A Csárdáskirálynő 100. születésnapja - Budapesti Operettszínház és a Balassi Intézet

Száz év nagy idő. Ennyi idő alatt megváltozik a világ rendje, hatalmak buknak el és születnek, háborúk érnek véget és indulnak újak, emberek dicső vagy kevésbé dicső tetteit harsogja a világ, vagy felejti el örökre. Vannak dolgok azonban, amik halhatatlanok, folyamatosan jelen vannak, és amiket nem lehet eltiporni, elfelejteni, mert szükség van rájuk. Ilyen a művészet is. Sok-sok ága közül szerintem talán a zene az, ami a legtöbb érzéket meg tudja érinteni egyszerre. Egyszerre szól a fülhöz, a lélekhez, a szívhez, az értelemhez és érzelemhez. Josh Groban fiatal amerikai énekes, zeneszerző, egyik kedvenc előadóm mondta anno, hogy "Ha van valami, ami állandó ebben a világban, az a zene ereje - If there is one thing that is constant in this world, it is the power of music. Találó...

Kálmán Imre 1915-ben olyan operettet írt, ami szintén magában hordoz egyfajta állandóságot. Sokan sok helyen elmondták már, hogy az operett-statisztikusok szerint nincsen a napnak olyan perce, amikor fel ne csendülne a Föld valamely pontján A Csárdáskirálynő egyik vagy másik dallama. A Churchill-nek tulajdonított idézet szerint mondhatjuk, hogy "Csak abban a statisztikában hiszek, amit én magam hamisítok", de én kötekedés nélkül hajlandó vagyok elhinni az állítást, mert Kálmán operettjének sikere a mai napig töretlen. Részemről: hála égnek! Mert én szeretem, és vannak ezzel még így sokan szerintem. A lényeg, hogy ne töltekezzünk túl belőle, mert a jóból is megárt a sok :)

A darab ebben az évadban is szerepel a Budapesti Operettszínház repertoárján, és a budapesti Balassi Intézet is felkarolta a művet, hogy a centenárium alkalmából koncertsorozatot szervezzen az Operettszínház művészeinek előadásában. Ennek első állomása az intézetben volt január 7-én, amelynek főigazgatója, Hammerstein Judit elmondta köszöntő beszédében, hogy a többi helyszín Bécs, Moszkva, Varasd, Brüsszel és Delhi.

A koncert remek keresztmetszetet adott a darabról az Operettszínház zenekarának kvintettje és szólistái (Lévay Enikő - Szilvia, Szendy Szilvi - Stázi, Dolhai Attila - Edvin, Szabó Dávid - Bóni) előadásában. Jó volt látni a színészeket, hogy a  dalokra lecsupaszított darab esetében is birtokolják a szerepüket, és belebújnak a színházban általuk alakított karakterüknek nemcsak a ruhájába, hanem a bőrébe is. A legfiatalabb előadó mind valós korát, mind az előadásban való jártasságát tekintve Lévai Enikő volt, aki csak nemrég debütált Szilviaként, így - talán ezért, talán másért – esetenként érezni lehetett némi hangi és jelenléti bizonytalanságot nála, ami feltűnt a többiek összeszokottsága és rutinossága mellett. Ide kívánkozik, hogy amikor tavaly tavasszal a Viktória címszerepében láttam Dolhai Attila oldalán a színházban, Enikő megnyert mind hangilag, mind a karakter megformálását tekintve, és csalódásra most sem adott okot.

Szilvia belépőjétől a Jaj, mamám-ig minden dal elhangzott, amit a végzet asszonya sanzonett, Szilvia és szerelme, a – néha félszegen is – délceg Edvin herceg, és az ő menyasszonya, a pajkos Stázi, valamint a csélcsap agglegény, Bóni énekelnek a darabban; így volt dráma és mély érzelem, és - természetesen - móka és tánc is. Egyik kedvenc jelenetem a bohókás Hurrá, hurrá kvartett, ami most is jókedvet hozott. Szeretem, amikor nem csak az éneklésre használatos izmait dolgoztatják meg a primadonnának és a bonvivánnak, hanem betársulnak a szubretthez és a táncoskomikushoz, hogy együtt bolondozzanak és táncoljanak. Hiszen hiába teszik ki a szívüket-lelküket és énekelnek nagyokat, a tejfölt mindig elhalásszák a mókázó "vidámék", így jár a "drámázóknak" is ez kis könnyedség, nem igaz?

Az elhangzott dalok:

Szilvia belépője - Lévai Enikő
A lányok, a lányok, a lányok angyalok - Szabó Dávid
Egy a szívem, egy a párom - Lévai Enikő, Dolhai Attila
Jaj, cica... - Szabó Dávid
Az asszony összetör - Lévai Enikő, Dolhai Attila, Szabó Dávid
Kigyúlnak a lámpák, a fény ragyog... - zenekar
Minden éjjel önről álmodom - Dolhai Attila
Mint szerelmes fecskepár - Szendy Szilvi, Dolhai Attila
Emlékszel még? - Lévai Enikő, Dolhai Attila
Hurrá, hurrá - Lévai Enikő, Szendy Szilvi, Dolhai Attila, Szabó Dávid
Hajmási Péter, Hajmási Pál - Dolhai Attila, Szabó Dávid
Te rongyos élet - Szendy Szilvi, Szabó Dávid
Táncolnék a boldogságtól - Lévai Enikő, Dolhai Attila
Jaj, mamám... - Lévai Enikő, Szendy Szilvi, Dolhai Attila, Szabó Dávid

Szép, egyben vidám este volt, külön jólesett házassági évfordulós lelkünknek. Elmondhatjuk, hogy mint szerelmes fecskepár, mi már fészket építettünk, és azóta is egy a szívünk és egy a párunk, ami miatt akár táncolhatnánk is a boldogságtól. Persze, ez így kissé szirupos, de üsse kavics, kell az operett a privát életben is, úgyis olyan sok a dráma körülöttünk!


