Opera musicallel és mozgásszínházzal, avagy Egy anya története - Budapesti Operettszínház a Zeneakadémián

Amikor több műfaj és az őket képviselő alkotók együtt dolgoznak, abból valami igazán jó, eredeti, esetleg meghökkentő, a konvenciókat mellőző megoldás kerekedhet ki. 

Mi történik akkor, ha a Budapesti Operettszínház a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemmel együttműködve, az inkább prózai darabokat jegyző Zsótér Sándor rendezésében színpadra állít egy Hans Christian Andersen történetére Fekete Gyula zeneszerző által írt "requiem-drámát"? Akkor egy zeneileg és szereposztását tekintve összetett, érdekes koncepción alapuló, lelket borzongató, szép kortárs opera születik. 

Fekete Gyula, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zeneszerzés Tanszéke vezetőjének műve, amelynek librettóját a sokak által ismert és szeretett – többek között – költő, Beney Zsuzsa írta, a Miskolci Operafesztiválon került bemutatásra idén nyáron. Az egyfelvonásos kisopera budapesti premierjére november 5-ig kellett várni. 

Aki ismeri a dán meseíró, Andersen történeteit, az tudja, hogy a legkevésbé sem könnyedek. Szó sincs habos-babos, édes-aranyos köntösbe burkolt, könnyen fogyasztható, vidám sztorikról, sokkal inkább megrendítő, az élet nehézségéről, a küzdelmes emberi sorsokról és nem egyszer a elmúlásról szóló tanmesékről beszélhetünk. Az Egy anya története is ilyen, aminek opera változatát a Zeneakadémia Solti Termében mutatták be, és ahol november 6-án én is megnéztem.

Egy négy részre osztott házat látunk a színpadon, két emelettel, sok ajtóval, az emeletek között lépcsővel. Az emeleten az Anya (Frankó Tünde) altatja gyermekét. Énekel neki, de a gyermek nehezen nyugszik meg, az anya is egyre nyugtalanabb. A hangja fáradtan szól, kéri a fiúcskát, hogy aludjon, előbb lágyabban, majd egyre erőteljesebben, szinte követeli, erős hangsúllyal megnyomva a szó végét: "Aludjjj!" Az Anya zaklatottan, egész testével ringatja gyermekét, de valami nincs rendben, mert hamarosan kétségbeesetté válik a hangja, és már azt követeli a gyermektől, hogy keljen fel: "Ébredjjj!" 

A kétségbeesés közepette betoppan egy férfi (Dolhai Attila) a házba. Egy vándor. Az Anya invitálja, maradjon, főz neki levest, szárítsa meg a ruháit. És kéri, hogy amíg ő főz neki, bár nem igazán van miből, mert nagyon szegény, ringassa beteg gyermekét. A férfi elfogadja az Anya ajánlatát, ölbe veszi a fiúcskát, de nem elringatja, hanem elragadja, elviszi magával. A nő utána rohan, de nem látja, merre ment. Elkeseredésében az Éjhez (Nádasi Veronika) fordul, mert ő láthatta egyedül, merre ment a férfi. Az Éj elmondja neki, hogy nem találhatja meg, nem érheti utol, mert ő nem egyszerű vándor, hanem maga a Halál, aki mérföldeket lépve suhan végig a tájon. Felajánlja, hogy ha elénekli neki azt a dalt, amit a fiának énekelt mindig, és neki adja a lelkét, akkor megmutatja, merre ment a Halál. Így is lesz, majd az Anya elindul, hogy visszaszerezze a fiát. Útja során találkozik a Csipkebokorral (Langer Soma), aki örök magányban áll az út mentén, fázik, melegségre vágyik. Kéri az asszonyt, hogy adja neki a vérét, hogy felmelegítse, cserébe megmutatja, merre ment a Halál. Az Anya enged a kérésnek, majd továbbmegy, amíg útját nem állja a Tó (Lukács Anita). Ő is tudja, merre tart a Halál, de ő sem adja ingyen az információt: az Anya szemét kéri cserébe a válaszért, hogy azok legyenek hullámai mélyén a legszebb gyöngyök.

Az Anya az út utolsó állomásán a Sírásóval (Blazsó Domonkos) találkozik, aki öreg, és az útmutatásért cserébe elkéri a nő fiatalságát és az azt jelképező fekete haját. A nő mindenétől megfosztva találkozik újra a Halállal. A Halál elmondja neki, hogy ő Isten kertésze, nem gonoszságból viszi magával az embereket. Ő nem kér semmit magának az Anyától, csupán választ vár egy kérdésre. Két sorsot mutat az anyának. Az egyik sors boldog, Isten kertjében telik gondtalanul, míg a másik a Földön, nyomorban, betegségben, szenvedve. Az Anya tudni akarja, melyik az ő fiának a sorsa? A Halál azt feleli, hogy ez csak rajta múlik, neki, az Anyának kell eldöntenie.  A döntés egyszerre könnyű és határtalanul nehéz. Az Anya végül azt kéri, hogy vigye el a Halál a fiát Isten kertjébe. 

A történet itt véget is ér. Nem igényel hosszú-hosszú oldalakat. Egyszerű, mégis pokolian nehéz az anyai szeretetről, az önfeláldozásról írni. És nem könnyű színpadra álmodni és megvalósítani az álmot pusztán zenével, emberi hanggal és mozgással, tárgyi eszközök nélkül. De, ami az én véleményemet illeti, Zsótér Sándor rendező instrukciói által, Balassa Krisztián zenei vezető, karmester segítségével, a Budapesti Operettszínház zenészei, színészei és a Zeneművészeti Egyetem hallgatója által megelevenítve, mindez sikerült. A történethez Ambrus Mária álmodott díszletet, Benedek Mari jelmezeket és Ladányi Andrea a koreográfiát.

A mű zeneisége összetett. Keveredik benne az operai és a musicales hangzás. Az Anya operai drámaisága szemben áll a Tó csilingelő koloratúrszoprán szólamával és az Éj musicales, nyersebb hangjával, továbbá a Halál lágyabb, a két műfaj közötti tenorjával,  a Csipkebokor musicales baritonjával és a Sírásó basszus, klasszikus szólamával. Érdekes ez a zenei egyveleg, hiszen operaénekes, operettprimadonna, musicaltől az opera felé tartó énekes és musicalénekes egyaránt szerepet kap benne. A néző füle érzi, érti a szólamok, karakterek hangzásbeli különbözőségeit. A tisztán operaszerető közönség lehet, hogy idegennek tartja a musicalesek jelenlétét, a musicalt előnyben részesítőknek viszont valószínűleg a klasszikus hangzás lesz váratlan. A különböző műfajok és képviselőik egy darabban szerepeltetése meglepő fordulat, de nagyon jó kísérlet arra, hogy az eltérő közönség egyazon előadás keretei között ismerkedjen a másik műfaj jellemzőivel, már ami az énektechnikát illeti.

A zene mellett a színészek díszletben való mozgása vezeti a történetet. Az Anya érzéseit a színpadon szintén folyamatosan jelen lévő Tó, Éj és Csipkebokor a mozgásával illusztrálja, ami hasonlít a pantomimre. A szintén női karakterek, a Tó és az Éj többször ugyanazt a testhelyzetet veszi fel, mint korábban az Anya, párhuzamot mutatva a korábbi és a jelenlegi történések között. 

Ezen hármas a mozgását tekintve eltér az Anya-Halál-Sírásó hármasától, mert a mozdulataik, nem pedig tetteik utalnak kilétükre. A Tó mozgása hullámzó, kézmozdulatai a víz mozgását utánozzák. A Csipkebokor dermedten kuporog a fagyban, majd, miután az Anya a vérével felmelegíti, kinyújtózik, levelei újra élettel telnek meg, amit a keze, ujjai rezgésével imitál. Az Éj különös, néha érthetetlennek tűnő mozgásokat végez. Meg-megrázkódik, úgy tűnik, mintha neki akarna iramodni, majd ismét mozdulatlanná dermed. Az éjszaka az alvást jelenti legtöbbünk számára, az alvás az álmodást. Ha néztünk már alvó embert, akkor tudjuk, hogy nem mozdulatlanul fekszik álmában, hanem forgolódik, megrándul, és amikor ellazulnak az izmai, jön a zuhanáshoz hasonló érzés, aminek hatására összerándul, kirúg. Az álom, és az Éj nem teljesen nyugodt. Ha hozzászokik a szemünk a sötéthez, látunk, de minden ijesztő, egyes érzékeink tompulnak, mások kiélesednek, egyes mozdulatok nem tűnnek tisztának.

A karakterek megjelenésüket tekintve is két csoportot alkotnak. Az Anya és a Sírásó emberek, jelmez nélkül, hétköznapi ruhába öltöztek, ami nem utal a személyükre. A Halál, mint vándor, ruháját tekintve szintén átlagembernek tűnik, szürke öltöny és szürke póló van rajta. Nem utal semmi a kilétére. Szürke ruhába öltözött, kellemes megjelenésű, egyszerű fiatalember. Megjelenésében nincs semmi fenyegető vagy gonosz. A Halált általában fekete ruhában, fekete lepelben, esetleg kaszával szokták ábrázolni. De itt nincs fekete szín, de nincs fehér sem. Hiányzik a két véglet. Csak szürke van. Köztes szín, nem foglal állást a koncepció abban, hogy jó-e vagy rossz-e a Halál. Aki veszített már el valakit betegség miatt, az tudja, hogy kettős érzés uralkodik el az emberen. Talán hallotta már mindenki azt a mondatot, hogy "Neki már nem fáj tovább." De fáj annak, aki itt marad, nap mint nap átélve a másik elvesztése miatti fájdalmat. A halál megváltás a szenvedőnek, de folyamatos szenvedés a hátrahagyottnak.

Az Éj pizsamában és köntösben van, a Tó ruhája kék, csillogó vízcseppekkel borított, kabátját vízbuborékok borítják. A Csipkebokor kapucnis, kis piros izzókkal világító felsőben kuporog a padlón, fején piros sapkával. Az Anya véráldozata után végre kinyújtózik, leveti felsőjét és sapkáját, zöld, levélmintás ing utal kilétére.

