2015. június 29., hétfő

Visszavárunk, Bajadér! - Budapesti Operettszínház


Június 26-27-én csodás élményben lehetett része annak, aki ellátogatott a felújítást követően júniusban ismét megnyitott Fertőrákosi Kőfejtő és Barlangszínházba. A Budapesti Operettszínház egy része két napra leköltözött vidékre, hogy ott is megmutassa, miért szereti a közönsége az operetteket (is) és az e műfajban (is) jeleskedő művészeket.
Miközben Kálmán Imre A Csárdáskirálynő című, méltán világhírű, emblematikus operettjének 100. évfordulóját ünnepli a színház, a szerző másik csodálatos műve - a mágikus kult-operettként emlegetett - A Bajadér is hódít. Vagyis hódított. Azért a múlt idő, mert a felújításként a jelenlegi évadban ismét műsorra tűzött, és a februári vendégjáték alkalmával Tel Aviv operaházában is nagy sikerrel  bemutatott mű megint visszatér Oroszországba, Szentpétervárra. 

A párizsi primadonna és az indiai herceg szerelmi csatározását bemutató operett talán a szívemnek legkedvesebb a maga műfajában. Hogy miért alakult ez így, nem tudom, de talán a szereplőkben keresendő az ok. Vagy talán a dalokban. Vagy talán a kettő együttes hatásában, hiszen egy dal, egy ária, egy duett a zenészek és az énekesek által kel életre, ők hozzák el a valódi jelentését a hallgatóhoz. És ha színpadi, zenés darabról van szó, akkor a dalok jelentéséhez a színészi közvetítés is hozzájárul. A Barlangszínházban szombaton este minden együtt állt ahhoz, hogy ez a közvetítés és maga az előadás sikeres legyen. 

A darab Angliában nevelkedett, felvilágosult, kalandvágyó indiai hercege, Radjami (Dolhai Attila) beleszeret a híres párizsi primadonnába, Odette Darimonde-ba (Miklósa Erika). A herceg zeneszerzőként debütálva, inkognitóban operettet ír Bajadér címmel, aminek Odette énekli a címszerepét. A premier szünetében Radjami meglátogatja a primadonnát azzal a szándékkal, hogy meghódítsa, és meghívja a palotájába a tiszteletére rendezett bálra. Mindeközben kiderül, hogy a maharadzsa haldoklik, Radjaminak haza kell utaznia, hogy átvegye a trónt. Azonban csak úgy uralkodhat, ha egy maharáni is van az oldalán. Radjami Odette-et akarja feleségül venni a számára kiszemelt indiai menyasszony helyett. 
A bálon a herceg elcsábítja a primadonnát, de nem tudja maga mellett tartani és feleségül venni még úgy sem, hogy elmetrükkhöz folyamodik. Ám nem veszi el az udvar által kiszemelt menyasszonyt sem, hanem Párizsban marad, lemond a trónról, aminek következtében megfosztják vagyonától. Odette botrányos előadásokat produkál, a színház pedig a csőd szélére kerül. 
A szerelmesek egymásra találásában segédkezik Radjami volt szolgálója, Simone (Oszvald Marika), a színház szerzője, Fülöp (Csere László) és frissen elvált felesége, Marietta (Dancs Annamari) és a nő újdonsült szerelme, a magyar újságíró gyakornok, Szapáry Sándor (Laki Péter).  Mesterkedésük célba ér, beköszönt a boldog végkifejlet, de nem csak Odette és Radjami, hanem a másik két pár számára is. 

A teltházas előadás az Operettszínház díszes, szép helyszínétől merőben eltérő, már-már puritán környezetbe helyezve is jól működött. A barlangszínház színpad felől félig zárt, a nézőtér széksorainak háta mögött félig nyitott környezete egyszerre nyitotta ki és zárta be a teret, és egy időben keltette a színházi és a szabadtéri előadás képzetét. A megszokottól kevesebb díszlettel berendezett, csupasz tartófalakkal megtört, függöny nélküli, félköríves színpad biztosan kisebb-nagyobb kihívások elé állította a díszletmunkásokat, de remekül megoldották az egyes elemek mozgatását. A megszokottól eltérő környezet esetenként mintha megtréfálta volna a művészeket, így előfordult, hogy egy-egy jelenetet követően, a változó fényviszonyok között egy fal vagy díszletelem jelenléte kissé  zavaróan hatott rájuk. 
A félköríves, három szektorra osztott, 760 fő befogadására alkalmas nézőtér a félig nyitott környezetben is kényelmesnek bizonyult. A kényelemhez hozzájárult, hogy a székek egyénileg fűthetők, így a viszonylagos hűvös (18-20 fok) és a néha erősebb, máskor gyengébb huzat nem vett el semmit az előadás okozta élményből. Azonban negatívumként értékeltem a helyszínt illetően, hogy a 760 néző, amennyiben a büfé vagy a mosdó felé veszi az irányt az előadás szünetében, azt csak egy irányból tudja megtenni. A büfé a mosdókat rejtő folyosó előtt van, így az italért sorban álló, felhalmozódó tömeg útját állja a továbbhaladni szándékozóknak. A mosdók egy, a hely méretéhez viszonyítottan szűk folyosóról nyílnak, ahonnan a tömeg miatt szinte lehetetlen a visszajutás a nézőtérre.
A hangzás, hangosítás nagyon jó volt, legalábbis a középső szektor első sorában, de nem gondolom, hogy máshol rosszabb lett volna, hiszen a hangok szárnyaltak. Nem egyszer volt ok a lúdbőrre, amit nem lehet a huzat számlájára írni. 

Miklósa Erika gyönyörű hangja már a darab elején a székbe szögezett, ahogy máskor is. Tátott szájjal tudom hallgatni, ahogy Odette belépőjét énekli rögtön az előadás elején (aki esetleg nem ismerte a darabot, az rögtön szembesülhetett a ténnyel, hogy az opera felé hajló áriákkal is találkozni fog). A borzongató érzést csak fokozta Dolhai Attila hangja, ami erősen, szépen szólt ez alkalommal is. Operettkarakterei közül számomra Radjami szerepében tűnik a legmagabiztosabbnak mind játék, mind hang tekintetében. Mai napig úgy érzem, hogy Erika és Attila primadonna-bonviván párosa telitalálat, mert gyönyörűen szólnak együtt és jól egymásra hangolódtak. Szombat este magabiztosak voltak, felszabadultak, odafigyeltek egymásra, ugyanakkor érződött az is, hogy ez bizony búcsúelőadás. Erika kiszólásai, amikhez hasonlót már az áprilisi közös előadásukon is elejtett, most is nagy sikert arattak. Aranyos volt, ahogy közölte Radjamival, hogy "Kedvesem, én olyan sok rossz bonvivánnal játszottam, de indiai Dolhaival (herceggel helyett) még sosem. Ezt nem lehetett kihagyni." Attila válasza: "Mit szólna hozzá az Éj Királynője (a művésznő helyett), ha még ma éjszaka egymásba szeretnénk?" A darab végén, a boldog egymásra találáskor Radjami, szerelme háta mögé lopózva, a nevén szólítja: Odette! Szombaton Erika, hátrafordulva így kiáltott fel: Attila! 
Erika talán így búcsúzott a szereptől, a darabtól, és talán a társulattól is. A boldog egymásra találás pillanata, amikor Odette és Radjami egymást átölelve állnak, ezúttal hosszabb ideig tartott, és most búcsúnak tűnt. Szép pillanat volt. Remélem, lesz alkalmunk még egymás partnereként látni Erikát és Attilát a színpadon! 

