Fényképek kis színezéssel - Photos with slight toning

Tudom, mondtam már, hogy imádok fotózni. Készítettem pár képet, amik szerintem már önmagukban szépek, bár korántsem tökéletesek. És kedvet kaptam játszani a színekkel. Picit elvettem, picit hozzátettem, illetve alkalmaztam egy kis antik hatást. Íme, az eredmény :)



***

I know I said before that I love taking photos. Now I've just taken some pics which are nice I think, but not perfect. And I felt like playing with colors. I reduced and deepened the original colors and I've applied a little antique effect. Here's the result :)

És pár darab színezés nélkül, vágatlanul.

And some pics without toning and still without cutting.

A léggömb

     

Illés TaMara - A léggömb

-     Nagypapi, nézd! Ott repül egy lufi! Nézd!

A pöttöm kislány két copfja játékosan ugrált le-fel, pontosan úgy, ahogy a gyerek. Izgatottan mutogatott felfelé, ahol magasan a fák zöld koronája fölött egy piros léggömb szállt. Mintha a gyönyörű, tejszínhabbal telt kelyhekre emlékeztető felhők közé vágyott volna.

-     Igazad van. Milyen magasra repült!

-     Le tudjuk szedni, papi?

A kislány kíváncsi tekintettel nézett az idős férfira.

-     Nem tudjuk. Nagyon magasan van.

-     De kár!

A gyerek összeráncolta a homlokát és közben az állát vakargatta. Gondolkodott. Pont, mint az apja, gondolta a férfi jókedvűen. Kíváncsian várta, mi jut unokája eszébe.

-     Ha hozunk egy létrát, akkor elérjük?

Nem utasította el azonnal a gondolatot, ne érezze úgy a kislány, hogy kárba vész az erőfeszítése. Felnézett az égen messze szálló léggömbre, és megrázta a fejét.

-    Sajnálom, kincsem, de nem. Nincs olyan hosszú létránk. De még ha lenne is, akkor sem tudnánk mihez hozzátámasztani.

-     A felhőkhöz sem?

-     Attól tartok, hogy a felhőkhöz sem. Ők olyanok, mint egy nagy tál tejszínhab. Vagy mint egy-egy hatalmas vattacukor. Nem tartanák meg a létrát.

-     Akkor ez nem jött be – állapította meg a kislány. De nem adta fel. Újabb homlokráncolás, újabb állvakarás következett. Kisvártatva felderült az arca, de egy pillanattal később lelohadt róla a lelkes vigyor, és újabb töprengésbe kezdett.

-  Megvan! – kiáltott fel kisvártatva. – Ha felülünk egy repülőre, és nagyon-nagyon magasra szállunk, akkor meg tudjuk fogni a lufit!

-     Most az öregemberen volt a sor, hogy elgondolkozzon. Megvakarta a fejét hófehér, még mindig dús haja alatt.

-   Szeretném azt a lufit, papi! Olyan szomorú lehet, hogy ott van fent, egyedül. Senkinek sem szabad egyedül lennie. Még egy lufinak sem – mondta a kislány elcsukló hangon. Rózsaszín ajkai megremegtek, ami a szemeiből kibuggyanó könnyek előfutáraként jelezte, hogy a gyermek, aki soha egyetlen percet sem tölt egyedül, átérzi a léggömb magányának tragédiáját.

Senkinek sem szabad egyedül lennie.

A mondat számtalan visszhangot vetve, újra meg újra az idős férfi fülébe csengett. De már nem a kislány csilingelő hangján, hanem fia mély, kérlelő, lágy hangján szólt.

Két hónap. Két gyötrelmesen hosszú, keserű, szép emlékek dédelgetésével telt hónap. Ennyi idő telt el, mióta élete párja elment. Elrepült, olyan messzire szállt, mint az a piros léggömb. És még tovább. Oda, ahol senki sem látja. És ahonnan senki sem hozhatja vissza, soha többé. Nincs olyan erő, nincs olyan hatalom.

"Senkinek sem szabad egyedül lennie", mondta a fia két hete, és ő végre belátta, hogy igaza van. Nem maradhat egyedül a házban, ahol minden pillanat, minden gyötrelmesen hosszú pillanat, amit Nélküle kell eltölteni, jeges kínként hasogatta a lelkét. És minden kínzón gyors pillanat, ami jelezte, hogy minél több idő telik el, Ő annál messzebb kerül tőle. Minden pillanat egy örökkévalóságig tartó, szemvillanásnyi időmorzsa volt.

