2020. október 24., szombat

Izgass fel! Egy thriller musical búcsúelőadása

 

1958-at írunk. Nathan 34 éve tölti életfogytig, plusz 99 évig tartó börtönbüntetését. Az 5. kegyelmi tárgyalására érkezik. Azt mondják, az 5. az igazi. A férfi elmeséli, hogy mit tett, de a kegyelmi bizottság arra kíváncsi, hogy miért. És a néző is.

Az Izgass fel! című, háromszereplős thriller musical az idős Nathan visszaemlékezésén keresztül mutatja be az évszázad perét eredményező bűntényt, ami a halálbüntetés eltörléséhez is vezetett egy mesteri védőbeszéd alapján.  

Két 19 éves, az átlagosnál magasabb intelligenciával rendelkező, gazdag családból származó fiú kapcsolata bontakozik ki előttünk. Ez a kapcsolat azonban nem egy szokásos barátságról szól, hanem a manipulációról és a szerelemről.

Richard szereti az izgalmat. De nem az átlagos izgalomra vágyik, és ez a vágy sokkal inkább megszállottság, mintsem egészséges kíváncsiság. Hogy mire vágyik? Például arra, hogy felgyújtson egy épületet, és nézze, ahogy leég.

És mi Nathan vágya? Ő Richard-ot akarja. Szerelmes belé, isteníti. Richard viszont Nietzsche filozófiáját isteníti, és úgy találja, hogy ő és vele Nathan is emberfeletti ember, Übermensch, mivel gazdag és okos, ezért a társadalom többi tagja fölött állnak, és így bármit megtehetnek. Felgyújthatnak egy épületet, betörhetnek bárhová, és elrabolhatnak bármit, ami a kezük ügyébe kerül, mert úgy sem tudják elkapni őket. Nathan vérszerződést köt Richarddal és követi őt mindenben, segít neki, bármit tervel ki, mert hiszi, hogy ezzel ő is annyira fontos lehet a számára, mint amennyire neki fontos a fiú.

Richardot már nem elégítik ki gyújtogatások és rablások, egyre nagyobb izgalomra van szüksége, hogy bizonyíthassa a felsőbbrendűségét, sőt, a legnagyobbra: gyilkosságra. Kiterveli, hogyan raboljanak el és öljenek meg egy kisfiút, majd követeljenek váltságdíjat érte. Vagyis megalkotja a tökéletes bűntényt, amit végre is hajtanak, tudva, hogy a lebukás veszélye szinte a nullával egyenlő. De azzal nem számol, hogy Nathan elhagyja a tett helyszínén a szemüvegét, amit a rendőrség megtalál, és azzal sem, hogy rövid úton a börtönben találja magát. De ez az út minden, csak nem egyenes, és a végén kiderül, hogy talán nem is Richard az okosabb és az igazi manipulátor.

Az Izgass fel! magyarországi bemutatásának, és utolsó, 2020. október 23-i előadásának az útja sem nevezhető könnyűnek vagy egyenesnek. Annál inkább lehengerlőnek.

Stephen Dolginoff művét kisebb változtatásokkal állították színpadra, a szerző azonban nem támogatta a módosításokat, ezért csak egy évadon keresztül játszhatták a darabot a TÁP SZÍNHÁZ a BRT és a FREGOLI gondozásában. Az utolsó előadást 2020. március 16-ra hirdették meg, amit azonban a világjárvány okozta intézkedések miatt nem tarthattak meg. Kétszer tűztek ki új időpontot, míg végre sikerült megtartani a búcsúelőadást. Közben helyszínt is váltott a produkció, mert az eredetileg otthont adó Hatszín Teátrum szeptemberben határozatlan időre bezárta kapuit a kialakult vírushelyzet miatt.

Ennyi izgalom és várakozás után, és az elolvasott pozitív kritikákkal a tarsolyomban, és a Budapesti Operettszínházból már jól ismert Cseh Dávid Péter és Horváth Dániel játékában bízva ültem be pénteken a TEMI Fővárosi Művelődési Ház első sorába. Amit vártam, megkaptam. És még sokkal többet.

