A tévétársaságok pár éve egyre erősebb nyomás alá helyezik a nézőket és riválisaikat is a ki gyártja a legtöbb, legjobb, leg...leg...leg sorozatot versenyben. Beleadnak apait-anyait a nézők kegyeiért, mozis filmsztárokat és sztárrendezőket csábítanak el egy-egy sorozat vagy annak egy része kedvéért, és mindennek eredményeként a futó sorozatok darabszáma mellett szerencsére a minőség is emelkedik. A paletta széles, így van családi dráma vagy komédia, krimi, thriller, sci-fi, fantasy, horror vagy épp kórházi témájú sorozat, és megtalálja mindenki az ízlésének megfelelőt, legyen akár kamasz, fiatal felnőtt, idős, nő vagy férfi, és biztos találnánk még célközönség típust bőven, ha akarnánk.
És, ami még élvezetesebbé teszi a sorozat-nézést, az a streaming csatornák létezése (HBO, Netflix, hogy a két legnagyobbat említsem), akiknek hála nem kell egy hetet várni a folytatáshoz. Ha van elég időnk és kitartásunk, no meg persze kényelmes fotelünk, akkor akár egy egész évadot meg tudunk nézni egy ültő helyünkben, több órányi filmélményhez juttatva magunkat.
Az utóbbi időszakban több, hasonló műfajba tartozó sorozat egy-egy évadát néztem meg, van közöttük a kritikusok és nőzők által szinte a mennybe menesztett, és van olyan, ami nem annyira ismert vagy sztárolt. Az én tetszésindexem szerinti növekvő sorrendben pár gondolat ezekről a szériákról.
Éles tárgyak (Sharp Objects)
Camille Preaker, a fiatal újságírónő visszatér szülővárosába, hogy sztorit írjon két kislány meggyilkolásáról. A kegyetlen gyilkosságok színteréül szolgáló amerikai kisváros minden, csak nem idilli hely. Nem teszi szerethetővé sem a lehangoló környezet, sem a fura és még furább lakosai, Camille szülői háza és rideg, végletekig idegesítő anyja, útkereső tinihez mérten is kirívóan agybajos húga, és rezignált, bábszerű apja pedig csak hab ezen a romlott tortán. Camille maga sem egyszerű eset, alkoholista, önpusztító és öncsonkító fiatal nő, hatalmas lelki teherrel a tarisznyájában.
Ha nekem kellene műfaji kategóriába sorolnom a Gillian Flynn regényéből készült sorozatot, akkor bajban lennék. Talán családi pszicho thriller a legtalálóbb, bár nincs ilyen műfaj. De a történet sokkal inkább szól az önmagában is pszichiátriai esetként számon tartott Camille-ról és a családjáról, a gyerekkorától benne rejlő fájdalomról és félelemről, mint a gyilkosságok körülményeit felderítő nyomozásról.
A több neves filmes díjat bezsebelt és még többre jelölt sorozat az IMDb-n 8.2 pontos értékelésen áll, ami véleményem szerint a két női főszereplő, Camille és az anyja, Adora (Amy Adams és Patricia Clarkson) alakításának köszönhető. A történet az emberi elme legsötétebb bugyraiban kotorászik, a karakterei az idegesítő, idegesítőbb és még idegesítőbb kategóriába sorolhatók. Mivel a kezdetektől használja a két idősíkot Camille történetének bemutatásához, nem okoz különösebb meglepetést a nő egyik vagy másik fóbiája, avagy egy-egy történésre adott reakciója sem. Az évad végén a gyilkosságok rejtélye megoldódni látszik, azonban lezárásként belevisznek egy nagy csavarnak ábrázolt fordulatot, ami azonban olyan gyenge, hogy az ember azon agyal, miért kellett ehhez ennyi részt végigkínlódni? A kínlódást szó szerint értem, mert szinte fizikai fájdalmat okoz a szereplők, főleg Camille által elfogyasztott piamennyiség, a bőrének vagdosása, szurkálása, meztelen, összeszabdalt bőrű testének látványa, és az anyja beteg elmére valló viselkedése, illetve a húga agymenései.