Az Odette és Radjami egymásra találásához asszisztáló, és végül hozzájuk hasonlóan párra találó két szubrett-táncoskomikus páros közül az Oszvald Marika-Csere László duó neve már önmagában sikert hordoz magában. Energiájuk, színpadi jelenlétük, profizmusuk fiatalos lendülettel és bolondozással párosul. A Radjaminak dolgozó Simone, és a feleségétől szabadulni vágyó, Odette-et bálványozó színpadi szerző, Fülöp szerelme aranyosan bontakozik ki. Igazi, ütős, kettejüket középpontba helyező táncos jelenetük csak a darab végén van, de ott megmutatják, hogy  miért is szereti őket annyira a közönség. 
A másik pár esetében a Dancs Annamari által alakított Marietta, Fülöp felesége, új hódítót kapott. A magyar újságíró gyakornok, Szapáry szerepében ezen a két estén Laki Péter tűnt fel, aki már korábban is játszott a darabban a színházi titkár nem annyira jelentős figurájaként. Kerényi Miklós Máté és Szabó Dávid, a két "alap" Szapáry azonban a hétvégén a Fame bemutatójában volt érdekelt, így új beugróra volt szükség. Péter jópofa, aranyos volt, és bár úgy tűnik, hogy nem rendelkezik olyan tánctudással mint Máté vagy Dávid, jól alakította a karaktert, kellemesen szóltak a dalok tőle. Ugyanakkor a jelenléte nem volt elődeihez hasonlóan erős, így a páros energiája sem érte el a megszokott szintet, illetve túlbillent Annamari felé, aki kellőképpen idegesítő volt a hisztérika színésznő karakterét magára öltve.

Azt szokták mondani, hogy a szubrett és a táncoskomikus viszi el a tejfölt az operettekben, hiszen az ő tisztük, hogy vicces jeleneteikkel, akrobatikus elemeket tartalmazó táncukkal felszítsák a hangulatot a nézőtéren. Számomra a zenés színház legfontosabb eleme maga a zene és az ének. Persze nagyon jól szórakozom a poénokon is, tátom a számat a táncos jeleneteknél, de a lúdbőrt az énekhangok okozzák. Úgy is mondhatnám, hogy ha a tejfölt a komikus páros viszi el, akkor a tejszínt a primadonna és a bonviván, ha hangjukon kívül a színpadi személyiségük, játékuk is meghatározó. Ezen az estén számomra egyértelmű volt, kik vitték el a tejszínt.

Csodás élménnyel gazdagodtunk, amiért - és a korábbi előadásokért - nagy köszönet jár a stábnak, köztük a szólistáknak, az énekkarnak, tánckarnak, a nagyszerű zenészeknek és a karnagynak, Makláry Lászlónak.

Sajnálom, hogy lekerül a műsorról a darab, mint ahogy azt is, hogy - talán a Fame premierjének árnyékában - nem kapott nagyobb publicitást a színház részéről sem a búcsú, sem a fertőrákosi kirándulás. Pedig az egyszeri néző könnyen lemarad a műsorról lekerülő darabokról, ha abban a tudatban van, hogy következő évadban még láthatja! Talán a színház hivatalos oldalán a havi műsor menüben egy kis ráutaló megjegyzés segítene ...

A mielőbbi viszontlátásra, Bajadér!




Képek az előadásról a Fertőrákosi Kőfejtő és Barlangszínház hivatalos oldaláról:






2015. június 21., vasárnap

"Évadutolsó" előadások - Budapesti Operettszínház


Május-júniusban több előadást néztünk meg a színházban, kellemesebbnél kellemesebb élményekkel gazdagodva. Ezek közül volt olyan darab, amelynek az utolsó előadását csíptük meg az évadban, és volt, ami csak számunkra volt utolsó. Ha szigorúan vesszük, akkor tulajdonképpen az utolsó darabok megnézése már korábban, március-áprilisban megkezdődött, hiszen a Viktória is búcsúzik, bár nem teljesen tiszta, hogy következő évadban lesz-e avagy sem, illetve nagy-nagy sajnálatomra A Bajadér is, ami egészen biztosan nem lesz műsoron egy ideig, mert "visszamegy" Szentpétervárra, Oroszországba. 

De mit is láttunk május-júniusban? 
Csárdáskirálynőt, Lili bárónőt, Én és a kisöcsémet (mindkét hónapban) és a Csókos asszonyt. 
És beneveztünk egy Csínom Palkóra is lányommal, amolyan évad első, egyben utolsó alkalom gyanánt, bár az utolsó alkalom részemről talán véglegesnek tekinthető. Tévedés ne essék, a darab nem rossz, csak nincsen benne annyi, hogy ismétlésre csábítson. 

Mivel korábban már mindegyik darabról írtam szubjektív elemekkel tarkított recenziót (http://azebrenalmodo.blogspot.hu/search/label/Budapesti%20Operettsz%C3%ADnh%C3%A1z), ezért eltekintek a darabok történetének ismertetőjétől és inkább a személyes élményekre, gondolatokra, eltérő szereposztásokra fókuszálok.

Hogy jó-e többször megnézni egy darabot, arról lehet vitatkozni, de nem érdemes. Nyilván darabja és nézője válogatja. Ha nem tetszik egy darab, akkor ugyan miért venne jegyet az ember rá ismét? Ha tetszik egy darab, de például a rendezés, a dramaturgia, netán egy-egy színész alakítása miatt az adott előadás nem, akkor szerencsét lehet próbálni másik szereposztással, esetleg majd másik színházzal, ha máshol is műsorra tűzik az adott darabot. És van, hogy tényleg elég egy megtekintés, lásd a Csínom Palkó esetét.
Szerencsére vannak olyan darabok, előadások és színészek az Operettszínházban, amelyek és akik megérdemlik a nagy figyelmet, a többszöri megtekintést. Hogy ezek részemről pont az operettek, annak több oka van:
  1. Szeretem a műfajt. Pont. 
  2. Nagyszerű operetteket tűzött a színház műsorra az évadban. De nem mindegyik darabot kedvelem igazán, ez látszik abból is, hogy nem vettem valamennyi darabra jegyet. Pont.  
  3. Amennyiben több karizmatikus színészt is kedvel az ember, akik ebben a műfajban (is) jeleskednek, akkor miért ne nézzek meg több előadást ugyanabból a darabból? 
Hogy mi van a színház által játszott másik műfajjal, a musical-lel?
  1. Szeretem. Nagyon is. Pont. 
  2. Több jó darab van műsoron a teátrumban. Pont.
  3. ... ööö ....
Na igen ... elfogytak az érvek. A több jó darab közül nem feltétlenül vagyok kíváncsi mindre. Ha már láttam korábban, akár a színházban, akár a kiadott dvd-n, akkor már gondolkodóba esem, hogy megnézzem-e a színházban is, tekintve többek között a jegyárakat. 