Van abban valami lehengerlő, amikor egy kisebb teremben, a nézőtől karnyújtásnyi, sőt, rövid centiméterekben mérhető távolságra játszanak a színészek. Bár ez esetben a játék szó talán nem is helyénvaló, mert nem Cseh Dávid Pétert láttam, hanem Richardot, nem Horváth Dánielt és Végh Pétert, hanem a fiatal és idős Nathant. Egy pszichopata manipulátort, egy szerelme tárgyát vakon követő fiút, és a szerelmét a síron túl is imádó idős férfit.

A kicsi, többfunkciós tárgyakkal ötletesen berendezett színpad és a kisebb nézőtér egyszerre volt intim, és a feldolgozott téma súlya és mondanivalója miatt világméretű. A színészek csakis egymásra és önmagukba figyelése, tökéletesen zökkenőmentes alakítása odaszögezett a székbe. Egyszerre voltam elvarázsolt és döbbent, szomorú és dühös, zavarodott és gyanakvó.

Gyűlöltem Richardot, ugyanakkor néha szinte megsajnáltam, de úgy vonzott engem is, mint Nathant, pont úgy, mint molylepkét a lámpafény, és ezért csodáltam és imádtam Cseh Dávid Pétert. Azóta sem megy ki a fejemből a pszichológiai tanulmányaim ellenére, hogy születhet-e valaki pszichopatának vagy csak a körülmények tehetik azzá. Utálhatja-e egy fiú az öccsét annyira, hogy felmerüljön benne a gondolat, hogy megölje? Lehet-e egy szülőnek kedvenc gyereke, vagy csak azért fordul a kisebb felé, mert érzi, hogy valami gond van a másikkal?  

Sajnáltam Nathant, és néha szinte gyűlöltem, és ezért viszolyogva szerettem Horváth Dánielt és Végh Pétert. Az emberi gyengeség, a jó és a rossz képességének felismerése, de saját testi-lelki vágyának alárendelése nagyon is emberi tulajdonság. Olyan sok emberi élet múlt már ezen, és emberi sors dőlt el, és sajnos ezen semmi sem fog változtatni a jelenben és a jövőben sem.

A darab műfaja thriller musical, és ahogy visszatekintek a tegnap esti előadásra, összemosódik bennem a próza és a zongorajátékkal kísért ének. A dalok tökéletesen beleilleszkedtek a darabba, nem rántották ki belőle a nézőt, csak tovább növelték a feszültséget. Ha az ember nem beszél magyarul, akár azt is hihette volna, hogy Dávid szép, telt hangján épp szerelmi évődésről énekelt, nem pedig Richard tervéről, hogy öljék meg az öccsét. És mesterien használta a hangját a testvére helyett kiválasztott idegen kisfiú elcsalásához is, amikor sírig tartó élményre csábítja, megteremtve az előadás talán leghátborzongatóbb perceit.

Az előadás másfél órányi érzelmi hullámvasutazás volt. A torkomnál fogva ragadott meg, és még most is azon jár az agyam, amit láttam és hallottam. Richard, a manipuláció nagymestere, az erősebb, az okosabb, és Nathan, a hűséges, a szerető, aki a végén túltesz a mesterén és a javára fordítja a vesztett háborút, még foglalkoztatni fognak egy darabig, ebben egészen biztos vagyok. És remélem, hogy az alkotók még meglepnek minket hasonló darabokkal, Cseh Dávid Péter tovább keres és talál még hasonló kamaramusicalt, lefordítja, Pányik Tamás megrendezi, és Horváth Dániel csatlakozik hozzájuk a színpadon. Mert a kis csapatuk élén csodát teremtettek, még akkor is, ha mindehhez a lehető legfelkavaróbb témák egyikét választották.

Sajnálom, hogy nem tűzhetik többé műsorra a darabot, de örülök, hogy láthattam a búcsúelőadást. Köszönöm az élményt az alkotóknak és legfőképp a három színésznek és az őket kísérő zongoristának!

Színlap: http://www.hatszin.hu/repertoar/izgass_fel#

Izgass fel Youtube csatornája







2020. október 18., vasárnap

Dimash Kudaibergen - Qaraǵym-aı A dal és ami mögötte van - The song and the story behind it

A dalokat az érzelmek írják. A legszebb dalokat a fájdalom. 