  

A karakterek interakciói személytelenek. A darab szinte teljes hosszán keresztül megfigyelhető, hogy egymásnak "beszélnek", nem egymással. Az arcok túlnyomórészt szenvtelenek, sokszor még akkor sem néznek az Anyára, amikor neki címzik a mondanivalójukat, helyette legtöbbször a távolba merednek szenvtelen arckifejezéssel. Nincs igazi kapcsolat közöttük, az arcukkal nem igazán fordulnak egymás felé, bár a testük többször érintkezik, pl. amikor az Anya átöleli a Csipkebokrot, hogy vérét adja a tövisei által okozott sérülésekkel, vagy amikor a Tóban megmossa az arcát. Az Éj, amikor kéri, hogy az Anya énekeljen neki, az Anya ölébe fekszik, mint korábban a fia tette, és ugyanígy nyugszik az Anya a Halál karjaiban a döntése után, megnyugvást keresve.

Az, hogy nem néznek egymás szemébe, számomra az elidegenedést ábrázolja. A gyászoló ember magánya, bezárkózása mellett megjelenik a többi ember részvéte, de óhatatlanul felbukkan az elutasítás, a késztetés, hogy távol maradjon a gyászolótól, mintha így távol tarthatná magát egy esetleges saját gyásztól. 

A történet az Anya házában kezdődik, és ott is ér véget. Onnan ragadta el a Halál a gyermeket, és ott dönthet az Anya a fiú sorsáról. Ahogy korábban az Anya tartotta a karjában gyermekét, úgy fekszik most ő a Halál karjában. Azonban amikor a Halál távozik, végigjárva a házat helyiségről helyiségre, mintegy jelezve, hogy bárhol, bármikor felbukkanhat, nem viszi magával a nőt. 

Az Anya mindent odaadott magából, mégsem tudta megmenteni a gyermekét magának, de saját szenvedése árán megmenthette őt az időtlen boldogságnak. Az idő ugyanis csak addig volt jelen, amíg a Halál el nem vitte a gyereket. Addig a ház falán a digitális óra a valós időt mutatta, de amikor a Halál elhagyta a házat, az idő megszűnt létezni. 

A történet több mint komor. Összetett, megragadó. Nem elég a dallamvezetésre és az énekre figyelni, nézni kell a többi színész mozdulatait is, így az előadás beszippantja a nézőt. Szoktam figyelni a közönség előttem ülő tagjainak a reakcióit, de most nem volt rá érkezésem, mert magával ragadott, összpontosításra késztetett a darab. A színészek által közvetített érzések útján kiváltott saját érzéseimre koncentráltam, most nem akartam osztozni bennük másokkal. 

Persze mindehhez nyitottnak kell lenni, kell valami, ami megtartja az ember figyelmét. A szerzők, a színészek, a zenészek, a dallam, a műfaj(ok), kinek mi. Én nem gondolkodtam azon, miért ragadta és tartotta meg végig a figyelmemet az előadás, és számomra így van ez jól. Mondhatnám, hogy szeretem az operát, a Budapesti Operettszínház társulatát, Andersen történeteit, akár azt is, hogy ámulatba ejtett ismét a Zeneakadémia impozáns, gyönyörű épülete, de nem kell magyarázni, ha valami működik. De biztos vagyok benne, hogy nem volt ezzel mindenki így, hiszen különbözőek vagyunk. 

Az én esetemben sem mondhatom azonban azt, hogy minden úgy volt jó, ahogy volt. Számomra a libretto az, amit több ponton nem értettem. Nem azért, mert azt nem értettem, hogy mit énekelnek a színpadon, bár sajnos ez is előfordult többször a klasszikus hangképzés kellemetlen velejárója okán Frankó Tünde és Lukács Anita esetében. Hanem azért, mert az Éj, a Tó és a Csipkebokor dalainak többsége ismétlésekre szorítkozott, ami azt jelenti, hogy akár két percig is ugyanazt a két sort énekelték újra és újra. És emiatt az ember kizökken, és végső soron unatkozni fog, a darab pedig elveszítheti időlegesen a néző figyelmét.

Ugyanakkor a librettót tekintve szívhez szóló, amikor az ember egyszer csak egy anno általa, vagy már a saját gyerekei által anyák napján szavalt vers sorait hallja a színpadról az Anya és a Halál által énekelve. Hiszen a librettót Beney Zsuzsa írta, és ki ne hallotta volna a Hogyan vártalak című versét?

Frankó Tünde, az önfeláldozó Anya hangja megragadja az embert, átérződött rajta a szenvedés. Érdekes mozzanat, hogy a Halált játszó Dolhai Attilával 2006 nyarán a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon már játszott a hasonló mondanivalót hordozó Mária Evangéliumában, ahol Tünde Máriát, Jézus édesanyját, míg Attila Jézust formálta meg. 

Dolhai Attila nem először bújik a Halál szerepébe, hiszen Lévay Szilveszter csodás, nagy sikerű musicaljében, az Elisabeth-ben is megformálta ezt a karaktert, sőt, ezzel búcsúzott a musical műfajától. Mind a műfaj, mind a darab más, Attila az operettek bonviván szerepei mellett halad a tanulmányaiban előre, kóstolgatva az opera műfaját is. Az ő szólama az Egy anya történetében számomra nem egyértelműen operai, de a hangja szépen szólt most is, a tőle megszokott érthető kiejtéssel.

Lukács Anita bravúros a Tó koloratúrszoprán szólamában. A hangja csengőn szólt, erőlködés nélkül, gyönyörűen.

Nádasi Veronika hangja üt el leginkább a többiekétől, teljesen nélkülözve a klasszikus hangzást, de a musicalekben tőle megszokott magabiztossággal, bár néha kissé kiabálva énekelt.

Langer Soma baritonja szintén magabiztosan, jól szólt, erősítés nélkül is.

Blazsó Domonkost eddig még nem láttam, az ő szerepe a legkevésbé fajsúlyos, és számomra az ő hangja egy kicsit elveszett, nem tűnt elég erősnek.

Szép estét szerzett az alkotógárda, szerzők, rendező, zenészek, színészek egyaránt. 

Aki nyitott egy kortárs magyar operára megkapó dallamokkal, és szeretné Andersen történetét zenei köntösben is megismerni, élvezni a Budapesti Operettszínház színészei és zenészei előadását Balassa Krisztián biztos kezű vezetése mellett, az keresse a darabot, remélhetőleg műsorra tűzik még az évadban.

2015. június, Miskolci Operafesztivál

Egy anya története - különleges zenei csemege (Budapesti Operettszínház honlapjáról):
http://www.operett.hu/cikkek/egy-anya-tortenete-kulonleges-zenei-csemege/1160

Váróterem (2015) - Sokolowski András kisjátékfilmje

"Színes, magyarul beszélő filmdráma (in full HD)

Főszereplők: HEGYI BARBARA, DIÓSSI GÁBOR

Tartalom:

TÜRELEM, nemsokára szólítjuk!

Olvasható a nagy fekete ajtón aranyozott táblára írva. Az Öreg úr (Dióssi Gábor) nyugodtan várakozik, a Nő (Hegyi Barbara) ideges.

- Már régóta ül itt? - kérdezi a Nő és nem is sejti, hogy élete legfontosabb beszélgetésébe kezdett bele.

Sokolowski András kisjátékfilmje finom árnyaltsággal járja körbe a 21. századi nők társadalmi szerepválságát, és elgondolkodtató alternatívaként mutatja be a vágyak és a lehetőségek összeegyeztetésének lehetőségét."

... írja az ismertető. És nem is kell szerintem többet hozzátenni, mert a film önmagáért beszél. A társadalomnak, és főként nekünk, a nőknek, rólunk, a nőkről. Csak meg kell nézni és meg kell hallgatni. Illetve meg kell hallani, mit mond. Majd átgondolni, átérezni, átszűrni magunkon.

Én biztos vagyok benne, hogy több lehetséges értelmezést találnak a nézők, főként az utolsó képkockákat tekintve. De a lényeg szerintem minden értelmezésnél ugyanaz marad ...

Bravó, nagyszerű film, köszönet érte az alkotóknak! 

Mindenkinek ajánlom, hogy szánjon 25 percet a napjából a film megnézésére! Az a 25 perc talán több időt fog majd kamatozni a későbbiekben.

Értük ...

... mert Ők már nincsenek közöttünk, de örökké velünk maradnak ... 

Jodi Picoult - Sorsfordítók

Volt egyszer egy fiú és egy lány. A Hart és a Gold család gyermekei, akik szinte egy időben születtek és együtt nőttek fel. Lelki társak. Történetük nem hasonlít Rómeó és Júlia történetére, hiszen a szüleik tudják, hogy őket az ég is egymásnak, egymásért teremtette. Nincs kétségük afelől, hogy a gyerekkori barátságot felnőttkori szerelem és házasság fogja követni. És így is lesz. A fiú egy nap nem Emilyt látja barátjában többé, hanem a Nőt. Az iskolában mindenki úgy tekint rájuk, mint a tökéletes párra, akik tökéletes szinkronban vannak, ismerik egymás gondolatait, befejezik egymás mondatait. Az ő szerelmük nem hebrencs tiniszerelem, hanem mély és érett. Ám egyikük olyan titkot őriz, amiről senki nem tud, még a lelki társa sem. És a titok tragédiához vezet. 

Emily nem tud együtt élni a múlt titkával és nem tud megbirkózni az új titokkal sem, ami miatt veszélyben van a jövője. De egyik titokról sem beszélt soha sem Chrisnek, sem a szüleinek. Némán szenved és végső megoldásként arra kéri Christ, hogy segítsen neki megszabadulni a testét-lelkét gyötrő fájdalomtól. A fiú nem tud szerelme nélkül élni, de annyira szereti a lányt, hogy inkább él nélküle, mintsem nap mint nap lássa annak fájdalmát. Teljesítve a lány kérését ellopja apja fegyverét azzal a szándékkal, hogy megmenti a lányt ... az életnek vagy a gyötrő fájdalomtól. 