Vallomás...
Megsüvegelendő a teátrum utánpótlás-nevelésbe vetett erőfeszítése. A Mi is itt vagyunk! kezdeményezés kedves gesztus .... -nak tűnne, ha tényleg az lenne az üzenete felém, a néző felé, hogy a tapasztalt, a színpadon már sok-sok évet eltöltött színészek mellett fokozatosan beérnek az ifjú tehetségek. Eközben az ifjú tehetségek is elvégeznék a Színművészeti Egyetemet, folyamatosan képeznék magukat minden téren, hogy egy nap teljes joggal átvegyék a stafétabotot. Jelen pillanatban azonban nem egészen úgy tűnik, hogy ez történik, legalábbis nem ezt érzem, és kész vagyok megkövetni a színházat, ha tévedek.
Természetes, hogy a biológiával nem lehet versenyezni, és előbb-utóbb hiteltelenné válhat egy színész vagy színésznő egy adott karaktert játszva. Ne alakítson valaki 60 évesen 16 évest, ez teljesen érthető törekvés. De harmincas éveiben egy színész játszhat huszonévest szerintem még musical-ben is. Példának okáért vegyük a Rómeó és Júliát. Shakespeare alapművéből tudjuk, hogy tizenéves szerelmespárról szól a történet. A musical sok szempontból eltér az alaptól. Többek között Rómeó elmúlt 20 éves, meg is énekli, hogy "Húsz évem már a múlt, és kedvelnek a nők ...", de hogy hány éves igazából, azt nem tudjuk. Persze balgaság lenne azt képzelni, hogy akár 40 is lehet, hiszen maga a történet, a többi karakter világossá teszi, hogy jóval fiatalabb. Na de érdekel ez engem, mezei nézőt?!  Júlia kora már világosabb, hiszen el is énekli, hogy: "Ha nincs ki átkarol, mert 16 sem vagy, a szív dolgairól még nem tudhatsz sokat." A színház első Rómeója, Dolhai Attila múlt évad végén visszaadta a szerepet, mert úgy gondolta, lassan eléri azt a kort, hogy akár Rómeó apja lehessen. Hogy a gondolat miért, mikor jött el, mi segítette elő, azt lehet, hogy csak ő maga tudja. Talán már elég volt a 11 éve tartó "Rómeóságból" :) Megértem, ha így van. A döntés eredményeként ma már igazán fiatalok alakítják a szerepet ...  És itt álljunk meg egy pillanatra! Mi az, hogy fiatalok? Számomra egy 38 éves, ereje teljében lévő férfira ne mondja azt senki, hogy öreg! Még azt sem, hogy nem fiatal! És egy 38 éves, ereje teljében lévő színészre még úgy se! Júlia fronton is megfigyelhető, hogy vannak olyan nagyszerű színésznők, akik elmúltak már 30 évesek több évvel, mégis játszák a 16 éves Júliát. Őket, és a 27, illetve 21 éves ifjú Rómeókat (Kocsis Dénes és Veréb Tamás) szerelmespárként tekintve szintén kilóghat a lóláb, ha nagyon kritikus akarok lenni. De nem akarok, mert a színpad az illúzióról szól. Ha elhiteti velem két, a harmincat pár éve már betöltött színész, hogy meg tudnak halni a szerelemért, egymásért, ha játékosak, kedvesek, bohók, ugyanakkor érettek, akkor én nem fogok szót emelni az ellen, ha őket látom együtt a darabban. 
A színház másik siker musical-je a Mozart! Nagyon vártam, hogy ismét repertoáron legyen, és láthassam Dolhait a címszerepben. De ez nem adatott meg, mert nem játszotta el újra Wolfgangot. Hogy miért? Azért, mert ettől az évadtól nem játszik többé musicalt, csak operettet, és képzi a hangját, hogy elérje az operai minőséget. Nem dolgom és nincs jogom firtatni a döntés hátterét, maximum - a legnagyobb tiszteletem mellett - tudomásul vehetem azt és drukkolhatok neki, és meg is teszem. De azért felmerül bennem egy-két kérdés. Miért élesedett ki a fiatal tehetségek és az idős mentorok gondolata és kapott új ízt, értelmet? Ki sugallja, hogy a színház musical szekciójának vezető, 35-45 év közötti színészei már öregek? Ki hiszi el, hogy tényleg öregek? Hát, én nem. Természetes, hogy ha például a hang megkopik és alkalmatlanná válik egy-egy szerep eléneklésére, akkor azt fel kell adni. Ha, mint Rómeó esetében, úgy gondolja a színész és a vezetés, hogy elvész a hitelesség, netán már nincs motiváltság, akkor le kell adni a szerepet. De kérdem én, mi a helyzet a Mozart esetében? A hang nem kopott meg, sőt! A kor nem kérdés, hiszen Dolhai Attila 38 éves, Mozart pedig 35 éves korában halt meg, tehát hiteltelenségről szó sem lehet, még úgy sem, hogy több évet ölel fel a darab. Amennyiben a színész saját elhatározásáról van szó, elfogadom, tiszteletben tartom. Amennyiben azonban a Mi is itt vagyunk! metodikának egy rossz melléktermékéről van szó, vagyis így adnak teret a fiataloknak, akkor egyáltalán nem értek egyet. Hiszen egy 21 vagy 27 éves színész semmivel sem lesz hihetőbb, hitelesebb 35 éves Mozartként, mint egy tapasztalt 38 éves!
Én magam nem tudom fenntartások nélkül fogadni azt a kijelentést, hogy a musical a fiatalok műfaja. Sem a színészek, sem a nézők oldaláról. Szeretik azok is, akik már nem tinik, ne adj' Isten, betöltötték már a 25. évüket is. És vannak szerepek, sőt, darabok, amik nem a nagyon fiatalokra épülnek. Kell a fiatalság a színpadra, persze, kell az a pezsgés, az a frissesség, ami az ő sajátjuk. De kell az a tapasztalat, az a szín, az a hang, amit csak az "öregek" tudnak. És amíg több darab van, lehet választani, hogy az tényleg csak nagyon fiatalokkal képzelhető el, avagy a harmincas-negyvenes színészekről kell, hogy szóljon.
Ha lesz olyan új musical, márpedig lesz, amit meg akarok nézni, akkor meg fogom tenni. De addig, figyelembe véve a jegyárakat  és (mindenféle gonoszság nélkül) az ár-érték arányt is, az operettek világában maradok.