A videókat nem én készítettem, köszönet értük a feltöltőnek:

† Alan Rickman † David Bowie †

Szomorú, amikor az ember szembesül azzal, hogy egyszer mindenki eltávozik, még a nagy művészek is. Ők maguk nem halhatatlanok, de a filmvásznon és a színpadon nyújtott alakításaik azok. Nyugodjanak békében! 

*

It is so sad when we realize, that everybody passes away some day even the great artists as well. They are not immortal but their performances on the screen and on the stage are everliving. Rest in peace!

Virágot Algernonnak - Budapesti Operettszínház

Mi választja el az egészséges és a sérült elméjű embert? Mi a társadalom válasza mentálisan sérült tagjára? Játszhat-e az orvostudomány vagy egy orvos Istent? Mi a nagyobb és erősebb: az értelem vagy az érzelem? Mi a meghatározóbb az ember életének különböző szakaszaiban: az értelmi vagy az érzelmi intelligencia? Ezekre a kérdésekre keresi a választ Daniel Keyes regénye, amelyből film készült, illetve színdarab, és amelynek musical változatát 2015. novemberében mutatta be a Budapesti Operettszínház.

A történet nem igényel nagy külsőségeket, nagy teret. Mondanivalója, aminek  mindenkihez kellene szólnia, talán elveszne egy nagy színpadon, így jó érzékkel a Raktárszínház intim környezetében elevenedik meg Charlie Gordon élete Somogyi Szilárd rendezésében.

A történet egyszerűségében rejlik a bonyolultsága. Adott egy harmincas férfi, aki egy 6 éves gyerek értelmi szintjén áll, egyedül a világban. A szüleiről nem tud, az anyja lemondott róla. A külvilággal való kapcsolatot Alice Kinnian jelenti számára, aki mentális zavarokkal élő felnőttekkel foglalkozik, illetve a Mrs. Donner és az általa vezetett pékműhely alkalmazottai, akikkel együtt dolgozik mindenesként. 

Charlie IQ szintje 70, ami nem teszi lehetővé számára, hogy normális, hasznos életet éljen, családot alapítson, barátokat szerezzen. Felcsillan azonban mindennek az esélye a férfi előtt, mert egy orvosi team emberi alanyt keres, aki alávetné magát egy agyműtétnek, amely eredményeként - az inaktív agysejtek egészséges őssejtekkel való kicserélése révén - növekedhetne az agyi kapacitása, értelmi képessége. Charlie előtt két út áll: aláveti magát a műtétnek, esélyt adva saját magának egy jobb, egészségesebb, teljesebb életre, vállalva a szövődmények, illetve a javulás utáni visszaesés kockázatát, vagy elutasítja az ajánlatot, és marad minden a régiben. Charlie talán nincs olyan értelmi szinten, hogy felmérje mindennek a súlyát, de egy dolgot tud: ha okos lenne, akkor lennének barátai. És legyőzhetné a kísérleti fehér egeret, Algernont, aki a műtét következtében olyan okos lett, hogy ki tud jutni a labirintusból. Az orvosi csapat vezetője, Dr. Strauss és fiatal segédje, Nemur mindent elkövet a kísérleti alany megszerzéséért. Szükségük van szülői beleegyezésre, amiért fizetni is hajlandók Charlie felkutatott, nincstelen anyjának. 

A műtét sikerül, a várt siker azonban nem jelentkezik azonnal. Charlie egy ideig nem mutat javulást, a teszteken nem az elvárt eredményt hozza. A pékműhely jól ismert közege és Alice Kinnian segítő, tanító jelenléte azonban meghozza az áttörést, és a férfi agya dolgozni kezd. Gépet kezel a pékműhelyben, felidézve megfigyeléseit, és olvasni kezd úgy, hogy meg is érti a történetet. Az orvosi team elégedett, hiszen a hangos siker garantált a számukra, az eredmény több mint látványos. 

Charlie IQ szintje rohamosan emelkedik, és átlépi a zsenialitás küszöbét. Az értelme rakétaként száguld, érzelmileg azonban száguldó hullámvasúton ül. Akiket eddig barátjának hitt, azok elfordulnak tőle. A kollégái már nem tudnak rajta gúnyolódni, Mrs. Donner segítségére pedig már nincs szüksége. 

Visszatérnek gyerekkori emlékei is; felelevenedik előtte édesanyja óvó-féltő szeretete, amint bizonygatja, hogy az ő fiával nincsen semmi baj, majd aki elutasítja őt, amikor születik egy egészséges kislánya. Újraéli és most már érti is apja tehetetlen, fájdalmas, dühös szeretetét, ami nem volt elég erős ahhoz, hogy maga mellett tartsa Charlie-t, és együtt a családot. 

Egyetlen biztos pontot talál maga mellett, Alice-t. A lány maga is kétségekkel és a bizalom terén nagy kihívásokkal küzd, de végül megadja magát, és elfogadja az új, okos Charlie felkínált szerelmét. 

Charlie azonban nem boldog. A műtét eredményét bemutató orvosi konferencián világossá válik előtte, hogy ő az orvosok számára csak egy kísérleti alany, akit Dr. Strauss hozott létre, és aki a műtét előtt nem létezett a társadalom számára, mert buta volt. Aki okos, az létezik, az érdemes a társadalom figyelmére, hasznos számára, aki nem az, az láthatatlan, haszontalan. Végeredményben ő maga is csak egy kísérleti egér, mint Algernon. 

Amikor Algernon viselkedése megváltozik és megindul nála a rohamos visszafejlődés, majd az egér elpusztul, Charlie rájön, hogy hasonló sors vár rá is. Beleássa magát a kutatás anyagába az okossága megtartása érdekében, de a megoldás nincs a kezében, a sorsa meg van pecsételve.   