Az ehhez hasonló, bármiféle feloldást nélkülöző sötét sztorik esetében mindig felmerül bennem egy rövid kérdés: miért? Miért ír bárki is ilyet? Ha kiírja magából saját fájdalmát vele, akkor nagyon sajnálom, hogy szenvednie kellett valaha is. De ha nem, akkor egészen biztosan egészséges az elméje vagy a lelke? És vajon miért vonzza az olvasókat, nézőket egy olyan történet, amiben egyetlen normális és/vagy szerethető karakter sincs, és ami azt sugallja, hogy az egész világ egy nagy, sötét verem, és a mély depresszió melegágya? Engem a kíváncsiság hajtott, hogy megnézzem a sorozatot, mert sok helyről hallottam és olvastam a méltatást, de nem váltotta be a hozzáfűzött előzetes reményeket. A mindenki bolond vagy áldozat gondolat mint kor- vagy jellemrajz nem viszi előre a világot.
Az HBO Go-n elérhető sorozatot én a tízes skálán 6.5 pontra értékelem.
Castle Rock
A történet a sokak által ismert és szeretett író, Stephen King sötét és zavarba ejtő világába repíti a nézőt. A fiktív amerikai város, Castle Rock reménytelen sorsú lakóinak a helyi börtön ad megélhetési lehetőséget, amit magánkézbe adnak. Az új igazgatónő elődje öngyilkos lett, ami elég hajmeresztő önmagában is, főleg, ha egy köztiszteletben álló ember követi el, az elkövetés módja azonban még inkább az, hiszen a férfi semmit sem bízott a véletlenre. Kérdés azonban, hogy miért tette, bár ezzel szemmel láthatóan mintha senki sem akarna foglalkozni.
A börtön vezetésének átvétele során a korábban kiégett, lezárt épületszárnyban, egy ketrecben fiatal férfira bukkannak. A fiú nem beszél, csak egy nevet mond: Henry Deaver. Mint kiderül, ez nem a saját neve, hanem egy fekete, vesztett ügyeket vállaló ügyvédé, aki Castle Rock-ban élt örökbefogadó szüleivel, a helyi pappal és feleségével, mígnem tizenévesen eltűnt egy téli éjszakán. Napokkal később a helyi rendőr talált rá és az apjára, aki lezuhant egy szikláról életveszélyes sérüléseket szenvedve. Az apa később meghalt, a fehérek lakta város pedig rossz szemmel nézte a fekete fiút, őt vádolva nevelőapja haláláért.
Henry közbenjárására kiengedik a börtönből a ketrecben tartott, múlt nélküli fiút, és pszichiátriai intézetbe viszik, ahol tűz üt ki, a fiú megszökik, és kezdetét veszi a furábbnál furább események kusza halmaza.
Az IMDb-n 7.8 pontra értékelt pszichohorror történetbe misztikum vegyül, idősíkok váltakoznak, és a legalapvetőbb ki kicsoda kérdésre adott válasz is kihívás elé állítja a nézőt a végén bevetett csavar által.
A Henry Deaver-t alakító André Holland játéka jó, de nem kiemelkedő, mindez elmondható a fiút játszó Bill Skarsgård-ról is. Aki kimagaslik a színészek közül, az a Henry nevelőanyját alakító filmes legenda, Sissy Spacek, aki elképesztően meggyőzően alakítja a demenciával küzdő, hangulatingadozásokkal és saját memóriájával hadakozó idős nőt.
A történet jó, de ahelyett, hogy oldaná a kételyeket és megoldana bármilyen rejtélyt, egyre jobban belegabalyodik a saját maga által szőtt hálóba, míg végül a néző azon gondolkodik, hogy ki tud, egyáltalán ki akar-e onnan keveredni maga a sztori, vagy menthetetlenül elveszett.