"Isten veled", mondta a háznak, az emlékeknek, és Neki, aki talán akkor is ott ült kedvenc karosszékében a hatalmas ablak előtt, amikor rázárta az ajtót a boldog, közös évekre, és a kedvenc jázminbokrát nézte, amelyik ugyanolyan kérlelhetetlen, visszafordíthatatlan gyorsasággal veszítette el életerejét, mint Ő. Bezárta az ajtót, de tudta, hogy egyszer még vissza fog térni. De most jobb, ha elmegy.

-     Senkinek sem szabad egyedül lenni – ismételte halkan, reszkető hangon.

-     Te is sajnálod a lufit, nagypapi? – kérdezte a kislány ártatlan, együtt érző pillantással fürkészve a férfi arcát. Csak most vette észre, hogy az arcán végiggördült egy könnycsepp. Reszkető kézzel törölte le onnan, és nagyot nyelt, hogy megszabaduljon a torkát szorosan markoló fájdalomtól.

-     Igen, kicsim, én is sajnálom.

-     Elköszönünk tőle, papi?

A férfi nagyot sóhajtott. A kislány gyorsan elfogadta a tényt, hogy a lufit nem lehet megmenteni. Elengedte. Ezt kellene tennem nekem is? A kérdés fájdalmasan szúrt, és ő tudta, hogy nincs készen rá. Még nincs.

A kislány a léggömböt kémlelte, majd megfordult, és kérdőn nézett fel a nagyapjára. Hirtelen felragyogott a szeme, és hatalmas mosoly terült szét angyali arcán.

-     Nézd, papi! Nézd!

A férfi kíváncsian nézett fel, keresve, az izgatottság okát.

-     Ott vannak a többiek! Ott a többi lufi! Eljöttek érte!

Valóban. Úgy tűnt, a piros lufi csak elkóborolt. Népes léggömb csapat szállt a kék égen, a piros felé. Nem volt többé egyedül, a társai megtalálták.

-     Anyu! Apu! – kiáltotta most a kislány. Szülei közeledtek, kéz a kézben, a parkon át.

-     Nézzétek! A sok lufi eljött a pirosért! Már nincs egyedül. Látjátok?

A kislány apró lábain szaladt a szülei elé. Egy pillanatra megállt és visszafordult.

-     Gyere, papi!

-    Már nincs egyedül – vetett egy utolsó pillantást az öregember a piros léggömb után, majd mosolyogva a családja felé indult.

Magyarország - Hungary

Ma van a keresztény Magyarország születésnapja. Gyönyörű országunk 1012 éves. Isten áldjon, Magyarország!

Szeretem a hazámat és büszke vagyok a magyarságomra. Tudom, mit jelent a hazafiasság. De ez nem jelent semmi mást, csupán ezt az egyszerű tényt: szeretem a hazámat. Ezért tudom, hogy miért szeretik más nemzetek saját hazájukat és miért büszkék rá.

De amit még jobban szeretnék, az az, ha az emberiség büszke lenne az emberségére és büszke lenne az egyetértésre, a közös gondolkodásra, egymás elfogadására és elismerésére. Szeretném tudni, hogy Magyarország nem áll más országok médiájának kereszttüzében és szeretném, ha azután írnák a cikkeiket, hogy pár hetet eltöltöttek nálunk. Olyan csodálatos kultúránk, helyeink, épületeink, szokásaink, művészeink, sportolóink és Isten tudja, mennyi más csodás értékünk van! Ez az, ami számít, nem a nemzetközi politika és gazdaságpolitika vagy egyes személyek kijelentései, cselekedetei.

A legfontosabb, hogy fogadjuk el és szeressük egymást! De csak az idő tudja, hogy ez megtörténik-e valaha ...

***

This day is the birthday of the Christian Hungary. Our beautiful country is 1012 years old now. God bless You, Hungary!

I love my homeland and proud to be a Hungarian. I know what the patriotism is. But it doesn't mean more than just this simple fact: I love my country. Therefore I know why other nations love  their homeland and why they proud of their sweet home.