A történet önmagáért beszél, a dráma már a nyitóképben elénk tárul. Sérült embereket látunk, akik társadalomba integrálása nehéz, sőt, lehetetlen. Charlie (Kerényi Miklós Máté) gyerek módjára botladozik és kommunikál, nélkülözi azokat a jegyeket, amik egy korabeli, egészséges férfit jellemeznek. Hadar, ugyanakkor dadog, játékosan, kitörő örömmel fogadja a külvilág jelzéseit, ám szorong a világban, aminek hasznos tagja akar lenni, de nem ismeri ennek a módját. Máté nagy lelkesedéssel, hatalmas energiát elégetve alakítja Charlie-t. Együtt bolondozik vele, együtt mozog, együtt énekel, együtt botladozik, fejlődik, érik, és fejlődik vissza, együtt él Charlie-vel. Ő maga Charlie az előadás legnagyobb részében. Az évad még csak most kezdődik, de talán már most láthatta a közönség a legjobb alakítást a színházban. Persze ne szaladjunk előre, de azt látni kell, hogy nagy alakításhoz nagy lehetőséget is kell adni a színészeknek olyan darabokkal és karakterekkel, amik erre alkalmasak!

Ami nem volt számomra teljesen meggyőző Charlie-ban, az az Alice-hez (Földes Eszter) fűződő kapcsolata. Természetes, hogy kicsit suta, kicsit esetlen ez a kapcsolat, hiszen a férfi még most tanulja a társadalmi etikettet, a lány pedig szintén egyfajta csigaházban él, de nem igazán tudtam úgy tekinteni rájuk, mint egy szerető párra, mert valami nem működött számomra közöttük még úgy sem, hogy Földes Eszter érzékenyen alakította a tanárnőt, majd a szerető partnert. 

A két orvos, Szabó P. Szilveszter és Gömöri András Máté mintegy asszisztált Charlie felemelkedéséhez és bukásához. Nem tűnt fajsúlyosnak a jelenlétük, a karakterük nem fogott meg igazán. Nem éreztem Dr. Strauss, vagyis Szabó P. Szilveszter esetében a tudományos eredményért fogcsikorgatva küzdő, az embert figyelmen kívül hagyó, szigorúan objektív, érzelmileg elhatárolódott orvos jellemének hiteles bemutatását. Nemur, vagyis Gömöri András Máté esetében egyfajta érzelmi kapocs kialakult Charlie felé, létrejött halványan az orvos-beteg viszony, hiszen ő odafigyelt a páciensre is, de Dr. Strauss vezérlete alatt ez nem fejlődhetett messzire, így valahogy suta maradt. 

A pékműhely vezetője, Mrs. Donner (Nádasi Veronika) és beosztottai Frank és Lita (Földes Tamás, Auksz Éva) eszközként szolgáltak annak a társadalomnak a bemutatására, amelyben Charlie próbált a maga módján boldogulni. Rajtuk keresztül ismerjük meg azt a réteget, aki a lehetőségei függvényében, érzelmi alapon segítő szándékkal fordul a sérült emberek felé, de aki kihátrál ebből a kapcsolatból, amikor megszűnik a kiváltó ok; és rajtuk keresztül szembesülünk azzal a réteggel, amelyik úgy tekint a sérültre, mint eszközre, akin jól mulathat, szórakozhat, gúnyolódhat, tudván, hogy az ő pozícióját nem fenyegeti. Jeleneteik ugyanakkor volt, hogy kiváltották belőlem a "na, jól van, haladjunk tovább" érzést, mert nem éreztem igazán hitelesnek azokat, főleg Lita és Frank esetében, akik túl lazák, túl szemetek, túl szexisták voltak.

Az anya, Rose (Kékkovács Mara) és az apa, Matt (Németh Attila) megrázó hitelességgel és erővel ábrázolta a beteg gyereket nevelő azon családot, aki nem tud felülemelkedni az előítéleteken, származzon az a környezetükből vagy saját maguk lelkéből, gondolataiból. A szeretve féltő és a szeretve gyűlölő-gyűlölve szerető férj-feleség-apa-anya tehetetlen vergődésének ábrázolása torokszorító volt, mint ahogy a gyerek Charlie-t alakító Tóth Bercel jelenléte, játéka is. 

A Balassa Krisztián által vezetett kisegyüttes értő kézzel és lélekkel támogatta a színészek játékát. A zene nagyszerűen kiegészítette az előadást, bár magukkal a dalokkal most is úgy voltam - hasonlóan a Jövőre, veled, itt című előadáshoz -, hogy a szöveg valahogy nem igazán támogatja a darabot. Engem inkább kiragadott a hangulatból, és nem vitt vele-benne tovább. Olyan érzésem volt, hogy egy háttérben szóló zene, ének nélkül jobban szolgálná a történetvezetést, de, mivel musicalről van szó, meghajlok a szükséges eszközök előtt.

Összességében remek előadást láttam december 19-én, remek játékokat, számomra főként Kerényi Miklós Máté és Kékkovács Mara részéről. A történet és a megvalósítás megható, elgondolkodtató, értékes. A közönséget magával ragadta, együtt tudott élni vele. A darab végén, az újra "buta" Charlie monológja után, aminek lezárásaként azt kéri, hogy az emberek vigyenek virágot Algernon sírjára, jópár másodpercnek el kellett telnie ahhoz, hogy a nézők lerázzák magukról a megteremtett hangulat hatását. 

Képek forrása:

http://vivalamusical.hu/galeria/viragot-algernonnak-budapesti-operettszinhaz-20151119

Hogyan tovább, 2016?

December 31-én, éjfél felé közeledvén, az ember visszatekint a búcsúzó évre, és előre a következőre. Számba veszi mindazt, ami történt vele, és elgondolkodik azon, hogy mi várhatja a közeljövőben. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a következő év csak jobb lehet, mások azt mondják, hogy rosszabb ne legyen, és akkor minden rendben lesz. Egyesek fogadkoznak, mit fognak tenni vagy éppen nem tenni jövőre, mások legyintenek, mert tudják, hogy úgysem tartanák be a fogadalmat.

Ha vissza akarom pörgetni a 2015. évet, akkor én azt mondhatom, hogy ennél tényleg csak jobb jöhet. Aki úgy zárt egy évet, mint én 2014-t, hogy annak utolsó előtti napján veszítette el az Édesanyját úgy, hogy az Édesapja már 8 éve nincs vele, az tudja, mire gondolok. 

