Harmadolt nézőtérrel is működik A Szépség és a Szörnyeteg - Budapesti Operettszínház

 

   - Állj! - emelte fel a kezét figyelmeztetőleg Mister Ketyegi. - Nincs puszi! Másfél méter!!! - harsogta, mire Monsieur Kanóc azonnal visszakozott. 

Ez az apró kis jelenet máskor belesimult volna a Budapesti Operettszínház előadásába, és a zsúfolásig megtelt nézőtér mind a 901 nézője egyként mosolygott volna a két bohókás karakter újabb vicces szóváltásán. De a 2020. november 06-ai, 19:00 órás előadás mintegy 300 nézője nevetéssel és tapssal reagált a szürreálisan valóságos, így ironikus képet rajzoló poénra. Hiszen ugyanúgy hadakozunk a pandémia okozta új élethelyzettel, mint Belle és a Szörnyeteg egymással és saját magával, a környezetével, a múlt valóságával, a jelen árnyaival, a jövő reményével. Keressük a megoldásokat, a kibúvókat, a jót a rosszban, a rosszat a jóban, bár nem mindig sikerül. És persze keressük, hogy kit és mit lehet vádolni, szapulni és kérdőre vonni a folyton romló helyzetért, amibe belecsöppentünk, és ebben persze mindig sikeresek tudunk lenni. Pedig ez nem vezet jóra. Inkább üdvözölnünk kellene az olyan örömöket, amit egy színházi előadás okoz, amin még ott lehetünk, még ha nem is telt házzal. 

A kormány november 03-án bejelentett, színházakat is érintő korlátozó intézkedései hallatán fogalmunk sem volt, hogyan alakul majd a pénteki programunk, mi lesz A Szépség és Szörnyetegre megvásárolt jegyeinkkel. De a Budapesti Operettszínház előállt egy megoldással, ennek köszönhetően november 06-án 18:10-kor a Mozsár utcai bejárat előtt álltunk a járdán, elfoglalva a helyünket a hosszúra nyúlt sorban. Mindenki türelmesen, maszkban várakozott, nem volt tülekedés, hangos szó, elégedetlenkedés.  Kiss B. Atilla, a színház igazgatója kijött az épületből, köszöntött és arra kért minket, hogy picit álljunk szellősebben, végigsétált a sor mellett az úttesten, tartva a másfél méter távolságot, és megköszönte, hogy ott vagyunk, hogy eljöttünk és kitartunk a színház mellett. Szép gesztus volt, és természetesen köszönet jár a színház minden dolgozójának, hogy gyorsan alkalmazkodtak az új szabályokhoz, átszervezték az előadásokat és a nézőteret. 

Na, igen, a nézőtér... Minden második, harmadik, esetenként a negyedik szék is le volt ragasztva sárga-fekete ragasztócsíkkal. Lehangoló volt, szürreális, de kevésbé rossz, mint ahogy először gondoltam, hiszen ott voltunk, mert ott lehettünk maszkban, fegyelmezetten, átesve a bejáratnál a hőmérséklet ellenőrzésen, és vártuk, hogy meséljenek nekünk a szép Belle-ről, a bűneiért rút szörnnyé varázsolt hercegről, a tárgyakká váló emberekről, öntelt, izompacsirta fajankóról, hóbortos feltaláló apáról, és manipulálható, könnyűszerrel akár pusztításra is fogható népről. 

Minden Disney mese rajongója ismeri a herceg történetét, aki mindenkit a külseje alapján ítél meg, és akinek nincs a szívében szeretet és könyörület, ezért egy varázslat szörnyeteggé változtatja. És vele együtt a kastély valamennyi, ártatlan lakója alakot vált. Az egyetlen esélyük arra, hogy visszanyerjék emberi alakjukat az, ha a Szörnyeteg megtanul szeretni, és szerelme tárgya viszontszereti őt.  

Szép és tanulságos mese gyereknek és felnőttnek egyaránt. Manapság különösen időszerű is, amikor a külsőségeknek, a szépészeti beavatkozásoknak, a márkás ruháknak, a drága okostelefonoknak, hatalmas okostévéknek és a gyönyörű autóknak, na és persze a futószalagon "gyártott" világsztároknak éljük a fénykorát. Könnyű eltévelyedni a valódi értékek keresésében, a befolyásolható gyerekeket pedig még könnyebb megtéveszteni. Emlékszem, amikor sok évvel ezelőtt az akkor még óvodás lányom a jó és a szép, a rossz és a csúnya szavakat furcsa módon társítani kezdte. Ha meglátott egy szép embert, akkor azt mondta rá, hogy jó, a csúnyára pedig rávágta, hogy rossz. Talán A Szépség és a Szörnyeteg gyerek nézői között is vannak, akik még vagy már rosszul értelmezik a fogalmakat, de a mesék és a színház segíthetnek a helyükre billenteni a dolgokat. Bevallom hogy a felnőttek esetében picit szkeptikusabb vagyok... 

Péntek este a nézőtér-harmadolása mellett örömteli debütálás is volt, mert új Szörnyeteg állt be a hosszú évek óta futó darabba Cseh Dávid Péter személyében. Két hete még egy - nem Operettszínházas - búcsúelőadásról írtam és méltattam Dávidot (ITT olvasható), most pedig egy premierjéről. Úgy tűnik, mintha kísérnék őt az elváltozott vagy torz testben élő, vagy épp egészséges testben élő torz lelkű és elméjű karakterek a színpadon. A szép lelkű, csúnya Quasimodo, az őrült Néró, vagy az imént említett, két hete látott Izgass fel! pszichopata Richardja után most ő a Szörnyeteg. És remek Szörnyeteg! Mivel szinte végig hatalmas maszkban és jelmezben játszik, nem lehet látni az arcát, így, mimika, és könnyed mozdulatok hiányában minden érzést csakis a hangjával tud közvetíteni, amit tökéletesen meg is valósított. Intelligensen játszik, semmiféle manírosság nem fedezhető fel nála, a prózája tisztán érthető, természetes, nincs nyelvbotlás, az énekhangja pedig telt, erős, szépséges, érzelmekkel telt. A Notre Dame-i toronyőr óta folyamatosan drukkolok neki a vezető szerepekért, és öröm azt látni, hogy az Operettszínház is bízik benne nagyon fiatal kora ellenére. Én pedig abban bízom, hogy egyre több főszerepet kap majd, olyat is, ahol nem kell nehéz jelmezt cipelnie, és szabadon játszhat, szárnyalhat. Elgondolkodtam azon, hogy az Operettszínház korábbi hatalmas sikerű darabjaiban tökéletes címszereplő lehetne a Mozart és a Rudolf musicalekben. A jelennél maradva a hatalmas sikerrel játszott István a király-ban is könnyűszerrel el tudom képzelni a címszerepben, de természetesen a színház szakértőinek szereplőválogatásával nem lehet vitába szállni, ők tudják, hogy ki mikor áll készen egy szerepre. Ami biztos, az az, hogy Cseh Dávid előtt nagyon szép jövő áll.  

Belle-t Jenes Kitti játszotta, akinek szép arca, törékeny termete tökéletesen ellenpontozta a Szörnyeteg hatalmas termetét, lágy hangja pedig annak torzított, erőszakos morgásait, ordítását. Kislányos volt és érett, sebezhető és erős, bizonytalan és eltökélt. Bájos, finom jelenség, akiről tényleg könnyen jut az ember eszébe egy Disney hősnő. A Maurice-t játszó Magócs Ottóval aranyos apa-lánya párost alkottak.

Az önimádó Gaston szerepébe Szentmártoni Norman bújt, aki hosszú évek óta alakítja a Szörnyeteget is. Le sem tudná tagadni sportemberi mivoltát, nagy termetű, erős férfi. Fényes, fekete parókájával, testre simuló ruhájával, na és persze önimádatával pontosan olyan volt, mint ha az 1991-es rajzfilmből lépett volna elő. Férjem nem hasonlítgatott, szerinte "Ezt az embert rajzolták".  

A kastély komor, sötét világát a személyzet hivatott színessé és élettelivé tenni a darabban. Angler Balázs Monsieur Kanócként és Peller Károly Mister Ketyegiként folyton perlekedő, vicces kettőst alkottak. Polyák Lilla Kannamamaként terelgette szeleburdi társait és kisfiát, Csészikét, vagyis Maszlag Bálintot, a feledékeny Madame de la Nagy Böhömöt, Váradi Mónikát, és Babette-t, vagyis Füredi Nikolettet. Fontos szerepük van az előadásban: ők jelképezik a jövőbe vetett hitet, a reményt. Ők mutatják be a közösség szerepének fontosságát az egyén életében, döntéseiben, legyen a hatásuk jó, avagy rossz. Mert a közösségnek személyiségformáló hatása van, és terelni tudja az embert bármelyik véglet felé. De azért a legjobb az arany középút.  