Amikor először hallottam ezt a dalt, nem ismertem sem a szövegét, sem a mögötte álló történetet. Megérintett, egyfajta fájdalmat és szomorúságot éreztem a dallamban és Dimash hangjában, előadásában. Nem a saját fájdalmát közvetítette, hanem valaki másét, de nem tudtam, kiét, sem azt, hogy mire irányul.  

Most már tudom, miről szól a dal. Az érzéseim nem csaltak, sok érzelem van benne és sok fájdalom rejtőzik a szöveg és a dallam mögött. És 2020 júliustól még több fájdalom a dal mögött...

Megtudtam, hogy a szöveg Shomishpay Sariev verse, aki kb. 25 évvel ezelőtt írta a házasság előtt álló lányának. Az apa a felett érzett fájdalmáról szól, hogy az ő féltett kincse többé nem vele, hanem a férjével és annak családjával él majd. Sariev megkérte a barátját, a nagyszerű zeneszerzőt, Kenes Duisekeevet, hogy írjon zenét a verséhez, és ő megtette. A szöveg ezzel a gyönyörű, megkapó dallammal új jelentést is kapott Duisekeev keze alatt, aki beleírta saját, nővére elvesztése felett érzett, nem múló gyászát. A lány sosem ment férjhez, mert nagyon korán, 19 évesen meghalt, majd 2 év múlva az édesapja is követte őt az örökkévalóságba.  

Duisekeev Dimash professzora volt. 2016-ban odaadta a fiatal énekesnek a dalt, amikor az elmondta neki, hogy szeretné elénekelni. Azt mondják, hogy Duisekeev először kicsit szkeptikus volt, de megindította és büszkévé tette Dimash előadása, mert fiatal kora ellenére át tudta adni a dal jelentését.  

Dimash Fanclub Deutschland

2020-at írunk. A világ sokat változott az utóbbi 4 évben, különösen ebben az évben a világjárvány miatt. Dimash pedig világhírű énekes immár 2017-től, és nagyon sokat fejlődött, pedig már 2016-ban is nagyszerű volt a vokális adottságaival. De mára nem csak az énektudása, hanem a színpadi jelenléte is csodás, nem csak át tudja adni egy dal jelentését, hanem eggyé válik vele.  

Amikor tegnap újra hallottam a dalt a mai Dimash-tól, még mindig nem volt ismert előttem sem a szöveg, sem a háttere, de azt éreztem, hogy valami megváltozott. Annyira benne volt a dalban és a saját világában, hogy tudtam, valami személyes dolognak kell lennie a háttérben. Most nem valaki más fájdalmáról énekelt, hanem a sajátjáról, de nem tudtam, hogy mi vagy ki lehet mögötte. 

De most már tudom. Emlékeztem, hogy idén nyáron Dimash két idős mentora is meghalt. Az egyikük Kenes Duisekeev volt. Vagyis a fájdalom, amit Dimash előadásában tegnap  este észrevettem, a néhai professzorának szólt. 

Kegyetlen, de gyönyörű világban élünk. A veszteség kíméletlensége gyönyörű dalokat tud teremteni és még gyönyörűbb előadásokat, amikor az énekes eggyé válik a dallal, és az érzései a belső ereje által megérintik és megrázzák a közönség lelkét. És az előadó érzelmein, közvetlenül rajta keresztül fogjuk érezni a dal mondanivalóját, ami fájdalmas. Hiszen mindannyian veszítettünk már el valakit, és tudjuk, hogy a jövőben el fogunk veszíteni valakit, aki nagyon kedves a számunkra. És ez nagyon fáj... 

Dimash Kudaibergen

Songs are written by emotions. The most beautiful songs are written by sorrow.

When I heard this song for the first time, I didn't know the lyrics or the story behind it. But I liked it a lot and felt something painful and sad in the melody and in the voice and performance of Dimash. He conveyed the sadness of someone else's not his, but he interpreted so well even I didn't know whose sadness was it or why this person was feeling that way. 