De visszatérve a lényeghez. Én jól szórakozom, ha jól szórakoztatnak. Ez ilyen egyszerű. Ha egy darab nem akar túlemelkedni azon, amit vállal, ha egy előadás könnyeden gördülékeny, a színészek magabiztosan, saját karizmájukat, egyéniségüket egymáséhoz és a darabhoz igazítva vannak jelen a színpadon, e mellé remekül énekelnek, táncolnak, a nézőnek már nyert ügye van. Ha az adott keretek között lehetőség van egy kis improvizálásra, egy-egy jelenet megújítására, netán aktualitások becsempészésére, akkor mindig frissül az adott darab is. Mint ahogy frissül, ha keveri a vezetés a szereposztásokat, teret és időt adva a színészeknek, hogy megszokják esetleg azon partnereket is, akikkel még nem játszottak együtt olyan sokat, mint másokkal. Persze van, hogy egyszerűen nem passzol olyan jól egy páros vagy akár egy komplett szereposztás, ezt be kell látni. 

Az utolsó Lili bárónő-ben két szerepben is új arcot láthattunk. Szolnoki Tibor helyett Dézsy Szabó Gábor csapott fel Becsey tiszttartónak, és visszatért Illésházy Krisztinaként Siménfalvy Ágota. 
Dézsy Szabó Gábornak nagyon jót tesz a Raktárszínház intim környezete. Vagyis a hangjának. Ahogy beszélt, hangosítás nélkül, az jutott eszembe, hogy ezt a hangot palackozni kellene, és idegesség esetén, nyugtató gyanánt fogyasztani. Mély hangja meleg, megborzongatja az ember idegvégződéseit, természetesen kellemesen. Álmatlanság esetén egészen biztosan hatásos lehet, így szívesen felkérném a Művész Urat, hogy verseket, akár meséket mondjon fel lemezre, és küldje el a részemre! :)
Ágota remekelt Krisztinaként a kissé gügye, nővére árnyékában élő, bakfisként kezelt grófnő szerepében. Az összhang megvolt a legendás Lehoczky Zsuzsával, aki fiatalos hévvel komédiázta végig az előadást. 
Nevetésben nem volt hiány, az egész előadás lendületes volt. Kiemelném Dolhai Attila (Illésházy László gróf és komornyik) és Kerényi Miklós Máté (Frédi) kettősét, ami megunhatatlan. Érzik, értik egymást nagyon, tudják, ismerik saját és egymás erősségeit, remekül használják ki és játszanak rá az alkatukból és testalkatukból fakadó ellentétekre. Máté remekül hozza a "kisember=nagy ego" feelinget, haláli, ahogy átfűzi a testmagasságukból adódó különbséget a társadalmi ranglétrán elfoglalni vélt helyük különbözőségére. Attila pedig remekül hozza a "bajuszcincált", türelmes, de robbanni készen tűrő oroszlánt. Közös jeleneteik mindig megújulnak, a karakterek egymás iránti féltékenysége, a másik megítélésének, ha úgy tetszik lenézésének ábrázolása mindig új poénokat tartogat.  Mindazonáltal már szeretném Szabó Dávidot is látni Máté helyett Frédiként. És szeretném látni Dolhai Attilát prózai szerepben, bármennyire is szeretem az énekhangját, mert mindig kíváncsivá tesz, ahogyan a prózai Rómeó és Júliából idéz, nagyon szépen.
Jantyik Csaba Malomszegi bárója és a grófnők afférjai is megdolgoztatják a rekeszizmot, az garantált! 
(A hangulat remek volt, az érzelmek, a jókedv a tetőfokára hágott, miként a levegő hőmérséklete. Egy kis hűsítő légkondicionálás jót tett volna. Talán ez okozta, talán nem, hogy egy idős pár a darab vége előtt nem sokkal távozott, átvágva/támolyogva a színen, belesétálva Illésházy gróf leleplezésének jelenetébe.)

A Csárdáskirálynő-t, ami idén 100 éves, némiképp más szereposztással láttuk, mint decemberben, így Stázit Szendy Szilvi, Bónit Szabó Dávid, Feri bácsit Földes Tamás, Leopold Mariát Csere László alakította. 
Szendy Szilvit nagyon szeretem, nem kell méltatnom, Stázi szerepe hozzánőtt a hosszú évek alatt. Szeretni való jelenség, vérbeli szubrett. 
Kerényi Miklós Máté után vártam, hogy Dávidot is lássam Bóniként. A darabról írt korábbi beszámolómban írtam, hogy Máté ellopta a show-t, ám kissé soknak tartom az energiáját. Igazság szerint egyes jelenetekben, és nem csak a Csárdáskirálynőben, nem egyszer érzem úgy, hogy súrolja a rettegett ripacskodás határát egy-egy megmozdulása, sőt, van, hogy sajnos át is lépi a határt. Dávid viszont kissé enerváltnak hatott, főleg az első felvonásban, bár ez akár benne is lehet a pakliban, hiszen a második felvonás a pörgősebb, amikor is összekuszálódnak a szálak, és amikor igazán bolondozni kell. 
Feri bácsi karaktere számomra kicsit semlegesnek tűnt Földes Tamástól is, miként előzőleg Szolnoki Tibortól is. Ismerve mindkét színészt, talán inkább a rendezés okozza ezt, nem az ő szerepformálásuk. 
Csere László Edvin herceg apjaként való szerepeltetése telitalálat. Nem táncoskomikus szerepkör, mégis jól áll neki a karakter, és mindig örülök, ha a színpadon látom. 
Fischl Mónika és Dolhai Attila Szilvia-Edvin párosa egyre inkább összecsiszolódik. Remekül mutatnak együtt, a színpadi jelenlétük erős, a hangi kvalitásukhoz nem fér kétség, még akkor sem, ha Attila esetében nem volt minden hang tökéletes, néha rekedtséget hallottam, amiért kár, bármi is okozta. A szerepet viszont egyre inkább belakja, és érződik rajta a folyamatos változás, fejlődés. Érdeklődéssel várom a bajai szabadtéri előadást augusztus végén!
(Furcsa érzés szembesülni azzal, hogy mindenki máshogyan lát(hat) egyazon előadást. Vannak, akik úgy ülnek végig, hogy szinte sugározzák az elégedetlenségüket, hogy legszívesebben máshol lennének, nem érdekli őket a darab, mert nem szeretik, amit látnak. Amikor az ember előtt ülő idős, nem az alkalomhoz illően öltözött pár végig cukorkás zacskóval csörög, lépten-nyomon összesúg, az óráját lesi, akkor ott gond van. Még inkább gond van, amikor a szünetben az ember lánya előtt kifelé igyekezvén megvitatják, hogy "ezeknek nincs hangjuk", és azt, hogy "még a szöveget sem tudják, mást énekelnek, mint amit kellene". Ekkor az ember meglepődik, mérgelődik egy cseppet, majd feltekeri a toleranciaerősséget, és azt mondja: Van ez így.)

