2015. október 30., péntek

Jodi Picoult - Sorsfordítók




Volt egyszer egy fiú és egy lány. A Hart és a Gold család gyermekei, akik szinte egy időben születtek és együtt nőttek fel. Lelki társak. Történetük nem hasonlít Rómeó és Júlia történetére, hiszen a szüleik tudják, hogy őket az ég is egymásnak, egymásért teremtette. Nincs kétségük afelől, hogy a gyerekkori barátságot felnőttkori szerelem és házasság fogja követni. És így is lesz. A fiú egy nap nem Emilyt látja barátjában többé, hanem a Nőt. Az iskolában mindenki úgy tekint rájuk, mint a tökéletes párra, akik tökéletes szinkronban vannak, ismerik egymás gondolatait, befejezik egymás mondatait. Az ő szerelmük nem hebrencs tiniszerelem, hanem mély és érett. Ám egyikük olyan titkot őriz, amiről senki nem tud, még a lelki társa sem. És a titok tragédiához vezet. 

Emily nem tud együtt élni a múlt titkával és nem tud megbirkózni az új titokkal sem, ami miatt veszélyben van a jövője. De egyik titokról sem beszélt soha sem Chrisnek, sem a szüleinek. Némán szenved és végső megoldásként arra kéri Christ, hogy segítsen neki megszabadulni a testét-lelkét gyötrő fájdalomtól. A fiú nem tud szerelme nélkül élni, de annyira szereti a lányt, hogy inkább él nélküle, mintsem nap mint nap lássa annak fájdalmát. Teljesítve a lány kérését ellopja apja fegyverét azzal a szándékkal, hogy megmenti a lányt ... az életnek vagy a gyötrő fájdalomtól. 

Picoult szerintem kegyetlen írónő. A szó legjobb értelmében, már ha a kegyetlen szónak lehet jó értelmet kölcsönözni. Olyan szintű érzékenységgel ír a barátságról és szerelemről, a szülői szeretetről, az önfeláldozásról és az áldozatról, hogy nem hagyja nyugodni az ember lelkét és gondolatait. Olyan kérdésekre keresi a választ, hogy mennyire lehet erős a barátság és a szerelem, szerethetünk-e mást jobban, mint saját magunkat, mennyit tudhat és valójában mit tud egy szülő az imádott gyermekéről, és elkerülhető lehetett-e volna a két család tragédiája. Ha azt kérjük a szerelmünktől, hogy segítsen meghalni, vajon igazán szeretjük őt? És ha segítünk a szerelmünknek meghalni, mondhatjuk-e, hogy az életünknél is jobban szerettük? 

Az írónő úgy ír, mint minden regényében. Olvasmányosan, könnyedén, ahogy megszokhattuk, de a története most sem hordoz magában semmiféle könnyedséget. Mert letaglóz. Mint Rómeó és Júlia története. 

2015. október 26., hétfő

SAKK, kicsiben és nagyban - musical, Magyar Színház


Tinikoromban találkoztam először a Sakk (Chess) című musicallel, amikor a rádióban hallottam egy fülbemászó dalt. Eszembe sem jutott, hogy amit hallok, nem popdal, hanem egy zenés darabból kivett dal. 



A klipet akkor nem láttam, de ha láttam volna, szerintem akkor sem kapcsoltam volna össze a zenét musicallel, végül is ki akarna színdarabot írni a sakkról, nem igaz?
Szerencsére van, aki akart. Tim Rice, szövegíró, Benny Andersson és Björn Ulvaeus zeneszerzők. A két utóbbi úriember neve ismerősen csenghet azoknak, akik musicalkedvelőként szeretik a Mamma Mia-t, vagy úgy általában a nagy sikereket elért svéd csapatot, az ABBA-t. Igen, ők az ABBA zenészpárosa. 
A közös munka eredményeként 1984-ben született meg a Chess címet viselő lemez, amin olyan nagyságok énekeltek, mint Elaine Paige, vagy Tommy Körberg. 1986-ban került színpadra a darab a West Enden, majd két év múlva a Broadway is műsorra tűzte.