Picoult szerintem kegyetlen írónő. A szó legjobb értelmében, már ha a kegyetlen szónak lehet jó értelmet kölcsönözni. Olyan szintű érzékenységgel ír a barátságról és szerelemről, a szülői szeretetről, az önfeláldozásról és az áldozatról, hogy nem hagyja nyugodni az ember lelkét és gondolatait. Olyan kérdésekre keresi a választ, hogy mennyire lehet erős a barátság és a szerelem, szerethetünk-e mást jobban, mint saját magunkat, mennyit tudhat és valójában mit tud egy szülő az imádott gyermekéről, és elkerülhető lehetett-e volna a két család tragédiája. Ha azt kérjük a szerelmünktől, hogy segítsen meghalni, vajon igazán szeretjük őt? És ha segítünk a szerelmünknek meghalni, mondhatjuk-e, hogy az életünknél is jobban szerettük? 

Az írónő úgy ír, mint minden regényében. Olvasmányosan, könnyedén, ahogy megszokhattuk, de a története most sem hordoz magában semmiféle könnyedséget. Mert letaglóz. Mint Rómeó és Júlia története. 

SAKK, kicsiben és nagyban - musical, Magyar Színház

Tinikoromban találkoztam először a Sakk (Chess) című musicallel, amikor a rádióban hallottam egy fülbemászó dalt. Eszembe sem jutott, hogy amit hallok, nem popdal, hanem egy zenés darabból kivett dal. 

A klipet akkor nem láttam, de ha láttam volna, szerintem akkor sem kapcsoltam volna össze a zenét musicallel, végül is ki akarna színdarabot írni a sakkról, nem igaz?

Szerencsére van, aki akart. Tim Rice, szövegíró, Benny Andersson és Björn Ulvaeus zeneszerzők. A két utóbbi úriember neve ismerősen csenghet azoknak, akik musicalkedvelőként szeretik a Mamma Mia-t, vagy úgy általában a nagy sikereket elért svéd csapatot, az ABBA-t. Igen, ők az ABBA zenészpárosa. 

A közös munka eredményeként 1984-ben született meg a Chess címet viselő lemez, amin olyan nagyságok énekeltek, mint Elaine Paige, vagy Tommy Körberg. 1986-ban került színpadra a darab a West Enden, majd két év múlva a Broadway is műsorra tűzte.

Második találkozásom a musicallel egy nagy kedvencemnek köszönhető, az amerikai énekesnek, Josh Grobannek. Pályáját ismerve tudtam, hogy amikor 2003-ban az USA-ban egy jótékonysági előadás keretében bemutatták a darabot, ő énekelte a szovjet sakkozó, Anatoly Sergievsky szerepét. Nagyon fiatal volt még, 22 éves, bár a karakter érett férfi, de számít-e a kor, ha az énektudás, a telt, érett bariton és a színpadi jelenlét megvan? És számít-e, ha az ember nem musical színész, amikor a Sakk az a darab, aminek leginkább koncertverzióját mutatják be a színházakban, ahol a történetvezetés a dalok dinamikáján keresztül történik, a zene kifejező ereje kap nagyobb hangsúlyt, nem a színészi játék? Persze arra is szükség van, de itt leginkább a  hangon, mimikán keresztül jut érvényre az érzelmek továbbítása. 

Mondhatni  az egész darab szinte eszköztelen, hiszen egy, a színpad közepén felállított, hatalmas sakktáblán kívül, amelyen a sakkfigurákat táncosok alakítják, és egy asztalra helyezett sakktáblán kívül csak egy-két szék az összes kellék. A zenekar és a kórus is a színpadon kap helyet, mintegy keretbe foglalva a történetet. Vagyis a darab mondanivalójának leginkább hús-vér kellékei vannak: maguk a szereplők, akik tulajdonságaikkal, viselkedésükkel, tetteikkel reprezentálják azt a politikai hátteret, ahonnan érkeztek. Mert a történet, bár a sakkvilágbajnokság döntője körül bonyolódik, sokkal több ennél: politikai nagyhatalmak ütközete, ahol nem feltétlenül dönthetjük el, hogy ki a jó és ki a rossz.

Harmadik találkozásom a darabbal ismét Josh Grobanhez kötődik. 2008-ban Londonban, a Royal Albert Hallban ismét bemutatták, Chess in Concert címmel, olyan nagy nevek közreműködésével, mint a Broadway sztár, Idina Menzel, Adam Pascal vagy David Bedella, illetve a West End kiválósága, Kerry Ellis. A főszerepet pedig Josh Groban énekelte. 

Magyarországon a Thália Színház és a Rock Színház is műsorra tűzte a darabot, majd a 2008-as Royal Albert Hall-beli változat szabadtéri világpremierjét mutatták be a Margitszigeten, 2010. augusztus 6-án, Egyházi Géza, Sári Évi és Szemenyei János főszereplésével. Ezt a verziót vitték színre 2014-ben a Bálnában, és ezt tűzte műsorra a Magyar Színház is, ahol október 24-én, délután végre megnéztem a magyar változatot.

A darab a hidegháború idején játszódik. Az olaszországi Merano ad otthont a sakkvilágbajnokság döntőjének, ahol az amerikai Frederick Trumpernek (Szemenyei János) kell megvédenie címét a szovjet Anatoly Sergievsky (Egyházi Géza) ellenében. Trumper, a faragatlan, nagyképű amerikai magasról tesz ellenfelére, csak negatív véleménye van róla, miként annak hazájáról is. Segítője, a magyar származású Florence Vassy (Sári Éva) számára azért annyira nem fekete-fehér a kép, bár neki nyomós érve van arra, hogy gyűlölje a szovjeteket, hiszen 1956-ban miattuk tűnt el az édesapja, és neki miattuk kellett elhagynia a hazáját, 5 évesen. 

A verseny puskaporos légkörben zajlik, és nincs igaza Florence-nak, amikor azt mondja Trumpernek (akinek már a neve - csaló, szélhámos - sem utal kellemes karakterre), hogy a sakk nem maga az élet. Mert igenis sorsokról van szó, ha úgy tetszik, életről-halálról. 

Az első játszma félbeszakad, a versenyzők nem tudnak egymás fölébe kerekedni, sokkal inkább az indulataik vezérlik őket, mintsem játéktudásuk. Az amerikai nem jól viseli a feszültséget, és kiviharzik a teremből. A két férfi támogatói, Florence és Molokov (Molnár Erik), akik maguk is nagy játékosok, de nem csak a sakk területén, megbeszélik, hogy semleges terepen összehozzák pártfogoltjaikat, hogy felülemelkedjenek az indulatukon és visszatérjenek a sakktáblához.

Florence tudja, hogy Fredet kellene támogatnia, bár az vele sem bánik kesztyűs kézzel, és végképp csalódik a férfiban. Azt is tudja, hogy igazából mindenki csak saját magára számíthat, mert mindenki másoké fölé emeli a saját, önös érdekeit, legyen a célja bármi is.

Az összehozott találkozón csak Anatoly és Florence jelenik meg, és többet kapnak tőle, mint amire számítanak. Azzal ellentétben, amit a másikról gondoltak, egyikük sem azt szűri le a személyes találkozóból, hogy a másik agresszív, szívtelen karakter, hanem vonzalmat éreznek egymás iránt. Ami válaszút elé állítja őket. 

A versenyzőknek nincs más választásuk, mint visszatérni a sakktábla mellé. Azonban a játékban erős, de az elmét tekintve kissé sérült ember benyomását keltő Trumper elárulva érzi magát Florence által, ami miatt a sakkra sem tud összpontosítani, és ez a világbajnoki címének elvesztéséhez vezet.

Az amerikai vereségét újabb szenzáció követi: a szovjet világbajnok menekült státuszt kér Angliában, és új támogatóra és társa lel Florence személyében. A férfi országok, pártpolitika és az érzelmek hálójában vergődik, amikor úgy dönt, hogy a nyugatot választja, időlegesen hátrahagyva két gyerekét és feleségét.

A második felvonás Bangkokban találja a szereplőket, egy év múlva. Anatolynak itt kell megvédenie bajnoki címét volt szekundánsa, Vigand ellen. A játék azonban még nagyobb léptéket vesz, amikor még inkább politikai és hatalmi csatározás színterévé válik. 

A szovjetek érdeke azt kívánja, hogy Anatoly veszítse el a címét, és térjen haza. Ennek érdekében kétfrontos támadásba kezdenek. Bangokba viszik  a férfi feleségét, Szvetlanát (Kecskés Tímea), és az amerikaiaknak - jóbaráti gesztusként - elárulják, hogy Florence apja életben van, a szovjetek tartják fogva, de szabadon engedik, ha Florence ráveszi Anatolyt, hogy veszítse el a döntőt.

S míg a szovjetek taktikáznak, az amerikaiak sem tétlenkednek. A Global Televíziónál új tudósító lép színre, a trónfosztott bajnok, Frederick Trumper, aki még mindig attól szenved, hogy nem csak a címét, hanem Florence-t is elvesztette, köszönhetően temperamentumának, énközpontúságának és az álarcnak, amit még gyerekként vett magára. 

A világbajnoki döntő 5:5-re áll, és a hatalmi harc is eldöntetlen. Anatoly sem a meccset, sem az elveit nem akarja feladni. Úgy akar győzni, hogy szabad maradjon, sakkozhasson, ő legyen a bajnok, és a szabadsága fejében vissza tudja adni Florence-nak az apját. De a kérdés az, hogy lehet-e minden fronton nyerni, vagy van, amit végül fel kell adni? És mi van, ha ez pont a szerelem?

Anatoly megvédi a címét, de úgy tűnik, minden mást elveszít. De mi is az, ami a legtöbbet jelenti számára az életben?

Talán egy ember van, akit az egész csatározásban nem befolyásol senki, az ő álláspontja nem változik: az ő szemében minden fekete vagy fehér, ahogy a ruhája is, és akinek a sakk jelenti a legtöbbet, az a minden, hiszen maga a sakk nagyobb, mint a játékosok ... álljanak akár a sakktábla két ellentétes térfelén vagy valamelyik nagyhatalom szolgálatában. Ő a Bíró (Kis Ernő Zsolt) ...