Nem tudni, meddig tudják fenntartani az előadásokat ebben a jelenlegi formában a színházak,  meddig maradnak nyitva, esetleg átállnak-e online közvetítésre. Ami biztos, az az, hogy szükség van a kultúrára, a művészetek valamennyi formájára, a pandémia idején talán még jobban, mint bármikor máskor. A színházaknak azért, mert ez a feladatuk, a színészeknek pedig azért, mert játszani akarnak. Mi, nézők pedig azt szeretnénk, hogy arra a három órára, amíg tart az előadás, elvarázsoljanak minket, elrepítsenek olyan helyekre és történetekbe, amikről Belle olvasott a könyveiben. Mert addig jól vagyunk, elszállnak a gondjaink és gyógyul a lelkünk. 

A Szépség és a Szörnyeteg címlapja

A debütáló Szörnyeteg, Cseh Dávid Péter

Forrás: https://papageno.hu/promocio/2020/11/cseh-david-peter-lep-szinpadra-a-szepseg-es-a-szornyeteg-csaladi-musicalben/

Papegeno

Izgass fel! Egy thriller musical búcsúelőadása

 

1958-at írunk. Nathan 34 éve tölti életfogytig, plusz 99 évig tartó börtönbüntetését. Az 5. kegyelmi tárgyalására érkezik. Azt mondják, az 5. az igazi. A férfi elmeséli, hogy mit tett, de a kegyelmi bizottság arra kíváncsi, hogy miért. És a néző is.

Az Izgass fel! című, háromszereplős thriller musical az idős Nathan visszaemlékezésén keresztül mutatja be az évszázad perét eredményező bűntényt, ami a halálbüntetés eltörléséhez is vezetett egy mesteri védőbeszéd alapján.  

Két 19 éves, az átlagosnál magasabb intelligenciával rendelkező, gazdag családból származó fiú kapcsolata bontakozik ki előttünk. Ez a kapcsolat azonban nem egy szokásos barátságról szól, hanem a manipulációról és a szerelemről.

Richard szereti az izgalmat. De nem az átlagos izgalomra vágyik, és ez a vágy sokkal inkább megszállottság, mintsem egészséges kíváncsiság. Hogy mire vágyik? Például arra, hogy felgyújtson egy épületet, és nézze, ahogy leég.

És mi Nathan vágya? Ő Richard-ot akarja. Szerelmes belé, isteníti. Richard viszont Nietzsche filozófiáját isteníti, és úgy találja, hogy ő és vele Nathan is emberfeletti ember, Übermensch, mivel gazdag és okos, ezért a társadalom többi tagja fölött állnak, és így bármit megtehetnek. Felgyújthatnak egy épületet, betörhetnek bárhová, és elrabolhatnak bármit, ami a kezük ügyébe kerül, mert úgy sem tudják elkapni őket. Nathan vérszerződést köt Richarddal és követi őt mindenben, segít neki, bármit tervel ki, mert hiszi, hogy ezzel ő is annyira fontos lehet a számára, mint amennyire neki fontos a fiú.

Richardot már nem elégítik ki gyújtogatások és rablások, egyre nagyobb izgalomra van szüksége, hogy bizonyíthassa a felsőbbrendűségét, sőt, a legnagyobbra: gyilkosságra. Kiterveli, hogyan raboljanak el és öljenek meg egy kisfiút, majd követeljenek váltságdíjat érte. Vagyis megalkotja a tökéletes bűntényt, amit végre is hajtanak, tudva, hogy a lebukás veszélye szinte a nullával egyenlő. De azzal nem számol, hogy Nathan elhagyja a tett helyszínén a szemüvegét, amit a rendőrség megtalál, és azzal sem, hogy rövid úton a börtönben találja magát. De ez az út minden, csak nem egyenes, és a végén kiderül, hogy talán nem is Richard az okosabb és az igazi manipulátor.

Az Izgass fel! magyarországi bemutatásának, és utolsó, 2020. október 23-i előadásának az útja sem nevezhető könnyűnek vagy egyenesnek. Annál inkább lehengerlőnek.

Stephen Dolginoff művét kisebb változtatásokkal állították színpadra, a szerző azonban nem támogatta a módosításokat, ezért csak egy évadon keresztül játszhatták a darabot a TÁP SZÍNHÁZ a BRT és a FREGOLI gondozásában. Az utolsó előadást 2020. március 16-ra hirdették meg, amit azonban a világjárvány okozta intézkedések miatt nem tarthattak meg. Kétszer tűztek ki új időpontot, míg végre sikerült megtartani a búcsúelőadást. Közben helyszínt is váltott a produkció, mert az eredetileg otthont adó Hatszín Teátrum szeptemberben határozatlan időre bezárta kapuit a kialakult vírushelyzet miatt.

Ennyi izgalom és várakozás után, és az elolvasott pozitív kritikákkal a tarsolyomban, és a Budapesti Operettszínházból már jól ismert Cseh Dávid Péter és Horváth Dániel játékában bízva ültem be pénteken a TEMI Fővárosi Művelődési Ház első sorába. Amit vártam, megkaptam. És még sokkal többet.

Van abban valami lehengerlő, amikor egy kisebb teremben, a nézőtől karnyújtásnyi, sőt, rövid centiméterekben mérhető távolságra játszanak a színészek. Bár ez esetben a játék szó talán nem is helyénvaló, mert nem Cseh Dávid Pétert láttam, hanem Richardot, nem Horváth Dánielt és Végh Pétert, hanem a fiatal és idős Nathant. Egy pszichopata manipulátort, egy szerelme tárgyát vakon követő fiút, és a szerelmét a síron túl is imádó idős férfit.

A kicsi, többfunkciós tárgyakkal ötletesen berendezett színpad és a kisebb nézőtér egyszerre volt intim, és a feldolgozott téma súlya és mondanivalója miatt világméretű. A színészek csakis egymásra és önmagukba figyelése, tökéletesen zökkenőmentes alakítása odaszögezett a székbe. Egyszerre voltam elvarázsolt és döbbent, szomorú és dühös, zavarodott és gyanakvó.

Gyűlöltem Richardot, ugyanakkor néha szinte megsajnáltam, de úgy vonzott engem is, mint Nathant, pont úgy, mint molylepkét a lámpafény, és ezért csodáltam és imádtam Cseh Dávid Pétert. Azóta sem megy ki a fejemből a pszichológiai tanulmányaim ellenére, hogy születhet-e valaki pszichopatának vagy csak a körülmények tehetik azzá. Utálhatja-e egy fiú az öccsét annyira, hogy felmerüljön benne a gondolat, hogy megölje? Lehet-e egy szülőnek kedvenc gyereke, vagy csak azért fordul a kisebb felé, mert érzi, hogy valami gond van a másikkal?  

Sajnáltam Nathant, és néha szinte gyűlöltem, és ezért viszolyogva szerettem Horváth Dánielt és Végh Pétert. Az emberi gyengeség, a jó és a rossz képességének felismerése, de saját testi-lelki vágyának alárendelése nagyon is emberi tulajdonság. Olyan sok emberi élet múlt már ezen, és emberi sors dőlt el, és sajnos ezen semmi sem fog változtatni a jelenben és a jövőben sem.

A darab műfaja thriller musical, és ahogy visszatekintek a tegnap esti előadásra, összemosódik bennem a próza és a zongorajátékkal kísért ének. A dalok tökéletesen beleilleszkedtek a darabba, nem rántották ki belőle a nézőt, csak tovább növelték a feszültséget. Ha az ember nem beszél magyarul, akár azt is hihette volna, hogy Dávid szép, telt hangján épp szerelmi évődésről énekelt, nem pedig Richard tervéről, hogy öljék meg az öccsét. És mesterien használta a hangját a testvére helyett kiválasztott idegen kisfiú elcsalásához is, amikor sírig tartó élményre csábítja, megteremtve az előadás talán leghátborzongatóbb perceit.

Az előadás másfél órányi érzelmi hullámvasutazás volt. A torkomnál fogva ragadott meg, és még most is azon jár az agyam, amit láttam és hallottam. Richard, a manipuláció nagymestere, az erősebb, az okosabb, és Nathan, a hűséges, a szerető, aki a végén túltesz a mesterén és a javára fordítja a vesztett háborút, még foglalkoztatni fognak egy darabig, ebben egészen biztos vagyok. És remélem, hogy az alkotók még meglepnek minket hasonló darabokkal, Cseh Dávid Péter tovább keres és talál még hasonló kamaramusicalt, lefordítja, Pányik Tamás megrendezi, és Horváth Dániel csatlakozik hozzájuk a színpadon. Mert a kis csapatuk élén csodát teremtettek, még akkor is, ha mindehhez a lehető legfelkavaróbb témák egyikét választották.

Sajnálom, hogy nem tűzhetik többé műsorra a darabot, de örülök, hogy láthattam a búcsúelőadást. Köszönöm az élményt az alkotóknak és legfőképp a három színésznek és az őket kísérő zongoristának!

