Véghajrá

     Ha sportnyelvet szeretnék használni, akkor azt is mondhatnám, hogy a véghajrához érkeztünk! Még egy utolsó, végső erőfeszítés kell ahhoz, hogy kihirdessük ... na, nem, nem a győztest, hanem a Karácsonyt!

Az üzletekben ma igazi roham volt. Egy utolsó előtti bevásárlásra ugrottunk be, többek között megvettük a halat, hiszen kell halászlé, és pár szelet rántott  hal, hiszen anélkül nem Karácsony a Karácsony.

Tényleg igaz, hogy ilyenkor már mindent visznek az emberek. De hogy pont fel kellett vásárolniuk az összes csiperkegombát előlem, az azért nem járja!

De nem csak élelmiszert várásroltak az emberek. Úgy tűnt, hogy sokan egy hosszabb pillantás nélkül lekapnak a polcról bármit azzal, hogy jó lesz az ajándéknak. Annak úgyis örülni kell, akár tetszik, akár nem! De tényleg örülni kell neki? És tényleg csak ennyit ér? Tényleg csak a szándék a fontos? Az, hogy gondolt ránk és vett valamit? Én nem hiszem, illetve nem szabadna, hogy ennyit érjen. Mert aki így vásárolt, az egyáltalán nem gondol arra, akit meg akar ajándékozni. A rádióban fut az egyik elektronikai  áruház vásárlói kártyájának a reklámja, két változatban. Ajándékbontás, majd a férfi rezignált hangon közli, hogy mennyire vágyott arra a zoknira. A másik verzióban pedig a nő negédes hangon lelkendezik arról, hogyan gondolhatta a párja, hogy pont erre a haszontalan, semmire sem jó dologra vágyott? Vicces ..., mondhatnánk, de, látva, hogyan vásárolnak sokan, inkább szomorú.

     A személyes ajándéknál nincsen becsesebb. Legyen az egy könyv a kedvelt írótól, egy lemez a kedvenc énekestől. Vagy, ha kreatívak vagyunk, egy-egy saját magunk által készített kitűző, gyöngysor, desszert. Igen, ehhez kézügyességen kívül idő is kell, belátom. És affinitás.

Párunk esetében mindig figyeljünk oda, mert ő szinte mindig jelzi, hogy mit szeretne. Mi, nők, mikor együtt megyünk vásárolni a kedvesünkkel, igenis, hogy utalunk arra, ami tetszik. Például megállunk egy ékszerbolt kirakata előtt, és mutatjuk, hogy lám, milyen szép is az a karperec. Ha berángatjuk kedvenc pasinkat a könyvesboltba, bőszen mutogatjuk neki, hogy jaj, de szeretem ezt az írót, és végre megjelent az új könyve!     

Oh, erről most muszáj leírnom egy történetet. Velem esett meg, én voltam a születésnapos. Egy-két héttel a nagy nap előtt férjemmel moziba mentünk, és, mivel volt időnk, betértünk egy könyváruházba. Párom csak úgy nevezi, hogy az én szentélyembe. Azt mondja, olyan áhitattal járok könyvesboltba, mint más a templomba :) Nem tudok vitatkozni vele ezen, bevallom. Szóval, könyvesboltban vagyunk, nézegetem a friss megjelenéseket, és lám, egyik kedvenc írónőmnek megjelent az új könyve. Öröm, boldogság, férjnek mutogatás, nem kevés célzat nélkül annak emlegetése, hogy egyik kedves, szintén könyvmoly kolléganőm is szereti az írót és éppen ezt a könyvet olvassa, minden nap úgy esik be az ajtón, hogy ott a könyv a kezében. Azt mondja, nagyon jó. A kedves bólogat, látszik, menne már. Közben felveszek egy másik, vaskos, nagy könyvet, belelapozok, és közlöm, hogy ezt semmi pénzért el nem olvasnám, mert anno háromszor futottam neki az első részének, de egyszerűen idegrohamot kaptam tőle, így abbahagytam mind a három alkalommal.

     Mikor eljött a születésnapom, párom alig várta, hogy odaadja az ajándékot. Fel is vezette: emlékeztem rá, hogy mutogattál egy könyvet múltkor, de nem jegyeztem meg róla semmit, de felhívtam Andit (a kolléganőm, akivel korábban férjem is dolgozott), hogy megkérdezzem, mit olvas. De nem volt bent. Ezért megkérdeztem a srácot, aki felvette a telefont az irodában, hogy tudja-e, mit olvas Andi. Szerencsére tudta, így megvettem neked. Boldog születésnapot! Ezzel átadta az ünnepi tasakban ... azt a könyvet, amiről elmondtam, hogy soha nem olvasnám el, mert az első részét is utáltam.

Nem tudtam elrejteni az arcomra kiülő csalódottságot, mert hiszen végre dolgozott azon, hogy nekem a legjobb ajándékot megvegye, utánajárt, telefonált, megvette ... csak nem azt, amire vágytam. Mert nem tudhatta, hogy Andinál, akárcsak nálam, nem tart hetekig egy jó könyv elolvasása, és utána egyből vesszük kézbe a másikat. Arról pedig nem tehet, hogya könyváruházban nem tudta megjegyezni női csacsogásomból, hogy a két mutogatott könyvből melyiket akarom és melyiktől rázott ki a hideg?

    A vágyott könyv Marian Keyes - Van valaki odaát? című regénye, a nem vágyott pedig Ken Follett - Az idők végezetéig című regénye, A katedrális folytatása. Amit én ki nem állhatok és a mai napig nem olvastam el. Talán túl fiatal voltam még, mikor próbálkoztam vele háromszor is. Viszont a folytatást végül elolvastam, és az első oldaltól az utolsóig imádtam. A sors fintora. És a hőn áhított regényt is szeretem. Két teljesen külön világ, de a maga stílusában, témájában mindkettő nagyon jó történet.

     Száz szónak is egy a vége: figyeljünk oda a másik igényeire.

A vásárlás után, hazafelé menet ismét az a dal járt a fejembe, amit azóta dúdolgatok, hogy kiléptem a munkahelyem ajtaján délután, hogy végre pihenjek, és eltöltsek pár nap szabadságot a két ünnep között.

A dal Chris Rea - Driving home for Chirstmas című nótája. Időszerű, hiszen tényleg úgy érzem, hogy azért indultam el fél ötkor hazafelé, hogy végre Karácsony legyen.