Now I know what this song is about. My feelings was right, there is so much emotion in it and so much sorrow behind the lyrics and the melody as well. And from this July there is even more sadness behind this song...

So I just learnt that the lyrics is a poem of Shomishpay Sariev who wrote it about 25 years ago to his daughter who was getting married. It's about a father's pain whose precious child would no longer live with him but with his husband and his family. Later Sariev asked his friend, the great composer Kenes Duisekeev to compose music for the poem and he did it. The lyrics got a new meaning with the beautiful, haunting melody under Duisekeev's hands. He wrote his own long lasting grief over the loss of his sister into the melody. His sister never got married because she died in the early age of 19 and his father followed her into the eternity after 2 years. 

Duisekeev was a professor of Dimash and he gave his song to this young man in 2016 when he said he wanted to sing it. They say Duisekeev was a little bit sceptical at first but then was very touched and proud of Dimash's performance because he could conveyed the meaning of the song despite his young age. 

Dimash Fanclub Deutschland

And now we are in 2020. The world changed a lot in the last 4 years especially this year with the pandemic. Dimash is a world famous artist now from 2017 and has developed a lot even though he was so great as far back as 2016 with his vocal ability. But now not just his singing but his stage presence is spectacular and now he can not only deliver the meaning of the song but can be one with the song. 

When I heard the song yesterday from the present-day Dimash I still didn't know about the lyrics and the background of it but I felt something changed. He was so into it and so into his own world when he sang that I just knew that it was something personal behind it. It was no longer about someone else's sorrow, it was his grief but I didn't know what or who it was about.

But now I know. I remembered that two of Dimash's old mentors died in this summer and now I know one of them was Kenes Duisekeev in July. So the grief I detected in Dimash's performance last night was for his late professor. 

We live in a cruel but beautiful world. The cruelty of our loss can create a beautiful song and even more beautiful performance when the singer becomes the song itself, and his feelings can touch and shake the soul of the audience by his inner power. And we can feel the meaning of the song through his feelings, through himselt, and it hurts. Because we all lost someone in our life and we know we will lose someone precious some day. And it hurts immensely...

Dimash Kudaibergen

2020. október 16., péntek

Dmitrij Hvorosztovszkij 58...



Ma lenne 58 éves, és lassan 3 éve, hogy nincs közöttünk. Hatalmas tehetség volt, hatalmas hanggal. Bárhol is van, boldog születésnapot, Dmitrij Hvorosztovszij!


He would be 58 years old, but he's no longer with us for almost 3 years. He was a huge talent with huge voice. 
Wherever he is now, happy birthday, Dmitri Hvorostovsky!



TV sorozat kitekintő - Emily Párizsban / Emily in Paris

 

Amikor az ember pár napos kényszerpihenőn van, hirtelen lesz szabadideje, és azon kapja magát, hogy a tévé előtt ül. Az ok megvan, de a miért-re nincs válasz, ha olyan sorozatot néz, amire kár időt pocsékolni...

Szerencsére azért nem ennyire rossz a helyzet, mert ritkán szoktam olyan dolgokra  időt és energiát pazarolni, aminek nincs értelmük, vagy esetleg később megbánhatok. De, ha mégis előfordul, akkor annak nyilván megvolt az oka, még ha esetleg nem is azonnal derül ki (vagy legalábbis ezzel áltatom magam). De mi is volt az a sorozat, amire kár volt időt pocsékolni? Úgy értem nem csak nekem, hanem  talán a készítőknek is, de, hát ők nyilván pénzt láttak benne, és számukra ez elég indok. És talán én vagyok a kakukktojás, mert mindenkinek tetszik, csak nekem nem. Ha már kakukktojás: ez az írás mindenképpen az, mert pozitív véleményeket szoktam megosztani a blogon, olyan alkotásokról írni, amik tetszettek. Sajnos ez nem mondható el ebben az esetben, de talán az én készülékemben van a hiba.

