaként emlegeti és hercegnői rangra emeli. Mary-nek már csak a herceg hiányzik, aki hamarosan meg is érkezik, nagyvilági, amerikai úriembernek öltözve. Levetve hagyományos, katonás ruháját, kék öltönyben feszít, kezében egy nagy táskával, amit a lánynak hozott, benne dollármilliókkal! Végső kétségbeesésében fogta a koronaékszereket, elvitte őket Monte Carloba, és a kaszinóban nyert annyi pénzt, amivel vissza tudja vásárolni a palotát. Mary nem örül a fejleményeknek, mert neki már a herceg kell, hiszen beleszeretett. Amikor kiderül, hogy a két, látszólag annyira különböző ember egymást akarja, mert a férfit sem hagyta hidegen az önfejű lány, a fiatalok boldogsága határtalan. 
Az idillbe becsöppen Mary apja, akit a frász kerülget, mert a lánya röpke pár hét alatt elköltött 25 millió dollárt. Borisz nem tétlenkedik, azon nyomban megkéri Mary kezét, de a zord atya nem adja áldását rájuk. A főkönyveket átnézve azonban rájön, hogy van potenciál a befektetésben, és beleegyezik a frigybe. Lloyd azonban nem csak a könyvekben talál érdekes dolgokat, hanem szívügyileg is. Lizavetával találkozva rájön, hogy a hercegnő az a lány, akivel harminc éve már találkozott. A találka szerelem volt első látásra, azonban el kellett válniuk, Lizaveta pedig két hónap múlva feleségül ment a sylvár herceghez. Bonyodalom előszele látszik lengedezni, mert mi van, ha... De Lizaveta eloszlatja Lloyd kétségeit, Borisz nem lehet a férfi fia, mert egy évvel az afférjuk után született.
Közben megérkezik Mary két barátnője, és miután elszólják magukat a fogadásról Borisz előtt, a herceg kicsalja belőlük az információt, sőt, még Mary apjának írt táviratát is odaadják neki. Borisz arra a következtetésre jut, hogy a lány csak azt akarta neki megmutatni, hogy meg tudja őt is vásárolni, és nem szerelmes belé. Ezért az eljegyzésen nem Mary felé fordul, hanem Rosemary-t ragadja kézen. Mary úgy gondolja, hogy ő már sosem nyerheti el az igaz szerelmet, ezért bánatában úgy dönt, hogy mindenét, amit valaha kapott vagy vett, a helyi szegényeknek adományoz. Alá is írja a levelet az apácáknál, és elhatározza, hogy beáll közéjük. Borisz azonban résen van, mindent hall és lát apácaruhába bújva, így tisztázódik a félreértés, Mary nem vonul zárdába, és bekövetkezik a boldog vég. 


Amit a színház megígért, azt teljesítette. Olyan zenei - jó értelemben vett - kavalkádot hallhat a néző, ami megmutatja, hogy a zene tényleg egyetemleges nyelve az emberiségnek, és mindenki szívéhez-lelkéhez utat talál. Legyen az jazz vagy cigányzene, szaxofon vagy hegedű, ha megszólal, az ember szíve és lába ütemre dobban-toppan. Érzelmeket közvetít és vált ki a hallgatójából, hiszen érzéseket tud "leképezni". És ha zene van, akkor tánc is van! Ami magával ragadó és fergeteges, akár sztepp, akár csapásolós, akár slow fox, akár csárdás, vagy éppen keringő. 
A szerepkörök tényleg összekuszálódnak. Azok számára, akik a nagyoperettekben megszokták, hogy a primadonna dámai jelenség, a bonviván pedig hűvösebb, és – nem igaz feltétlenül a kifejezés, de sokan így illetik a karaktert – karót nyelt, és leginkább csak keringőznek, ritkábban bocsátkoznak táncba, mert ez a "feladat" a szubretté és a táncoskomikusé, nos, mindazok most meglepődve tapasztalhatják, hogy igenis, a primadonna és a bonviván is tud ám önfeledten táncolni.

A zenén túl a két világ a megjelenésében is erősen különbözik egymástól. Az amerikaiakat csupa fény és csillogás veszi körül, a nők ruhája kihívó, szinte semmit nem bízva a képzeletre, kivillannak a bokák, a karok, mélyek a dekoltázsok. A ruhák színe rikító vörös vagy éppen pink, ezüst vagy arany, és csillog a lakkcipő. Ezzel együtt a környezetüket is eluralja ugyanez a hivalkodó csilivili. 
A sylvár világ kevésbé színpompás. A földszínek dominálnak, a herceg és kísérete ruhájában a fekete-fehér uralkodik, ami példázza a gondolkodásukat. Lizaveta visel aranyszínű ruhát egyedül, és ő az, aki az első lépést megteszi az új kultúra és világ beengedése felé. A palota a zöld-barna-szürke keverékében pompázik, oszlopaival, csipkéivel és stukkóival gyönyörű jelenség, de nélkülözi a kihívó hatást; engem leginkább arra a kastélyra emlékeztetett, ahol Csipkerózsika alussza ezeréves álmát. Talán nem véletlenül...
Az amerikaik erős akcentusa a darab folyamán halványodni tűnik, ezzel együtt a sylvár nép egyre többször maga szól angolul Mary-hez és kíséretéhez, mutatva, hogy az alkalmazkodás kétoldalú dolog.