2015 a túlélés éve volt. Nehéz volt, de megcsináltuk... Közhely vagy sem, de az élet megy tovább. A gyerekeinkért, a párunkért, értünk. 

2015 számomra az elengedés és az új tapasztalatok éve volt. 

Az elengedés... ebben nem vagyok jó, bevallom. Mert aki hiányzik, azt nem lehet csak úgy útjára bocsájtani, hiszen velünk van minden pillanatban. Egy tárgy, egy emlék, ami rá emlékeztet, egy gondolat, ami megszületik, és amit úgy megosztanál vele... 

A tapasztalat éve... Amikor szembesülsz a ténnyel, hogy mostantól szemcseppen múlik a szemed világa; amikor automatára kapcsolva járod a bevásárlóközpont játéküzleteit, hogy karácsonyi ajándékot vegyél, elütve a pár órányi időt, amíg vársz a biopsziád eredményére, akkor rájössz, hogy lassítani kell. De nem tudsz, mert a világ hajt előre, és nem menekülhetsz. Ha nem teljesítesz, elbuktál... 

A váltás nehéz. Nem lehet egy életet bevágni a szekrénybe, rázárni az ajtót, és kinyitni egy másik szekrényt, előrángatni belőle egy új életet és belebújni. Ez nem így működik. Nem cserélhetünk munkahelyet csak úgy, egy csettintésre; nem válthatunk lakóhelyet egyik napról a másikra, nem dobhatjuk ki a régi énünket és a hozzá tartozó személyeket, dolgokat csak úgy az ablakon. Lehet, hogy ez kellene, de ez így nem megy. Nekem nem. 

De kompenzálni lehet. Pihenni lehet. Szórakozni, sportolni lehet. Jókat nevetni lehet. Még jókat sírni is, ha az esik jól. Színházba, moziba, múzeumba járni, könyveket falni, saját történeteket írni, nyelvet és új dolgokat tanulni, akár tanfolyamokra járni, kertészkedni... bármit, ami kikapcsol, felszabadít, boldoggá tesz. Amitől érzed, hogy lelassulsz egy picit, amitől nyugodtabbá válsz. Mert az élet úgyis pörög tovább, és te jó mókus módjára beszállsz ismét a kerékbe. 

Szóval hajrá, 2016! Hajrá én, és hajrá mindenki! 

2016

Hozzon az új év mindenkinek sok örömöt, boldogságot, és jó egészséget!

*

Happy New Year, everybody, in good health!

Karácsonyi dal

Vicces Karácsony ... - Funny Xmas ...

Christmas Time is Here

Boldog Karácsonyt! - Merry Christmas!

Karácsony

Karácsonyi zene 4 - Xmas music 4

Karácsonyi zene 3 - Xmas music 3

Karácsonyi zene 2 - Xmas music 2

Karácsonyi zene - Xmas music

Advent negyedik vasárnapja

Lily & the Snowman

Dolhai Attila-Janza Kata koncert, 2015. december 12.

A karácsonyi készülődés idején ki-ki próbál elvonatkoztatni, kiutat keresni a hétköznapok terhétől, a rohanástól, és menekülni a fásultságtól, az év végi hajrá őrületéből. Szerencsére vannak olyanok is, akiknek jó sorozata van - szerintem sajnos ők vannak kevesebben -, de kellemes, vagy még több kellemes szórakozásra vágynak. Én inkább az első csoportba tartozom mostanában, de az ember azzal főz, amije van, így abból hozza ki a legtöbbet és úgy, ahogyan tudja. És ha már a rossz sorozatomnak "köszönhetően" a pénteki színházat ki kellett hagynom, szombaton már járt nekem egy kis kikapcsolódás. 

A szórakozásra remek alkalom egy koncert. Még remekebb, ha a fellépőket kedveljük, tiszteljük, szeretjük. Előfordul, hogy az ember lánya a véletlen folytán elkeveredik egy-egy, számára ismeretlen előadó műsorára, és kellemes meglepetés éri. Ha nincs szerencséje, a meglepi nem kellemes lesz... De többségében, legalábbis úgy gondolom, az emberek az általuk ismert művészek előadásait keresik, hiszen van ugyebár a "jól bevált recept" nevű történet...
Az én esetemben szombaton minden adott volt a kellemes esti programhoz, mert a fellépőket, Janza Katát és Dolhai Attilát jól ismerem, a nevük számomra garancia a jó szórakozásra. 