A sorozat a Netflixen futó Emily Párizsban (Emily in Paris). Darren Star neve alatt fut, aki olyan nagy sikerű, sok évadot megélt sorozatot tudhat magának a nem is olyan távoli múltból, mint a Szex és New York, még ha sokak szerint ez sem épp dicsőség, de mindenkinek megvan a maga preferált műfaja, ugye? A magam részéről én csak pár részt láttam belőle, nem is vágytam soha többre. De, térjünk vissza Emilyhez!

A történet szerint az agilis marketinges lány megfogja az Isten lábát, amikor teherbe esett főnöknője helyett a cége őt küldi Chicago-ból Párizsba egy felvásárolt ügynökséghez dolgozni. A feladata, hogy segítsen a francia kollégáknak meghonosítani az amerikai szemléletet, és a social media-t bevonni a reklámtevékenységükbe.  

Természetesen Emily csapot-papot és szerelmet boldogan hátrahagyva meg sem áll Párizsig, nem zavartatva magát azon, hogy egy szót sem beszél franciául, sem azon, hogy eddig nem volt egyetlen saját megbízása sem, mivel asszisztensként dolgozott. Azt elfogadom, hogy talán így kellene hozzáállni az élethez, nem görcsölni, hanem fejest ugrani, kérdés, hogy a körülmények mit igazolnak majd. Emily pozitív világszemléletű lány, nem lepődik meg vagy akad ki semmin és semmitől, így azt sem veszi baljós előjelnek, hogy egy többszáz éves, lift nélküli bérház legfelső emeletén, a hajdani cselédlakásban szállásolja el a menő új cége, ahol akár napokig nincs víz, mert régi a vezeték. De nem gond, a kilátás kárpótolja.

Emily minden akadályt könnyedén vesz, úgy értem KÖNNYEDÉN, széles mosollyal. Az új kollégák utálják? Nem számít! Nem kíváncsiak az ötleteire, újításaira? Rá se ránt! Gúnynevekkel illetik? Ugyan már! A szerelme nem akarja meglátogatni, inkább azt szeretné, ha végre ő menne haza? Na, nem, a romantika és a szerelem városából hazamenni? Inkább vesszen a kapcsolat, még akkor is, ha itt egy kanál vízben megfojtaná bárki, a lényeg, hogy ő imádja a munkáját, igaz, nem igen kap fogához való feladatot. Mert Emily ilyen. Amibe fog, azt egészen biztosan nagy lelkesedéssel csinálja és ugyanígy el is szúrja, de utána egyből jön a briliáns szikra, és megoldja a problémát, ami eredetileg nem is létezett. 

Ne számítson senki mélylélektani drámára, nyilván nem is ez a célja a sorozatnak, hanem a könnyed szórakoztatás. bár ehhez csupa elcsépelt klisét használ, és olyan filmekből próbál meríteni, mint például Az ördög Pradát visel, csak abban volt két karakteres női főszereplő, míg itt felépített karakterek sincsenek. Lily Collins bájosan végigmosolyogja a részeket Emilyként, sorra hódítja meg az örök romantikus francia férfiakat, a főnöknője pedig szintén nem változik, megmarad végig üres, rosszindulatú karakternek, akinek nincsenek pozitív megnyilvánulásai, csak a karikírozott beosztottai egy elejtett megjegyzéséből tudjuk, hogy aranyszíve van, de hogy ez miből következik, arról egy szót sem hallunk. 

Nem tudtam eldönteni, hogy mit akar bemutatni a sorozat, egyáltalán van-e ilyen szándéka, pedig egyhuzamban végignéztem az első évadot, mazochistaként alkalmazva a binge-watch technikát. Az első rész után még úgy gondoltam, hogy majd beindul. Aztán csak vártam, és három rész után már csakis azért néztem, mert kíváncsi voltam, hogy tényleg ennyire nem akar vagy nem tud semmit mutatni?  Tényleg nem lesz semmi fejlődés semmiben és senkiben? Amit azért megtudtam, kérdés, hogy ez pozitívan értékelhető-e bárkinek vagy akár a sorozat szemszögéből: 