Színlap: http://www.hatszin.hu/repertoar/izgass_fel#

Izgass fel Youtube csatornája

Egyszer / Once - Madách Színház

Képzeld el, hogy egyszer elfogy a türelmed, a lendületed, a bizalmad, az önmagadba és a világba vetett hited! Ott állsz szülővárosod, Dublin jól ismert, mégis idegen utcáján egy szál gitárral, és a légbe kiáltod, énekeled az összes frusztrációdat, bánatodat, gondodat, bajodat. Úgy érzed, hogy az egész világ ellened van, hogy neked semmi sem sikerül, hogy az életed egy helyben topog, hogy egy csődtömeg vagy. Felnőtt férfi létedre apáddal élsz, mert nincs pénzed saját lakásra, az ő porszívójavító műhelyében dolgozol, és közben egy jobb, boldogabb, csillogóbb életről álmodozol, ahol a zenédet szeretik, keresik, és amiben együtt élsz a New York-ba költözött kedveseddel, aki azóta talán már mást szeret. Képzeld el, hogy ott és akkor elénekled az utolsó dalodat, majd leteszed a gitárodat a földre, a válladra kapod a táskádat, hátat fordítasz a hangszerednek, a zenének, a reményeidnek, az életednek...

Képzeld el, hogy cseh bevándorlóként egy idegen ország idegen városában élsz a kislányoddal és az anyáddal, és még pár lakótárssal, a férjedtől távol, aki a szülőföldjét választotta helyettetek! Úgy érzed, hogy majd egyszer minden jó lesz, talán, de addig is kötelességeid vannak, fel kell nevelned a gyermekedet, miközben várod, hogy a férjed egyszer talán mégis titeket választ. Vakvágányra tévedtél, de nem adod fel, mert nem teheted meg, erősnek kell lenned, és ebben a zene segít, és a hangszerbolt zongorája, amin az apád által tanított műveket játszod. Képzeld el, hogy mész az utcán, magad után vonszolva a porszívódat, ami veled ellentétben már feladta a harcot, és akkor meglátsz egy férfit, aki a szívét és lelkét énekli bele a semmibe, egy szál gitárral, és a dalból és az utcazenészből áradó elkeseredés megmozdít benned valamit. Egész lényeddel érzed, hogy amikor a férfi leteszi a gitárt, akkor nem csak a hangszert hagyja maga mögött, és nincs előtte semmi... 

Hogyan folytatódik a történet? 

A Madách Színházban szeptemberben bemutatott Egyszer című musicalben a Lány a Srác után megy, és nem engedi, hogy ez az idegen veszni hagyja azt, ami érték benne és a zenéjében van. Hogy miért teszi mindezt? Jó kérdés. A mai világban sokszor tapasztaljuk, hogy az emberek mennyire felszínesek tudnak lenni, hogy a social media fogságában élnek, hogy az igazi értékek elvesznek számukra, hogy mindenki csak saját magával törődik. És akkor itt van a Lány, aki önzetlenül meg akarja menteni a Srácot a legrosszabbtól, attól, hogy elveszítse saját magát. Talán szívbéli jóságból, talán azért, mert ő is ugyanolyan elesettnek érzi magát, de azt gondolja, hogy ketten együtt, támogatást nyújtva és támogatást kapva, egymásba és a célba kapaszkodva sikerülhet... Ami segíti őt a feladatában, az a zene és annak semmivel össze nem hasonlítható ereje. 

Az előadás a 2007-es, nagy sikert aratott ír zenés filmből készült színdarab non-replica változata. A film és a színpadi verziója Grammy és Tony díjakat söpört be, a betétdala, a Falling Slowly pedig megkapta a legjobb dalnak járó Oscar díjat. Glen Hansard és Markéta Irglová nagy érzékenységgel megírt dalai megérintik az embert, a dalok köré írt történet pedig meghatja és elgondolkodtatja. 

Szirtes Tamás rendezésében nagyszerű adaptáció született a Madách Színházban. A minimális díszlet, a ledfalakon életre keltett utcák és tengerpart, az utcai ruhákba öltöztetett karakterek bevonzzák a nézőt, és azt az érzést keltik benne, mintha a szomszédból figyelné a két egymásra és önmagára találó ember kapcsolatának kibontakozását. A Lánnyal együtt ismeri meg a Srác történetét, a Sráccal egyszerre találkozik a Lány kislányával és édesanyjával, és hebrencs lakótársaival, akiknek Dublin jelenti A Világot, ahová elköltöztek szülőföldjükről, hogy megvalósítsák az álmaikat. De a néző, bár bennfentesnek érzi magát, mégis  kívülálló marad végig, csak távolról nézheti, hogyan éri el a Lány, hogy a Srác elkészíthesse egy igazi hangstúdióban a lemezét, megtéve ezzel az első lépést az álmai megvalósítása felé.

Hogy magukra és/vagy egymásra találnak-e a darab főhősei, az maradjon most titok. Az viszont nem titok, hogy nagyszerű előadást tettek a színpadra az alkotók, aminek különlegessége, hogy a zenét nem külön zenekar szolgáltatja a dalokhoz, hanem a színpadon játszó színészek maguk. Így a Srác dalainak gitárkíséretét a Budapesti Operettszínházból "importált" Dolhai Attila adta, a Lány pedig Simon Boglárka zongorajátékával színesítette az előadást. Mindketten szenvedélyesen játszottak, a magány, az elveszettség, elkeseredés és az ezekből fakadó düh szinte tapintható volt végig, mint ahogy a feltámadó remény, a kialakuló barátság és a vonzalom is. 

Nem csak a két főhős, hanem a többi karakter is kivette a részét a zenélésből, ki hegedűt, ki gitárt vagy basszusgitárt, vagy épp csellót, harmonikát, dobverőt ragadott, hogy az ír alapokon nyugvó zenével kísért történet kibontakozását támogassa, név szerint: Lőrincz Sándor, Magyar Attila, Sáfár Mónika, Szemerédi Bernadett, Fillár István, Borsányi Dániel, Krausz Gergő, Pethő Dorottya, Csintalan Márk, Torma Ferenc, Náfrádi Luca. 

Az Egyszer / Once nem a magyar színpadokon megszokott musical, a zeneisége messze eltér a nagyzenekarral kísért, a mi fülünk által jól ismert daraboktól. De ettől még ugyanolyan nagyszerű és szerethető, és a halkabb, elmélázóbb, egy szál gitár- vagy zongorakísérettel előadott dalok ugyanúgy képesek hatni, mint Az Operaház Fantomja vagy a Rómeó és Júlia nagyívű dalai. És ha már említettem Rómeót, akkor érdemes megjegyezni azt is, hogy jót tesz a színésznek, ha kimozdítják picit a komfortzónájából, és végre elengedik egy-egy darab erejéig más színházba is játszani, mint most Dolhai Attilát az anyaszínházából, a Budapesti Operettszínházból. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy jól jön a színházaknak is néha egy kis vérfrissítés a színpadon, és kell, hogy a törzsközönség megismerjen más színházban játszó színészeket is, és esetleg ellátogasson azok "otthoni" előadására is, hogy új élményekkel gazdagodjon. Mint ahogy a vendégszínészt követő nézők is kedvet kaphatnak más darabok megtekintéséhez is az általuk preferált színház mellett.

Az Egyszer / Once című darabbal többet nyerhetünk 2 óra 25 perc szórakozásnál, érdemes mindezt kihasználni. Képzeld el, hogy beülsz a színházba egy darabra, és új lendületet kapsz saját sorsod alakításához, a küzdeni akaráshoz, a tettvágyhoz, és rájössz, hogy nem elég akarni, hanem tenni kell azért, hogy az álmod megvalósuljon!

A kisember és a nagy diktátor találkozása - A diktátor, Vígszínház

Gyerekkoromban a szombat-vasárnap sokszor talált a tévé előtt. Akkor még nem voltak gyerekcsatornák, azt néztük, ami volt, és választási lehetőség híján, egyben nagy szerencsémre, sok kis nagyembert ismertem meg. A némafilmek hőseit, Buster Keaton-t és Humor Harold-ot, Stan és Pan kettősét, és volt egy keménykalapos, bajuszos, nagy cipős, csámpás kisember, bizonyos Charlie Chaplin, aki a kedvencem lett.

Már gyerekként is imádtam hőseim állandó csetlés-botlását, idétlenségét, olykor hajmeresztő mutatványait, ahogy bohóc módjára keverednek bele a slamasztikába és ugyanígy másznak ki onnan, miközben a "fél világ" üldözi őket.

Ennek a csetlés-botlásnak voltam tanúja május 2-án este a Vígszínházban is, A diktátor című, nagy sikerű előadáson. 

Charlie Chaplin a két világháború közé helyezett darabja az abszurd, a paródia és a tragédia furcsa, szórakoztató, egyben megrendítő elegyét alkotta meg, és ez került a színpadra is. Képzeletbeli, de nagyon is valós országok, elnagyolt, alig-díszletben bolyongó emberek története ez. Eső-kelő, síró-nevető, a sorsukkal küzdő, emberi mivoltától is megfosztott zsidó kisemberek és mások sorsát alakító, kikarikírozott diktátorok és talpnyalóik viszik el a nézőt egy régen volt, de nagyon is mai világba.