A koncertnek a tatabányai, Vértes Agorája névre keresztelt kulturális központ adott helyet. Kellemes, szép, új épület, a nagyterem kialakítása, falborítása a zenei műsorok jó hangzásának ígéretét hordozta (bár, ahogy később kiderült, a hangosítás nem volt a legtökéletesebb, mert a zenekar néha kicsit elnyomta az énekeseket).
Míg az aulában ülve vártuk, hogy bebocsátást nyerjünk a terembe, folyamatosan érkezett a többi néző, köztük sok, az Operettszínházból ismert, kedves arc bukkant fel. Kihallatszottak a próba hangjai, de lányom "parancsára" felhagytam a füleléssel, hiszen nem kell mindent előre tudni. Így csak találgattuk, hogy lesz-e zenekar, mert amikor meghirdették a koncertet, ezt nem tették közzé.
Mikor végre bebocsátást nyertünk, tanakodtunk, hogy melyik ötödik sorba szól a jegyünk, az elsőbe, avagy a másodikba? Jó tanács a helyszínnel kapcsolatban a jövőre nézve: ha valaki nem akar a legelső (vagy esetleg a második) sorban ülni, az az emelkedő, vagyis a hátsó széksorokba vásároljon jegyet, mert onnan egészen biztosan látni fog. Ez az első, vízszintes, azonos magasságban felállított sorok esetében egyáltalán nem garantált, sőt... Igyekeztem jól kihúzni magam, végül is gerinces ember vagyok, a görnyedés köztudottan nem tesz jót, és a kezdeti szégyenkezésem miatt azon is hamar átlendültem, hogy esetleg tőlem sem lát az, aki mögöttem ül. A látvány ugyanis megérte a teljes figyelmet. A művészek csinosak, elegánsak voltak, ünnephez illően öltöztek. Kata pezsgőszínű, ezüsttel mintázott ruhát viselt, Attila fekete öltönyt és fekete inget, bordó nyakkendővel. Kedvesen, csillogó szemmel, mosolyogva köszönték meg a tapsot, majd a nyolctagú zenekar kíséretével kezdetét vette a műsor. Kicsit ünnepi volt a közelgő Karácsony miatt (amit csak fokozott a színpad szélén felállított hatalmas karácsonyfa), kicsit mulatós, kicsit musicales, kicsit operettes. Megható, egyben vicces. Elemükben voltak, egymásra hangolva viccelődtek, hol a saját, hol a másik "kárára". A beköszönéskor Attila letegezte a közönséget, majd elnézést kért, és engedélyt kért a tegeződésre, mert hogy így szokta, mondta. És tényleg. Aztán hozzátette, hogy "hátha vannak újak, például Tatabányáról". Az este egyik legjobb poénja volt, szívből jött. Természetes, hogy jó az a művészeknek, ha minél több új arccal találkoznak az előadásokon, nem csak az úgynevezett törzsközönség vesz jegyet. De ha a színházon kívül máshol, így koncerten is látni akarja őket az ember, akkor nincs mese, neki kell indulni.
A másik, számomra legőszintébbnek ható "odamondás" Katától jött. A Fehér Karácsonyt énekelték a műsor vége felé, és Attila elindult, hogy találomra kiválasztva embereket a közönség soraiból, megkérdezze, mi a titkos vágyuk karácsonyi ajándék terén. A legtöbben szégyellősen nem nyilatkoztak, de volt, aki frappáns módon közös fotót kért Attilával, és meg is kapta azon nyomban. Kata közben tovább énekelt a színpadon, wurlitzernek átlényegülve, kapacitálta is Attilát, hogy talán dobjon be egy húszast, amíg ő interjúvol. Majd Attila leghátsó sorból érkező, "hogy vagy ott a színpadon?" kérdésére Kata mindenki derültségére rávágta, hogy ha ő azt most elmondaná, az sem az alkalomhoz illő, sem ünnepi nem lenne.
Egy vicces kis évődés itt, egy kicsi ott, kellemes és gyönyörű dalok, szép hangok, jó zenészek, kedves, néha kicsit zavarba jövő vagy meghatódó, nagyszerű énekesek, és máris azon kaptuk magunkat, hogy sajnos az este végén járunk.

A koncert végét a Karácsony szelleme uralta. Nagyon szép volt Katától a Karácsony esti dal Kocsák Tibor Abigél című musicaljéből. Szeretem, amikor Kata lágyan, halkan, ugyanakkor a szövegre figyelve, hangsúlyosabban énekel, mintha csak mesét mesélne. És külön örültem a Hallelujának Attilától, bár bevallom, hogy a régi magyar szöveget jobban szeretem.
A legvégén adódott alkalom közös éneklésre is. Attila biztatott minket, hogy ne legyünk szégyellősek, nem oltják fel a lámpákat, így ők nem látnak minket, aki meg mellettünk ül, ugyanabban a cipőben van, mint mi magunk, ergo nótára fel! Így hangzott el közösen a Mennyből az angyal és a Csendes éj.

Szép volt, jó volt, talán igaz se volt, de az biztos, hogy kellemes társaságban gyorsan telik az idő, így a kb. 1 óra 40 perces koncert - természetesen - rövidnek tűnt.

Dallista: 

Szívből szeretni - Rómeó és Júlia; duett

O Sole Mio - olasz dal; Attila

Csillagok aranya - Mozart; Kata

Funiculí, Funiculá - olasz dal; Attila

Az már nem én lennék - Elisabeth; Kata

Táncolnék a boldogságtól - Csárdáskirálynő; duett

Ez most más - Rudolf; duett

Értem születtél - Rudolf; duett

Ősi monda szól - Szépség és a szörnyeteg; Kata

Hej, cigány - Marica grófnő; Attila

Óbudai egyveleg - duett

Cintányéros cudar világ - Mágnás Miska; duett

Délibábos Hortobágyon - Erzsébet; duett

A vonósnégyes karácsonyi összeállítása

Karácsony esti dal - Abigél; Kata

Halleluja - az Ébredés című albumáról Attila

Nézz rám, Istenem! - Celine Dion, Andrea Bocelli dalának átirata; duett

Jingle Bell Rock - Attila

Fehér Karácsony - duett

Boldog Karácsonyt - duett

Mennyből az angyal - közönséggel közösen

Csendes éj - közönséggel közösen

Képek a koncertről:

https://www.facebook.com/media/set/?set=a.1214619528556902.1073742047.190278294324369&type=3

Advent harmadik vasárnapja

Sybill, avagy szerelmi illúzió a Budapesti Operettszínházban

Milyen lehet a szerelem? Lángoló és szenvedélyes. Mély és nyugodt. Tiszta, avagy számító, viszonzott vagy viszonzatlan, önfeláldozó vagy önző. 

Milyen akkor, ha egy fiatal, mindössze 31 éves szerző, Jacobi Viktor egy nagyoperettbe álmodja a szerelmet, 1914-ben? Illúziókeltő, kiszámíthatatlan és féltékeny. 

És milyen, ha ezt a nagyoperettet 2015-ben egy fiatal rendező, Szabó Máté álmodja színpadra? A Budapesti Operettszínházban kiderül.  

A december 4-én bemutatott Sybill nyitóképe egy öregotthonba enged betekintést, ahol egy fakólila pongyolába öltözött, idős dáma múlatja napjait. Míg ő az emlékei között kutat, benépesül a színpad, hangoskodó emberek lepik el a teret, a hölgy pedig lassan átvonul a színen, felmegy az emeletre, elmerengve letekint, majd elhagyja a színpadot. És ahogy ő távozik, úgy változik át a helyszín az otthonból egy évtizedekkel korábbi hotellé.