A Csókos asszony, gyerekkori kedvencem. Az évad legutolsó előadását néztük meg. A két utolsó előadásra szinte összeállt a régi csapat, akik még a Tháliában játszották a darabot anno, de persze a Operettszínház zászlaja alatt. A kivételt a  Katóka szerepében látott Dancs Annamari jelentette, akit végre láthattunk a nagyszerű Kékkovács Mara után. Viszont visszajött Rica Macaként Peller Anna (további Macák: Szendy Szilvi és Kapócs Zsóka), és Ibolya Edeként (további Edék: Peller Károly és Szabó Dávid) Csonka András. 
Anna parádézik a szerepben. Kihasználja minden adottságát, így mély, erős hangját, ami nagyon jól tud jönni, ha éppen kiabálni támad kedve, és jól beleviszi a szerepbe temperamentumos jellemét, komédiázós vénáját. Csonka András, mint éhenkórász hírlapi tudósító, Dorozsmai Pista jólelkű barátja szeretni való, esetlen figura. Csendesebb jellemével jól kiegészíti Anna harsányságát, különbözőségükből fakadóan vagy annak ellenére összeillő páros. 
Dancs Annamari Katókája más, mint Kékkovács Maráé. Dinamikusabb, úgy is mondhatnám, hogy kissé fiúsabb, vagányabb. Ugyanakkor picit már olybá tűnt, hogy annyira aranyos és - nem szeretem a szót, de - cuki akar lenni, hogy néha picit sok. Ugyanakkor nem lehetett érezni alakításában azt az éles határt, ami elválasztja egymástól a csitrit és a dámát, miután a növendéket, mint ígéretes primadonna tehetséget, felkarolja báró Tarpataky. Nem éreztem igazi dámának ezt a Katókát, amint új státuszát arra akarja felhasználni, hogy megleckéztesse csélcsap szerelmét. Ettől eltekintve tetszett az alakítása, a hangja szépen szólt. 
Egy teljességgel felszabadult, energikus, lendületes előadást varázsoltak nekünk a színészek. Önfeledten játszottak, mindenki lubickolt a szerepében. Oszvald Marika elismerésre- és persze irigylésre méltó energiával komédiázta, táncolta, énekelte végig az előadást. Ehhez méltó partnere volt a szintén nagyszerű Faragó András, a színház Topija. Huszti Péter igazi jelenség, akinek színpadi jelenléte olyan erős, tiszteletet parancsoló, hogy önkéntelenül tapsot vált ki a nézőkből, amint feltűnik a díszlet takarásából első színpadra lépésekor. 
Dolhai Attila Pistája olyan szeretni való, csélcsap svihák nagy szívvel és nagy hanggal, akire nem lehet haragudni ... legalábbis sokáig nem. Annamarival jól kiegészítették egymást, aranyosak, szépek voltak együtt, mint ahogy Mara Katókájával is. Attila hangja nagyon szépen, erősen szólt a mindösszesen két nagyobb dalában (sajnos szűkmarkú a szerző), de mégsem a szép éneklés maradt meg bennem az aznapi alakításából, hanem az Annával közös, részeg jelenete. Történik ugyanis, hogy a Katókával való szakítást követően Pista több napig tekereg a városban, végiglátogatva a fellelhető vendéglátóipari egységeket, na persze nem táplálkozás céljából. Hű társaként vele tart Rica Maca is. Hogy is néz ki a jelenet? Maca talicskában ül, Pista szakadt frakkban, csapzottan, imbolyogva tolja a talicskát a zenekari árok és a nézőtér első sorát elválasztó keskeny kis folyosón. Torkaszakadtából énekli, hogy Asszony, asszony, csókos asszony, amivel Maca idegeire megy, és a lány ennek kissé hisztérikusan hangot is ad. Szó szót követ, míg a Nagymező utcából elevickélnek a Nagytemplom utcába, ahol elválnak útjaik, Maca felmegy a lakásba, Pista pedig részegen elénekli a Mi muzsikus lelkek című dalát, majd a részegek védőszentjének hála, sikertelen akasztást hajt végre önmagán. 
Az utolsó előadáson Attila ült a talicskában, énekelni azonban elfelejtett, helyette "nagy részegségében" jót szórakozott azon, hogy Anna fején fennakadt a függöny. Miután segített neki kiszabadulni, Anna nekiveselkedett a talicskatologatásnak, több-kevesebb sikerrel. Attila súlyát kommentálva közölte, hogy "Nehéz vagy, mint állat". Majd "Milyen nehéznek szült az anyád!" Attila ekkorra már fonalat veszített, az énekléssel végleg felhagyott, helyette csak nevetett, amihez nemcsak mi nézők, hanem Anna is csatlakozott. Persze megrázták magukat és folytatták a jelenetet, elmondták, amit el kellett, Attila tust húzatott a karnagy úrral, majd Annával eljátszották a kiszorítósdi-üvöltözős jelenetet, amikor is egymást túlharsogva bizonygatják, hogy ki a hibás Pista szomorú sorsáért és Katóka primadonnává és bárói szeretővé avanzsálásában. Azért ez sem ment zökkenőmentesen, fülig érő szájjal nem könnyű mérgesen tombolni. A kegyelemdöfést számomra Attila adta, amint szemeit törölgetve elmotyogta, hogy "Mindjárt besírok". Ekkor már én is itt tartottam :)
A jelenet vitán felül az előadás egyik fénypontja volt. Azért tudott az lenni, mert nem volt sok, mert benne volt ebben a részeg hablatyolásban a nevetés, nem lógott ki belőle, és nem volt zavaró, hogy nem tudták tartani magukat a színészek. 
Míg ültem a nézőtéren és néztem a darabot, nem tudtam elvonatkoztatni attól a gondolattól, hogy talán utoljára látom, mert úgy hírlik, leveszik műsorról. Úgy gondoltam, hogy talán ezért van jelen ekkora energia  a színpadon, mert érzik ezt a színészek is és még egyszer, utoljára "kitombolják" magukat. A tapsrend végén egyszer csak betoltak egy nagy tortát, majd megérkezett a színpadra Lőrinczy György főigazgató is. Ekkor már megerősítve láttam a tényt, hogy elbúcsúzik a darab. Azonban ehelyett a direktor bejelentette, hogy ez volt a 150. előadás, és hogy méltón ünnepeljék meg, színpadra hívta a színészeken túli alkotókat, és a második szereposztásból azt, aki meg tudott jelenni (Kékkovács Mara, Homonnay Zsolt, Szabó Dávid). Nem derült ki számomra továbbra sem egyértelműen, hogy marad-e a darab a következő évadban vagy sem, csak az, amit Lőrinczy György mondott: Csókos asszony volt, van és lesz.
Aki nem látta a darabot, de szereti a jókedvű, vicces, kedves-bájos történeteket, az nézze meg, ha alkalma adódik rá, a színházban, vagy nézze meg a 2008-as dvd változatot!
A darab sikerét számomra az mutatja leginkább, hogy egyáltalán nem operettbarát, mondhatni színházidegen sógorom, aki beadta a derekát és elkísérte a feleségét és persze minket a darabra, nagyon jól szórakozott és úgy nyilatkozott, hogy máskor is szívesen beül egy-egy hasonlóan jó darabra. 
(A legjobb előadást is tönkre tudja vágni, ha az ember környezetében a nézők nem bírnak magukkal és együtt énekelnek a színészekkel, sőt, előénekelnek egy-egy sort. Ha pedig beszélgetnek, megvitatják, hogy tetszik-e, akit és amit látnak, az szintén nem kedvez mások szórakozásának. Természetesen beszéljék meg egymással, de ne előadás közben. Erre való a szünet. Vagy tárgyalják ki előadás után, esetleg írjanak kritikát :D)