Hynkel, a tábornok és hű sleppje, Herr Spejz, megerősítve a "találékony" Herr Heringgel, dédelgetik álmukat, amiben Hynkel a világ császára lesz, és úgy játszik majd az egész mindenséggel, mint a világlufival. A tervük valóra váltása céljából bármire képesek. Hogy milyenek ők? Ha valaki nem illik a képbe, azt elteszik az útból, lehetőleg láb alól. A gyárban összeesküvők vannak? Elintézik őket, bár, mivel kell a képzett szakmunkás, a kivégzésük előtt kiképeztetik velük az utódaikat. Hynkel és Spejz azonban jó megfigyelők: van egy közös az összeesküvőkben. Barna a hajuk! Gyorsan találnak megoldást: ki kell irtani a barna hajúakat. Ja, hogy ők maguk is barnák? Pfff, akkor nincs mese.... De, talán mégis inkább elnapolják ezt a kérdést. Mert megtehetik.

Hynkel, világuralmi tervei dédelgetése közben meg akarja támadni a szomszédos Ausztiriát, amihez viszont pénzre van szükség, ezért kölcsönt akar felvenni egy gazdag zsidótól. Hogy nagylelkűségét mutassa, a tárgyalások idejére kész felfüggeszteni a zsidóüldözést, de hiába. Az idegbajos Hynkel állapotán nem segít, hogy nem kap kölcsönt, sem az, hogy más jelentkező is akad a szomszéd ország megszállására, de Hynkel és Spejz mindig résen van...

Mindezek előtt és közben a zsidó Borbély végigbotladozik a háborún, megmenti Hynkel emberének, Schultz hadnagynak az életét, kómába esik, majd egy olyan világra ébred, ahol üldözik a népét, bár fogalma sincs, miért, sem arról, hogy ő maga kicsoda. Addig csetlik-botlik, amíg unos-untalan összetűzésbe keveredik Hynkel katonáival, szerelembe esik Hannaval, a zsidó lánnyal, és újra találkozik a meghasonult Schultz hadnaggyal.

Az őrület Ausztiria lerohanásáig fokozódik, Hynkel és a Borbély szerepcseréjével csúcsosodik ki, és a diktátornak hitt Borbély humanista beszédével ér véget.

Az előadás mintegy körkapcsolásban halad előre, hol a Borbély, hol Hynkel történetébe csöppen bele a néző. Jómagam Chaplin filmjét sokszor láttam már, de ezt az előadást most először, és úgy éreztem, hogy a színpadon is gördülékenyen halad előre a sztori, de maguk a szereplők nem feltétlenül mutatják ugyanezt a gördülékenységet, és nem a kisebb, de jól kezelt bakik miatt.

Az Eszenyi Enikő által rendezett darab sztárja ifj. Vidnyánszky Attila. Mind a Borbély, mind Hynkel karakterében nagyszerű, méltó kezekbe került nála Chaplin legendás szerepe. A mozdulatai, az esetlensége, a mimikája vagy épp a mimika hiánya a néző elé idézi a hatalmas elődöt. Keménykalap és sétapálca vagy egyenruha és köpeny, halk, kevés szavas beszéd vagy kiabálós,  hosszú német halandzsa-monológ, mind magával ragadó volt. Bravó!

Attila alakítása és maga a darab képe, amiben minden további karakter csak asszisztál neki, elhomályosítja a többi szereplőt. Szilágyi Csenge Hanna szerepében jó a Borbéllyal közös jelenetekben. Lukács Sándor Grüber úrként nem igazán kap sok anyagot, amivel dolgozhatna, mindazonáltal mindig jó érzés a "nagy öregek" játékát figyelni. Király Dániel Napaloniként szintén bravúr olasz-halandzsa monológja vicces volt, mint ahogy az aktuálpolitika és a popkultúra utalások becsempészése is a darabba. 

A többi szereplő alakítása, bevallom, nem igazán ragadott meg. Talán a színészek napi közérzete miatt, de esetenként számomra elmaradt az élvezetes játék, és néha túl modoros, máskor túl darabos alakításokat láttam, nem mindig a legjobb prózával. Mindez viszont még jobban kiemelte ifj. Vidnyánszky Attila alakítását, ami olyan jutalomjáték, amit inkább idősebb színészek esetében szoktunk emlegetni, nem ennyire fiataloknál. De hiába lenne egy jó alap, ha Attila nem tudna ilyen jól élni a kapott lehetősséggel.
Tetszett a nézők bevonása, akik helyenként nem csak közönségként, hanem népként is szolgáltak. Jó ötlet a hatalmas zászló nézők feje felett való beúsztatása és a világlufi nézők közé való kirúgása, ami kipukkadt, de Attila nem zökkent ki, felemlegette a barnákat, minden baj okozóit, és a takarásból kapott egy új lufit. 

Összességében jól szórakoztam, remekül megálmodott és jól sikerült előadást láttam, amit, tekintve, hogy rögzítették is, talán tévén vagy lemezen azok is megtekinthetnek majd, akik nem jutnak el a színházba. És, kiszakadva a mindennapokból, érző emberként, nem gépként, megnézhetik a Borbély csetlését-botlását és meghallgathatják a diktátor képében elmondott, nagy hatású humanista monológját. És talán arra fognak ők is gondolni, amire én: mennyire elkeserítő, hogy ennyi év után szinte ugyanott tart az emberiség, mint Hynkel idejében, mert diktátor volt, van és lesz, de, sajnos, nem csak a színházban...

  

Elfojtott érzelmek körhintája - Carousel (Liliom) a Budapesti Operettszínházban

Van egy lány, és van egy fiú. A lány, Julie, szegény munkáslány, a fiú, Billy, becenevén Liliom, hintáslegény, aki csalogatja a vendégeket a körhintára a tengerparti kisvárosban. Julie állhatatos, naiv lélek, Liliom nagyszájú, csibész nőcsábász. Mi közük egymáshoz? A körhinta egymás mellé sodorja őket, az állhatatosság és a csibészség pedig egy életre összeköti a sorsukat, sőt, még azon is túlmutat. 

Julie és Billy, vagyis Juli és Endre, becenevén Liliom történetét Molnár Ferenc írta meg 1909-ben, de nem aratott vele osztatlan sikert. A miérteken lehet gondolkodni. Az én válaszom az, hogy az emberek azokat a történeteket szeretik jobban, amelyeknek a szereplőivel azonosulni tudnak. És kikkel tudunk könnyen azonosulni? A jó emberekkel, a pozitív hősökkel, akik szépet és jót tesznek nap nap után, akik szerethetők, mert szeretnek, és a szeretetüket, szerelmüket ország-világnak megmutatják, kikiáltják, megéneklik. És boldogan élnek, míg meg nem halnak. Mert mi, emberek ilyenek vagyunk. Legalábbis szeretnénk azt hinni. 

Nos, mindez azért nem teljesen igaz, valljuk be magunknak! Ha tükröt tartanak elénk, akkor nem biztos, hogy ezt látjuk, de még ekkor is mondhatjuk, hogy ez egy görbe tükör. És meglehet, hogy az.  De nem mindenkinél. Így van ezzel Liliom is, akinek a története a Városligetben és a másvilágon játszódik. És így van ezzel Billy is, aki Richard Rodgers és Oscar Hammerstein II musical adaptációjában egy amerikai, tengerparti kisvárosban él. És így volt ezzel Molnár Ferenc is, aki tudta magáról, hogy ő nem az a jó ember, aki lenni szeretne, és Liliomon keresztül ezt meg is írta.

  

Molnár Ferenc Liliom című darabjának 1945-ben született Broadway musical változata Carousel - Liliom címmel 2019. április 26-án érkezett meg a Budapesti Operettszínházba, hogy Julie felüljön a körhintára. A nézők viszont egy érzelmi hullámvasútra vásárolnak jegyet. 

Az én hullámvasutam április 27-én 15 órakor indult el.

A történet:
Julie Jordan (Vágó Zsuzsi) és barátnője, Carrie Pipperidge (Peller Anna) a vásárban összetűzésbe keveredik a körhinta tulajdonosnőjével, Mrs. Mulin-nal (Nagy-Kálózy Eszter). Mrs. Mullin kitiltja Julie-t a körhintáról, mert szerinte a lány illetlenül viselkedett, amikor hagyta, hogy a körhintáslegény fogdossa. Julie öntudatosan nem hagyja magát megfélemlíteni, és felesel a nővel. A veszekedésbe betoppan Billy Bigelow, vagyis Liliom (Dolhai Attila), aki miatt tulajdonképpen kitört a perpatvar. A hintáslegény az, aki megfogta Julie derekát, amit nem nézett jó szívvel Mrs. Mullin, aki a maga tökéletlen, fennhéjázó  módján szerelmes Liliomba. Liliomnak imponál Julie makacssága, mert a lány olyan, mint egy kiskutya, tapad Liliomra, pedig látja, hogy a férfi otromba, faragatlan. Sőt, a betoppanó rendőröktől azt is megtudja, hogy Liliom nőcsábász, aki házasságot ígér a nőknek, aztán elszedi a pénzüket. A lányt ez sem tántorítja el, valami delejes vonzalmat érez a férfi iránt. 