Mary Lloyd szerepében a babavállalás után visszatérő Bordás Barbara csillogott. Visszatérése egy újfajta primadonna szerepkörében remekül sikerült. Mary nem dáma, hanem egy elkényeztetett kislány, aki mindig megkapja azt, amit akar. Dalai sem a primadonnáktól megszokott nagy ívű áriák, hanem a jazz műfajába illeszkedőek. Hét táncos jelenete van, míg a szubrettnek kettő, ami szintén szokatlan, de Barbara nagyon jól alkalmazkodott a kívánalmakhoz, és szerethető, bár kicsit idegesítő Mary-t keltett életre, aki a gazdasági erővel a háta mögött tárgyal és köt üzleteket. De kompromisszumot csak akkor, ha az ő érdekei úgy kívánják. 
Az akcentussal való beszéd nem lehetett könnyű, az első felvonásban többet kell talán angolul beszélnie, mint magyarul, de állta a sarat. A hangja szépen szólt, jól alkalmazkodott a zenei stílushoz, nem tűnt műnek, nem éreztem azt a hatást, mint amit akkor érzünk, amikor egy operaénekes énekel más műfajt, például musicalt vagy pop dalt. Természetesnek hatott Barbara hangja, viszont zavaró volt, hogy nem igazán értettem, mit énekel. 

Borisz Alex herceg bőrébe Dolhai Attila bújt bele. A szó igazi és átvitt értelmében is. Olyan bonvivánt láthatott a közönség, aki nem hűvös és nem karót nyelt, sőt, hazafi érzéseitől igencsak túlfűtött, szenvedélyes, embereket és asztalokat hajigáló, agresszív macsó. Egész kiállása, dölyfössége, a szúrós tekintete, amivel ölni lehetne, egy olyan bonviván figurája, ami új színeket hoz a repertoárjába. Keményfejű, de nem fafejű az ő hercege, kihasználja a lehetőségeit, és addig harcol, ameddig lehet, de nem tovább. Ha erővel nem megy, akkor ésszel, és szerencsével harcol tovább. És persze szívvel. Attiláról sokan tartják úgy, hogy a hangjáért és a játékáért szeretik, nem a tánctudásáért, pedig többször bizonyította már, hogy nem falábú. Az első felvonásban a zenei- és táncpárbaj lezárásaként olyan táncolt, amit az ember szinte pislogás nélkül nézett végig, nehogy lemaradjon egyetlen mozdulatról is. A lassan induló búsulós nóta egyszer csak felgyorsult, és olyan fergeteg-party keveredett, ami után szinte felrobbant a ház! A közönség pisszenés nélkül ülte végig a táncot, nem tapsolt közbe, hiszen nem ismerte a dalt, így a zenéhez sem tudott még alkalmazkodni. A záró akkord után viszont egyként tombolt mindenki, hosszú ovációval jutalmazta a bravúros táncot. Persze nem egyedül ropta Attila, hanem a tánckarral, de egy volt közülük, nem tűnt úgy, hogy ő "csak" színész, míg a többiek táncosok, sőt, ő vezette a csapatot. A második felvonásban már nem volt ilyen mulatós jelenete, sajnos, pedig volt rá idő, és jelenet, viszont nagyon szép keringő összeállítást táncolt Barbarával. 