Az Én és a kisöcsém-et májusban, és - szinte ölünkbe pottyant módon - júniusban is láttuk. Vagyis márciusi bemutatóját követve átlagban havonta egyszer. És nem untuk meg, mert nem lehet, annyira pergő, vicces, jól átalakított és színpadra állított darab. Ahogy kezdtük, úgy zártuk ezt a négy alkalmat, vagyis a komplett első szereposztással. Teljes második szereposztáshoz nem volt szerencsénk. Pár karakter esetében dupláztunk, így láttunk két Parlagi Pirikét (Janza Kata és Kékkovács Mara), két Líviót (Szerényi László és Barkóczy Sándor), és két  Dr. Sas-Dr. Vas párost (Homonnay Zsolt-Peller Károly, Csonka András-Magócs Ottó). A többi szerepben az első szereposztás brillírozott minden alkalommal.
A két Pirikét megformáló színésznő, Janza Kata és Kékkovács Mara egyaránt tündéri, szerethető, energikus, szép hangú hölgy. Azonban az idegenvezető nő  figurája közelebb áll a szívemhez Kata temperamentumosabb, nagyhangúbb ábrázolásában. Páratlan, ahogy affektál és ahogy a blődségeket ontja. Kedvenc mondataim:  "Ezt annyira nem gondoltam volna, hogy ma este a SzExcelsior-ban fogok vacsorázni!" Az örök kedvenc Andersen kérdésére, miszerint szereti-e az osztrigát: "Igen, az osztrigát meg a káposztás cvekedlit." No meg amikor némi pénzt csikar ki Andersentől az őt ért vélt vagy valós sérelmekért: "Hát ez így korrupt." És a kegyelemdöfés: "Tegnap betöltöttem a negyvenet, nőként gyakorlatilag halott vagyok."
Míg egyik szerepnél a nagyhangúság billenti az egyik színész javára a mérleg nyelvét, a másiknál ez nem ilyen egyértelmű. A Dr. Sas-Dr. Vas párosok esetében nem feltétlenül tetszett jobban a harsányabban, nagyobb gesztusokkal játszó Homonnay-Peller páros a halkabb Csonka-Magócs duónál. Az utóbbi páros bárgyú ügyefogyottságból fakadó "nekünk semmi sem sikerül, de cserébe mindent jól elszúrunk" attitűdjének van egyfajta bája. Míg Zsolt és Karcsi nagyképűség és kivagyiság vezérelte, önbizalomtól duzzadó, éppen ezért kudarcra ítélt duója nem tűnik esendőnek, és nem is támad kedvem drukkolni nekik a milliomoscsemete kezének elnyeréséért folyó csatájukban. Mindazonáltal nagyon jól tudok szórakozni rajtuk, nevetésügyileg néha, főleg Zsolt esetében, velük együtt.
Lívió kis szerepében Szerényi László jobban hozza az idős nőktől pénzt kicsaló gondolás ellenszenves figuráját, míg a fiatal Barkóczy Sándor túl romlatlannak, aranyosnak tűnik mindehhez.
A darabban mindenkinek megvannak a maga nagy pillanatai, legyen nagyobb vagy kisebb szerepe. Személyes kedvencem a mellékszereplők közül Oláh Tibor Lakinger Hugója, aki vén kujonként mindig valamelyik nő után koslat, esetenként köntösben, igazi szatírként. A férfi táncosok női ruhában, dizőzként való megjelenése sem semmi már látványra sem, és a Szinetár Dórával a harmincas évek hanghordozásában elénekelt Egy kicsit angyal legyen, egy kicsit démon kezdetű dal is igazán jól sikerült. Mint ahogy az Én és a kisöcsém című dal, amit Dóra Dolhai Attilával énekel és táncol el, mindig nagy sikert aratva. 
Jordán Tamás Zolestyákja az előadás sokadik telitalálata. Ahogy affektál, ahogy a rémes műfogsora miatt beszél (bár amikor elfelejtette betenni a fogsort, akkor megmutatta, hogy anélkül is tud ugyanúgy selypíteni), páratlan.
Az utolsó előadás bérletes volt, sok-sok iskolással. Mindazonáltal jó közönség volt, és külön élveztem a mellettem ülő fiatal lány ártatlan, őszinte rácsodálkozását, amikor először színpadra lépett egy-egy színész. Aranyosan együtt élt a történettel, nagyokat nevetett, élvezte az előadás minden percét, én pedig örültem a boldogságának. 
(Megmosolyogtató azzal szembesülni, amikor egymást oktatják az idősebb színházlátogatók, így: "Amikor táncolnak vagy együtt énekelnek, akkor a zene és az ének mindig magnóról megy, hogy egyszerre menjen és ne legyen hiba." Hát, igen, a színészek nem is tudnak egyszerre két dolgot csinálni, a színház kórusa pedig csak magnóra szokott énekelni :D )


Egy kis kedvcsináló a 100 éves Csárdáskirálynőhöz: 



Nyári, szabadtéri előadások, katt ide: Csárdáskirálynő - Siófok, Tokaj, Baja


   