Liliom otthagyja Mrs. Mullin-t és a körhintát, és összeköti a sorsát Julie-val. A lány unokatestvére, Nettie Fowler (Nádasi Veronika), a kifőzdés fogadja be a párt, és segíti őket, hogy ne haljanak éhen. Julie boldogtalan boldogságban tengeti a napjait, amibe be-betoppan Carrie is, aki az esküvőjére készül a jólelkű heringhalásszal, Enoch Snow-val (Bálint Ádám). Enoch halk szavú, gyengéd, félénk, ámde okos ember, aki konzervdobozban akarja árulni a heringet, hogy eltartsa majd Carrie-t és a születendő gyerekeiket. Szöges ellentéte Liliomnak, aki harsány, durva, erőszakos, buta és semmi jövőképe nincs, mert nem ért semmihez. Julie mégis kitart választottja mellett, még azt is elnézi neki, hogy a férfi kezet emelt rá. Ha nem is Liliom viselkedésére, de saját maga számára talál mentséget, amiért párja mellett marad. 

Liliom helyzete kilátástalan, naphosszat a tolvaj Jigger Craigin-nel (Szabó P. Szilveszter) lóg. Jigger elhinti, hogy tudja, hogyan tudnának pénzt szerezni: csak ki kell rabolni a gazdag zsidót, aki minden nap négyezer dollárt visz egy hajóra, kíséret és védelem nélkül, este kilenckor. Liliom bizonytalan, hiába erőszakos a természete, nem akar bántani senkit, nemhogy megölni, de Jigger győzködi, hogy nem is kell, csak ha maga az áldozat is akarja. A rabolni vagy nem rabolni kérdés eldől Liliom nem túl eszes fejében, amikor Julie elmondja neki, hogy gyereket vár. 

Nem sok minden érinti meg Liliomot, de az apaság gondolata végre elér a szívéhez. Elképzeli, hogy milyen csibész tetteket fog véghezvinni a fiával, hogy mekkora nagy nőcsábász lesz az ő sudár fia. Majd észbe kap, hogy lehet, lánya lesz, és ez igazi gyöngéd érzéseket kelt benne, amit legalább saját magának képes bevallani. A lánya lesz a mindene, akiért lopni, csalni, akár ölni is képes lesz majd. Ezzel eldől a Jigger által felvázolt rablás, és ezzel Liliom sorsa is.

SPOILER!!! Aki nem akarja tudni a darab végét, a következőket már ne olvassa!

Liliom és Jigger lesben állnak, várják az áldozatukat. Hogy elüssék az időt, gyakorolják, hogyan csalják majd lépre a férfit, majd kártyáznak. Liliom buta ember, nem csak tanulatlan, de az élet dolgaiban is nehezen igazodik el. Jigger-nek viszont megvan a magához való esze, és könnyedén átveri Liliomot, és úgy elnyeri tőle huszonegyen a majdani zsákmány rá eső részét, kétezer dollárt, hogy meg sem kell magát erőltetnie. Mire Liliom elveszíti a nem létező pénzét, megjelenik az áldozatuk, de fordítva sül el a dolog: ők maguk lesznek az áldozat. De, míg Jigger elmenekül, addig Liliom, késsel a kezében ott marad a gazdag, felfegyverzett emberrel szemben (akinél nincs pénz, mert azt már hamarabb leadta, de kiszúrta, hogy lesben állva várják), nyakán két közelgő rendőrrel. Menekülés helyett pánikba esik, hisz ez a vég, tíz évre be fog kerülni a börtönbe, a felesége és a gyereke földönfutóként tengeti majd az életét. A teher alatt összeomlik és magába döfi a kést. A sors iróniája, hogy a két közelgő egyenruhás nem rendőr volt, hanem tengerész, akik riasztják a hajóorvost, de nincs remény Liliom számára.  

Liliom az Égi rendőrséghez kerül, ahol meg kell bánnia a bűneit. Erre azonban nem képes, nem képes kiejteni olyan egyszerű szavakat, hogy sajnálom, vagy szeretem. Tizenhat évet kell eltöltenie a tisztítótűzben, ennek leteltével egy napra visszamehet a Földre, és ha egy nagyon szép dolgot cselekszik, akkor a jutalma a feloldozás lesz. 

Tizenhat évvel később Julie a lányával él, még mindig Nettie-nél, és ugyanazok az emberek veszik körül, köztük a gazdag heringgyárossá vált Enoch és Carrie a kilenc gyerekükkel. Liliom váratlanul betoppan Julie-hoz, mint egy vándor, aki visszatér a régi városába. Julie nem ismeri fel, de megkínálja egy tányér levessel, és a lány pedig kérdezgeti a férfit, hogy ismerte-e az apját. Liliom és Julie más válaszokat ad, amiből kiderül, hogy a nő nyilvánvalóan hazudott a gyereknek, megszépítve az apja képét. Liliom viszont elmondja, hogy nem volt jó ember, és idegességében, bár tudja, hogy valami szépet kellene mondania, erőszakosan reagál, mint mindig, ha nem tudja az érzéseit kimutatni. Majd egy csillagot akar megmutatni a lányának, amiről úgy gondolja, hogy ez lesz a szép dolog, amit véghez visz, de minden rosszul végződik, és kezet emel a lányára, így nem nyerhet feloldozást.

Az utolsó jelenetben visszacsöppenünk a Liliom öngyilkossága utáni pillanatokba. A tengerészek hazaviszik a haldokló férfit Julie-hoz. Nettie, Carrie és Enoch kettesben hagyják  őket, hogy legyen idejük elbúcsúzni, bár szerintük úgyis mindegy. Még most sem értik Julie ragaszkodását Liliomhoz, hiszen ők nem szeretik a férfit.  

Az érzelmek megélésétől félő, a pozitív érzéseket kimutatni nem tudó pár búcsúja szívbemarkoló, még akkor is, ha Liliom utolsó perceiben sem tudják kimondani a bűvös szót: szeretlek.

Az alkotók:
Benjamin F. Glazer színházi verzióját Lőrinczy Attila fordította, aki azt Béres Attila rendezővel alkalmazta színpadra dramaturgként. Nagyszerű munkát végeztek, amikor egy amerikai adaptációt dolgoztak át úgy, hogy visszaadják neki a Molnár Ferenc művére jellemző ízeket: Julie visszafogott  karakterét, aki oly mértékig szemérmes, hogy szinte saját magának sem vallja be az érzéseit, és Liliom bumfordi, agresszív figuráját, akinek előéletét nem ismerjük, de sejthetjük, hogy apa nélkül nőtt fel (az Égi rendőrség előtt kérdik a nevét, mire felpattan: Bigelow. Az anyám után!). Azt viszont nem tudjuk, hogy az anyjával mi történt, de az biztosnak tűnik, hogy Liliom sosem élt szerető családban, így nem tudja, hogyan kell viselkedni, mi a helyes és mi nem az. Nem tudja, hogyan kell igazán szeretni, sem azt, hogy azt ki kell mutatni, ki kell mondani, mindezt talán azért, mert őt sem szerette soha senki. És, mivel Julie sem mondja neki, hogy szereti, nincs, aki vagy ami megváltoztassa ezt benne, és úgy hal meg, ahogy élt: anélkül, hogy tudná, hogy szerette valaki, és ő érdemes lett volna erre, és anélkül, hogy valakinek is kimondta volna, hogy szereti.

Felkavaró előadás, igazi dráma született, amit Béres Attila még hangsúlyosabbá tett azzal, hogy Liliom előbb kerül az Égi rendőrség elé, mennyország és pokol határára, mint ahogy meghal. Így a búcsú marad a darab végére, amit tizenhat évvel Liliom halála után láthatunk. 

A műfaj musical, ami azonban nem az Operettszínházban megszokott, európai és francia vonulatba tartozik, hanem egy klasszikus Broadway musical, más zeneiséggel, ami egy picit emlékeztet az operettek világára, nem populáris, nehezebben megjegyezhető dallamívekkel. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy a darabban sokkal több a próza a megszokottnál, ami lehetőséget ad a színészeknek, hogy ne csak az énekhangjukat csillogtassák. Különös ízt ad az egész előadásnak az a fajta szöveg és beszédmód, ami a darab születésének időpontját és miliőjét idézi: elharapott, lenyelt szóvégek, egyszerű szavak használata, ami a karakterek tanulatlanságát bizonyítja.   