Az HBO Go-n elérhető sorozat első évada az én értékelésem szerint 7 pontot ér.
The Haunting of Hill House
A történet egy hamisítatlan kísértethistória. Van benne elátkozott ház, annak lezárt szobája sosem volt kulccsal, éjjelente megjelenő kísértetekkel, furcsa hangokkal, befalazott holttestekkel.
A történet fókuszában a Crain házaspár áll, akik öt gyerekükkel beköltöznek a hatalmas Hill házba, hogy felújítsák és jó pénzért továbbadják azt. Csakhogy az amerikai álom megvalósulása helyett a ház nem a gazdagságot hozza el számukra, sokkal inkább a kétségbeesést és szenvedést. Kérdés, hogy tényleg a ház okozza-e mindezt, vagy sokkal emberibb okot kell keresni a megoldáshoz?
A legfiatalabb kislány kitört nyakú női alakot lát éjszakánként, fiú ikertestvére a többiek által sosem látott gyerekkel játszik és óriás, a padló fölött lebegő alak üldözi. Nővérük érzékenyen reagál mindenre és mindenkire, akihez hozzáér, a legidősebb lány feltámadó halott állatokba botlik. A legidősebb fiú a racionalitás talaján maradva igyekszik helyt állni, és segítségére lenni szüleinek, és támaszt nyújtani testvéreinek, míg ő maga kívül marad a megmagyarázhatatlan eseteken. Az apa a ház felújítása során egyre nyugtalanítóbb dolgokra bukkan, a felesége pedig egyre nyugtalanítóbb módon viselkedik, és egyre gyakrabban gyötrik elviselhetetlen fejfájásrohamok. Mindezt nem lineárisan haladva mutatja be a sorozat, hanem az idősíkok és nézőpontok mesteri váltogatásával.
Mindegyik karakter másképpen dolgozza fel az átélt traumát, és éli mindennapjait, cipelve a két évtizedes lelki terhet, de egyikük sem tud elszakadni a háztól és az átéltek valóságtartalmának keresésétől.
A történet a házban kezdődik és ott is ér véget, de ez a ház egyetlen percig sem nyújtja azt a családnak, amit vártak tőle. A sorozat viszont nem csak borzongató perceket okoz a nézőnek, ami egy pszichohorrortól elvárható, mert továbbnyúl azon, minthogy céltalanul ijesztgetni akarjon. Középpontba állítja az átélt trauma feldolgozásának módját és folyamatát, az emberi psziché tűrőképességének vizsgálatát, a család mint egység és a családtag mint egyén működését. Mindezt jó érzékkel adagolva, kellő időt szentelve a családtagok mindegyikének, odafigyelve a részletekre.
A karaktereket jól keltik életre a színészek, a trauma okozta, egymástól való elidegenedés tetten érhető, a gyerekek felnőttkori megfelelője találó. Az anyát, Olivia-t alakító Carla Gugino és a középső lányt, Theo-t játszó Kate Siegel karakterformálása a legtalálóbb és leghitelesebb számomra.
A Netflixen elérhető sorozat az IMDb-n 8.8 ponton áll, az én értékelésem szerint az első évad 8.5 pontot ér.
C.B. Strike
Az angol krimisorozat J.K. Rowling álnéven írt történeteiből készült. Főhőse Cormoran Strike, a londoni rendőrből lett veterán, aki a háború sújtotta Afganisztánban elvesztette a fél lábát. Hazatérve próbál visszazökkenni a régi kerékvágásba, és magánnyomozónak áll. Sem az ügyei, sem a szénája nem áll rózsásan, anyagi problémái vannak, a barátnője elhagyja, és a feje fölött lebeg a tény, hogy egy ismert rockzenész törvénytelen, el nem ismert fiaként és egy öngyilkos anyával a legtöbben a lúzer kategóriába sorolják.