But I would love more than that if the human race would be proud to be human and would be proud of the unison, the common thinking, the acceptance and appreciations of each other. I would like to know that Hungary doesn't stand in the crossfire of the media of other countries and I would like if they would write their articles after they spend a few weeks in Hungary. We have got so much wonderful culture, places, buildings, traditions, artists, sportmen and God knows how many other precious things! That's all that matters not the international politics and economical policy or statements and actions of certain individuals.

The most important thing that we should appreciate and love one another! But only the time knows that it will come true some day or not.

Hősök - Olimpia - Heroes

Vége a 30. Nyári Olimpiai Játékoknak. Máris hányzik.

Nem tudom, ki hogy vagy vele, de én újra és újra elképedek a sportolók teljesítményén. Újra és újra bebizonyítják, hogy nincs lehetetlen, és hogy ha az ember igazán akar valamit, akkor, el tudja érni. Persze nem mindenki nyerhet arany érmet. Az örömmámor mellett látni lehet a másik fél arcán a bánatot. Mert nem sikerült, mert volt egyetlen ellenfél, aki jobb volt nála. Nem biztos, hogy tényleg jobb nála, de ott, azon a napon, azon az egyetlen viadalon ő bizonyult jobbnak. Van, akinek van újabb lehetősége, hogy a következő Olimpián, Rio de Janeiro-ban ismét induljon az arany éremért, 2016-ban. De sokaknak ez volt az egyetlen lehetőség.
De az, aki ennyi nagyszerű nemzet ennyi nagyszerű sportolója közül indulhatott Londonban, igazi hős. Mert naponta hosszú órákat edzenek, alárendelik egész életüket a sportnak. És dicsőséget hoznak a szülőhazájuknak.
Örök hála a hősöknek a sok szép és izgalmas pillanatért, versenyért!
És nagy ováció a magyar küldöttségnek, aki jelen pillanatban 8. helyen állnak az országok éremtáblázatán! 8. hely egy ilyen pici országtól! Hihetetlen, elképesztő teljesítmény! Minden dicséretet, elismerést és támogatást megérdemelnek ezek a sportemberek, hogy minden versenyükön a maximumot tudják nyújtani.
Köszönet és gratuláció minden résztvevő sportolónak és nemzetnek ezért a csodálatos két hétért.
És köszönet, London J

The 30^th Olympic Games come to an end. I already miss it.

I don’t know what do you think about it but I am amazed by the power of the sportsmen. They prove it again and again that there is no impossible and if you really want to reach something then you can do it. Of course it is not a win-win situation because only the best can win the gold medal. Or the luckiest. It depends on our viewpoint J Anyway you can see the sadness on the defeated player’s face beside the happiness of the winner. Because there was one opponent who was better than he/she on that day, on that very last game. Everybody wants to win but just the only one can be the winner. Someone will have another possibility and chance to win the gold medal on the next Olympic games, in Rio de Janeiro in 2016. But this time was the only chance for some of them.
For me, every single women and men and team who have the privilege to compete in London are real heroes. Because they are training hours in a day for years and subordinate their life to the sport. And they bring glory for their country.
Thanks to the heroes for all the wonderful and exciting moments and games!
And a big ovation to the Olympic team of Hungary! We are the 9^th on the rank of medal. 9^th place from this tiny country! Unbelievable, amazing! These guys deserve all of the applause, credit and support in order that they can provide their best in every race of them.
Congratulation and a big-big thanks to all of the sportsmen and nations for these wonderful two weeks.
And thank you, London J

Havasi Balázs zongoraművész - Balázs Havasi pianist, composer

I like all kind of music. My husband surely would smile at my statement and would trot out all of his arguments to refute it. He would say that according to me if somebody hasn't got such a voice as Josh Groban, Plácido Domingo or Céline Dion has, that person is an atrocious singer. Then, after a further outrageous song on the radio with awful music and lyrics like "Oh, baby, baby, I want you, baby", he would laugh at me and tell me: "You are right".  And he would change the chanel and we would listen to classical music.

By good fortune there are spectacular singers, musicians, songwriters and composers in the music indusrty in these times, too and not only in the classical music. 

And we have such a wonderful young Hungarian pianist and composer like Balázs Havasi. He is fenomenal, I can tell!

I show you 3 Havasi songs and I hope you will like them!