Julie és Liliom történetének csodás látványvilágot teremtett Cziegler Balázs gyönyörű díszlete a varázsos körhintával és sátorral, Dreiszker József fényei, Velich Rita korhű, szegényes jelmezei, Duda Éva koreográfiája, a tánckar és énekkar, illetve a Makláry László által vezetett zenekar.  

De azok, akik életet leheltek a karakterekbe, természetesen a színészek.

Rendőrkapitány és Égi fogalmazó - Jordán Tamás: prózai szerep, a jó zsaru-rossz zsaru páros első tagja, aki sosem lép fel erővel Liliom ellen, próbál számára kedvezőbb helyzetet teremteni, de Liliom viselkedése sosem teszi lehetővé, hogy segítse őt. 

Mrs. Millen - Nagy-Kálózy Eszter: szintén prózai szerep. Ő a körhinta tulaja, Liliom munkaadója,  aki, bár úrinőnek mutatja magát, nem az. Ragaszkodik Liliomhoz, egyfajta se veled, se nélküled kapcsolat köti a férfihoz, de a büszkesége ezt nem igazán engedi beismerni, bár lépten-nyomon bizonyítja: Julie iránti ellenszenvét féltékenység szüli; Liliom halála után ismeri be, de már csak Julie-nek, hogy szerette a férfit.

Jigger - Szabó P. Szilveszter: az intrikus, aki jelentéktelen alak, mégis hatalmas jelentőséggel bír, hiszen ő adja meg a végső lökést, amivel Liliomot a pusztulás útjára löki. Bugris tolvaj, aki a pillanatnak él, még akkor is, amikor Carrie-t akarja elcsábítani, és nem törődik a következményekkel. Hasonlít Liliomhoz, mégis más: Jigger tudja, hogy rosszat csinál, azt előre kiterveli, de több esze van Liliomnál, aki csak sodródik az életben, amiről több kérdése van, mint válasza.  

Nettie - Nádasi Veronika: támaszadó, jólelkű teremtés, a közösség megbecsült tagja, aki Julie unokatestvéreként befogadja a lányt és a párját. A karakter nagy lélek, hatalmas hanggal, amilyen Verocska maga.

Enoch Snow - Bálint Ádám: a nagyhangú Carrie halkszavú, szerény párjaként Ádám meggyőzően mutatja meg a másik oldalt, vagyis azt az embert, amilyet Julie is érdemelne, amilyen talán Liliom is lehetne, ha ez egy másik történet lenne. Ellenpólus ő, aki jót akar tenni, és ismeri is a módját annak, hogyan lehet jót tenni. Aki elmeséli, hogy az anyukája a jóra tanította, talán ez az a momentum, ahol elválni tűnik az ő és Liliom sorsa.

Carrie Pipperidge - Peller Anna: igazi naiva, aki a szépre és jóra vágyik, és kapaszkodik belé, vagyis Enoch-ba. Támaszul szolgál Julie-nak, anélkül, hogy igazából törekedne arra, hogy megértse a barátnőjét, mert nincsenek meg az eszközei ahhoz, hogy igazán lássa, milyen mélyen gyökeredzik Julie szerelme. Nagyhangú teremtés, hasonlít a Mágnás Miska Marcsájához, főként akkor, amikor pénzes dámaként jelenik meg.

Julie Jordan - Vágó Zsuzsi: Zsuzsi szerepformálása kicsit külső eszközök nélküli, többet mutat a hangjával, mint a testbeszédével, amivel igazából nem sokat árul el. Egykedvű teremtésnek tűnik kívülről szemlélve, aki nem gesztikulál a kezeivel, mozdulatai nem kapkodók, ámde mégsem passzív alak. Az aktivitását a hangjával, annak színeivel, árnyalataival mutatja be. Érezhető a karakter szenvedése, hogy ő maga sem érti, mi az, ami Liliom mellett tartja, de nem tudja megragadni azt a momentumot, ami odaköti a férfihoz még azután is, hogy az megüti. De, ahogy a lányának meséli, van az úgy, hogy az embert megütik, de az nem fáj, mert nem is érezni. Belül megérti Liliomot, tudja, hogy az az önvád és a tehetetlenség miatt dühös folyton, nem rá mérges, pedig ezt Liliom nem mondja el neki. De Julie sem mondja a férfinak, hogy megérti őt, ám más előtt a védelmére kel. Mint ahogy azt sem mondja neki egyszer sem, hogy szereti őt, még a halála után sem. Torokszorító volt látni, hogy fojtja el az érzéseit Liliom haldoklása alatt, és nézni, ahogy hagyja felszínre törni őket a halála után.

Julie dalait a tőle megszokott szépséggel, erővel és érzékenységgel szólaltatta meg. Bravó!

Billy Bigelow/Liliom: Dolhai Attila: Attila tipikus hősszerelmes karaktereket alakított hosszú éveken keresztül az Operettszínház musicaljeiben, illetve bonvivánokat az operettekben. Ezek a karakterek egytől egyig pozitív hősök voltak. (Az idei évadban Koppányként tért vissza a musicalek világába az István a király rockoperában. Koppány a darab Istvánnal szemben álló karaktere, a tradíciókért és népéért harcoló vezér, akiről nem mondható, hogy egyértelműen negatív figura lenne.) Liliom azonban tipikus antihős, negatív figura. Durva, erőszakos, nagyhangú, férfi létére megüti a nőket, ami megbocsáthatatlan. Attila nagy alázattal közelít a karakterhez, a néző elé tárja annak minden szennyét, de megmutatja a gyengeségét adó bizonytalanságát is, ami egyrészről a tanulatlanságából, másrészről a nyomorúságából fakad. Érzelmi analfabéta az ő Lilioma, akit talán soha senki nem szeretett, akiért soha senki nem tett semmi jót önzetlenül, és aki tudja magáról, hogy nem jó ember, és, hogy soha nem fogja semmire vinni az életben. Attila jól érezteti, hogy karakterének nincsenek meg az eszközei a jóra, a szépre, mert nem volt benne része soha. Ezért is vonzódik Julie-hoz, talán titkon azt várja, hogy a lány majd megváltja őt, de talán csak azért, mert nem tudja, mi mást tehetne, hiszen megszokta, hogy amit elé sodor az élet, azzal megy tovább. Nincs feloldás a darab végén, mert nincs feloldozás Liliom számára, hiszen nincsenek meg hozzá az eszközei, hogy tenni tudjon értük. Torokszorító az utolsó jelenete, jómagam pislogás nélkül, gombóccal a torkomban néztem végig, ahogy próbál elbúcsúzni Julie-tól, elmondani neki azt, amit nem lehet, mert nem tud.

Attila csodás, erős alakítást nyújtott, a dalai gyönyörűen szóltak, a hangja szárnyalt, különösen az első felvonás végén, amikor a még meg sem született gyerekének énekelt csillogó szemmel, hiszen néha Liliom is tud bizakodó lenni, hogy aztán visszarántsa a valóság. Több a próza, mint az ének az ő karaktere esetében is, ami szintén nagyszerűen működött végig az előadáson. (Összességében nem volt érezhető a különbség a két prózai színész és az énekes-színészek prózai teljesítménye között.) Attila új színeket mutatott meg Liliomként a színészi repertoárjából, és kíváncsian várom, milyen új karaktereket láthatunk tőle a jövőben. Bravó, bravó!      

Aki teheti, nézze meg a darabot a Budapesti Operettszínházban, de legyen nyitott! Nem azért, mert nincs happy end, hanem azért, mert nincs feloldozás. Másik momentum, amihez szükséges lehet a nyitottság, az a darab zenei világa, ami a Broadway musicalekre jellemző, gondoljunk például a West Side Story-ra, vagy a Gene Kelly, Fred Astaire-féle zenés filmekre.
A darab máig megosztó, mert mindenki mást lát bele a nyilvánvalón túl. De szükség van az ilyen történetekre is, hogy tanulni tudjunk belőlük, hogy a bemutatott rossz révén mi magunk jobbá tudjunk válni. 

Kép forrása: http://operett.hu/img/repertoar/e_l3093_2x.jpg 

Mondd, te kit választanál? - Bár István király, mégis Dolhai Attila Koppánya az igazi sztár

Majd' fél év telt el azóta, hogy a Budapesti Operettszínház Baján bemutatta  a máig legismertebb és legnagyobb elismeréssel és rajongással övezett magyar rockoperát, az István a király-t. Hogy hogyan sikerült színpadra vinni a társulatnak Székely Kriszta rendező irányításával a művet, arról már korábban írtam, kitérve a több mint harmincöt éves ősbemutatóra és magára a történetre is, itt: 

István, a király - Még mindig hódít, ezúttal a Budapesti Operettszínház előadásában

A bajai élmény letaglózó volt, ahhoz az energiához, hangzáshoz és látványelemekhez, amire a szabad ég alatt lehetőség nyílik értő kezek alatt, nem igazán lehet hozzátenni, gondolhatnánk. A szabadtéren debütált előadás azóta a kőszínházba költözött, és köszöni, nagyon jól érzi magát ott is, szó szerint kirobbanó formában van, szeptember óta folyamatosan. És ezt a nézők is így érzik, mert jegyet kapni  rá szinte lehetetlen, ha az ember nem csap le a megnyitott jegyértékesítés első pillanatában a kínálkozó lehetőségre. 