A cári Oroszország előkelő Grand Hoteljébe csöppenünk, ahová rangos vendéget várnak. Anna Petrovna nagyhercegnőt. A nagy izgalomba és készülődésbe belecsöppen egy híres párizsi énekesnő, Sybill és ideggyenge impresszáriója, Poire, illetve a férfi újdonsült felesége, a zongorista-korrepetitor, Charlotte. És ide toppan be Petrov, a cári testőrség hadnagya, aki megszökött, hogy megtalálja és feleségül vegye szerelmét, Sybillt. A férfira szökevényként minimum szibériai fogság vár, de vállalja a kockázatot, hiszen semmitől sem fél jobban, minthogy elveszíti kedvesét. Sybill kissé hűvösen fogadja a férfit, de belemegy, hogy koncert helyett hazautazzon vele Párizsba. 

Miközben ők az utazást tervezik, benépesül a hotel.  A Nagyhercegnő köszöntésére Olgával az élükön megérkezik a százezer lelket számláló város utolsó tíz szüze, és a nőegylet, valamint megérkezik a város kormányzója is katonai kíséretével, hogy levezényelje a titkos köszöntést. Nyugodtságra semmi ok, a kormányzó felforgatja a rendet, kísérete gondoskodik a szüzek megfogyatkozásáról, Petrov, a katonaszökevény pedig igyekszik nem lebukni a katonákkal zsúfolt hotelben. Ahogy közeleg a hercegnő érkezésének, ezzel párhuzamosan pedig Sybill és kísérete távozásának időpontja, úgy fokozódik a hangulat, főleg Poire esetében. A nyugodtság apró kis morzsáját is nélkülöző férfi marokszámra szedi a nyugtatót, altatót, stresszoldót, kedélyjavítót, főleg miután Petrov elhinti, hogy a segítőire is ugyanaz a büntetés vár, mint rá, ha lebukik. A jelszó: Szibéria.

Poire-t hőn szeretett Párizsa és a versidézetei mellett csak egy dolog izgatja jobban: egy indítókar a falon. A hotel igazgatóhelyettese, Borcsakov és a Kormányzó parancsára azonban távol marad tőle, egy ideig, mint ahogy a Kormányzó is távol marad a csinos Charlotte-tól... egy ideig. 

Köszönhetően a nagyhangú Kormányzónak, a szökevények egyre kényesebb helyzetbe kerülnek, aminek köszönhetően Sybillből Nagyhercegnő lesz, Petrovból a testőre, Charlotte-ból Sybill, Poire-ból pedig az ő impresszáriója. A szerepcseréknek köszönhetően a távozásuk már szinte megoldódik, ám Poire búcsúzóul nem tudja megállni, hogy ne húzza meg a falon a kart, amivel már jó ideje kacérkodott. Ezzel megadja a jelt, amire összeszalad a Nagyhercegné fogadására odasereglett nép, és az állomás helyett a kormányzói bálon találja magát Sybill és kísérete, magukra öltött szerepükbe bonyolódva.

Ahogy távoznak, betoppan a Nagyherceg, akinek a kezébe nyomják a „felesége” sálját. A férfi ismeretlen parfümöt érez rajta és felkelti az érdeklődését a helyzet, így elindul, hogy utánajárjon a dolognak. A bálba érve kikezd Sybillel, mert megtetszik neki a szép énekesnő, akinek látszólag imponál a főúri figyelem, míg Petrov, kizárva a teremből, az üvegen keresztül kénytelen figyelni, hogy a szerelmét megpróbálják elcsábítani.

Közben a Kormányzó is egy parfüm és egy szép nő hatása alá kerül. Az ál-Sybillen egy 30 éve keresett illatot érez, amit egy bálon viselt egy lány, akinek a fél pár kesztyűjét még most is magánál hordja. Mint a mesében a herceg Hamupipőke üvegcipellőjét, úgy hordozza a kormányzó az ő Tulipe Noire-ja kesztyűjét. Fel is próbálná az idegenkedő Charlotte-Sybill kezére, de az nem passzol. Mint ahogy a széptevése sem, hiszen Poire, a féltékeny férj meglehetősen goromba udvarlásra biztatja a Kormányzót, mondván, a nő azt szereti. A csábítás nem sikerül, viszont a Kormányzó mégis párra lel, bár az arát illetően nem olyan lelkes. A véletlenül elhagyott kesztyű ugyanis a két szűzre fogyatkozott hölgykoszorú vezetőjének, Olgának a kezére passzol, és kiderül, hogy ő az a lány, akibe a kormányzó kadét korában beleszeretett.

A Nagyherceg közben Sybillt hódítja, és zsarolja Petrov szabadságával, a nő azonban ellenáll. Hamarosan újabb játékos kapcsolódik be a szívek háborújába, megérkezik ugyanis a hotelba a Nagyhercegné. Sybill Petrovot küldi el érte, hogy hozza el, bízva abban, hogy helyreáll a rend a nő jelenlétével. A Nagyhercegné azonban beáll a szívek csatájába, a figyelmét csak Petrovnak szenteli, vele táncol, vele bókoltat magának. A férje féltékeny lesz, de ő sem hagy fel a játékkal, aminek eredményeként a négyes más-más párral tér vissza a hotelbe, ahol folytatódik a csatározás, amiben a féltékenység uralja a terepet. A két nő végül visszavonul, a férfiak pedig konyakozás alatt megbeszélik a helyzetet. A Nagyherceg kinevezi Petrovot első szárnysegédjének, aki kelletlenül ugyan, de látszólag elfogadja a kinevezést, majd ki-ki a saját párja szobájába vonul vissza. Csakhogy időközben a két nő szobát cserélt. Újabb félreértés azonban már nem kerekedik, a két féltékeny nő elbúcsúzik egymástól, és remélik, hogy többé nem fognak találkozni. A Nagyherceg kiadja a jelszót, hamarosan indulnak Pétervárra, így Petrovnak döntenie kell, elfogadja-e a kinevezést és követi-e a Nagyherceget. Azt hiszi, Sybill vele megy és hozzámegy feleségül, de a nő nemet mond, mert az ő élete a színpad. Petrov kész követni őt Párizsba, de miután Sybill kimondatja vele, hogy ott őt csak az unalom várná, hiszen nem tudna mást tenni, mint ülni a szobában és várni Sybillt, hogy hazaérjen a fellépésekről, ő is belátja, amit  a nő már régen tudott: ők ketten soha nem lennének igazán boldogok, hiszen a szerelem illúzió, bár tudja, hogy meg fogják bánni a döntésüket.