Szenvedély, hatalom, árulás, szerelem ... mindez lenyűgöző zenei köntösben. A darab zeneisége egyedülálló. A szóló dalokon és duetteken túl az ember nem tud kikerülni a kórus mindent elsöprő erejének hatása alól. És ez működik nagyban, mint a Royal Albert Hall, és működik "kicsiben" is, mint a Magyar Színház. Aki még nem látta, és el tud vonatkoztatni attól, hogy nem egy folyton változó díszlettel körülvett, hanem egy lecsupaszított előadást fog látni, mindenképpen nézze meg, szerintem nem fogja megbánni. 

Mindenképpen ajánlom a Royal Albert Hallban rögzített Chess in Concert 2008 dvd verziót, és ajánlom a Magyar Színházban futó darabot, élőben, ha még fogják játszani.

A darabon túl essen szó a szombati előadás szereplőiről is, és a helyszínről. Kezdem az utóbbival. 

A Magyar Színház, nekem, a külső szemlélőnek, úgy tűnik, hogy sajnos nem igen változik, külsejét, felszereltségét tekintve legalábbis nem valószínű, hogy az utóbbi egy-két évtizedben felújításon esett volna át. Nem tisztem a gazdasági helyzettel foglalkozni, nem is teszem, így inkább azt mondom, hogy sajnálom, hogy a Sakk nem patinásabb, előkelőbb környezetben kerül bemutatásra. 

A színház gazdasági helyzetét nem firtatom, a magaméra viszont nagyon is odafigyelek, ezért azt kell mondanom, hogy a 7900,- forintos jegyár sok. Még az első sorba is, sőt, főként az első sorba! Annak is a jobb oldalát tekintve, mivel a színpad magas, sőt, a sakktábla miatt egy része meg is van emelve. Ez mind azt eredményezi, hogy az ember kitöri a nyakát a két órányi felfelé bámulás során, belát a színpadon álló hölgyek rövid szoknyája alá, viszont a színpadot nem képes belátni, miként azt sem, miért nem olcsóbbak a jegyek elől? És sajnálni fogja, hogy miért nem - például - az ötödik sor közepére vett jegyet a barátnője? Nyilván azért, mert ő maga sem volt tisztában a viszonyokkal, és nem is hibáztatható ezért, és nem neki kellett volna tőlem elnézést kérnie a rossz helyért. Vannak színházak, ahol a jegyárusító oldalakon közlik, hogy a színpad egy része nem látható be rendesen, és ezért olcsóbbak is ezek a jegyek ...

Szerencsére maga az előadás kárpótolt a külső körülményekért. A szólisták hangja a helyén volt, jól szóltak, kisebb pontatlanságokat nem számítva, bár összességében nem éreztem, hogy túllépték volna azt a határt, amitől az embernél bekövetkezik a HŰHA érzés. Talán ludas vagyok ebben én magam is a 2008-as londoni verzió iránti elfogultságom miatt. Mint ahogy biztos vagyok abban is, hogy sokan a londoni előadással kapcsolatban éreznek úgy, hogy számukra nem éri el az ősbemutató minőségét. De amondó vagyok, hogy addig jó a közönségnek, amíg van mit összehasonlítania, és van lehetősége új és új élményeket szerezni!   

A kórus szépen, összehangoltan szólt, lúdbőrt keltett az ereje, bár ez az erő néha kissé elnyomta a szólistákat. A zenekar jól végezte a dolgát, de egy nagy bánatom van: az a gyönyörű hárfa! Az nagyon hiányzott! 

A csapattagokat, riportereket, diplomatákat alakító énekesek tetszettek, üde színfoltot nyújtottak mindig újabb és újabb szerepükben.

A  táncosok, főként a sakkjátszmák eltáncolása során szépek-jók voltak, sajnálom, hogy pont a világot jelentő deszkák, vagyis a színpad egy része takarta ki őket néha a nézők egy része elől.

Azzal indítottam, hogy koncertverzióról beszélünk, eszköztelen játékról, ahol a színészek hangján és mimikáján van a hangsúly. Szombat délután nekem a mimika nem mindig működött, mert például Florence hatalmasra tárt szemekkel nézett a világba, ha mérges volt, vagy akár csalódott, akár szomorú. Mint ahogy Anatoly ugyanúgy mozgatta az állkapcsát, ha ideges volt, vagy frusztrált, netán gondolkodott. Azért ennél egy picit többre vágytam, mert játékosság nélkül nem lesz igazán kerek az előadás, koncertverzió ide, díszlethiány oda. Volt, akinél a színészi játék és a hang egyaránt jó volt, például a Trumpert alakító Szemenyei János esetében. Bár ő olyan szinten ellenszenvessé formálta a karaktert, hogy a Pity the Child/Szegény kissrác című szólójának mondanivalója ellenére sem tudtam egy percig sem részvétet érezni iránta.
És volt, amikor úgy éreztem, hogy az ének az erősebb, például Molokov (Molnár Erik) basszusa meggyőzőbb volt, mint a szerepformálása. 

Ha az összképet tekintem, akkor azt mondhatom, hogy jó előadáshoz volt szerencsém, köszönet érte a művészeknek, és remélem, hogy a darabot ismét színpadra tudják állítani nagyobb keretek között.

Király Viktor az amerikai The Voice-ban - Viktor Király in The Voice, USA_2

Wow ...

Király Viktor az amerikai The Voice-ban - Viktor Király in The Voice, USA

Mit mondhatnék? Viktor büszke lehet a tehetségére, Magyarország pedig legyen büszke rá :) Így tovább, Viktor, hajrá!

*

What can I say? Viktor should be proud of his talent, and Hungary has to be proud of him :) Keep it going, Viktor, go for it! 

A Csárdáskirálynő - 2015, Baja, Budapesti Operettszínház

Ha egy előadás jól működik a kőszínházban, tud-e működni ugyanolyan szinten szabadtéri színpadon? Több lesz attól, hogy a színpad háromszor akkora, vagy éppen ellenkezőleg, elvész maga a darab a hatalmas térben? Biztosan akad példa az utóbbira is, de a Budapesti Operettszínház előadásában Kálmán Imre A Csárdáskirálynő című, idén 100 éves operettje, úgy érzem, működött a Baján felállított hatalmas szabadtéri színpadon. Bár ez a nézők egy részénél biztosan nem ilyen egyértelmű, tekintve, hogy többen elvesztek a nagy színpad láttán, és konkrétan arra néztek, amerre a színpadot tudták, vagyis előre ... még akkor is, ha a történés Balra át!-ot vezényelt a közönség nyakának. De ne szaladjak ennyire előre!

Rizikós dolog szabadtéri előadásra jegyet venni, hiszen az időjárás elég szélsőséges dolgokat tud produkálni. Karácsonykor tavaszt, júliusban késő őszt, a repertoárja igen széles. Tavaly augusztus végén, amikor szintén Bajára indultunk, hogy megnézzük az Operettszínház Elisabeth című musicaljét, bizony, visszatapsoltak minket a következő napra is, mert az előadás a meghirdetett időpontban, viharos, esős idő ígérete miatt elmaradt. Másnap pedig majd' odafagytunk a nézőtérre, pedig jól beöltöztünk; mintha nem is augusztust, hanem minimum októbert írtunk volna. 

Most azonban kegyes volt hozzánk az idő, sőt, bepótolni látszott az előző évi hideget. Kicsit talán túlzásba is esett ...

Idén összekötöttük a kellemest a kellemessel, és több napot töltöttünk Baján családi nyaralás keretében. Az idő csodás volt, mondhatni túltett önmagán, hiszen minden nap 40 fokot mutatott a hőmérő a Szentháromság tér környékén. A forróság szó szerint kézzelfogható volt, miképpen az operettszínház művészeinek és vezetőinek közelsége is. Olyannyira, hogy első napi korai vacsoránk alkalmával az étteremben Lőrinczy György főigazgató ült le a szomszédos asztalhoz. Második nap, a közönségtalálkozót követően, egy másik étteremben Szilvia és Edvin, polgári nevükön Fischl Mónika és Dolhai Attila, a darab primadonnája és bonvivánja választotta a szomszéd asztalt, és időnként feltűnt mellettük Kállay Bori, Dancs Annamari és Kerényi Miklós Máté is. Harmadik napon, az első előadás napján a művészeti vezető, Kerényi Miklós Gábor, Kero telepedett mellénk többedmagával, például Gömöri András Mátéval, csak hogy teljes legyen a kör. Elveinkhez híven nem fedtük fel "inkognitónkat", továbbra is passzívak maradtunk, mint eddig is, mi, a nézők, és némán vettük tudomásul a jelenlétüket. Teszem hozzá, ők követtek minket, hiszen mindig mi voltunk ott hamarabb :) Kerora ez többszörösen igaz, mert szombaton is megjelent ebédünk közepette, ezúttal Somogyi Szilárddal, a színház egyik rendezőjével. 

A legnagyobb forróság közepette került sor a közönségtalálkozóra a vízi színpadon. Egészen biztos vagyok benne, hogy volt már a történelemben alkalmasabb helyszín is, lévén, hogy a Sugovicára épített színpad előterében a víz nem mutatott éppen túl szép képet és állagot, a napsütés pedig több volt mint kínzó. Nem véletlenül jutott eszembe, hogy most kellene kipróbálni, hány másodperc alatt készül el a kövön sütött tükörtojás, és egészen biztos voltam abban is, hogy ha leülök a nézőtérként szolgáló betonlépcsőre, akkor pár napig lehet, hogy az állás és a hason fekvés lesz a legkedveltebb, vagy legalábbis legelviselhetőbb testhelyzet a számomra. De végül bátor voltam, sőt, leleményes, mert egy darabig ácsorogtam a kezdés előtt, árnyékolva leendő ülőhelyemet. És működött, egy-két fokkal lejjebb tudtam venni a platni hőfokát :)

A közönségtalálkozóra a szomszédos csúszkapályáról érkeztek a vállalkozó és kevésbé vállalkozó kedvű aktorok. Kényelmesen, nyáriasan öltözve, ki kutyával, ki ásványvízzel. A könnyedség jellemezte a találkozót, bár a hangulat inkább volt az időjárástól forró, mint a művészek és az odalátogató közönség interakciójától.