Mindenevő vagyok zenei téren. Párom persze mosolyogna egy jót ezen a kijelentésen, és ezernyi érvet sorakoztatna fel, állításomat megcáfolandó. Felhozná, hogy ha valakinek nincs fele olyan szép hangja, mint Josh Groban-nek, Plácido Domingo-nak vagy Céline Dion-nak, akkor az már szerintem csapnivaló énekes, de hát nem lehet mindenkinek olyan hangja, mint nekik. Majd, miután újabb veretes zeneszám elhangozna a rádióban, holmi tingli-tangli, stúdióban készült hangszereléssel, "Oh, baby, baby, I want you, baby" sokat sejtető, de sok mondanivalót nem tartalmazó szövegezéssel, kérdő tekintetemre elnevetné magát, és érveimre, miszerint azért, mert nincs olyan hangjuk, mint a felemlegetett művészeknek, még lehetne a daloknak szövege és mondanivalója, és nem négy sort kellene ismételgetni három és fél percen keresztül, végül belátná, hogy igazam van.

Szinte naponta lejátszódik ez a jelenet. Kedvünkhöz mérten hol ő, hol én mondjuk egy-egy nótára, hogy ez szörnyű volt, legyen az magyar vagy a nemzetközi zenei piac terméke, vagy azt, hogy ez nem is volt olyan rossz, sőt jó volt. Egy biztos. Minden délután, mikor hazafelé tartunk a munkából, elkapcsolunk a reggeli adóról, és áttérünk a klasszikus műfajhoz. Ott nem éri csalódás az embert, nem lehet egy zeneművet sem azzal vádolni, hogy a zeneszerző holmi zeneipari termék, akivel a kamaszokat akarják meghódítani, mert ők nagy felvevőpiac.

Igen, tudom, vannak a mai zene életben is nagyon jó előadók, és fel is tudnék sorolni nem egyet. Csak az a baj, hogy nem játszák őket a rádiók.

És szerencsére vannak magyar zeneszerzők is, akik műveit hallani lehet. És van fiatal, kortárs művész, akinek a szerzeményeit játssza a klasszikus zenét sugárzó rádióállomás. És ő nem más, mint Havasi Balázs. Zongoraművész és zeneszerző, aki hosszú éveken keresztül tanult, és nagyszerű művésszé vált. Nincs rá jobb szó: fenomenális!

Tőle hoztam három zeneművet. Remélem, Nektek is tetszeni fog!

Írás

Mikor az ember átadja magát az írásnak, a betűk megszűnnek betűknek, a szavak szavaknak, a mondatok mondatoknak lenni. Nem betűket és mondatokat ír, hanem történetet. Gondolatai nyomán nem szereplők, nem karakterek születnek, hanem személyiségek. Önálló, szinte élő, lélegző személyek, akik szeretnek, szenvednek, viccelődnek, sírnak, boldogok és dühösek. És fejlődnek. És egy idő után az író azon kapja magát, hogy már nem is ő az, aki alakítja a történetet, hanem annak szereplői. Akik önálló életre kelnek, az író lelkében, és onnan vezetik a kezét, és élik meg a történetben rejlő sorsukat. És mikor véget ér a történet, ott maradnak az íróban, és a lényévé válnak. Több lesz általa? Nem tudom. Skizofrén érzés az írás? Talán. Nagyon szép és magával ragadó dolog? Teljességgel.

A minap belelapoztam egy régi könyvbe, Stefan Heym első regényébe, A Glasenapp ügybe. Nem olvastam még, de tudom, hogy nehéz témát dolgoz fel. 

Viszont az előszót elolvastam. És az megfogott.

Így szól.

"Az író tehetsége legjavát akarja adni minden könyvében, s az olvasó dönti el, sikerült-e vagy sem. ... ... Nem tudtam, hogyan kell regényt írni, nem ismertem a regényírás, talán kötelező törvényeit - csak írtam. De ha az író egy bizonyos időpontban, bizonyos körülmények között találkozik témájával, különös, semmihez sem hasonlítható, sohasem volt, és soha vissza nem hozható kapcsolat fejlődik kettejük között. Két ember találkozhat így, egyszer, egy napon, valahol, egy városban, talán egy holdsütötte parkban - és ugyanilyen két ember sohasem találkozik többé a körülményeknek ugyanilyen csillagképe alatt. ... "  Stefan Heym