A társulat ismét igényes, szép előadást alkotott. A díszlet a színház repertoáron lévő (illetve volt) nagyoperettjeiből már megszokott eleganciát tükrözi, azzal a különbséggel, hogy a színpad a kialakítása miatt közelebb kerül a nézőtérhez, amit ki is használnak játékra a színészek. A közelség miatt bensőségesebb a hangulat, az egyes jelenetek személyesebbnek hatnak, és ezt a hatást az időnkénti projektoros térfestés még szebbé teszi.

Sybill (Fischl Mónika) és a Nagyhercegnő (Frankó Tünde) jelmezei gyönyörűek, igazán főúri jelenség a két primadonna. A délceg katona, Petrov (Dolhai Attila) és az előkelő Nagyherceg (Vadász Zsolt), vagyis a két bonviván méltó társai a hölgyeknek. Mondhatnánk, hogy igen, ez az egyenruha hatása, hiszen a nők szívét egy uniformisba bújt férfi látványa mindig megdobogtatja, ám amikor beviharzik a színpadra a Kormányzó (Mészáros Árpád Zsolt), máris átgondolja az ember magában az iménti gondolatot. Az idős, erősen kopaszodó, nagy bajszú, széle-hossza egy, nagyhangú Kormányzó ugyanis minden, csak nem vonzó. Ugyanakkor méltó társra talál Olgában (Oszvald Marika), a tíz fő szűz vezérében. 

Charlotte (Dancs Annamari) és Poire (Kocsis Dénes), a történet szubrett-táncoskomikus párja mellőzi a díszes, nagyúri öltözetet, megjelenésük kispolgáribb, nem mutat kifinomult eleganciát.

A történet egyszerű: szerelmesek keresik a boldogságot. Ezt a színház által többet játszott Kálmán Imre darabokból jól ismerheti az operett műfaját szerető közönség.  Mint ahogy azt a fordulatot is, hogy a címszerepet játszó primadonna általában színpadi nőt testesít meg, vagyis sanzonett, énekesnő. A bonvivánhoz fűződő szerelme veszélyben forog, mert társadalmi ranglétrán elfoglalt helyük és az ehhez fűződő elvárások miatt nem lehetnek egymáséi. A bonviván általában herceg. (Lásd például Kálmántól A Csárdáskirálynőt vagy A Bajadért, mindkettőben énekesnő a primadonna és herceg a bonviván.) Jacobi fantáziája sem szárnyalt nagyon más irányba, bár Petrov nem herceg, viszont a cár testőrségének tisztje, ennélfogva szintén nem ura saját életének, hiszen parancsok határozzák meg, hol és mit kell tennie. Sybill pedig ünnepelt, híres sztár, aki a színpadon él, nagyvárosról nagyvárosra, országról országra jár koncertezni. Így, hacsak egyikük nem adja fel az életét, és nem rendeli alá magát a másikénak, akkor nem lehetnek egymáséi. Petrov ezt megteszi, dezertál, de a körülmények nem igazolják azt, hogy helyes döntést hozott, sem pedig azt, hogy csak ennyi kellett a boldogságukhoz.

A szubrett-táncoskomikus pár Jacobi művében nem most találkozik, nem most találnak egymásra, és az ő szerelmük kibontakozása nem támogatja Sybill és Petrov szerelmének beteljesülését.

Szokatlan fogást alkalmazott a szerző, amikor beállított még egy bonviván- primadonna párost a darabba. Bár ők nem új párt alkotnak, mégis a kapcsolatukon dolgoznak, ámbár nem feltétlenül pozitív értelemben. Építik és leépítik a házasságukat, hiszen a Nagyherceg könnyedén belekezd Sybill elcsábításába, amit a Nagyhercegnő szinte szemrebbenés nélkül viszonoz. Kihasználja az alkalmat, hogy visszavágjon csélcsap férjének a meghódítani vágyott nő szerelmesét, Petrovot használva eszközül.

A szerelemnek nem az odaadó arcát mutatja be ez az operett, sokkal inkább a szerelemféltést. Még Charlotte és Poire sem nevezhető turbékoló szerelmespárnak, hiszen leginkább veszekednek, kiabálnak egymással, sőt, az ifjú férj, a maga idegbajos módján még férji kötelességének sem igazán tesz eleget, mert egyik sokkból esik a másikba.

Ebből  a szemszögből nézve a darab nem követi a Kálmán-féle dramaturgiát, és a végkifejlet is rendhagyó. Itt nincs boldog összeborulás és egymásra találás Sybill és Petrov esetében.