Egy munkaerő közvetítő iroda jóvoltából megismerkedik Robinnal, a fiatal, agilis, állást kereső lánnyal, akinek régi álma, hogy ő maga is magánnyomozó legyen. A lány egy hétre beáll Cormoran mellé asszisztensnek, és közösen vetik bele magukat egy ügybe, amivel egy gazdag, régi ismerőse bízza meg a nyomozót. Míg Cormoran a szupermodell öngyilkosságának hátterét és okát kutatja, Robin munkát kap, ami azonban csak a vőlegénye szerint álomállás, mert ő egyre inkább a magánnyomozó mellett képzeli el a jövőjét.
A sorozat első évadában több ügyet old meg a páros, némelyik több részt vesz igénybe, más csak egyet. A két fő karakter mellett állandó mellékszereplőként megjelenik Robin vőlegénye, a nem épp legszimpatikusabb Matthew, egy nyomozó, aki elejtett tippekkel segíti Cormoran munkáját, vagy éppen utána nyomoz, egy volt katonatárs, illetve egy piszkos munkákra kapható aranyszívű rosszfiú.
A sorozat legnagyobb erénye az emberközpontúság, és az emberi léptékek megtartása. Nincs misztikum, nincsenek túlvilági lények, csak az emberi kapzsiság, mint legfőbb veszélyforrás és az általa okozott galibák. Cormoran élete meglehetősen sivár, a teste megtört, de konokul megy tovább a kitaposott úton, a mindenkori igazságot keresve. A nézőt nem csak az ügyek megoldása tartja a képernyő előtt, hanem érdekli a magánnyomozó személye, tudni akarja, hogyan boldogul, felvirágzik-e az üzlet, vagy egyre mélyebbre csúszik a kilátástalanságban. Ehhez azonban kell egy meggyőző, remek alakítás, amit Tom Burke szállít is, magabiztosan, és eggyé válik a féllábú nyomozó karakterével. Szintén jó alakítást nyújt Holliday Grainger a törékeny, kalandvágyó fiatal nő szerepében, aki egyre erősebben kötődik nem csak új munkájához, hanem különös főnökéhez is.
Az IMDb által 7.9 pontra értékelt sorozat első évadának én 8.5 pontot adok, csakúgy, mint a Haunting of Hill House-nak. A két sorozat közül a C.B. Strike a kedvesebb számomra, ennek oka, hogy minden komorsága ellenére van benne irónia, és ami még fontosabb: remény.
Az utóbbi időszakban több, hasonló műfajba tartozó sorozat egy-egy évadát néztem meg, van közöttük a kritikusok és nőzők által szinte a mennybe menesztett, és van olyan, ami nem annyira ismert vagy sztárolt. Az én tetszésindexem szerinti növekvő sorrendben pár gondolat ezekről a szériákról.
Éles tárgyak (Sharp Objects)
Camille Preaker, a fiatal újságírónő visszatér szülővárosába, hogy sztorit írjon két kislány meggyilkolásáról. A kegyetlen gyilkosságok színteréül szolgáló amerikai kisváros minden, csak nem idilli hely. Nem teszi szerethetővé sem a lehangoló környezet, sem a fura és még furább lakosai, Camille szülői háza és rideg, végletekig idegesítő anyja, útkereső tinihez mérten is kirívóan agybajos húga, és rezignált, bábszerű apja pedig csak hab ezen a romlott tortán. Camille maga sem egyszerű eset, alkoholista, önpusztító és öncsonkító fiatal nő, hatalmas lelki teherrel a tarisznyájában.