Az operettszínház nagyszínpadán futó darabok kettős szereposztással mennek, és a színészek ugyanabból a darabból változó energiájú előadást tesznek a színpadra. A színészi megközelítés alapján szinte mintha más karakterekkel találkoznánk ugyanabban a szerepben két különböző színész megformálásában. És természetesen ezáltal a minőség, az összkép is hol erősebb, hol picit gyengébb.

Az István a király azonban más. Nem csak azért, mert a műfaja más, hiszen a rockopera máshogyan épül fel, mint egy musical vagy éppen operett, mivel tőlük eltérő a zeneisége, a felépítése pedig az operáét követi, hiszen nincsen benne beszéd. A darab mássága azonban abban is megnyilvánul, hogy mindkét szereposztás fantasztikus minőségű előadást tesz a színpadra. Itt nincs erősebb és gyengébb minőség, itt nagyon erős és még erősebb előadásról beszélhetünk, de még itt is vannak különbségek, amik az egyéni készségekben rejlenek.

Zenés alkotásról beszélünk, és számomra úgy tűnik, hogy amikor összetették a két szereposztást, vélhetően odafigyeltek az énekhangok eltérő típusára. Az első szereposztás erősebb, élesebb, energikusabb, ha úgy tetszik, kirobbanóbb hangokból áll (Kocsis Dénes, Dolhai Attila, Szomor György, Gubik Petra, Homonnay Zsolt, Kerényi Miklós Máté, Polyák Lilla), míg a második szereposztás picit fátyolosabb, "lágyabb" tónusokkal dolgozott (Veréb Tamás (akit azóta Sándor Péter váltott), Feke Pál, György-Rózsa Sándor, Kálmán Petra, Magócs Ottó, Szerémy Dávid, Siménfalvy Ágota).                                                                        

Baja után kétszer láttam kőszínházban az előadást, és egy-két kivételtől eltekintve mindkét szereposztáshoz volt szerencsém. A kivételek, vagyis amelyik karakterben csak egy szereposztást láttam, a következők:

- István: Kocsis Dénes, aki minden alkalommal remek formát mutatott, mind hangilag, mind szerepformálásban. Esendő, irányítható, az árral sodródó fiatal trónörökös ő, aki szembekerül saját nagybátyjával, a trónra ősi jog alapján igényt támasztó Koppánnyal. Dénes az esendő, de a körülmények és a szükség miatt egyre nagyobb elszántságot mutató Istvánként mindig meggyőző, bár egy-egy jelenetben - az én ízlésem szerint - picit túljátssza a belső vívódást, gyötrődést.      

- Gizella: Maros Bernadett, vagyis István bajor, szőke felesége. A kiházasított, idegen országba csöppent lány távolságtartó karakter. Unatkozó, a történéseket kívülállóként, méla közönnyel szemlélő fiatal nő semleges marad a nép sorsát eldöntő családi viszályban, saját bajor udvartartása társaságát keresve, ám a végén megtalálja helyét a férje mellett. Bernadett jó teljesítményt nyújtott minden alkalommal.

- Torda: Szomor György, Koppány támasza, a jövendőmondó táltos. Fantasztikus teljesítményt hozott minden alkalommal, két dalával falakat lenne képes ledönteni. Jövendöléséhez a színpadkép, a dobosok, szőrmébe bújt gólyalábasok és a Földanya csodás támogatást nyújtanak. Az ember karján lúdbőr szaladgál, és azt kívánja, hogy tartson még tovább a varázslat.

- Vecellin: Gömöri András Máté, bajor lovag. Arrogáns, nagyképű ember, aki kiéli szadista hajlamait a szemében barbár magyar lázadók kínzásában. Német akcentusú szerepformálása találó. Nem nagy szerep, de amit lehet, azt Máté kihozza belőle. 

Szemezgetve a főbb karakterek között, amelyeknél mindkét szereposztást láttam, jómagam találtam eltéréseket, amik néha nüansznyiak, máskor viszont meglehetősen markánsak, és egyértelműen elbillentik a mérleget valamelyik szereposztás felé. Azt azonban le kell szögezni, hogy a színészek mindkét szereposztásban nagyszerű alakítást nyújtanak!

Az én ízlésem szerint a két szereposztás közötti különbségek - kisebb mértéktől a nagyobb felé haladva - a következők:

- Asztrik: Homonnay Zsolt és Magócs Ottó. Trükkös feladat kiválasztani az erősebb - nem, inkább számomra jobban tetsző - alakítást, mert mindketten nagyon jók. Olyannyira, hogy az ő esetükben az a karakterformálás tetszett jobban, amelyiket éppen láttam. Hangilag viszont Homonnay Zsolt felé billen a mérleg nyelve nálam, és kreativitás tekintetében is. Bár ez utóbbi szövegtévesztéshez fűződik, de olyan jól jött ki belőle a január 23-i előadáson Géza fejedelem temetésén, és olyan pókerarccal, hogy le a kalappal.  

- Sarolt: Polyák Lilla és Siménfalvy Ágota. A karakter egyfajta anyatigris, aki a fiát akarja látni a trónon, bármibe is kerül ("tűzzel-vassal, hogyha kell..."), másrészről számító dög, akinek imponál a bajorok jelenléte és az általuk, illetve az egyház által kínált javak. Ugyanakkor harcos amazon, akinél az akarás erőszakban testesül meg. Polyák Lilla az agresszív, számító uralkodónőt kelti életre erősebben, és mindkétszer, amikor láttam, szinte viszketett a tenyerem tőle. Cseppnyi szimpátiát sem tudtam érezni az ő Saroltja iránt, de talán nem is kell. Siménfalvy Ágota is hasonló érzéseket keltett bennem a szerepben, de nem olyan erősen, mint Lilla, így kissé semlegesebb maradt a karaktere számomra. Hangilag mindkettőjükhöz illik a szerep, de talán Ágota itt is kevésbé éles, így nálam, ha halványan is, de Polyák Lilla Saroltja az erősebb. 

- Laborc: Kerényi Miklós Máté és Szerémy Dániel. Ő Koppány lázadó követője, akire gyors és csúnya vég vár már az első felvonásban. Talán meglepő, talán nem, de mind a karakterformálás, mind a hitelesség, és még inkább az énekesi teljesítmény esetében a fiatal Szerémy Dániel a befutó nálam. 

- Réka: Gubik Petra és Kálmán Petra. Koppány lánya az egész darabban az élő lelkiismeretet testesíti meg. Fiatalsága, érzékenysége, és a két szemben álló fél közötti vívódása és közvetíteni vágyása megható, és mindezt mindketten remekül ábrázolják. A hangi adottságok és énekesi teljesítmény azonban számomra egyértelműen Gubik Petrát teszik jobb Rékává.

- Koppány: Dolhai Attila és Feke Pál. Koppány az ősi törvények alapján követeli magának a trónt. Nem gyűlöli Istvánt, nem akar harcolni vele, tulajdon unokaöccsével, csak az lebeg a szeme előtt, hogy az és úgy történjék, ami és ahogy a magyar népnek jó. Ki nem állja az országba beözönlő, elnyomó bajorokat és a papokat. A szükség hozza kettejük összecsapását, amiben Koppány csakis egy módon kész harcolni: tisztességgel. És ez lesz a veszte.
Koppány számomra egy karizmatikus, energikus, erős személyiség, aki úgy vezeti a népét, hogy az élükre áll, és akit a népe egy emberként követ, a legkisebb kétkedés nélkül. Dolhai Attila karakterformálásában mindez megvan. Színpadra lépése első pillanatától egész lényével sugározza az erőt, magabiztosságot, férfiasságot, még akkor is, ha meg sem szólal. Mindaz az irritáció, amit a papok jelenléte, István és Gizella házassága kivált Koppányból, ott van Attila arcán, egész testtartásán. Forgatja a szemét, grimaszol, sóhajtozik, egyre nő benne a feszültség, ami Géza temetésén robban ki belőle.  Egész lényével és testével játszik, a szeme villámokat szór, sokat mozog együtt a táncosokkal, vagyis együtt lélegzik és él a népével. Ugyanakkor érzéki, ahogy az asszonyaival táncol, és nyilvánvaló lánya, Réka iránti gyengéd szeretete. Nagy ívet ír le a karaktere az előadás során, mert amilyen energiával és erővel szárnyal és vezeti a népét, olyan mélyre zuhan érzelmileg, amikor elveszíti a csatát és István serege lemészárolja követőit. A veszteség, a legyőzöttség, a kudarc letaglózza, és szinte sugárzik belőle a néző felé, de mégis magasra emelt fejjel néz szembe végzetével. Hangi kvalitásai tökéletesek a szerephez, a hangja erősen szárnyal, és Attila elementáris erővel veti bele magát a dalokba, végigmozogva azokat, szó szerint felszántva a színpadot. Mindehhez a kiállása is jól asszisztál, magas, erős termete, sötét haja, szakálla és csillogó zöld szeme tökéletes Koppánnyá teszik.
Feke Pál Koppányában sokkal kevesebb tüzet és energiát láttam és éreztem. Az ő karaktere visszafogottabb, nem érződik benne olyan robbanékonyság, mint színésztársában, és sokkal kevesebbet is mozog. Ahol Attila táncol és "őrjöng" a népével, ott Pali lassan, megfontoltan mozog, sétál. Sztoikus nyugalommal figyeli az eseményeket István esküvőjén, és míg Attila esetében a féktelen energiára emlékszem leginkább, nála kedves, elnéző mosolyra. Pali Koppányának érzelmi ívéből hiányzik az igazán erős töltet, és messze nem éri el azt a szintet, hullámhegyet és hullámvölgyet, amit Attilánál éreztem, vagyis az egész energiája kisebb. Nem éreztem azt vele kapcsolatban, hogy én mögé állnék és követném gondolkodás nélkül a csatába. Hangilag tökéletes Feke Pál a szerepben, de színpadi jelenlétben, erőben, energiában, hangi és színészi teljesítményben Dolhai Attila olyan komplex Koppány, amivel nagyon magasra tette a lécet, és amivel vitathatatlanul a legjobb számomra nem csak Koppányként, hanem a darab valamennyi karaktere közül.