A darab másik hálás szerepe a Rosemary Dragicát alakító Dancs Annamarinak jutott. Nem egyszer éreztem úgy vele kapcsolatban, hogy számomra kicsit sok, amit csinál, túl hisztis, túl hangos, túl sok, amit és ahogy csinál, de most tündéri volt az együgyű lány karakterében. Az erdélyi "tájszólás", amit használt, a szerethető, és végtelenül kedves és vicces gügyesége elragadó volt. Egy, a nem kívánt eljegyzése során rátört fulladásos roham kicsit sok volt, de nyilván nem ő találta ki, rendezői kívánalom küldte padlóra. Önmagában a karakterét imádtam, bár fajsúlyosnak nem nevezném, de sajnos a James Bondy-val, Kerényi Miklós Mátéval közös jelenetei lerontották az összképet. James Bondy számomra szükségtelen karakter, mintha azért lenne csak, mert az operettben lennie kell egy táncoskomikusnak. De nem tesz hozzá semmit a darabhoz. Mary kísérője, pénzember, aki ott van a színpadon, de szinte fel sem tűnik. Még akkor sem átütő, amikor szteppel a táncosokkal, táncol Mary-vel, tulajdonképpen nem is emlékszem azokra a jelenetekre jól, amikben szerepel. Kivéve a Rosemary-val közös jeleneteit. Ezekre is inkább Annamari miatt a korábban említettek okán, illetve azért, mert Mickey és Minnie egérnek beöltözve produkáltak egy számomra teljességgel szükségtelen jelenetet, ami nekem kínos volt, és elgondolkodtam rajta, hogy vajon felbukkan-e valahol a felnőtteknek szóló tartalomra utaló jelzés, avagy korábban abbahagyják... Ismét arra a következtetésre jutottam, hogy mindkettőjüket jobban szeretem, amikor nem egymással, hanem más partnerrel látom őket.

Lizaveta nagyhercegnőt Kalocsai Zsuzsa játszotta. Szép volt a múlt kihagyott lehetőségei felett merengő, a jelen megsemmisítő gondjaihoz alkalmazkodni és azokat megoldani köteles uralkodó bőrében. Ráírták az alkotók a szerepet, ami egyszerre volt nagyasszony, fiával elégedetlen, ám szerető anya, és az elveszett, de megtalált szerelmet megélő ízig-vérig nő. De valamennyi arcát áthatotta a groteszk humor, és ez jót tett a karakternek. Aranyos volt és vicces a Borisszal való kis évődése, amikor a fia közli vele, hogy átveszi tőle a trónt, de Lizaveta azt feleli, hogy nem adja át neki a koronát: "De lehetsz miniszterelnök." Mire Borisz: "Köszi, anyu!" Majd, pár jelenettel később Lizaveta odaszól Borisznak: "Na, fiam, most lehetsz király!" A közönség persze vette a lapot, ki ne emlékezne a Rómeó és Júlia populáris dalára? Még Attila is vigyorgott nem létező bajusza alatt.

Alexej Zénó Luparovics, Moránia uralkodója Földes Tamás volt. A karakterben, úgy érzem, több van, mint amennyit az alkotók beletettek, de amit kellett, azt a tőle megszokott magabiztossággal hozta. A keménykezű uralkodó, a túlerő biztos tudatában tárgyaló szomszéd, akit soha nem kívánna magának az ember, főleg, hogy a zsarolástól sem riad vissza. A lánya irányába azért némi gyengédséget mutat, de ez nem akadályozza meg abban, hogy ne használja eszközként céljai eléréséhez, és ne akarná érdekházasságba kényszeríteni.

Benjámin Lloydot, Mary önerőből milliomossá lett apját Dézsy Szabó Gábor alakította. Sok időt és lehetőséget nem ad számára darab, kibontakozási lehetőségre nincs módja, ez nem az a szerep. Viszont a beszédhangja a szokásos módon simogatta a fülemet-lelkemet, és Kalocsai Zsuzsával közös duettje is jól szólt.

Edith RockefellerSzulák Andrea játszotta. Mary két barátnője közül ő kapott olyan szerepet, amiben valamennyire ki lehet bontakozni. Önálló jelenetei vannak, amint Párizsban és Londonban akarja azt a bizonyos megvehetetlen dolgot megvásárolni. Londonban viccesen évődik a királynő palotája előtti őrrel, és vásárlás közben jókat énekel. A másik barátnő, Sarah Rotschild szerepe Zábrádi Annamáriának jutott, de sok feladata nincs, jelen van a pénzes, ámde bugyuta karakter képében. És a végén ő kuszálja kissé össze a szálakat, amikor kikotyogja a fogadás és a távirat létezését Borisznak.

Perolin pénzügyminiszter,
 vagyis Csere László hátulról mozgatja a szálakat abból a szempontból, hogy erősen hozzájárult ahhoz, hogy Sylvária kincstára kiürült.

Miklós Attila, Langer Soma és Oláh Tibor kapnak még alkalmat rá, hogy hozzátegyenek valamit a történet alakulásához. Közülük Miklós Attila a legmarkánsabb, karaktere mindvégig hű marad hercegéhez és az udvarhoz.