Ha nekem kellene műfaji kategóriába sorolnom a Gillian Flynn regényéből készült sorozatot, akkor bajban lennék. Talán családi pszicho thriller a legtalálóbb, bár nincs ilyen műfaj. De a történet sokkal inkább szól az önmagában is pszichiátriai esetként számon tartott Camille-ról és a családjáról, a gyerekkorától benne rejlő fájdalomról és félelemről, mint a gyilkosságok körülményeit felderítő nyomozásról.
A több neves filmes díjat bezsebelt és még többre jelölt sorozat az IMDb-n 8.2 pontos értékelésen áll, ami véleményem szerint a két női főszereplő, Camille és az anyja, Adora (Amy Adams és Patricia Clarkson) alakításának köszönhető. A történet az emberi elme legsötétebb bugyraiban kotorászik, a karakterei az idegesítő, idegesítőbb és még idegesítőbb kategóriába sorolhatók. Mivel a kezdetektől használja a két idősíkot Camille történetének bemutatásához, nem okoz különösebb meglepetést a nő egyik vagy másik fóbiája, avagy egy-egy történésre adott reakciója sem. Az évad végén a gyilkosságok rejtélye megoldódni látszik, azonban lezárásként belevisznek egy nagy csavarnak ábrázolt fordulatot, ami azonban olyan gyenge, hogy az ember azon agyal, miért kellett ehhez ennyi részt végigkínlódni? A kínlódást szó szerint értem, mert szinte fizikai fájdalmat okoz a szereplők, főleg Camille által elfogyasztott piamennyiség, a bőrének vagdosása, szurkálása, meztelen, összeszabdalt bőrű testének látványa, és az anyja beteg elmére valló viselkedése, illetve a húga agymenései.
Az ehhez hasonló, bármiféle feloldást nélkülöző sötét sztorik esetében mindig felmerül bennem egy rövid kérdés: miért? Miért ír bárki is ilyet? Ha kiírja magából saját fájdalmát vele, akkor nagyon sajnálom, hogy szenvednie kellett valaha is. De ha nem, akkor egészen biztosan egészséges az elméje vagy a lelke? És vajon miért vonzza az olvasókat, nézőket egy olyan történet, amiben egyetlen normális és/vagy szerethető karakter sincs, és ami azt sugallja, hogy az egész világ egy nagy, sötét verem, és a mély depresszió melegágya? Engem a kíváncsiság hajtott, hogy megnézzem a sorozatot, mert sok helyről hallottam és olvastam a méltatást, de nem váltotta be a hozzáfűzött előzetes reményeket. A mindenki bolond vagy áldozat gondolat mint kor- vagy jellemrajz nem viszi előre a világot.
Az HBO Go-n elérhető sorozatot én a tízes skálán 6.5 pontra értékelem.
Castle Rock
A történet a sokak által ismert és szeretett író, Stephen King sötét és zavarba ejtő világába repíti a nézőt. A fiktív amerikai város, Castle Rock reménytelen sorsú lakóinak a helyi börtön ad megélhetési lehetőséget, amit magánkézbe adnak. Az új igazgatónő elődje öngyilkos lett, ami elég hajmeresztő önmagában is, főleg, ha egy köztiszteletben álló ember követi el, az elkövetés módja azonban még inkább az, hiszen a férfi semmit sem bízott a véletlenre. Kérdés azonban, hogy miért tette, bár ezzel szemmel láthatóan mintha senki sem akarna foglalkozni.
A börtön vezetésének átvétele során a korábban kiégett, lezárt épületszárnyban, egy ketrecben fiatal férfira bukkannak. A fiú nem beszél, csak egy nevet mond: Henry Deaver. Mint kiderül, ez nem a saját neve, hanem egy fekete, vesztett ügyeket vállaló ügyvédé, aki Castle Rock-ban élt örökbefogadó szüleivel, a helyi pappal és feleségével, mígnem tizenévesen eltűnt egy téli éjszakán. Napokkal később a helyi rendőr talált rá és az apjára, aki lezuhant egy szikláról életveszélyes sérüléseket szenvedve. Az apa később meghalt, a fehérek lakta város pedig rossz szemmel nézte a fekete fiút, őt vádolva nevelőapja haláláért.