  • az amerikaiak azért élnek, hogy dolgozzanak, szemben a franciákkal, akik azért dolgoznak, hogy éljenek;
  • az USA-ban máshogy számolják az emeleteket, mint a franciák, így nem gond, ha az ötödik emeleten lévő lakásod helyett folyton megállsz a negyediken és be akarsz jutni az alattad lévő lakásba, mert a lakója fiatal, jóképű, és nagyon megértő pasas;
  • az USA-ban a vásárlónak mindig igaza van, a franciáknál ez fordítva működik. Erre akkor jössz rá, amikor az étteremben visszaküldöd a steak-et, amit közepesen átsütve kértél, de véresen kaptál, ám a séf visszaküldi neked a tányért azzal, hogy az úgy jó; ez persze csak addig gond, amíg elő nem jön a séf, aki az alattad lakó csodapasi, és persze meggyőz, hogy jó az ő húsa úgy, ahogy van;
  • nem gond, ha újdonsült öri-barid szexista megjegyzéseket tesz a séf (saját) húsára, jót nevetsz rajta, de ha egy reklámkampányban a női modell meztelenül vonul végig férfiak között, akkor az mélyen szexista, mert nem a nő álmát mutatja, hanem a férfiakét;
  • annyi croissant ehetsz, amennyit akarsz, nem hízol tőle egy dekát sem;
  • csináld azt, amit a francia nők, ebéd helyett szívj el egy cigit, és tuti nem fogsz hízni;
  • vendégként nyugodtan feküdj le egy francia pezsgőgyárosnő 17 éves szűz fiával, az anyját csak az fogja érdekelni, hogy jó-e a fia az ágyban, mert legalább akkor kiderül, hogy örökölt valamit az apjától is;
  • minden nős férfi szeretőt tart, a szerető jó eséllyel a felesége barátnője, a feleség tud erről, a szerető tudja, hogy a feleség tudja, de nem tehet semmit, mert a jólét a lényeg, így féltékeny sem lesz, szemben a szeretővel;
  • kínai milliárdos csemeteként jobb nincstelenül (ám menő cuccokat hordva) élni Párizsban bébiszitterkedve, mint hazamenni és beülni a kész birodalomba, majd átvenni az irányítását, vagy hazamenni és elmondani, hogy te inkább énekesnő akarsz lenni;
  • pár darab párizsi fotóval az Instagramon gyorsan influenszerré válhatsz, ha kiposztolod, hogy a v@gin@ szó nem hímnemű, és a francia miniszterelnök felesége válaszol rá.
Természetesen elfogadom, hogy nem kell minden sorozatnak tanítania valamit, sőt, a legtöbb tényleg nem ezért születik meg, hiszen az emberek szeretik, ha a tévé elvonja a figyelmüket a napi gondjaikról, és nem kell gondolkodniuk, legalább addig, amíg a képernyőre tapadnak. De legalább eldönthetné és egyértelműsíthetné a szerző, hogy mit is akar megmutatni. Ha csak azt, hogy mind az amerikaiak, mind a franciák kiállhatatlan emberek egytől egyig, és hogy az amerikaik fogsora hófehér és szabályos, míg a franciáké sárga és szabálytalan, akkor sikerült. Bár ki tudja, talán az az üzenet, hogy légy pozitív minden negatív körülmény ellenére, vagyis légy Emily! (Nem tudom, nem hiszem, hogy ez a bemutatott formában a való életben bejönne bárkinek, de végül is ez csak egy film.)
Hajrá, Emily, mutasd meg a 2. évadban, hogy van ebben a sorozatban több vagy legalábbis valami, bár ezt én jó eséllyel nem fogom megtudni.

Értékelésem: 2 pont az 5-ből

Kinek ajánlom?
Annak, aki szereti a könnyed, színes, hurrá-happy hangulatú sorozatokat, amin nem kell gondolkodni, és aminek igazából nincs mondanivalója.

Kinek nem ajánlom?
Annak, aki mondanivalót és tanulságot keres egy sorozatban, és annak sem, akinek szüksége van az izgalomra, a jól építkező történetre és az érdekes karakterekre. 







TaMara Írósarok - Válaszutasok 11. fejezet

 

Már olvasható Kaitlyn és Ethan történetének 11. fejezete: TaMara Írósarok - Válaszutasok 11. fejezet