A színészek Kero moderálásával kisebb sztorikat meséltek, amik a darabhoz kötik őket, kinek mit jelent a darab, ki hány szerepet formált már meg karrierje során A Csárdáskirálynőben. Jöttek a vicces sztorik, ki milyen bakit vétett előadásokon, hogyan keverte össze a magyar és német nyelvű szöveget, hogyan nem tanulta meg a német szöveget, hogyan esett le a cipője sarka, vagy hogyan esett el ő maga a színpadon. A közönség, vagyis mi, nem igazán voltunk aktívak, pedig kérdéseket vártak a művészek. Szerintem mindenki örült, hogy még nem gyulladt fel a haja és még tud levegőt venni az ezer fokban, nemhogy még kérdezzen is! Na, persze kifogás az mindig van, mint ahogy szerencsére kérdés is akadt két bátor jelentkező hölgytől. Mi indokolja az operettek esetében az egyes dalok szövegének átírását, illetve ki mit vinne haza a karakteréből a mindennapokra? 

A sztorik, kérdések és válaszok az alábbi videóból kiderülnek, amiket nem én készítettem, csak kölcsönzök:

Két alkalommal láttam az előadást a kőszínházban, hosszabb-rövidebb írás is született róluk (A Csárdáskirálynő , "Évadutolsó" előadások - Budapesti Operettszínház ) Mindkétszer jól szórakoztam, és erre minden esély megvolt az augusztus 29-i előadáson is a nők szívét könnyen elrabló, de a nők nyelvén nem igazán értő Edvin herceg (Dolhai Attila) és a tüzes sanzonett, Szilvia (Fischl Mónika) szerelmi csatározása során. Amibe belekeveredik és erősen bele is avatkozik a herceg barátja, a csélcsap agglegény, Bóni (Szabó Dávid), és a herceg leendő, szülei által választott menyasszonya, Stázi (Szendy Szilvi). No és persze a minden lében kanál, hallgatózni és pezsgőzni sosem rest hercegné, Anhilte (Kállay Bori), és a herceg, Leopold Maria (Csere László). És természetesen keveri a lapokat a háttérben a fiatalok boldogsága érdekében az Orfeum törzsvendége, Feri bácsi (Földes Tamás), és az ikrek, a pincér Miska és a komornyik Alfonz (Faragó András). 

Feleségül vehet-e egy herceg egy sanzonettet? Ha a szerelem indul hadba a házasságért, akkor nagy az esélye, és mivel operettről van szó, a szerelem győzni fog a végén, az garantált. Sőt, az is kiderül, hogy ha egy sanzonett előzetesen egy gróf felesége volt, akkor az esélyek tovább nőnek. Ez bizonyított tény, A Csárdáskirálynőben kétszer is bejönni látszik ez a húzás. És az is kiderül, hogy szegény herceg nem tehet arról, hogy egy sanzonettbe szeretett bele, hiszen már az anyatejjel is az Orfeumot szívta magába! Mert nem csak a szerelme, Vereczky Szilvia rabolja el a férfiak szívét, hanem Vörös Hilda is ezt tette, ugyanúgy, ugyanott, és aki nem más, mint Edvin tulajdon édesanyja. 

A darab a szerelemről, az egymásra találásról szól, és a műfaj okán előre tudható, hogy happy end lesz a végén. De azért többről van szó, mint egy habos kis sztori, és ezt maga az előadás bizonyítja. Szerelem, szenvedély, harag, meg nem értés, csalódás, feladás, ellenszegülés, remény hatja át, és mindezen érzésekre rátelepszik a háború árnyéka. A szerelemért meg kell harcolni. Szembe kell szállni a családdal, a konvenciókkal, kinek-kinek saját magával ahhoz, hogy működni tudjon.
Sokszor mondják, hogy az operett habos-babos, negédes és szirupos. Való igaz, hogy nem történik benne tragédia, például egészen biztosak lehetünk abban, hogy a főhősök életben maradnak. Ugyanakkor áthatja őket a szenvedély, éreznek a karakterek, de nem csak felhőtlen jókedvet. Küzdenek egymásért, de a szerelmet nem adják könnyen.
Edvin hangjában érződik a pánik, amikor megkapja a katonai behívót, majd a fájdalom, amitől szinte elfúl a hangja, amikor az első felvonás végén el kell válnia szerelmétől. Szilvia többször szembesül a megalázottság fájdalmával, és ezt attól a férfitól kell elviselnie, akibe szerelmes. Házasságot ígér neki a herceg, kötelezvényt ír alá, amiben kijelenti, hogy elveszi Szilviát, majd kiderül, hogy szülei már kitűzték az eljegyzését Stázi grófnővel, vagyis nem szabad ember. Edvin sosem gondolta komolyan, hogy neki tényleg el kell majd vennie Stázit. Így felelőtlenül, szülei akarata ellenére ígér házasságot Szilviának, aki azonban - Bóni sugallatára - azt hiszi, hogy a férfi csak azt bizonyította a kötelezvénnyel, hogy a nő azt fogja tenni, amit ő akar, vagyis Budapesten marad.
Szilvia, Bónival szövetkezve, kiadja magát a csélcsap gróf feleségének, hogy Bécsben bejusson Edvin eljegyzési báljára. Ekkor sem menekül a megaláztatás elől. Edvin ráveszi Bónit, hogy elváljon a "feleségétől", hiszen egy elvált grófné már nem rangon aluli választás, miként egy sanzonett. Szilvia  úgy érzi, hogy saját énje megint elutasításra kerül, pedig a herceg csak örül, hogy végre megvan a menekülési útvonal számukra.
Bóni és Stázi első látásra egymásba szeret. Szerelmük azonban nem teljesülhet be, hiszen a lány Edvin leendő menyasszonya. A Mint szerelmes fecskepár duett Stázi és Edvin között megmutatja, hogy tisztában vannak azzal, hogy a szülők által elrendezett házasságban ők nem lehetnek boldogak. Világos, hogy szeretik egymást, de testvérként, barátként. Amikor Edvin szülei elé áll, és bejelenti, hogy nem Stázit akarja feleségül venni, a lány is azt bizonygatja, hogy nem viselheti olyan férfi gyűrűjét, aki más nőt szeret. De a hercegi szülők nem enyhülnek.
Amikor Szilvia felmenti a vállalt kötelezettsége alól Edvint, négy szív törik össze. Szabó Dávid, akit elegánsabb, visszafogottabb, érzőbb, kevésbé "besózott" Bóninak látok, mint Kerényi Miklós Mátét, egy személyben mutatja meg a négy fiatal lelkiállapotát, ahogyan megtörten énekelni kezdi a Te rongyos élet című dalt, amit korábban fergeteges jókedvvel énekelt és táncolt végig Stázival. Bóni először szerelmes életében, de úgy tűnik, gyorsan jött szerelmét ugyanilyen gyorsasággal el is veszíti.
A Hajmási Péter című dalt talán mindenki hallotta már. Jókedvű, mulatós nóta. Ahogy Anhilte, vagyis Kállay Bori előadja, az maga az önfeledt vidámság ... de áthatja a dalt a háború borzalma. A hercegné pezsgőzve énekel és táncol a katonákkal, de, talán a pezsgő hatására, mintegy vízióként, az életerős, mulatozó katonák hirtelen sebesült katonákká változnak, akik már nem táncolnak, hanem vonszolják magukat megtörten.

Persze az operett eredendően nem a szomorkodásról szól, így bőséggel található vidám jelenet a darabban. Gyors riposztok, vidám táncok, jó beszólások biztosították szombaton is a jó hangulatot, ami főleg a második felvonásban érett be. A közönség az első részben nem volt a helyzet magaslatán, nem adta magát könnyen. Nem jöttek úgy a tapsok például a Jaj, cica, vagy a Lányok, a lányok, éjféli angyalok című jókedvű daloknál, mint ahogy az talán már megszokott. De aztán megtört a jég szerencsére, jött az a taps, jött az ováció. Bár, ahogy korábban megjegyeztem, nem mindenki tudta befogadni a nagy színpadot, nem mindig azt a részét nézték vagy azt a színészt, akit kellett volna. Sokan tapsképtelenségben szenvedtek, tartották magukat végig ahhoz, hogy nem, nem tapsolok! Ők tudják az okát valószínűleg, remélem, csak melegük volt a 34 fokban. Ami a színpadon és környékén dolgozóknak, így színészeknek, a zenészeknek, táncosoknak, a hangosításért, a fényekért felelős munkatársaknak is ugyanolyan meleg volt, sőt! De, ha elő akarnánk venni a szarkazmussal átitatott nem tapsoló néző gondolatait, akkor mondhatnánk, hogy ők fizetést is kaptak érte. Szóval, nem vagyunk egyformák ...
A hangosítás, a mikroportok Miska és a jegyző esetében rosszalkodtak egy kicsit, ami sajnálatos, de hát a technika ördöge is kíváncsi volt biztosan A Csárdáskirálynőre. Amit érdemes volt megnézni szabadtéri színpadon is.
Finnyás vagyok, észreveszem, ha nincs a helyén minden hang, most is elfordult egy kis oktávkeresés Bóninál, egy-két, nem a legmeggyőzőbb mély hang Szilviánál, egy elfúló hang Edvinnél, bár ez inkább volt érzelemtől, mintsem levegőhiánytól elfúló hang. Nem vagyok kritikus, nem tartom szükségesnek leírni, hogy minden mozdulat, minden szó, minden hang a helyén volt-e. Nem bocsátkozom vegyelemzésbe :) Fontosabbnak tartom azt elmondani, hogy érdekes megtapasztalni, milyen az, amikor a forróság ellenére lúdbőr járja át az ember testét Fischl Mónika vagy Dolhai Attila szépséges hangja hallatán, ahogy szó szerint végigfut az ember hátán a hideg.

Jó volt látni a társulat önfeledt játékát, bolondozását, kedvességét, jó volt nézőként részévé válni az előadásnak.

Céline Dion ...