Henry közbenjárására kiengedik a börtönből a ketrecben tartott, múlt nélküli fiút, és pszichiátriai intézetbe viszik, ahol tűz üt ki, a fiú megszökik, és kezdetét veszi a furábbnál furább események kusza halmaza.
Az IMDb-n 7.8 pontra értékelt pszichohorror történetbe misztikum vegyül, idősíkok váltakoznak, és a legalapvetőbb ki kicsoda kérdésre adott válasz is kihívás elé állítja a nézőt a végén bevetett csavar által.
A Henry Deaver-t alakító André Holland játéka jó, de nem kiemelkedő, mindez elmondható a fiút játszó Bill Skarsgård-ról is. Aki kimagaslik a színészek közül, az a Henry nevelőanyját alakító filmes legenda, Sissy Spacek, aki elképesztően meggyőzően alakítja a demenciával küzdő, hangulatingadozásokkal és saját memóriájával hadakozó idős nőt.
A történet jó, de ahelyett, hogy oldaná a kételyeket és megoldana bármilyen rejtélyt, egyre jobban belegabalyodik a saját maga által szőtt hálóba, míg végül a néző azon gondolkodik, hogy ki tud, egyáltalán ki akar-e onnan keveredni maga a sztori, vagy menthetetlenül elveszett.
Az HBO Go-n elérhető sorozat első évada az én értékelésem szerint 7 pontot ér.
The Haunting of Hill House
A történet egy hamisítatlan kísértethistória. Van benne elátkozott ház, annak lezárt szobája sosem volt kulccsal, éjjelente megjelenő kísértetekkel, furcsa hangokkal, befalazott holttestekkel.
A történet fókuszában a Crain házaspár áll, akik öt gyerekükkel beköltöznek a hatalmas Hill házba, hogy felújítsák és jó pénzért továbbadják azt. Csakhogy az amerikai álom megvalósulása helyett a ház nem a gazdagságot hozza el számukra, sokkal inkább a kétségbeesést és szenvedést. Kérdés, hogy tényleg a ház okozza-e mindezt, vagy sokkal emberibb okot kell keresni a megoldáshoz?
A legfiatalabb kislány kitört nyakú női alakot lát éjszakánként, fiú ikertestvére a többiek által sosem látott gyerekkel játszik és óriás, a padló fölött lebegő alak üldözi. Nővérük érzékenyen reagál mindenre és mindenkire, akihez hozzáér, a legidősebb lány feltámadó halott állatokba botlik. A legidősebb fiú a racionalitás talaján maradva igyekszik helyt állni, és segítségére lenni szüleinek, és támaszt nyújtani testvéreinek, míg ő maga kívül marad a megmagyarázhatatlan eseteken. Az apa a ház felújítása során egyre nyugtalanítóbb dolgokra bukkan, a felesége pedig egyre nyugtalanítóbb módon viselkedik, és egyre gyakrabban gyötrik elviselhetetlen fejfájásrohamok. Mindezt nem lineárisan haladva mutatja be a sorozat, hanem az idősíkok és nézőpontok mesteri váltogatásával.
Mindegyik karakter másképpen dolgozza fel az átélt traumát, és éli mindennapjait, cipelve a két évtizedes lelki terhet, de egyikük sem tud elszakadni a háztól és az átéltek valóságtartalmának keresésétől.
A történet a házban kezdődik és ott is ér véget, de ez a ház egyetlen percig sem nyújtja azt a családnak, amit vártak tőle. A sorozat viszont nem csak borzongató perceket okoz a nézőnek, ami egy pszichohorrortól elvárható, mert továbbnyúl azon, minthogy céltalanul ijesztgetni akarjon. Középpontba állítja az átélt trauma feldolgozásának módját és folyamatát, az emberi psziché tűrőképességének vizsgálatát, a család mint egység és a családtag mint egyén működését. Mindezt jó érzékkel adagolva, kellő időt szentelve a családtagok mindegyikének, odafigyelve a részletekre.