2015. június 6., szombat

Régi idők, új idők


Egy hete kisebbik lányunk iskolai gitárkamara koncertjére tartottunk. A zeneiskola Budapesten, Zuglóban van, és bár a kerület más részén, mint ahol nagymamám és nagypapám gyerekkoromban lakott, mégis érintettük a régi utcájukat. 
Lumumba utca, a mai Róna utca ... 
Kíváncsi gyerek voltam, sokat kérdeztem olyan dolgokról, amiket nem értettem vagy bizonytalan voltam abban, hogy jól értem-e. Azonban voltak olyan nevek, kifejezések, amikkel nem foglalkoztam, mert természetesnek vettem őket. Ilyen volt például a Lumumba utca. Bár idegenül hatott, sosem gondolkodtam azon, hogy ez valakinek a neve lehet-e, és ha így van, akkor kié. Mit tett ő, hogy utcát neveztek el róla, és magyar volt-e vagy esetleg más nemzet szülötte? Elfogadtam tényként, hogy így nevezik az utcát. Ezzel szemben emlékszem arra, hogy olyan egyszerű, mindennapos szavakat, mint például a mosópor, addig ismételgettem, elemezgettem, ízlelgettem, amíg teljességgel idegenül nem hatottak.
Nem tudom, hogy ha megkérdeztem volna a felnőtteket, hogy mi is vagy ki is az a Lumumba, tudtak-e volna választ adni. Ha ez a mai világban történik, akkor kérdezni sem kellene, csak bepötyögni a Google keresőbe, és máris kiderülne, hogy Patrice Émery Lumumba (1925. július 2.-1961. január 17.) afrikai antikolonialista politikai vezető, a Kongói Demokratikus Köztársaság első szabadon választott miniszterelnöke volt, akinek kormányát egy, az ENSZ támogatásával a belga kormány által kitervelt és lebonyolított összeesküvés során lemondatták, őt pedig törvényellenes módon és megalapozatlan indokok alapján bebörtönözték, majd később kivégezték a belgák hathatós közreműködésével. Köszönet az infóért az online világnak, azon belül a Wikipédiának! 
És ez a lényeg: az online világ. Jól járunk azzal, ha nem kell kérdezősködni és megtalálni azt az embert, ha egyáltalán létezik ilyen, aki emlékezete mélyére leásva előkotorja és megadja a választ a kérdezőnek. Jó, ha nem kell lexikonokba bújva keresgélnünk, sőt, először is nem kell elmennünk a könyvtárba, hogy a keresgélés előfutáraként elővarázsoljuk a lexikont. És sokat segít, ha egy-egy kifejezés bővebb megismerése végett nem kell értelmező kéziszótárt lapozgatnunk, és ha elbizonytalanodunk, hogy helyesen írtunk-e egy szót, akkor nem kell leporolni a helyesírási szótárt. 

DE .... jól járunk azzal, ha kérdezősködni kell és megtalálni azt az embert, ha egyáltalán létezik ilyen, aki emlékezetébe leásva előkotorja és megadja a választ a kérdezőnek. Jó, ha lexikonokba bújva kell keresgélnünk, sőt, jó, ha először is el kell mennünk a könyvtárba, hogy a keresgélés előfutáraként elővarázsoljuk a lexikont. És sokat segít, ha egy-egy kifejezés bővebb megismerése végett értelmező kéziszótárt kell lapozgatnunk, és ha elbizonytalanodunk, hogy helyesen írtunk-e egy szót, le kell porolni a helyesírási szótárt. 

Minden csak nézőpont kérdése! Ha beírom a Google keresőbe a keresett szót, akkor gyorsan megkapom a választ, és rohanok tovább. Viszont ha megkérdezek valakit, hogy szerinte mit takar a kifejezés, akkor nagy eséllyel beszélgetni fogunk! Ha a szükséges tudás lexikonban lelhető fel, ami papír alapú és csak könyvtárban áll rendelkezésre, akkor, felállva a székemből, el kell mennem a könyvtárba, ahol váltok pár szót a könyvtárossal, majd a lexikont lapozgatva meg-megüti a szememet más kifejezés és azokat is elolvasom, tágítva a látókörömet, tudásomat. 

A hangsúly a gyorsaságon és a személyes beszélgetésen van. Mai világunk túlságosan gyors. Hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás, talán sosem fogjuk megtudni, de hogy a világ gyorsulásában az internetnek elképesztő nagy szerepe van, az holt biztos. Az érzéseim ezzel kapcsolatban meglehetősen ambivalensek, mert naponta adok hálát a netért, mert rohanó világomba nem férne bele, hogy órákat töltsek könyvtárban azért, hogy megtaláljam, amit keresek. Viszont szeretek beszélgetni face to face, megismerni mások véleményét, megismerve mások valódi arcát. Persze ezt megtehetem online is, de az online világ arctalan, személytelen, mindenki olyan, amilyennek mutatja magát. A szavak mögött megbúvó valódi érzelmek, gondolatok az azonnali személyes közlést nélkülözve megismerhetetlenek és könnyű félrekommunikálni bármit. Ha nem hallom a másik hanghordozását, amint azt mondja, hogy "Igen, ez aztán a teljesítmény!", akkor könnyen hihetem, hogy a másik éppen méltat valakit, de ha hallanám a hangját, akkor a hanghordozásából egyértelművé válna a szarkazmus. 
Az ember munkáját is könnyíti az online világ, egyben a teljesítménykényszert az egekig viszi. Ha régen egy bizonyos munkára adott határidő egy hét volt, akkor ma totálisan biztos lehetek abban, hogy ugyanerre csak pár órám van. De ez csak egy munka, egy határidő, mellette ott van az összes többi. És hiába mutogatja nekem a reklám, hogy ha a stressz  helyett mindenhol csak munkát látok, akkor szedjek magnéziumot! Kézcsókom, a magnézium leveszi a vállamról a határidőket is és a tengernyi feladatot? Vagy csak idiótaként mosolyogva fogom ugyanazt a melót végigvinni nap mint nap, mert vettem be bogyót? A megoldás a lassítás lenne, a követelményrendszer globális átgondolása, a túlszabályozottság és a túlkövetelés csökkentése. Ami azonban egészen biztosan nem célja a világgazdaságnak.