Az egyik örök kedvenc énekesem. Miért? Hm ... a gyönyörű hangja, az énektechnikája és a színpadi jelenléte lúdbőrt okoz, bármikor hallgatom a dalait, amik gyönyörűek és illenek az egyéni hangjához. Hát, röviden ezért :)

***

One of my favorite singers ever. Why? Due to the fact that her gorgeous voice, singing technique and stage presence gives me chills every time I listen to her songs which are beautiful and suit for her unique voice. Just briefly :)

Örkény István, az írózseni

Szeretem Örkény István (1912-1979) írásait. Ő teremtette meg a magyar groteszk prózát az abszurd dráma jeles képviselőjeként. Írásait áthatja a nonszensz humor. Történetei tragédiákban és komikus helyzetekben bővelkednek, amiket sokszor nem lehet elhatárolni egymástól, mint ahogy az sem egyértelmű, hogy főhősei hogyan reagálnak a történésekre. Érdekes, néha nehéz, ugyanakkor üdítő, szórakoztató olvasni a regényeit, egyperces novelláit, amik jó társadalmi korrajzot mutatnak fel, és elgondolkodtatják az embert. Egyik kedvenc kisregényem tőle a Tóték, és a belőle készült film (Isten hozta, őrnagy úr!) Sinkovits Imrével és Latinovits Zoltánnal.  

Egy kis ízelítő az egyperceseiből. A színház világa Örkény szemével:

"Örkény István: A színész halála

   Ma délután az Üllői út egyik mellékutcájában eszméletét vesztve összeesett Zetelaki Zoltán, a népszerű színművész.

   A járókelők bevitték a közeli klinikára, de ott hiába próbálták a tudomány legújabb vívmányaival – még vastüdővel is – életre kelteni. A jeles színész, hosszú haláltusa után, este fél hétkor kiszenvedett; tetemét átszállították a Bonctani Intézetbe.

   A Lear király esti előadása e tragikus esemény ellenére is zavartalanul folyt le. Zetelaki késett ugyan egy kicsit, s az első felvonásban feltűnően fáradtnak látszott (néhol szemlátomást a súgó segítségére szorult), de aztán egyre jobban magára talált, s a király halálát már olyan meggyőző erővel jelenítette meg, hogy nyíltszíni tapsot kapott érte.

   Utána hívták vacsorázni, de nem ment. Azt mondta:

   - Ma nehéz napom volt."

"A néző halála

  Nyolc-tíz színész (egy darabhoz átlagban ennyi kell) előzetes bejelentés után, a megbeszélt időpontban, autóbusszal vagy taxin (akinek van, a saját kocsiján) ellátogat a nézőhöz. A szokásos időpont este hét óra, kivéve a vasárnap háromkor kezdődő "matinét".
Ruháikat az előszobában hagyják, bejönnek, helyet foglalnak, némán ülnek, legföljebb halkan beszélgetnek. A néző, bár nem mutatja, szívszorító izgalmat érez. Ennek ellenére megpróbál természetesen viselkedni, mintha vendégei ott se lennének. Hiszen már folyik az előadás.
   Föláll, leül, gondolkozik, aztán vizet ereszt egy kannába, teát főz. A teaivást csak mímeli, mert közben máson jár az esze, ezt mindenki érzi, pedig ő közömbös arcot vág, orrot fúj, ásít is egyet. Ekkor azonban váratlan kitörésre kerül sor: előrelép, hangja ellágyul, szerelmet vall. Szerelme tárgya távol van ugyan, de ő, miközben a monológot mondja, úgy viselkedik, mintha a nő közvetlen közelből hallaná, s mosolyogva biztatná a folytatásra. Aztán még sok mindenféle történik, megszólal például a telefon, érezzük, hogy nem jó hírt kapott, fiatalos mozgása meglassúdik, szemében kialszik a fény, még később egészen ősz lesz, se egyszer csak derekához kap, oda hasított a fájdalom, nyilván epe- vagy vesekő.
    Más ember áll előttünk. Már nem is próbál tettetni, arca beesett, nem törődik semmivel, apjával, húgával, feleségével sem, bele-belehasít a görcs, s egyre világosabb, hogy ezt nem éli túl.
   Nem is. Persze, most szívesen elbújna a színészek kíváncsi szeme elől, hiszen a vadállat is rejtett vackán adja ki páráját, de ő, akár tetszik, akár nem, itt hal meg, ami elég sokáig tart, tovább, mint hinnők, mert a halálért is meg kell küzdeni, de ki hitte volna, hogy ilyen soká! Szegény néző, már a végét járja, de minduntalan erőre kap, eszébe jut valami, s azt el is mondja a színészeknek, ne különösen okos, nem is nagyon jelentős dolgokat, melyek azonban így, egy haldokló szájából, mégis megrendítően hatnak.
   Végre, már a földön vergődve, csapkodva, hörögve, nagy nehezen kileheli lelkét. A színészek összeütik a tenyerüket, s közben szedelőzködnek, majd a kapuban búcsúzkodva azt vitatják, vajon elég természetes volt-e a néző viselkedése, kiváltképp a haláltusája, s ha igen, akkor visszamennek a színházba, s a többi színésznek megadják a néző címét, mondván, hogy ott egy igen érdekes szórakoztató előadás látható."

Operett és musical koncert, Balatonfüred, 2015. 08. 07.

A nyári, színház nélküli uborkaszezont is fel lehet dobni, ha az embernek lehetősége van ellátogatni szabadtéri előadásokra, koncertekre, vagy, szakítva a színpaddal, filmvászonra vált és moziba látogat, hogy légkondicionált teremben élvezze a CGI kínálatát. Bár ez esetben figyelembe kell venni, hogy a filmgyártók nem nyárra élesítik a rendszert.
Az én nyári időbeosztásom három alkalmat engedélyezett a színházasdiból. A Fertőrákosi Kőfejtő és Barlangszínházban júniusban megnéztük A Bajadért, augusztus 29-én, Baján pedig A Csárdáskirálynő vár ránk egy szabadtéri előadással. Közben beiktattunk egy, szintén a Budapesti Operettszínházhoz, illetve a színház szólistáihoz kötődő koncertet a Balaton partján.

Az idei nyár megviccelt minket, ezt túlzás nélkül állíthatom. De, ha visszatekintek az elmúlt évek nyári kínálatára, akkor meg kell, hogy állapítsam: nem megy ez nekünk. Ugyanis a legnagyobb meleget, amikor az ember elolvad a kánikulában és egyik hőségriasztás követi a másikat, sikerül mindig végigdolgoznunk. És amikor végre eljön a hőn áhított szabadság, akkor tuti, hogy pont arra az időtartamra hűl le a levegő és köszönt be az esős, hűvös idő. Kellő humorérzékkel ez is kezelhető természetesen, mert amin nem lehet változtatni, azon kár mérgelődni. De ki szeret például a Balatonnál nyaralni úgy, mint mi tettük három éve, hogy a legmagasabb hőmérséklet +17 Celsius fok volt az ott töltött egy hét alatt? .... Na, ugye!
Idén nyáron azért kegyesebb volt az idő, sőt, akkora jólelkűséget mutatott, hogy augusztus 7-én cirka ezer fokot produkált, amikor elindultunk Balatonfüredre, egy esti koncertre. Én titokban, szigorúan csak gondolati síkon, fel is tettem magamnak a kérdést, hogy biztosan ezt akarjuk-e, és muszáj-e tényleg lekocsikázni, mert hogy nagyon meleg van. Az biztos volt, hogy a fürdőzést kihagyjuk a néplavórban, mert nem tudunk korán elindulni, de ha tudnánk, egy egész napos pirítás után meglehet, hogy a koncertet édesdeden, nyálcsorgatósan aludnánk végig, Dolhai Attila ide, Janza Kata oda. Végül azonban félretettem minden negatív gondolatot, és lesöpörtem magamról a szomorú-nyomott hangulatot is, amit az okozott, hogy egy nappal korábban Anyu születésnapját kellett volna ünnepelnünk, de idén először csak azt mondhattuk el, hogy ma lenne a szülinapja ...
Szóval, útra keltünk, és a nem egészen 2 órás utat sikerült is megtennünk 3 óra alatt, mert a forgalom azért forgalom, hogy lassítsa az utazót, a balesetezők és útépítők meg azért teszik a dolgukat, hogy ne kelljen azon gondolkodnod, hol itt a turpisság, miért ment ilyen könnyen?!
Egyszer azonban minden útnak vége szakad, mi is megleltük a tett helyszínét, majd elköltöttünk reggeli-ebéd-vacsoránkat egy közeli étteremben. A hőmérséklet még mindig topon volt, desszert-ügyileg a pincér, cseppet sem szégyellősen, nem magukat ajánlotta, hanem a közeli, híres-neves Bergmann Cukrászdát. A normandiai partraszállás sem lehetett sokkal nehezebb, mint a feladat, hogy átkeljünk az út másik oldalára, ha már a zebra jó messze vándorolt tőlünk. Mint teve nélkül maradt utazónak az oázis, úgy vonzott minket a cukrászda, így kivártuk azt a kb. 6-8 percet, míg áthámoztuk magunkat végre a kocsik özönén, bár a légkondis helyiség szerintem jobban vonzott minket, mint a fagyi maga. A jó hírű nyalánkság nem okozott csalódást, a kínálat bőséges volt, a fantázianevek tárháza szintén. A levendula és a gyömbéres cékla sikert aratott, a hűvös és a kellemes, tetszetős környezet szintén, a többi fagyi azonban, be kell valljam, nem nyújtott semmi újat. Ám a kiszolgálás mondhatni vendégmarasztaló volt. Ki látott már olyat, hogy könyörögni kell azért, hogy az ötödszöri kérésnek eleget téve megkapjuk végre a számlát és távozhassunk?