Fület gyönyörködtető, szépen összecsengő hangokkal előadott áriák, és vidám dalok kísérik a párok útját. Ez megszokott a nagyoperettek esetében, mégis úgy érzi az ember, hogy kicsit más az összkép Jacobi műve esetében. Ha lemérnénk, lehet, hogy azt találnánk, hogy a próza nagyobb teret kap a darabban, mint az ének. Ami nem gond, hiszen ez lehetőséget ad az érzelmek nem zene útján való ábrázolásának, és még több teret a komédiázásnak. Ez utóbbi terén Mészáros Árpád Zsolt viszi a prímet. Amikor jelen van a színen, nem lehet nem nevetni idegbajos figuráján. Az idegbajban párt is talál magának, mert a Kocsis Dénes által megformált impresszárió, különféle altatók, nyugtatók és stresszoldók rabjaként jópofa módon vacogja végig az előadást. Bár számomra kissé túlzó ez a vacogásmennyiség, már ami a jelenetek számát illeti. Ha kicsit kurtított volna a rendező az egysíkú, „őrüljünk meg megint, mert ez eddig is bejött” jelenetek számán vagy hosszúságán, illetve Olga és a szüzek ismétlődő, ötletszerű fel-felbukkanásán, akkor több időt lehetett volna szentelni Sybill és Petrov történetének. A sok csapongásban számomra ugyanis csak az a lényegi kérdés maradt megválaszolatlan, hogy ez a nő és ez a férfi tényleg, tiszta szívből, igazán, viszonzottan szereti-e egymást? Vagy csak forró fellángolásról volt szó, főként Sybill részéről, hiszen sem Petrov hirtelen felbukkanásakor, sem pedig a herceg csábítási kísérletekor nem úgy reagált, mint ahogy azt egy szerelmének elkötelezett nőtől várná az ember. Bár meglehet, hogy ezek a kétségek már magukban is hordozzák a választ, és nem rendezői, netán színészi hibáról van szó, hanem rendezői koncepcióról, a szerelem egy másfajta ábrázolásáról. Én ugyanis bizonytalan embereket láttam Petrov, de főként Sybill személyében, akik nagy hévvel vetik bele magukat a szerelembe, de ugyanilyen hirtelen bizonytalanodnak el.

Az arányok, főként a karakterek szerepeltetésének aránya mindig is foglalkoztatott az operettek esetében. Sok darab középpontjában és címszerepében egy nő áll. A Csárdáskirálynő, A Bajadér, Viktória, A csókos asszony, Cirkuszhercegnő, hogy csak az Operettszínház repertoárjába tartozó darabokból említsek párat. Ezzel együtt azonban azt tapasztalhatjuk, hogy egyes darabokban a bonviván mintha háttérbe szorulna, és a primadonna karakterének kiemelése mellett még a szubrett és táncoskomikus pár is mintha nagyobb szerepet kapna. A bonviván pedig szinte eszközzé degradálódik a primadonna egyéni sorsának bemutatása mellett. Ha már egyszer így írták meg, változtatni nem igen lehet rajta, az viszont már más kérdés, hogy mennyire lehet ezen alakítani. Láttunk már olyat, hogy a színpadra állítás során átvettek a szerző más művéből egy-egy dalt, áriát, és becsempészték az aktuális darabba (lásd a Ma éjjel önről álmodtam című ária átmentését A Csárdáskirálynőbe Edvin számára Az ördöglovasból). Így legalább a szerzők által az esetenként kissé háttérbe szorított bonviván is több lehetőséget kap. A Sybillben is felemás érzést keltett bennem, egyszeri nézőben, hogy Petrov ugyan sokat van a színpadon, és a jelenléte fajsúlyos, amint testbeszédével, mimikájával követi és közvetíti, illetve lereagálja az eseményeket, de mindezt passzív-néma módon kell tennie. Mindez egy jó színésznek nem okozhat problémát, így nem okozott azt Dolhai Attilának sem, mindazonáltal vétek nem használni többet-jobban a tehetséget.

Volt olyan mozzanat az előadásban, amit nem tudtam értelmezni, így nem azt a hatást érte el, amit vélhetően szántak neki. Példának okáért itt van Petrov és a Nagyherceg esete a medvével. Miután visszatérnek a bálból a hotelbe, a két hölgy visszavonul, a férfiak rágyújtanak egy cigarettára… és besétál egy medve a hotelbe, kéri a kulcsát, majd felmegy a lépcsőn. Rosszkor rossz helyen? Talán. Ha akkor jön a medve (vagy medvének öltözött ember?), amikor a két férfi a cigizés után már a konyakozásból tér vissza, akkor ráfogom a delíriumra. Akkor talán vicces lenne, de így értelmetlen, hacsak nem arra utal a jelenléte, hogy ezen az estén minden megtörténhet, és meg is történik, és különösen meg sem kell lepődni rajta. Mint ahogy azon sem, hogy sarló-kalapácsos zászlót véltem látni egy jelenetben a cári Oroszországban, bár a történet pontos időbeli elhelyezése, bevallom, nem ismert előttem.

Egy másik jelenet esetében nem az értelmezéssel volt problémám, a helyzetet átláttam, kisebb fizikai akadállyal. Ez pedig Petrov esete az üvegajtóval. A Nagyherceg a bálban el akarja csábítani Sybillt, kettesben maradnak, mert a herceg mindenkit kiparancsol a teremből. Petrov is kinnreked, de látja, figyeli az eseményeket. Szép az ábrázolás, a féltékeny szerelmes tipródása, amikor is tétlenül kell végignéznie, ahogy egy társadalmi ranglétrán messze fölötte álló férfi el akarja csábítani a szerelmét. Nem a háziasszony, hanem a néző szól belőlem, amikor azt mondom, hogy ha használják ezt a megoldást, akkor figyelembe kell venni, hogy az üveg felülete hogyan tükröződik, azt pedig még inkább, hogy ha maszatos az a felület, akkor az nagyon belerondít a jelenetbe, és picit odavág a varázsnak.

Mindezen észrevétellel és tűnődéssel együtt teljességgel élveztem az előadás szinte minden percét. Jól szórakoztam, gördülékenyen, összeszokottan játszott a szereplőgárda, megvolt az összhang közöttük, és nagyon szépen szóltak a dalok, összességében jók voltak a poénok. A zene szépséges, dicséret illeti a zenekart és Cser Ádám karmestert, az énekkart és a balettkart. És természetesen a teljes alkotógárdát, akik színpadra állították a művet.

És ha már sokat emlegettem Kálmán Imrét, muszáj megjegyezni, hogy a Sybill kissé más, de igényes, szép darab, és Jacobi Viktornak ugyanolyan helye van a színházban, mint híresebb pályatársának.

Tapsrend - Sybill

Így készült: Sybill

Sybill - olvasópróba

Sybill - fotóspróba

http://vivalamusical.hu/galeria/sybill-az-operettszinhazban

Advent második vasárnapja

Nem támogatom a Coca-Cola-t, sem más gyártót, de ez a reklám aranyos :)

*

I don't support Coca-Cola nor other manufacturer, but this ad is cute :)