Visszatérve a Lumumba/Róna utcába. Mikor átkocsikáztunk rajta, megemlítettem páromnak, hogy milyen jó volt, amikor nyaranta pár hetet eltöltöttünk mamáéknál. Elhajtottunk a három emeletes háztömb előtt, láttam a padot, ami még mindig várja a lakókat esti csevejre, de kérdés, hogy lemennek-e. Van-e igény rá, tudnak és akarnak-e miről beszélgetni? Egyáltalán tudják egymás nevét, tudják-e, hogy az ajtókon lévő névtáblák melyik személyekhez tartoznak? Van-e az ajtón egyáltalán névtábla? Mert manapság olyan személytelen a világ. Amikor az ember hazatér a munkából, a legkevésbé sem akar a szomszédjával csevegni, örül, ha bezárja maga mögött az ajtót és kizárja a külvilág azon részét, amiről a nap hátralévő részében nem akar tudomást szerezni. 
Nagy park van a régi háztömb előtt, ahová szívesen lejártunk nővéremmel és unokatesóimmal gyerekkorunkban. Vittük a kis pokrócunkat, leterítettük, lefeküdtünk rá, olvastunk, beszélgettünk, labdáztunk, tollasoztunk. Mamánk nem kapott frászt, hogy valami bajunk esik, amíg lent vagyunk, nagy valószínűséggel senki sem akart megtámadni minket vagy ellopni a mobiltelefonunkat, lévén azt sem tudtuk, hogy egyszer majd lesz ilyen. Így mamánk nem küldött sms-t, nem hívott fel minket, még kevésbé küldött üzenetet facebookon, hogy menjünk fel, mert elkészült az ebéd. Hanem megmondta, hogy pontban 12-kor csattogjunk fel ebédelni, ha volt óránk, ha pedig nem volt, akkor lejött a kapuba és átkiabált az úttest másik oldaláról, hogy "EBÉD!" Nem szólta meg senki, hogy miért óbégat, mert más így tett, és nem mondta neki senki, hogy "Hülye vénasszony, mit óbégat, ne zavarjon, jogom van ahhoz, hogy ne kelljen mások ordibálását hallgatni!" 
Igen, joga van hozzá. Ez pedig a másik kulcsszó. Hogy mindenki annyira tudja, hogy mihez van joga, akár kimondják jogszabályok, akár nem. És ha ez a joga csorbul az illetőnek, akkor jaj a csorbítónak! Viszont azt is jogszabályok mondják ki és erkölcsi normák határozzák meg, hogy kinek milyen kötelessége van, azonban ha ezt emlegeti fel bárki is, akkor már elbújnak az élharcosok. Nem szenvedhetem az olyan embert, aki hangoztatja, hogy neki joga van metróval utazni, de azon már kiakad, hogy jegyet kell vennie. Utálom, ha valaki le akar surranni a mozgólépcsőn, jegy nélkül, de amikor az ellenőr megállítja, neki áll feljebb. Persze azt is utálom, hogy az ellenőr tízszer gyakrabban állítja meg a fiatal iskolásokat és a több táskát, bevásárlószatyrot cipelő nőket (akik a kezükben tartják a bérletet, jegyet, de nem tudják az ellenőr orra alá nyomni a cipelt dolgok miatt), mint a nagydarab pasikat. Igen, joga, sőt kötelessége az ellenőrnek megnézni a jegyeket, bérleteket, de akkor tegyék ezt mindenkinél, ne szúrópróbaszerűen. Igen, ezzel jól megakasztanák a folyamatos haladást, de talán erre lenne jó az a bizonyos beléptetőrendszer. Vagyis a felgyorsult világ nem mindenhol jelentkezik megfelelően.

Az online világ sztrádáján száguldozni könnyű és szórakoztató. Könnyű, sőt, könnyebb ismerősöket szerezni, mint régen, hiszen sokkal több emberrel találkozhat az ember, ha az érdeklődési körét kiszolgáló oldalakat látogatja. És ez jó. Még jobb, ha ezek az ismeretségek materializálódnak is, és kilépnek a valós, fizikai létbe is. Mert beszélgetni jó. És vállalni azt, amit és ahogy mondunk, még jobb. Vállalni önmagunkat, akik és amik valójában vagyunk, őszintén. 
Gyerekeinknek több ismerőse van facebookon, mint a való életben a húsvér barátai száma. Amikor én voltam gyerek, a '80-as években, a nyári szünet azzal telt, hogy hol nálunk volt egy sereg gyerek, hol Annáéknál, hogy Tomiéknál ... és senkinek a szülője nem volt azon fennakadva, hogy miért van náluk annyi gyerek. Természetes volt, hogy a lurkók jöttek-mentek, és még természetesebb, hogy kint voltunk a szabadban, és már nyár elején szépen lebarnultunk. Ma mi történik, tisztelet a kivételnek? A gyerekek ülnek bent a szobában és a neten lógnak, legtöbb esetben olyan oldalakat is látogatnak, amihez semmi közük, mert fúl fiatalok ahhoz, hogy megértsék az oldal célját, tartalmát, és olyan dolgokat látnak, olvasnak, amit nem vagy csak rosszul tudnak értelmezni. Ahelyett, hogy kimennének focizni a többiekkel, a számítógépen játszanak focis játékot, miközben ülnek és isszák a kólát, eszik a chipset. Zombis filmeket néznek, zombis játékkal játszanak, aprítják az ellenséget és szép lassan ők is online-zombivá válnak. Trágárul beszélnek, halvány fogalmuk sincs arról, hogyan kellene egymással és/vagy az idegenekkel beszélni, ha arra kerül a sor. Sem a normális hangerőnek, sem a megfelelő szókincsnek nincsenek birtokában sok esetben. Az én gyerekkoromban a felnőttnek szava volt, tiszteltük, mert mi gyerekek voltunk, ő pedig felnőtt. Ma ez már nem így van. Lelki füleimmel hallom némely gyerek kérdését: "Mit tiszteljek benne, nem tett ő értem semmit!" És ez szomorú, mert kiveszik a világból a feltétel nélküli szeretet és a feltétel nélküli tisztelet. És elbizonytalanít a mondás vagy inkább közhely, miszerint a tiszteletet ki kell érdemelni. 

Talán jól van ez így, talán nincs. Nézőpont kérdése. Mint ahogy az is, hogy jó volt-e akkor vagy jobb most? Sok dolgot konzerválnék a régiek közül, ugyanakkor sokat meghagynék a mostani világ vívmányai közül is. 
Hogy én milyen elvek szerint élek? Nem tudom, nincsenek magasztos elveim, de van pár, ami mentén igyekszem lavírozni, és amire tanítottam mindig a gyerekeimet is: 
  • Amit mutatsz, adsz magadból, az alapján fognak megítélni. 
  • Az őszinteség nagy erény, de fájdalmas következményei lehetnek. Ugyanakkor a hazugságok hálójába ragadt embernél nincs szerencsétlenebb. 
  • A tiszteletet nem lehet kikövetelni. És soha ne azért tegyél meg valamit is, hogy azért majd tiszteletet kapj!
  • Csak olyat mondj élőszóban és online, amit később is vállalni tudsz, amihez a nevedet tudod adni később is! 
  • Ne kritizálj valakit csak azért, hogy mást ezzel dicsérj. Egy embert csak a saját tettei minősítenek, mások hibái az ő erényeit nem fogják növelni.
Hogy ezek jó gondolatok-e, nem tudom. Számomra olyannak tűnnek, amivel az ember védeni tudja saját személyét, személyiségét. És talán éppen ez a baj, mert miért kellene védeni magunkat? Talán azért, mert a világ sajnos egyre álságosabb, és sajnos lavírozni kell a hullámain. Viszont, ha hűek vagyunk önmagunkhoz és nyitottak mások irányába, akkor még jól is érezhetjük magunkat. De érezzük magunkat úgy jól, hogy azzal másokat ne zavarjunk! Haladjunk a világgal, vegyük fel a tempót, és aknázzuk ki a jó dolgokat belőle! Kapcsolódjunk a mindenkori, valódi való világhoz!