Hosszú és meleg felvezető után végre elérkezett a Dolhai Attila-Janza Kata koncert időpontja. A két meghívott vendég Szendy Szilvi és Szabó Dávid volt.
Musical és operett koncertnek hirdették a fellépést. Nem gondolkodtam előre azon, hogy vajon milyen lesz a repertoár, nem volt semmilyen elvárásom, daligényem. (Amúgy sincs választása az embernek, ha nem kívánságműsorra megy, ergo marad a "majd azt hallgatom, amit énekelnek" séma, és ez így van jól. ) Összességében egyet akartam: jól szórakozni.
A tényből kiindulva, miszerint Attila átállt az operett szekcióhoz és ebben az évadban nem is játszott már musicalben, kivéve a vidéki vendégjátékokon az Amerikai komédiát, belegondolva, hogy Szilvi operett szubrett, Dávid operettben és musicalben egyaránt játszik, Kata pedig musicales, de egy-két operett dalra mindig hadra fogható, nem okozott meglepetést, hogy operettet hallottunk többet a koncerten.
Az összeállított műsor jó volt, kimondottan alkalmas arra, hogy egy meleg nyári estén remek hangulatot teremtsen. Pár, musicalből (Rufolf, Mozart!, Elisabeth, Szép nyári nap. Elfújta a szél) vett dallal, illetve olasz dallamokkal megspékelve, többségében operettekből (A Csárdáskirálynő, Én és a kisöcsém, Marica grófnő, Mágnás Miska, Csókos asszony) ismert dalokat kapott a közönség. Így volt, többé-kevésbé elhangzási sorrendben: O Sole Mio, Május éjszakán, Funiculi funicula, Táncolnék a boldogságtól, Egy kis hús, egy kis rúzs, Éjjel az omnibusz tetején, Lila akácok, Cintányéros cudar világ, Mondd meg, hogy imádom a pesti nőket, Don Quiote, Hétköznapi hős, Csillagok aranya, Nagyot nőtt az árnyék, Óbudai mix, Kéjnő, Ez most más, Délibábos Hortobágyon, Pá, kis aranyom, pá, Micsoda nő ez a férfi, 220 felett, Holnap hajnalig, Jaj mamám (Húzzad csak kivilágos virradatig), Hosszú az éjszaka.

Örültem a "kisöcsis" daloknak, szeretem ezt a vidám darabot. Az Elisabeth-ből a Halál és Rudolf duettje, a Nagyot nőtt az árnyék szépséges meglepetés volt, nagyon tetszett, ahogy Attila és Dávid énekelte, visszafogottság nélkülinek hatott. A Rudolf-ból a Hétköznapi hős szépségesen, merengőn szólt, és igen, szerintem nem csak a fellépő művészek, de mi, nézők is úgy gondoljuk, hogy jó lenne ismét látni a darabot az Operettszínházban. Ha visszahozzák, akkor viszont Rudolf szerepében mindenképpen szeretném látni Dolhai Attilát, műfajváltás ide vagy oda! Katától a Csillagok aranya a Mozart!-ból most is hatott, ez a dal (is)bármikor jöhet.
Az operett dalok közül azokat válogatták össze, amiket az emberek gyaníthatóan ismernek és alkalmasak arra, hogy megborzongassák az embert vagy épp vidám hangulatot teremtsenek. Mint a gálaműsorokban, amiben nem látok semmi kivetnivalót. Lehet, hogy azoknak, akik inkább a musicalt szeretik, soknak tűnt az operett, én azonban szeretem mindkét műfajt, így jöhetett bármi! Azoknak, akik több fellépésre kísérték el a művészeket a színházon kívül, lehet, hogy ismétlődőnek tűnt a műsor vagy annak egy része, én azonban kis családommal jól szórakoztam, és a közönség reakciójából ugyanezt szűrtem le. Szilvi és Dávid a meleg ellenére nem hazudtolta meg önmagát, és jó szubrett-táncos komikushoz méltón gondoskodtak a jókedvről.
A koncert utolsó pár dala közben mindenki egyként állt fel és énekelt, tapsolt a fellépőkkel.

A művészek kedvesek voltak, kommunikáltak a közönséggel, viccelődtek egymással, saját magukon, voltak bakik, például szövegtévesztés vagy rossz helyen belépés a dalba, de kellő humorral oldották meg ezeket a helyzeteket is.
A forró nyári este, no meg a reflektorok fénye kéretlen vendégek garmadáját vonzották a helyszínre. Szó szerint bogarak, szúnyogok százai, ha nem ezrei keringtek a színpad körül, és kétségem sincs afelől, hogy nem egy csípéssel lettek gazdagabbak az énekesek és zenészek, sőt, egy párat biztosan le is nyeltek közülük. Janza Kata meg is jegyezte egy dal végén: Na, ez most torokra ment!
Az énekhangok jól szóltak, kellemes, szerethető jelenség volt mindegyik énekes, ahogy azt már megszokhattuk tőlük. Két zenekar kísérte őket, egy vonós négyes, és egy billentyűs, két gitáros és egy dobos. Az összhang nem volt mindig tökéletes, nem tűnt igazán összeszokottnak a társaság, Attila többször instruálta kézmozdulatokkal a zenészeket, akik egy-két alkalommal nem igazán reagáltak a jelzésére, de láttunk ilyet már korábban is, fennakadást nem okozott.

Szép este volt nagyszerű, szórakoztatásra született művészekkel és remek dalokkal (bár szívem szerint, és szerintem többen voltunk így ezzel a közönség soraiból, a Neoton daloktól szívesen elbúcsúznék egy időre, hiszen annyi jó, úgymond bulizásra, együtt éneklésre alkalmas dal van ezeken kívül is).
Egyénenként és csapatként is azzal a véleménnyel jöttünk el Füredről családommal, hogy nagyon jól szórakoztunk, érdemes volt lemenni. Figyelembe véve, hogy milyen forróság volt, és tekintve a szúnyogok és egyéb repülő kis jószágok tömeges jelenlétét, szuper kis este volt.
Férjem slusszpoénja, idézem: "A mellettem ülő nő folyamatosan hamisan tapsolt!" Jelzem, ez nem én voltam, hanem a másik oldalon ülő ismeretlen hölgy.

Ha negatív kritikát kellene megfogalmaznom, akkor az legelőször is a drága nagyérdeműnek szólna. A nézőtér elfoglalása előtt sorban kellett állni, ami eltartott egy ideig, attól függően, hogy ki mikor érkezett. Ez nem újdonság, nincs benne semmi meglepő. Az sem, hogy mindig vannak übertürelmetlen emberek! Négyen álltunk egymás mellett, mégis sikerült három szakaszban lemennünk a nézőtérre. A mögöttünk álló hölgyek ugyanis felháborodtak azon, hogy ajtónyitáskor egy öreg néni és, ha jól emlékszem, egy terhes nő,  oldalról odalépve az ajtóhoz, bementek a sor elején. Ezen a türelmetlen hölgyek úgy felháborodtak, hogy közülük nem egy előttünk ment be, pedig végig mögöttünk álltak a várakozás alatt. Most akkor ki is tolakodott, kérdem én ártatlanul. A helyszín amfiteátrum, és nem olyan hatalmas, hogy rossz helyre kerülve ne lásson vagy halljon jól az ember. De mindenki maga tudja, hogy szereti ...
A műsorral kapcsolatban ... Hm ... lehetett volna hosszabb, mert a jóból sosem elég, és nem érte el a két órát. A szövegtévesztés zavaró, főleg, ha egy komolyabb dalban történik, mert én, a néző, aki ismeri a szöveget, esetleg magam is pánikba esem, hogy hogyan lesz tovább a dal? De megesik, a lónak is négy lába van, mégis képes megbotlani. Kellő rutinnal, kicsit átköltve ugyan, de a dal megszületett, az ének szép volt, nagy gond nem adódott.  

Jómagam még nem voltam olyan előadáson, koncerten, egyéb fellépésen, amiről a közönség minden tagjának ugyanaz volt a véleménye. Természetesen nem szoktam közvélemény kutatást tartani, de nyitott füllel járok, és persze nyitott szemmel is. Hála az online világnak, egy-egy rendezvény után a különböző közösségi oldalakon, fórumokon szinte azonnal olvashatja az ember a véleményeket. Nem vagyunk egyformák, nem szeretjük ugyanúgy az egyes műfajokat, dalokat. Más lelki- és idegállapotban ülünk be a nézőtérre, más elvárásokkal. Avagy elvárások nélkül, mint ahogy én tettem ezen a péntek estén. Nagyon jól szórakoztam, kikapcsolt a koncert, élveztem minden percét. Köszönet érte a művészeknek!

A felvételek nem tőlem származnak, és sajnos nem tudják visszaadni a valós hangzást, de ízelítőként tökéletesek:

Egyfajta "varázslat" - Odaát és Farkasbőrben (TV-sorozat) / Kind of "magic" - Supernatural and Teen Wolf (TV-series)

Aki szereti a szuper erővel rendelkező emberekről és/vagy démonokról és egyéb érdekes lényekről szóló sztorikat, annak talán tetszeni fog ez a két sorozat.

Az első az Odaát (Supernatural). 

Két testvérről - Dean (Jensen Ackles) és Sam (Jared Padalecki) -szól a történet. Vadászok, akik gonosz teremtmények ellen harcolnak. Boldog fiataloknak kellene lenniük barátnővel vagy saját családdal, szokványos, unalmas munkával. De nem lehetnek, mert a harc, a vadászat a sorsuk. Még gyerekek voltak, amikor az anyjukat megölte egy démon, és az apjuk (Jeffrey Dean Morgan) megfogadta, hogy megöli őt, ezért a nyomában jár, időről időre magára hagyva a fiait. 

A fiúk, felnőve, apjuk  nyomdokába lépve kettesben vagy más vadászokkal, néha angyalokkal társulva, felveszik a harcot a démonok ellen, hogy megmentsék saját életüket és az emberiséget .... 

***

If you like stories about people with super power and/or stories of demons and of other weird, interesting creatures, you’re going to like these 2 TV series, I think.

The first one is Supernatural. 

It's about two brothers, Dean (Jensen Ackles) and Sam (Jared Padalecki). They're hunters and fight against evil creatures. They should have been happy young men with girlfriend or own family and with conventional, boring job, but they can't be, because of their destiny. Their mother was killed by a demon in the boy's childhood, and their father (Jeffrey Dean Morgan) wanted to kill him, so he went after it and became a hunter, left his children behind time after time. His sons follow his footsteps and fight on their own or with other hunters and eventually with angels against demons to save themselves and save the humankind...

Míg az Odaát (Supernatura) vadászokról szól, akik a gonosz ellen harcolnak, addig a másik sorozat főhősei farkasemberek, akik - többek között - a vadászok ellen küzdenek. Ez a Farkasbőrben (Teen Wolf).