Második találkozásom a musicallel egy nagy kedvencemnek köszönhető, az amerikai énekesnek, Josh Grobannek. Pályáját ismerve tudtam, hogy amikor 2003-ban az USA-ban egy jótékonysági előadás keretében bemutatták a darabot, ő énekelte a szovjet sakkozó, Anatoly Sergievsky szerepét. Nagyon fiatal volt még, 22 éves, bár a karakter érett férfi, de számít-e a kor, ha az énektudás, a telt, érett bariton és a színpadi jelenlét megvan? És számít-e, ha az ember nem musical színész, amikor a Sakk az a darab, aminek leginkább koncertverzióját mutatják be a színházakban, ahol a történetvezetés a dalok dinamikáján keresztül történik, a zene kifejező ereje kap nagyobb hangsúlyt, nem a színészi játék? Persze arra is szükség van, de itt leginkább a  hangon, mimikán keresztül jut érvényre az érzelmek továbbítása. 
Mondhatni  az egész darab szinte eszköztelen, hiszen egy, a színpad közepén felállított, hatalmas sakktáblán kívül, amelyen a sakkfigurákat táncosok alakítják, és egy asztalra helyezett sakktáblán kívül csak egy-két szék az összes kellék. A zenekar és a kórus is a színpadon kap helyet, mintegy keretbe foglalva a történetet. Vagyis a darab mondanivalójának leginkább hús-vér kellékei vannak: maguk a szereplők, akik tulajdonságaikkal, viselkedésükkel, tetteikkel reprezentálják azt a politikai hátteret, ahonnan érkeztek. Mert a történet, bár a sakkvilágbajnokság döntője körül bonyolódik, sokkal több ennél: politikai nagyhatalmak ütközete, ahol nem feltétlenül dönthetjük el, hogy ki a jó és ki a rossz.

Harmadik találkozásom a darabbal ismét Josh Grobanhez kötődik. 2008-ban Londonban, a Royal Albert Hallban ismét bemutatták, Chess in Concert címmel, olyan nagy nevek közreműködésével, mint a Broadway sztár, Idina Menzel, Adam Pascal vagy David Bedella, illetve a West End kiválósága, Kerry Ellis. A főszerepet pedig Josh Groban énekelte. 

Magyarországon a Thália Színház és a Rock Színház is műsorra tűzte a darabot, majd a 2008-as Royal Albert Hall-beli változat szabadtéri világpremierjét mutatták be a Margitszigeten, 2010. augusztus 6-án, Egyházi Géza, Sári Évi és Szemenyei János főszereplésével. Ezt a verziót vitték színre 2014-ben a Bálnában, és ezt tűzte műsorra a Magyar Színház is, ahol október 24-én, délután végre megnéztem a magyar változatot.

A darab a hidegháború idején játszódik. Az olaszországi Merano ad otthont a sakkvilágbajnokság döntőjének, ahol az amerikai Frederick Trumpernek (Szemenyei János) kell megvédenie címét a szovjet Anatoly Sergievsky (Egyházi Géza) ellenében. Trumper, a faragatlan, nagyképű amerikai magasról tesz ellenfelére, csak negatív véleménye van róla, miként annak hazájáról is. Segítője, a magyar származású Florence Vassy (Sári Éva) számára azért annyira nem fekete-fehér a kép, bár neki nyomós érve van arra, hogy gyűlölje a szovjeteket, hiszen 1956-ban miattuk tűnt el az édesapja, és neki miattuk kellett elhagynia a hazáját, 5 évesen. 
A verseny puskaporos légkörben zajlik, és nincs igaza Florence-nak, amikor azt mondja Trumpernek (akinek már a neve - csaló, szélhámos - sem utal kellemes karakterre), hogy a sakk nem maga az élet. Mert igenis sorsokról van szó, ha úgy tetszik, életről-halálról. 





Az első játszma félbeszakad, a versenyzők nem tudnak egymás fölébe kerekedni, sokkal inkább az indulataik vezérlik őket, mintsem játéktudásuk. Az amerikai nem jól viseli a feszültséget, és kiviharzik a teremből. A két férfi támogatói, Florence és Molokov (Molnár Erik), akik maguk is nagy játékosok, de nem csak a sakk területén, megbeszélik, hogy semleges terepen összehozzák pártfogoltjaikat, hogy felülemelkedjenek az indulatukon és visszatérjenek a sakktáblához.

Florence tudja, hogy Fredet kellene támogatnia, bár az vele sem bánik kesztyűs kézzel, és végképp csalódik a férfiban. Azt is tudja, hogy igazából mindenki csak saját magára számíthat, mert mindenki másoké fölé emeli a saját, önös érdekeit, legyen a célja bármi is.





Az összehozott találkozón csak Anatoly és Florence jelenik meg, és többet kapnak tőle, mint amire számítanak. Azzal ellentétben, amit a másikról gondoltak, egyikük sem azt szűri le a személyes találkozóból, hogy a másik agresszív, szívtelen karakter, hanem vonzalmat éreznek egymás iránt. Ami válaszút elé állítja őket. 




A versenyzőknek nincs más választásuk, mint visszatérni a sakktábla mellé. Azonban a játékban erős, de az elmét tekintve kissé sérült ember benyomását keltő Trumper elárulva érzi magát Florence által, ami miatt a sakkra sem tud összpontosítani, és ez a világbajnoki címének elvesztéséhez vezet.

Az amerikai vereségét újabb szenzáció követi: a szovjet világbajnok menekült státuszt kér Angliában, és új támogatóra és társa lel Florence személyében. A férfi országok, pártpolitika és az érzelmek hálójában vergődik, amikor úgy dönt, hogy a nyugatot választja, időlegesen hátrahagyva két gyerekét és feleségét.





A második felvonás Bangkokban találja a szereplőket, egy év múlva. Anatolynak itt kell megvédenie bajnoki címét volt szekundánsa, Vigand ellen. A játék azonban még nagyobb léptéket vesz, amikor még inkább politikai és hatalmi csatározás színterévé válik. 
A szovjetek érdeke azt kívánja, hogy Anatoly veszítse el a címét, és térjen haza. Ennek érdekében kétfrontos támadásba kezdenek. Bangokba viszik  a férfi feleségét, Szvetlanát (Kecskés Tímea), és az amerikaiaknak - jóbaráti gesztusként - elárulják, hogy Florence apja életben van, a szovjetek tartják fogva, de szabadon engedik, ha Florence ráveszi Anatolyt, hogy veszítse el a döntőt.




S míg a szovjetek taktikáznak, az amerikaiak sem tétlenkednek. A Global Televíziónál új tudósító lép színre, a trónfosztott bajnok, Frederick Trumper, aki még mindig attól szenved, hogy nem csak a címét, hanem Florence-t is elvesztette, köszönhetően temperamentumának, énközpontúságának és az álarcnak, amit még gyerekként vett magára. 





A világbajnoki döntő 5:5-re áll, és a hatalmi harc is eldöntetlen. Anatoly sem a meccset, sem az elveit nem akarja feladni. Úgy akar győzni, hogy szabad maradjon, sakkozhasson, ő legyen a bajnok, és a szabadsága fejében vissza tudja adni Florence-nak az apját. De a kérdés az, hogy lehet-e minden fronton nyerni, vagy van, amit végül fel kell adni? És mi van, ha ez pont a szerelem?





Anatoly megvédi a címét, de úgy tűnik, minden mást elveszít. De mi is az, ami a legtöbbet jelenti számára az életben?

Talán egy ember van, akit az egész csatározásban nem befolyásol senki, az ő álláspontja nem változik: az ő szemében minden fekete vagy fehér, ahogy a ruhája is, és akinek a sakk jelenti a legtöbbet, az a minden, hiszen maga a sakk nagyobb, mint a játékosok ... álljanak akár a sakktábla két ellentétes térfelén vagy valamelyik nagyhatalom szolgálatában. Ő a Bíró (Kis Ernő Zsolt) ...





Szenvedély, hatalom, árulás, szerelem ... mindez lenyűgöző zenei köntösben. A darab zeneisége egyedülálló. A szóló dalokon és duetteken túl az ember nem tud kikerülni a kórus mindent elsöprő erejének hatása alól. És ez működik nagyban, mint a Royal Albert Hall, és működik "kicsiben" is, mint a Magyar Színház. Aki még nem látta, és el tud vonatkoztatni attól, hogy nem egy folyton változó díszlettel körülvett, hanem egy lecsupaszított előadást fog látni, mindenképpen nézze meg, szerintem nem fogja megbánni. 
Mindenképpen ajánlom a Royal Albert Hallban rögzített Chess in Concert 2008 dvd verziót, és ajánlom a Magyar Színházban futó darabot, élőben, ha még fogják játszani.





A darabon túl essen szó a szombati előadás szereplőiről is, és a helyszínről. Kezdem az utóbbival. 

A Magyar Színház, nekem, a külső szemlélőnek, úgy tűnik, hogy sajnos nem igen változik, külsejét, felszereltségét tekintve legalábbis nem valószínű, hogy az utóbbi egy-két évtizedben felújításon esett volna át. Nem tisztem a gazdasági helyzettel foglalkozni, nem is teszem, így inkább azt mondom, hogy sajnálom, hogy a Sakk nem patinásabb, előkelőbb környezetben kerül bemutatásra. 
A színház gazdasági helyzetét nem firtatom, a magaméra viszont nagyon is odafigyelek, ezért azt kell mondanom, hogy a 7900,- forintos jegyár sok. Még az első sorba is, sőt, főként az első sorba! Annak is a jobb oldalát tekintve, mivel a színpad magas, sőt, a sakktábla miatt egy része meg is van emelve. Ez mind azt eredményezi, hogy az ember kitöri a nyakát a két órányi felfelé bámulás során, belát a színpadon álló hölgyek rövid szoknyája alá, viszont a színpadot nem képes belátni, miként azt sem, miért nem olcsóbbak a jegyek elől? És sajnálni fogja, hogy miért nem - például - az ötödik sor közepére vett jegyet a barátnője? Nyilván azért, mert ő maga sem volt tisztában a viszonyokkal, és nem is hibáztatható ezért, és nem neki kellett volna tőlem elnézést kérnie a rossz helyért. Vannak színházak, ahol a jegyárusító oldalakon közlik, hogy a színpad egy része nem látható be rendesen, és ezért olcsóbbak is ezek a jegyek ...

Szerencsére maga az előadás kárpótolt a külső körülményekért. A szólisták hangja a helyén volt, jól szóltak, kisebb pontatlanságokat nem számítva, bár összességében nem éreztem, hogy túllépték volna azt a határt, amitől az embernél bekövetkezik a HŰHA érzés. Talán ludas vagyok ebben én magam is a 2008-as londoni verzió iránti elfogultságom miatt. Mint ahogy biztos vagyok abban is, hogy sokan a londoni előadással kapcsolatban éreznek úgy, hogy számukra nem éri el az ősbemutató minőségét. De amondó vagyok, hogy addig jó a közönségnek, amíg van mit összehasonlítania, és van lehetősége új és új élményeket szerezni!   
A kórus szépen, összehangoltan szólt, lúdbőrt keltett az ereje, bár ez az erő néha kissé elnyomta a szólistákat. A zenekar jól végezte a dolgát, de egy nagy bánatom van: az a gyönyörű hárfa! Az nagyon hiányzott! 
A csapattagokat, riportereket, diplomatákat alakító énekesek tetszettek, üde színfoltot nyújtottak mindig újabb és újabb szerepükben.
A  táncosok, főként a sakkjátszmák eltáncolása során szépek-jók voltak, sajnálom, hogy pont a világot jelentő deszkák, vagyis a színpad egy része takarta ki őket néha a nézők egy része elől.

Azzal indítottam, hogy koncertverzióról beszélünk, eszköztelen játékról, ahol a színészek hangján és mimikáján van a hangsúly. Szombat délután nekem a mimika nem mindig működött, mert például Florence hatalmasra tárt szemekkel nézett a világba, ha mérges volt, vagy akár csalódott, akár szomorú. Mint ahogy Anatoly ugyanúgy mozgatta az állkapcsát, ha ideges volt, vagy frusztrált, netán gondolkodott. Azért ennél egy picit többre vágytam, mert játékosság nélkül nem lesz igazán kerek az előadás, koncertverzió ide, díszlethiány oda. Volt, akinél a színészi játék és a hang egyaránt jó volt, például a Trumpert alakító Szemenyei János esetében. Bár ő olyan szinten ellenszenvessé formálta a karaktert, hogy a Pity the Child/Szegény kissrác című szólójának mondanivalója ellenére sem tudtam egy percig sem részvétet érezni iránta.
És volt, amikor úgy éreztem, hogy az ének az erősebb, például Molokov (Molnár Erik) basszusa meggyőzőbb volt, mint a szerepformálása. 

Ha az összképet tekintem, akkor azt mondhatom, hogy jó előadáshoz volt szerencsém, köszönet érte a művészeknek, és remélem, hogy a darabot ismét színpadra tudják állítani nagyobb keretek között.

2015. október 21., szerda

Király Viktor az amerikai The Voice-ban - Viktor Király in The Voice, USA


Mit mondhatnék? Viktor büszke lehet a tehetségére, Magyarország pedig legyen büszke rá :) Így tovább, Viktor, hajrá!

*

What can I say? Viktor should be proud of his talent, and Hungary has to be proud of him :) Keep it going, Viktor, go for it!