A karaktereket jól keltik életre a színészek, a trauma okozta, egymástól való elidegenedés tetten érhető, a gyerekek felnőttkori megfelelője találó. Az anyát, Olivia-t alakító Carla Gugino és a középső lányt, Theo-t játszó Kate Siegel karakterformálása a legtalálóbb és leghitelesebb számomra.
A Netflixen elérhető sorozat az IMDb-n 8.8 ponton áll, az én értékelésem szerint az első évad 8.5 pontot ér.
C.B. Strike
Az angol krimisorozat J.K. Rowling álnéven írt történeteiből készült. Főhőse Cormoran Strike, a londoni rendőrből lett veterán, aki a háború sújtotta Afganisztánban elvesztette a fél lábát. Hazatérve próbál visszazökkenni a régi kerékvágásba, és magánnyomozónak áll. Sem az ügyei, sem a szénája nem áll rózsásan, anyagi problémái vannak, a barátnője elhagyja, és a feje fölött lebeg a tény, hogy egy ismert rockzenész törvénytelen, el nem ismert fiaként és egy öngyilkos anyával a legtöbben a lúzer kategóriába sorolják.
Egy munkaerő közvetítő iroda jóvoltából megismerkedik Robinnal, a fiatal, agilis, állást kereső lánnyal, akinek régi álma, hogy ő maga is magánnyomozó legyen. A lány egy hétre beáll Cormoran mellé asszisztensnek, és közösen vetik bele magukat egy ügybe, amivel egy gazdag, régi ismerőse bízza meg a nyomozót. Míg Cormoran a szupermodell öngyilkosságának hátterét és okát kutatja, Robin munkát kap, ami azonban csak a vőlegénye szerint álomállás, mert ő egyre inkább a magánnyomozó mellett képzeli el a jövőjét.
A sorozat első évadában több ügyet old meg a páros, némelyik több részt vesz igénybe, más csak egyet. A két fő karakter mellett állandó mellékszereplőként megjelenik Robin vőlegénye, a nem épp legszimpatikusabb Matthew, egy nyomozó, aki elejtett tippekkel segíti Cormoran munkáját, vagy éppen utána nyomoz, egy volt katonatárs, illetve egy piszkos munkákra kapható aranyszívű rosszfiú.
A sorozat legnagyobb erénye az emberközpontúság, és az emberi léptékek megtartása. Nincs misztikum, nincsenek túlvilági lények, csak az emberi kapzsiság, mint legfőbb veszélyforrás és az általa okozott galibák. Cormoran élete meglehetősen sivár, a teste megtört, de konokul megy tovább a kitaposott úton, a mindenkori igazságot keresve. A nézőt nem csak az ügyek megoldása tartja a képernyő előtt, hanem érdekli a magánnyomozó személye, tudni akarja, hogyan boldogul, felvirágzik-e az üzlet, vagy egyre mélyebbre csúszik a kilátástalanságban. Ehhez azonban kell egy meggyőző, remek alakítás, amit Tom Burke szállít is, magabiztosan, és eggyé válik a féllábú nyomozó karakterével. Szintén jó alakítást nyújt Holliday Grainger a törékeny, kalandvágyó fiatal nő szerepében, aki egyre erősebben kötődik nem csak új munkájához, hanem különös főnökéhez is.
Az IMDb által 7.9 pontra értékelt sorozat első évadának én 8.5 pontot adok, csakúgy, mint a Haunting of Hill House-nak. A két sorozat közül a C.B. Strike a kedvesebb számomra, ennek oka, hogy minden komorsága ellenére van benne irónia, és ami még fontosabb: remény.