Összességében úgy gondolom, hogy a Kálmán által megalkotott alapanyaghoz mérten remek előadást állított színpadra az alkotógárda, jó megoldásokkal. A zene, a tánc, a díszlet és a jelmezek megfelelően támogatják a darabot. Jól hangsúlyozzák a történet mondanivalóját, és jó érzékkel emelik ki a fő jellemvonásokat, sőt, az abszurd műfaj eszközeivel jól játszanak rá a jellemekre. A színészek esetében a karakterekhez mérten több jó, szórakoztató egyéni teljesítményt láttunk, de csak Mary, még inkább Borisz karaktere kíván meg nagyobb színészi játékot.
Sok-sok aktuálpolitikai és gazdaságpolitikai utalás és fricska szövi át a darabot, amiből legjobban talán az a jelent ül, amikor bemutatkoznak a sylvár miniszterek, közöttük a kerekesszékben ücsörgő egészségügyi tárca feje. Mindezzel az operett gúnyrajzzá is válik, és nem vádolható azzal, amivel szokták a műfajt, miszerint poros...

Mindezen pozitívum ellenére van pár DE, ami megfogalmazódott bennem.
A poénok ülnek, de a visszatérő ismétlődésük már sok. Jópofa Bondy bemutatkozása: "My name is Bondy. James Bondy..." és a két fél kinéz a közönségre. Először vicces, de többször nem kellene megismételni, abszurd ide vagy oda. 
Rosemary minden megmozdulása vicces, de, ahogy említettem, a fulladozós jelenet és az egeres nyalakodás számomra túl sok volt.
Az előadás úgy kezdődik, mint egy régi, kopott kópiás film, amit kétszer visszatekernek. Nem értem a duplázás miértjét, viszont a nyitóképen túl az előadás többi részében ez a filmes utalás már nem köszön vissza, így nem érzem-értem a jelentőségét, bár lehet, hogy valamit kihagytam. Verbális utalások vannak Mary részéről, aki hollywoodi filmeket emleget, Boriszt Clark Gable-hez hasonlítja, illetve filmes karakterek jelennek meg a bálon. 
A amerikai hatás betörése a palotába szükségszerű, hiszen ez a konfliktus alapja, az egész történet magja. Ám, míg az első felvonásban ez nagyon jól működik, a másodikban már nem éreztem így. A második felvonás elejének jelmezbál jelenete túl hosszú, olyannak tűnt, mintha csak ki akarnák tölteni az időt, mert nem jutott eszükbe más vagy jobb. Ennél sokkal jobb lett volna, ha azt a jelenetet, amikor Mary megmutatja Borisznak a csárdás és a charleston közötti hasonlóságot, máshogy hozzák ki, megint kialakul egy stíluspárbaj a zene és a tánc között, aminek a végén Mary ropta volna a csárdást, Borisz pedig a charlestont. De sajnos a puskaport Borisz táncával ellőtték az első felvonásban...
A zene, mint már írtam, szuper, akármelyik stílusról is beszélünk. A jazz és a cigányzenekar színpadon való szerepeltetése nagyon találó, a három-három zenész párbajozása fergeteges. És tényleg megmutatták, hogy lehet csárdást játszani jazz zenekarral. De mégis akadt egy kis problémám, hogy itt is "belekössek" a darabba, de ez Kálmán Imre elképzelése miatt alakulhatott így: nevezetesen túl sok az ismétlődés. Mind Mary, mind Borisz esetében kissé unalmassá válik, amikor harmadszorra is ugyanarra a nótára zendítenek rá. Ennél azért változatosabb is lehetne a dallamviláguk.
És végül... az angol. Nekem nem volt bajom azzal, hogy szinte tisztán angol párbeszédeket is hallottam, mert beszélek angolul, és nem bonyolult az amerikaiak szövege a darabban. Azonban biztosan ülnek olyanok is a közönség soraiban, akik nem tudnak angolul, és akiken az sem segít, hogy a darab angolul van feliratozva. 

Mindez persze egyéni vélemény, és nagyon jól tudjuk, hogy ami az egyik ember véleménye szerint előny, az a másiknak hátrány, illetve amit valaki negatívumként emel ki, másnál az a pozitívum kategóriájába tartozhat. És mindezen egyéni "problémán" túl élveztem az előadást (a második felvonás elejét nem annyira), és a közönség tombolása is azt mutatta, hogy ezzel nem voltam egyedül.

Zárszóként már csak ennyit: örülök, hogy "új" Kálmán Imre darabot láttam, biztos vagyok benne, hogy megnézem majd újra, mert szeretem az operettet, a jazz muzsikát, a népi ihletésű zenét, az abszurd és groteszk humort is. Szívem szerint módosítanék egy-két jeleneten, de nem vagyok abban a helyzetben, így úgy fogadom el az előadást, ahogy az alkotók megálmodták. 

Köszönet illeti a premiert az igazgatósági páholyból megtekintő Kálmán Yvonne-t is, aki támogatja a színházat abban, hogy édesapja örökségét továbbvigye. 


...a jenki nők...

...és az a bizonyos tánc...

...charleston...



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése