Már általános iskolás korában megismeri minden magyar a nemzet első keresztény királyának, Géza fejedelem fiának, Istvánnak a történetét. Ő volt az, aki a nyugati világ, az egyistenhit felé vezette a népet, aki révén a magyarok szakítottak a patriarchális társadalomra jellemző trónutódlási renddel, mikor is nem a család korban következő férfi tagja örökölte a trónt, hanem az elhunyt uralkodó elsőszülött fia. De ez, mint ahogy más országban, úgy nálunk sem ment vér és áldozatok nélkül.
Ha végigtekintünk a történelmen, legyen az magyar vagy egyetemes, akkor azt látjuk, hogy hosszú távon mindig az győz, akinek több embere, több pénze, nagyobb befolyása, nagyobb hangja, vagyis nagyobb ereje van. Az lesz a rend, ami ezt az erőt szolgálja. És majd a vezető, legyen az választott vagy utódlás során kijelölt, eldönti, hogy ez az erő milyen irányba megy, és a nép csak remélheti, hogy ez az irány jó.
Sokan mondják, hogy ha Géza után nem István lett volna a király, hanem Koppány jut hatalomra, akkor mi, magyarok, már sehol sem lennénk. Beolvasztott volna minket valamelyik másik nép, és eltűntünk volna a színről. Mások viszont ellenkezőleg vélekednek, szerintük nem lehetünk biztosak abban, hogy csak a nyugati nyitás lehetett az egyetlen helyes lépés, hiszen keleti hatalmak is léteztek.
Mi is történt 997-ben? Szeniorátus harcolt a primogenitúra ellen. A nemzeti tradíciók a nyugati nyitás ellen. A függetlenség a közösségi lét ellen. A pogányság a kereszténység ellen. Sámán a pap ellen. Magyar az idegen hatalmak ellen...magyar a magyar ellen...Régi az új ellen. Koppány István ellen.
Mi történt 1983-ban? Ugyanezek a harcok zajlottak le a Városligetben, a Királydombon, a zene nyelvén elmesélve. Történt egy ősbemutató, megszületett az István, a király rockopera, amiért örök hálával tartozunk a zeneszerzőnek, Szörényi Leventének, és a szövegírónak, Bródy Jánosnak, az Illés zenekar két legendás tagjának. A színészeknek, táncosoknak, akik életre keltették a művet, és azoknak a rockzenei nagyságoknak, akik a hangjukkal felejthetetlenné tették a zenére álmodott karaktereket: Varga Miklós (István), Vikidál Gyula (Koppány), Deák Bill Gyula (Torda), Nagy Feró (Laborc).
A sikertörténet természetesen nem állt meg, és több emlékezetes újradolgozást követően az ország egyik vezető zenei teátruma, a Budapesti Operettszínház bejelentette 2018/2019-es évadát, benne az István, a király rockoperával, a szerzőpárossal közös munka gyümölcseként. Azt is bejelentették, hogy a darabot először augusztusban, Baján, szabadtéren mutatják be, majd szeptembertől a kőszínházba költözik a produkció.
A mű 35 éves történetében először női rendezőre bízták a művet, a fiatal Székely Krisztára, aki több színházban bizonyította már lendületes, értő és érző, ugyanakkor bátran, de nem vakmerően kísérletező látásmódját, így az Operettszínházban is, a Kékszakáll modern változatával.
A darab, a helyszín és a rendező adott volt, a közönséget érdeklő, talán legégetőbb kérdés pedig egyértelműen az volt, hogy kik fognak játszani a darabban?
Ki lép a Varga-Vikidál-Deák Bill triumvirátus nyomdokaiba, vagyis ki lesz István, Koppány és Torda?
A találgatások beindultak, a színház közönségéből természetesen mindenki a saját kedvenceit látta volna szívesen ezekben a szerepekben. Sokan találgatták, hogy vajon a musicaleknek 2014-ben hátat fordító Dolhai Attila vajon benne lesz-e a darabban, hiszen a hangi adottságai alapján tökéletes István lehetne, persze, ha vállalná, és persze, ha a színház is úgy gondolja... Azonban kiderült, hogy Székely Kriszta korhű szereposztást akar felállítani, ami egyértelművé tette, hogy Dolhai Attila nem lesz István, aki 22 éves volt, amikor fejedelemmé választották, Attila pedig már betöltötte a 41. évét. Innen már nem volt nehéz kitalálni, hogy ki lehet István.
A rendező a színház két fiatal, már több főszerepben bizonyított sztárjára, Kocsis Dénesre és Veréb Tamásra bízta István szerepét, akik fiatalságuk okán hűen tudják majd visszaadni az általa elképzelt karaktert: az ifjú, apját gyászoló, az ország vezetésének terhétől megriadt, ám az örökségét tovább vinni akaró nemest, aki még befolyásolható, amikor belecsöppen a családi királydrámába. Én a magam részéről Cseh Dávidot láttam-hallottam volna nagyon szívesen a szerepben Kocsis Dénes mellett, de az egyéni preferenciák mellékesek.
Fény derült Koppány kilétére is, amikor bejelentették, hogy Dolhai Attila ezzel a karakterrel tér vissza négy év után az operettek világából a musicalekhez, sokak nagy örömére. Én magam a találgatások idején úgy gondoltam, hogy akár Istvánt, akár Koppányt bíznák rá, bármelyik telitalálat lenne, hiszen hangilag mindkét szerep illik Attilához, színészileg pedig bármelyiket meg tudja oldani, ebből a szempontból vizsgálva volt már nehezebb szerepe több is. Az is megfordult a fejemben, hogy ha igazi ütős, szilaj, jó kis betyáros visszatérést akarunk, akkor az már legyen pogány... így én, előzetesen, Koppányra szavaztam, és bejött.
Természetesen Koppány is kettőzve van, a második szereposztásban nem más fogja alakítani a vezért, mint Feke Pál. Igen, az a Feke Pál, aki több rendezésben énekelte már Istvánt. Mindenképpen érdekes, ugyanakkor jó választás, hiszen itt is remek hangról beszélhetünk, és érdekes kihívás lehet ugyanabban a darabban egy másik karakter bőrébe bújni.
Az én előzetes nézői-hallgatói véleményem szerint, ismerve a négy művész hangi és színészi adottságait, az első szereposztásban egy csúcsra járatott, éles, erőteljes, penge kettőst láthatunk majd, míg a második egy picit árnyaltabb, kissé fátyolosabb, esendőbb duó lehet...
Torda karakterét Deák Bill Gyula tette kultikussá. A nagy kérdés itt is adott volt, ki lehet a megfelelő hangi adottságokkal rendelkező utód? Nekem egyetlen ember jutott eszembe a színházból:
Szomor György. És lőn! Ő az a hang a színházban, akit véleményem szerint többet kellene foglalkoztatni, és az az ember, aki A Notre Dame-i toronyőrben Frollóként - megint csak saját véleményemet megfogalmazva - messze túlszárnyalta a színház nagy intrikus sztárját, Szabó P. Szilvesztert hangi adottságainak, egyben játékának is köszönhetően, legyen szó prózáról vagy énekről. A második szereposztásban
György-Rózsa Sándor kapta Torda szerepét, amit kissé szkeptikusan fogadtam, de véleményt, főként a kevesebb saját tapasztalatom miatt, előzetesen nem alkotok.
A három nagy szerep sorsa tehát eldőlt, a karakterek szerintem jó kezekbe kerültek, így izgalommal vártam az előadást.
Imádom az István a királyt, mondhatni gyerekkorom óta. Élőben nem láttam a királydombi előadást, hiszen még kisgyerek voltam akkor, viszont a zenéjét, kivétel nélkül minden dalt, kívülről fújom a mai napig. Az eredeti hangok fantasztikusak voltak, megismételhetetlenek. DE... Itt meg is állok pár gondolat erejéig. A 35 évvel ezelőtti előadás egyedi, legendás. Legendás énekesekkel. Imádjuk, tiszteljük az alkotókat, az énekeseket, akik hangjukat adták a rockoperához. Ahhoz, hogy élvezni tudjuk az ősbemutatón kívüli előadásokat és az ősbemutató sztárjain kívül elfogadjunk más művészeket a szerepben, ki kell húzni a fejünket a homokból. Nyitottnak kell lennünk, el kell engedni azokat a gondolatokat, hogy "sosem lehet olyan, mint az eredeti". Nem, tényleg nem lehet olyan, mint a 35 évvel ezelőtti, hiszen csak a zene és a szöveg ugyanaz. A rendezés, a díszletek, a jelmezek és a színészek mások. Akik ugyanúgy beleteszik szívüket-lelküket az előadásba, mint nagy elődeik. Akik csodás hanggal, nagyszerű egyéniséggel és saját látásmóddal állnak hozzá a "színházcsináláshoz". 2018-ban új István, a király születik, ami nem leutánozni, hanem új életre akarja kelteni a rockoperát. Az első perctől elutasítottam az olyan hangokat, amik azt mondták, hogy "engem nem érdekel, mert úgysem lesz jó, és különben is csak Varga-Vikidál-Deák Bill az igazi hangok". Badarság, hiszen a potenciális néző egy potenciálisan pozitív élménytől foszthatja meg saját magát. És szintén nagyszerű, élőben éneklő hangoktól, és nem mellékesen színészi játéktól is, amire az ősbemutató - véleményem szerint - nem fektetett hangsúlyt, mindent a zene és a három hang vitt el.
Ilyen előzmények után már csak meg kellett várni, hogy eljöjjön augusztus 24., péntek 20 óra 30 perc, ami eljött, gyorsabban, mint ahogy az ember gondolta volna.
Baja városa a Szentháromság térről a Petőfi-szigetre költöztette idén a hatalmas színpadot és a nézőteret, vagyis az épületek gyűrűjéből a zöldbe.
A reflektorok közönség felé irányított fénye miatt a díszletet nem lehetett kivenni, annyi látszott biztosan, hogy a színpad bal oldalán egy magas rámpa van, aminek rendeltetése egészen biztosan kiderül az előadás során.
A közönség elhelyezkedett, a műsorközlő bemutatta a karaktereket és megformálóikat, majd kihunytak a fények, és megszólalt a zene...
Még most is mosolygok, ha visszagondolok a reakciókra. Ugyanis komolyzene töltötte be a teret, a közönség soraiból pedig értetlenkedő mormogás hallatszott: "mi ez, mi nem operára jöttünk, kezdjék már el, minek húzzák az időt!".
Gondoljunk csak bele, hogy rockoperát nézünk! Az operának van prelude-je... Ha valaki megnézi az ősbemutatót, akkor ugyanazzal a dallammal fog találkozni a videón, mint amivel Baján találkozott: Beethoven István király nyitány Op. l17. Ami fantasztikus mű, és ami még fantasztikusabb benne, az az, ahogyan a zenészek megmutatják, hogyan csaphat át az opera rockoperába, amikor a klasszikus zenét hirtelen rockzenére jellemző hangszerek kezdik játszani, a gitár és a dob veszik át a szerepet... Csodás átvezetés, már itt lúdbőrzik az ember, ha hagyja, hogy magával ragadja a zene...
Majd természetesen elkezdődik maga a darab a Te kit választanál? című dallal.
Röviden a történetről: Géza fejedelem fia, a keresztény vallást választó István megházasodik, Gizellát, a bajor herceg lányát veszi feleségül. Az országba idegenek érkeznek, új vallást hozva magukkal, ami új világrendet jelent. Amikor Géza meghal, a temetésén máris megmutatkozik az új és a régi rend közötti ellentét: István és bajor befolyású udvartartása, élükön István anyjával, Sarolttal, a fejedelem fiát ismerik el törvényes utódnak a primogenitúra alapján, Koppány vezér azonban a szeniorátus elve szerint, mint a fejedelem családjának legidősebb, legerősebb férfitagja, magának követeli a trónt. István szembeszáll vele, emlékezteti, hogy elfogadta Géza akaratát ("Ősi jogról lemondtál az én javamra"), Koppány azonban figyelmezteti a fiatal herceget, hogy készen áll átvenni az uralmat, mert a népe őt támogatja ("Tízezer fegyveres választ meg engem, ha kell").
Talpnyaló uracsok, elégedetlen pogány hívek keresik a két fél kegyeit, Koppány pedig házassági ajánlatot tesz Géza özvegyének, Saroltnak, aki megöleti a küldönc Laborcot. Réka, Koppány lánya, apja iránti gyermeki szeretete és az új vallás - és vele István - iránti vonzódása között őrlődve próbálja békíteni a feleket, de hiába. Eközben Gizella, az újdonsült feleség férjét hiányolja, aki hitvesi kötelességét is hanyagolja a gondjai miatt. Miután Istvánt fejedelemmé választják, Koppány kéri a sámánt, Tordát, hogy jövendölje meg a sorsukat, aki meg is teszi ("Koppány, ha Istvánt legyőzöd, nem pusztulnak a hősök, hatalmas nagy lesz itt a nép"). István felkeresi Koppányt, felajánlja neki a trónt, ha megteszi, amit a nemzet érdekében szükségesnek tart a fennmaradáshoz ("Koppány vezér, ne hidd, hogy én nem szeretlek, tiéd a trón, ha vállalod, mit meg kell tenned"). Koppány viszont nem fogadja el ("Késő most már mindezt újra átgondolni, elkésett a békevágy, késő most már mindent újraértelmezni, kényszerpályán a világ").
A harcban István és idegen zsoldosai megsemmisítő vereséget mérnek Koppányra. A csata romjai fölött anyja tanácsa szerint osztogatásba kezd a fejedelem, szétosztja legyőzött vetélytársa vagyonát a talpnyalói, a katonái és az egyház között. Réka, Koppány lánya könyörög apja testéért, hogy eltemethesse, de Sarolt elkergeti a lányt és felnégyelteti Koppányt ("Koppány testét felnégyeljük, várainkra tűzzük fel! Ez legyen a lázadóknak mindörökké intő jel")
A győzelmet István királlyá koronázásával teszik teljessé.
Az alkotók kortalanná varázsolták az előadást, a régi és az új, a tűz és a mesterséges fények, a szőrmebunda és a modern katonai egyenruha jól megfér egymás mellett, mint ahogy a szárnyas angyal és a szarvasbikafejű istenség szobra is. A díszlet monumentális, ám a kortalanságot jól ábrázolóan kicsit minimál stílusú, ami Cseh Renátó munkáját dicséri. A jelmezeket Pattantyús Dóra álmodta meg, ami révén István és udvartartása képviselik a modern stílust, Koppány pedig a hagyományosabbat, puritánabbat. Ugyanakkor Istvánt és embereit a fekete, szürke és kékes árnyalatok jellemzik, amik kissé semleges színek, belesimulnak a nagy tömegbe, értem ez alatt a népek, országok egységesítését, míg Koppánynál több kirívó szín jelentkezik, példának okáért a vörös árnyalata, míg az érte harcoló nép szürke színt visel, talán azt szimbolizálva, hogy a tömeg végül is mindig arctalan. Istvánnál modern bútorok jelennek meg, ülőgarnitúra, üveges szekrény, üvegpoharak, mesterséges világítás, ami keresztet formáz, és a papok jelenléte szinte állandó, mint ahogy a bajoroké is. Koppány udvarát kövek szimbolizálják, a tűz uralkodik, papok helyett a sámán, Torda és a Földanya jövendöl. A pogány istenségek imádatát szőrmével borított gólyalábasok ábrázolják, ugyanakkor a vadságot, kissé ellentmondásosan, motoros kaszkadőrök illusztrálták a második felvonás elején.
A zene fantasztikusan szólalt meg, az embert a hideg rázta, majd a mellkasában dübörgött a "Veni Lumen Cordium! Veni Sancte Spiritus! Töltsd el szívünk fényesség! Töltsd el szívünk szentlélek!" Makláry László zenei vezető és Szabó Mónika karigazgató, valamint a zenekar és énekkar felé jár a köszönet mindezért, illetve a hangmérnököknek (bár a második felvonás elején az a pár másodperces néma csönd Koppány dala közben...khm...). Ugyanakkor a szöveg érthetősége szintén plusz pontot érdemel, az ősbemutató anyagától eltérően itt minden szó érthető volt a szólisták és a kórus esetében is.
Bodor Johanna és Lénárt Gábor koreográfiája keltette életre a tömegjeleneteket a tánckar, a Pesti Broadway Stúdió és a bajai fiatalok előadásában, kiegészülve a gólyalábasokkal, tűzzsonglőrökkel, motorosokkal és egy kis harcművészettel (brazil capoeira) fűszerezve.
És jöjjenek azok, akik a darabot, a karaktereket életre keltették 2018. augusztus 24-én, Baján!
Koppány három asszonya, Boglárka, Picur és Enikő: Bódi Barbara, Faragó Alexandra, Szendi Szilvi
Az ő szerepük a legkisebb, és még csak nem is sikeres, hiszen nem tudják elterelni Koppány figyelmét annyira, hogy ne induljon háborúba. A szerepek kicsik, Koppány hangja és kisugárzása mellett esélyük sem volt a hölgyeknek.
Bese, Solt és Sur: Mészáros Árpád Zsolt, Kiss Zoltán, Szabó P. Szilveszter
A három gyarló, a hadakozó felek között ide-oda sodródó, koncra váró nagyúr a csatát természetesen megúszta, hiszen a harcokban elbújtak, az osztásnál tolongtak egymás előtt. Az alkotói szándék szerint tragikomikus a jelenlétük, viccesek is voltak, egyben szánalmasak, az emberben minden felbukkanásukkor megszólalt a kisördög, hogy "Na, ezek már megint itt vannak". Az Operettszínház két alapembere, Mészáros Árpád Zsolt, MÁZS és Szabó P. Szilveszter sokak szerint Koppány vagy Torda szerepére voltak hivatottak, de az én fejemben és fülemben nem állt volna össze a kép velük, de az biztos, hogy a rengeteg nagy főszereppel a hátuk mögött ez csak laza ujjgyakorlat volt a számukra.
Vecellin lovag: Gömöri András Máté
Máté színészi képességét ezzel a szereppel nagyon nem tudta kiaknázni (az Ének az esőben főszerepében egészen biztosan jobban tud lubickolni), Gizellával közös duettjén kívül számottevő jelenete nincs, talán csak Laborc kivégzése. Idegen származását enyhe akcentussal ábrázolta, ami találó.
Gizella: Maross Bernadett
Nem ismerem őt, de hiteles volt idegen országba kiházasított bajor hercegkisasszonyként, majd unatkozó feleségként.
Laborc, a Koppányhoz hű lázadó: Kerényi Miklós Máté
Sok szerepben láthatta őt a közönség, főként operettben táncoskomikusként, de musicalekben is (Rómeó és Júlia, Szentivánéji álom, Miss Saigon, Ghost), akár főszerepben. Egy még biztosan nem volt: rockervérű pogány lázadó. 35 évvel ezelőtt egy vérbeli rocker rosszfiúra, Nagy Feróra bízták ezt a karaktert. Máté küllemében talán idézte Ferót, de nem utánozta le az ő gesztusait, a karaktert magára formálva hőbörgött az új istenség ellen, és csábította Saroltot, hogy fogadja el Koppány ajánlatát.
Asztrik apát: Homonnay Zsolt
Az ő esetében sem beszélhetünk az eredeti előadó utánzásáról, hiszen ő nem csak énekelt, hanem játszott is, mégpedig oly módon, ami jól mutatta azt a kettősséget, ami a vallást, az egyházat sajnos jellemzi: a tiszta szándék mellett az elvakultságot és a kapzsiságot. Sokszor kifürkészhetetlen arccal, máskor marconán, néha ijesztően jelenítette meg a karaktert, kopaszon, modern, mégis időtlen reverendában.
Réka, Koppány lánya: Gubik Petra
Petra hiteles volt az apja iránti szeretet és az új vallás iránti elköteleződés között vívódó lányként. Szeretem a hangját, erős, tiszta, ugyanakkor lágy, esendő, és a játéka is ehhez igazodik, ami engem meggyőzött az Operettszínházban az Elfújta a szél Scarlettjeként, illetve a Dorian Gray Sybiljeként is.
Sarolt: Polyák Lilla
Hálás szerep, egyben hálátlan is. Hálás, mert erős karakter, aki nem inog meg, végig egy utat lát maga előtt, ugyanakkor hálátlan, mert cseppet sem szimpatikus. Véreskezű amazon, aki nem ismer kegyelmet vagy megbocsátást, kemény kézzel manipulálja a fiát, nem engedi letérni a kijelölt, helyesnek vélt útról. Az ember óhatatlanul elgondolkodik, hogy ki uralkodott valójában a kezdet kezdetén, ő vagy István? Lilla kiválóan hozta a karaktert, kegyetlen volt, számító, minden, csak nem szimpatikus, az embernek néha kedve lett volna lekeverni Saroltnak egy pofont. Bravó!
Torda: Szomor György
Ahogy írtam már korábban, nagyon szeretem a hangját, és nem csak az énekhangjáról beszélek, hiszen a beszédhangja is elképesztő hatást tud kiváltani az emberből, annyira kellemes az orgánuma. Lúdbőr effektus! Ő volt, akit el tudtam előzetesen képzelni a társulatból a sámán szerepében hangi adottságait tekintve, illetve talán még Dolhai Attilát, de nem tenor hangra íródott a szerep, és ő más karaktert játszik, így már sosem tudjuk meg, milyen lett volna. Egy biztos: így fantasztikus volt! Csodálatos sámán született, annyi erőt vitt bele az éneklésbe, amennyi kellett, az ember lélegzetvisszafojtva hallgatta a jövendölését. Attilával dinamikus duót alkottak, lehengerlőek voltak együtt. Bravó, bravó!
Koppány: Dolhai Attila
Attila négy év után tér vissza abba a világba, ami a sajátja volt, amiben a musical hercegének nevezték. Ő volt mindig a hősszerelmes, a szerelméért, az igazáért küzdő jófiú, de aki az esetek többségében nem maradt életben a darab végén...hacsak nem ő maga volt a Halál (lásd: Elisabeth). Amikor elengedte a musicalt, azt mondta, hogy tanulni akar, képezni a hangját, esetleg kipróbálni magát az operettek mellett az opera világában is, de végül visszatért egy hosszabb, hangkonzerváló tanulási folyamat után, ami, ahogy nyilatkozta, meghosszabbíthatja énekesi pályafutását. Mi, akik nem műveljük az énekesek szakmáját, nem ítélhetjük meg döntésének helyességét, nem tudhatjuk, ténylegesen mi motiválta a váltásra és most a visszatérésre. Én támogattam akkor, és megnéztem minden operettben a négy év alatt, amiben játszott, és szerettem. (Ugyanakkor, úgy gondolom, nem is volt olyan musical bemutató a színházban, ami nagy szerepet kínálhatott volna számára). És támogatom most is, hogy visszatér ehhez a műfajhoz is, mert ebben is szeretem. Én nyertesnek érzem magam.
Koppány szerepe nem hősszerelmes, nem Attila megszokott zsánere. Az ő Koppánya sokkal inkább tragikus hős. A hagyományok embere, a csalódott fejedelem-aspiráns, egy vezető, aki a régi úton képzeli el a nép sorsát. Egy olyan ember, aki vállalta az új vallást, de a szolgaságot nem ("Bizánc jelét magamra vettem, csak az volt a cél, hogy szabadságunk megőrizzem"). Nem saját vérével, a fiatal Istvánnal van gondja, hanem azzal, amit képvisel. Mindaz az erő, energia, karizma, ami egy hiteles Koppányhoz kell, ott van Attilában, és meg is mutatta, hogy le is tud csapni vele. És megmutatta azt is, hogy milyen sokk volt Koppány és hívei számára István idegenek által támogatott erejével szembesülni. Az ő Koppánya nem gonosz, hőzöngő barbár, hanem az elveihez, a tradíciókhoz hű vezér, egy letűnt kor tragikus hőse.