A sorozat egy tinédzserről, Scottról (Tyler Posey) szól, akit megharap egy "állat", miközben legjobb barátjával, Stiles-szal (Dylan O'Brien), kíváncsiságtól és kalandvágytól hajtva, egy holttest után kutatnak az erdőben, hogy megtalálják azt a rendőrség előtt. A harapás után Scott rájön, hogy erősebb, gyorsabb és dühösebb mint valaha, és késztetést érez a gyilkolásra, mint egy farkas. Amikor találkozik egy másik fiatal farkasemberrel, Derekkel (Tyler Hoechlin), megismeri saját képességeit és megtanulja kontrollálni az erejét. És megismeri a vadászokat, akik a farkasemberek ellen harcolnak és el akarják pusztítani a fajtájukat. Scott új barátnője történetesen egy vadász lánya, és ez a "munka" öröklődik a családokban szülőkről gyerekekre ... A fiú és társai más, gonosz farkasfalkák és a vadászok ellen harcolnak, esetenként a vadászok segítségével.

***

While Supernatural's about hunters who fight against evil, the main characters of the other series are werewolves, who fight against hunters, among others. This is Teen Wolf. 

The series is about a teenager, Scott (Tyler Posey) who was bit by an "animal" while he and his best friend, Stiles (Dylan O'Brien) driven by curiosity and sense of adventure want to find a dead body in the woods, before the police. After the bite Scott finds out that he becomes stronger, faster and angrier than ever and he feels serious urge to kill like a wolf. When he meets another young werewolf, Derek (Tyler Hoechlin), he starts to learn about his abilities and control his power. And he knows the hunters who're against the werewolves and want to destroy their breed. Scott's girlfriend happens to be daughter of a hunter, and this "job" is generated in families from parents to children... The boy and his mates fight against other, evil wolf packs and against hunter on their own or sometimes with the help of hunters.

Magyar zene - Hungarian music

Hello, világ! Pár kellemesen jó, angol nyelvű magyar dal, ha gondolod. Jó szórakozást! :)

***

Hello, world! A couple of pretty good Hungarian songs in English, if you think. Enjoy it! :)

Filmajánló: Önkívület (Selfless) és Mission Impossible 5 - Rogue Nation

Néha úgy érzem, hogy Hollywood agya teljesen kiürült, és csak ritkán kerül olyan film a mozikba, ami új ötletekkel dolgozik. Viszont az új köntösbe bugyolálás, a képregény adaptációs és a sokrészes, sorozattá váló alkotás annál több a piacon. Az emberek ízlésének kielégítéséhez (bár feltehetnénk a kérdést, hogy a kereslet-kínálat dolgában hogyan is állunk, tulajdonképpen melyik határozza meg a másikat?), a filmgyártók, no és a popcorn-gyártók pénztárcájának megtöméséhez azonban kell ez is, az is. 

Részemről jöhet a művészfilm, a Marvel mozi, a tévés sorozatból vagy kémregényből készült film, lehet sci-fi, romantikus, fantasy ... a lényeg, hogy szórakoztasson. 

Még tart a nyár, vagyis kevesebb a nagy bemutató, de a filmgyártók lassan véget vetnek az uborkaszezonnak. Kétszer ültünk be moziba mostanában, két eltérő stílusú alkotásra, amik azonban, ha úgy vesszük, hasonló gondolatokat vetnek fel: a döntéseinknek komoly következményei vannak; a hazardírozás eredménye mindig - minimum - kétesélyes; egyedül nem megy; a hatalmasok játszmáiba belekeveredni nem a legegészségesebb; a hatalmasok pedig legtöbbször mentálisan zakkantak. És Istent játszanak.

Az első film az Önkívület volt, a főszerepben Sir Ben Kingsley és Ryan Reynolds látható. Igen, a főszerepben, mert tulajdonképpen mindketten ugyanazt a karaktert formálják meg. Vagy mégsem?

A gazdag, nagy sikerű és sokak által tisztelt építész, Damian (Kingsley),  haldoklik. Egészséget nem tud magának vásárolni, mint ahogy a lánya szeretetét sem tudta megvenni, azonban egy másik testet igen. Egy kutatóintézet ajánlatot tesz neki, miszerint ők képesek megmenteni őt úgy, hogy áthelyezik a tudatát egy másik, fiatal és egészséges, mesterségesen előállított emberi testbe. Damien megköti az üzletet, és megtörténik a test-, avagy tudatcsere. A beavatkozás után az öregember fiatal, egészséges testben (Reynolds) ébred. Damian új életet kezd, hiszen a külvilág számára megszűnt létezni mint köztiszteletben álló építész. Nők, autók, szórakozás tölti ki a napjait. Az átültetés sikere csak akkor lehet maradandó, ha folyamatosan szedi a kilökődésgátló gyógyszert, de mi van, ha elfelejti bevenni a következő adagot? 

Damian látomásokkal küzd, emlékképeket lát, amik azonban nem az övéi. Nyomozásba kezd, ami veszélybe sodorja az új életét.

Érdekes kérdéseket feszeget a film. Bennem megint felmerült a kérdés, hogy igaz-e az állítás, miszerint a Pénz nem boldogít? Lássuk csak! Sok minden van, amit pénzzel tényleg nem lehet megvásárolni, így az igazi szeretetet, szerelmet, tiszteletet, és sorolhatnám. De mi a helyzet az egészséggel? Sokszor azon múlik, hogy az embernek mennyi pénze van. A legalapvetőbb dologtól, az egészséges ételek megvásárlásától kiindulva eljuthatunk a gondolat végén oda, hogy ha pénzem van, akkor meg tudom találni azt az orvosi ellátást, és akkor, amikor szükségem van rá. Nincs várólista, nincs fáradt, túlterhelt kórházi személyzet. A valóságtól elrugaszkodott esetben (kérdés, hogy hol áll az orvostudomány a kutatások területén, hiszen hallottunk már a fej-, avagy a testátültetéssel való kacérkodásról) pedig, miként Damian esetében, ha a beteg éppen milliárdos, akkor a lehetetlen is megvalósulhat.

A film sci-fi thriller, és nem akciófilm. Aki egymást követő akciójeleneteket akar látni, az ne erre a filmre üljön be! Persze vannak ilyen részek is, de alapvetően nem erre épül a film. Érdekes, izgalmas alkotás, középpontban az emberi elme teljesítőképessége áll, a kapzsiság és az élni akarás. A színészi játék jó, bár egyértelműen nem ez az a film, amiben Kingsley vagy Reynolds megmutathatja tudása legjavát, és nem ez az a film, amit ne lehetett volna élvezetesebbé tenni. 

A másik film egy sorozat legújabb darabja, a Mission Impossible 5, a Rogue Nation/Titkos nemzet.

Az IMF-et (na, nem a Nemzetközi Valutalapot, hanem az Impossible Mission Force-t) feloszlatták, amihez hasonló már az előző részben is megtörtént. Ethan Hunt (Tom Cruise) magára marad akció közben, Londonban, miközben a csapat többi tagját, William Brandt-t (Jeremy Renner) és Benji Dunnt (Simon Pegg) a CIA-hoz helyezik át. 

Hunt a Szindikátus néven emlegetett, képzett ügynökökből álló szervezettel áll szemben, ami új világrendet akar felállítani, és ezt terrortámadásokkal szándékozik elérni. 

A csapat, megszegve a szabályokat, a szabad prédává vált Hunt segítségére siet, hogy megállítsák a titkos nemzetet, vagyis a Szindikátust. 

A film, mint az előző részek is, most is folyamatosan pörög, szinte egy percnyi megállás sincs az akciójelenetek között. Mégsem nevezném agyatlan rohanásnak, mert túl azon, hogy a székbe szögez, elgondolkodtat. 

Ha belegondolunk abba, ami körülöttünk történik, rájövünk, hogy olyan apró kis homokszemek vagyunk a hatalmasok és hatalmaskodók homokórájában, hogy egyszerűen nincs ráhatásunk a sorsunk nagyobb léptékű alakulására. Ha valaki, valahol, bármilyen meggyőződésből, bosszúból, más indíttatásból úgy dönt, hogy változtatni akar azon, ami van, és ehhez pénzzel, fegyverrel, emberekkel, más támogatással rendelkezik, akkor olyan láncreakciót indíthat el, aminek csak a jó ég tudja, hol a vége. Ezt éljük, látjuk naponta, elég csak egy pillantást vetni az aktuális hírekre. És ez nem ad biztonságérzetet.

Az alkotás akciófilm a javából. Izgalmas, nagyon látványos, vicces beszólásokkal tűzdelt, ahogy azt megszokhatta az, aki látta az előző részeket is. Most is tetszett a film zeneisége, külön bravó a bécsi operában játszódó jelenetekért, ahol hosszú percekig élvezheti az ember Puccini Turdandot című operájának gyönyörű zenéjét, így például a Nessun Dorma című áriát, miközben életre-halálra menő küzdelem zajlik a kulisszák mögött.

Teljesen lekötött a film, tetszett, amit láttam. Ám annak ellenére, hogy a sorozat Cruise nevével forrt össze, tulajdonképpen az ő produkciója, én mégis  kevesebb Tom Cruise-t, és több Jeremy Rennert szerettem volna látni benne. Aki erre vágyik, az az előző részt - Mission Impossible 4, A fantom protokoll - kell, hogy elővegye. Vagy nézze meg A Bourne hagyatékot, vagy a Rennernek Oscar jelölést hozott, nagyszerű A bombák földjén-t!

Cseh László - Kazan 2015

Cseh László ismét világbajnok, ezúttal 200 m pillangóúszásban! Gratulálok! 

Felemelő és megható látni ezeknek a hatalmas sportembereknek a teljesítményét. Hősök ...

 Hajrá, Magyarország!

*

László Cseh is world champion again! This time he won in 200m butterfly. Congratulations!

It's uplifting and touching to watch these powerful sportsmen. Heroes ....

Go, Hungary! 

Hosszú Katinka - Kazan 2015

Magyarország büszkesége, Hosszú Katinka ismét győzött. A valaha volt leggyorsabb úszónő 200 vegyesen.

Gratulálok!

*

Hungary's pride, Katinka Hosszú did it again! The fastest woman ever in 200m Individual Medley. 

Congratulations!

† Sinkó László †

Ismét egy nagy színész távozott ...

Nyugodjék békében, Művész Úr!

Mumford & Sons

Nagyszerű angol folk-rock csapat! Érdemes hallgatni őket ....

HAVASI — Prelude | Age of Heroes (Symphonic Concert Video)

Bravó!