Attila fizikálisan is készült a szerepre, szakállt növesztett, kigyúrta magát. Az volt az érzésem, hogy ennek a Koppánynak ez az István tényleg csak a támogatói segítségével tud ellenállni. Ellentmondást nem tűrő alakítást nyújtott, a hangja szárnyalt, vele együtt. A közönség is így gondolta, sőt, mintha inkább Koppány oldalán állt volna, legalábbis az ovációból még nagyobb jutott neki, mint Istvánnak, pedig ő is kapott belőle rendesen. Bravó a visszatérésért és bravó, bravó Koppányért!
István: Kocsis Dénes
Fiatalként, de már messze nem kezdőként, számos főszereppel és címszereppel a háta mögött igazi szerepálom lehet a magyarok első királyának megformálása. Varga Miklós után elénekelni viszont nem lehet könnyű, tekintettel az elvárásokra. És nem lehet könnyű egy visszatért nagy előddel szembeszállni a színpadon, azzal az előddel, aki nem is olyan régen uralta a színházban a musicalek világát, és akinek utódjaként tartják Dénest számon. Mit csinálhat ilyenkor az ember? Azt, amit Dénes. Saját magára koncentrál, saját képére formálja a karaktert a rendező keze alatt és nem törődik a külvilággal.
Dénes hangilag alkalmas István eléneklésére, és színészileg alkalmas megformálni a karaktert. És be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, mert eljátszotta, nem csak elénekelte Istvánt. Színpadra vitte a Székely Kriszta rendező által felvázolt koncepciót, miszerint itt egy családi drámáról van szó, benne egy középpontba került fiatal ember tragédiájáról. Ez az István esendő, kétségekkel telt, az új és a régi rend mezsgyéjén vívódó, a régi és az új családi kötelék között választani kényszerülő ember. Mind hangban, mind testbeszédben jól ábrázolta mindezt Dénes, pedig nem volt könnyű dolga a mindig kíméletlen közönséget kiszolgálni, és olyan előd után, mint Varga, illetve olyan pályatárs mellett-ellen, mint Dolhai Attila, címszerepet játszani, több ezer ember előtt. Bravó, bravó!
A darab végén nem maradhatott el a tűzijáték, és a Himnusz sem, amit zenei kíséret nélkül énekeltek el a művészek, a közönséggel.
Az alkotók kitettek magukért, új színt hoztak a darabba. Megmutatták, hogy többféle aspektusból lehet szemlélni a történelmünket, és magát az előadást is. Hogy nem fekete vagy fehér az, ami történt, hogy nem a jó és a gonosz csatájáról volt szó, hanem a tradíciókról és a haladásról. Megmutatták, hogy a jó is lehet kemény, a rossz is lehet esendő, a modern is lehet barbár (lásd a modern Istvánék akasztottak fel, vertek agyon és négyeltek fel regősöket és pogányokat, nem Koppányék).
Az éremnek mindig két oldala van, és sokszor csak nézőpont kérdése egy választás helyessége.
Fantasztikus élmény volt, amit jó lesz újra átélni, noha kisebb keretek között, a Budapesti Operettszínházban.
Egy megjegyzés a végére! Nem értek egyet azzal a női hanggal, aki a kijárat felé vonulva ezt mondta, bár a rá érkező választ nem hallottam: Kérjük vissza Vargáékat! Nem, nem kérjük vissza őket, én egészen biztosan nem. Imádom az ős-szereposztást hallgatni, de pontosan ugyanennyire imádtam az Operettszínház sztárjainak előadását is, és nem csak hallgatni, hanem átérezni, amit ők nem csak a hangjukkal, hanem a játékukkal is közvetítettek. Ahogy saját képükre és hangjukra formálták a karaktereket, ahogy maivá tették.
Éljen István, a király, 2018-ban is és még tovább, új köntösben is!