Aki teheti, nézze meg az előadást, mert a Budapesti Operettszínház olyan előadást állított színpadra, amire jó érzésekkel emlékezünk majd még akkor is, ha már - reméljük csak  évek múlva - lekerül a műsorról.

Kíváncsi vagyok mások véleményére, hozzászólásban szívesen elolvasnám, kinek hogyan tetszett az előadás, kinek melyik karakter és színész a legkedvesebb!

Kocsis Dénes és Dolhai Attila

 

Kocsis Dénes és Feke Pál

István, a király - Még mindig hódít, ezúttal a Budapesti Operettszínház előadásában

Már általános iskolás korában megismeri minden magyar a nemzet első keresztény királyának, Géza fejedelem fiának, Istvánnak a történetét. Ő volt az, aki a nyugati világ, az egyistenhit felé vezette a népet, aki révén a magyarok szakítottak a patriarchális társadalomra jellemző trónutódlási renddel, mikor is nem a család korban következő férfi tagja örökölte a trónt, hanem az elhunyt uralkodó elsőszülött fia. De ez, mint ahogy más országban, úgy nálunk sem ment vér és áldozatok nélkül.

Ha végigtekintünk a történelmen, legyen az magyar vagy egyetemes, akkor azt látjuk, hogy hosszú távon mindig az győz, akinek több embere, több pénze, nagyobb befolyása, nagyobb hangja, vagyis nagyobb ereje van. Az lesz a rend, ami ezt az erőt szolgálja. És majd a vezető, legyen az választott vagy utódlás során kijelölt, eldönti, hogy ez az erő milyen irányba megy, és a nép csak remélheti, hogy ez az irány jó. 

Sokan mondják, hogy ha Géza után nem István lett volna a király, hanem Koppány jut hatalomra, akkor mi, magyarok, már sehol sem lennénk. Beolvasztott volna minket valamelyik másik nép, és eltűntünk volna a színről. Mások viszont ellenkezőleg vélekednek, szerintük nem lehetünk biztosak abban, hogy csak a nyugati nyitás lehetett az egyetlen helyes lépés, hiszen keleti hatalmak is léteztek.

Mi is történt 997-ben? Szeniorátus harcolt a primogenitúra ellen. A nemzeti tradíciók a nyugati nyitás ellen. A függetlenség a közösségi lét ellen. A pogányság a kereszténység ellen. Sámán a pap ellen. Magyar az idegen hatalmak ellen...magyar a magyar ellen...Régi az új ellen. Koppány István ellen.

Mi történt 1983-ban? Ugyanezek a harcok zajlottak le a Városligetben, a Királydombon, a zene nyelvén elmesélve. Történt egy ősbemutató, megszületett az István, a király rockopera, amiért örök hálával tartozunk a zeneszerzőnek, Szörényi Leventének, és a szövegírónak, Bródy Jánosnak, az Illés zenekar két legendás tagjának. A színészeknek, táncosoknak, akik életre keltették a művet, és azoknak a rockzenei nagyságoknak, akik a hangjukkal felejthetetlenné tették a zenére álmodott karaktereket: Varga Miklós (István), Vikidál Gyula (Koppány), Deák Bill Gyula (Torda), Nagy Feró (Laborc). 

A sikertörténet természetesen nem állt meg, és több emlékezetes újradolgozást követően az ország egyik vezető zenei teátruma, a Budapesti Operettszínház bejelentette 2018/2019-es évadát, benne az István, a király rockoperával, a szerzőpárossal közös munka gyümölcseként. Azt is bejelentették, hogy a darabot először augusztusban, Baján, szabadtéren mutatják be, majd szeptembertől a kőszínházba költözik a produkció.

A mű 35 éves történetében először női rendezőre bízták a művet, a fiatal Székely Krisztára, aki több színházban bizonyította már lendületes, értő és érző, ugyanakkor bátran, de nem vakmerően kísérletező látásmódját, így az Operettszínházban is, a Kékszakáll modern változatával. 

A darab, a helyszín és a rendező adott volt, a közönséget érdeklő, talán legégetőbb kérdés pedig egyértelműen az volt, hogy kik fognak játszani a darabban?

Ki lép a Varga-Vikidál-Deák Bill triumvirátus nyomdokaiba, vagyis ki lesz István, Koppány és Torda?
A találgatások beindultak, a színház közönségéből természetesen mindenki a saját kedvenceit látta volna szívesen ezekben a szerepekben. Sokan találgatták, hogy vajon a musicaleknek 2014-ben hátat fordító Dolhai Attila vajon benne lesz-e a darabban,  hiszen a hangi adottságai alapján tökéletes István lehetne, persze, ha vállalná, és persze, ha a színház is úgy gondolja... Azonban kiderült, hogy Székely Kriszta korhű szereposztást akar felállítani, ami egyértelművé tette, hogy Dolhai Attila nem lesz István, aki 22 éves volt, amikor fejedelemmé választották, Attila pedig már betöltötte a 41. évét. Innen már nem volt nehéz kitalálni, hogy ki lehet István.

A rendező a színház két fiatal, már több főszerepben bizonyított sztárjára, Kocsis Dénesre és Veréb Tamásra bízta István szerepét, akik fiatalságuk okán hűen tudják majd visszaadni az általa elképzelt karaktert: az ifjú, apját gyászoló, az ország vezetésének terhétől megriadt, ám az örökségét tovább vinni akaró nemest, aki még befolyásolható, amikor belecsöppen a családi királydrámába. Én a magam részéről Cseh Dávidot láttam-hallottam volna nagyon szívesen a szerepben Kocsis Dénes mellett, de az egyéni preferenciák mellékesek.

Fény derült Koppány kilétére is, amikor bejelentették, hogy Dolhai Attila ezzel a karakterrel tér vissza négy év után az operettek világából a musicalekhez, sokak nagy örömére. Én magam a találgatások idején úgy gondoltam, hogy akár Istvánt, akár Koppányt bíznák rá, bármelyik telitalálat lenne, hiszen hangilag mindkét szerep illik Attilához, színészileg pedig bármelyiket meg tudja oldani, ebből a szempontból vizsgálva volt már nehezebb szerepe több is. Az is megfordult a fejemben, hogy ha igazi ütős, szilaj, jó kis betyáros visszatérést akarunk, akkor az már legyen pogány...  így én, előzetesen, Koppányra szavaztam, és bejött.

Természetesen Koppány is kettőzve van, a második szereposztásban nem más fogja alakítani a vezért, mint Feke Pál. Igen, az a Feke Pál, aki több rendezésben énekelte már Istvánt. Mindenképpen érdekes, ugyanakkor jó választás, hiszen itt is remek hangról beszélhetünk, és érdekes kihívás lehet ugyanabban a darabban egy másik karakter bőrébe bújni.

Az én előzetes nézői-hallgatói véleményem szerint, ismerve a négy művész hangi és színészi adottságait, az első szereposztásban egy csúcsra járatott, éles, erőteljes, penge kettőst láthatunk majd, míg a második egy picit árnyaltabb, kissé fátyolosabb, esendőbb duó lehet...

Torda karakterét Deák Bill Gyula tette kultikussá. A nagy kérdés itt is adott volt, ki lehet a megfelelő hangi adottságokkal rendelkező utód? Nekem egyetlen ember jutott eszembe a színházból: Szomor György. És lőn! Ő az a hang a színházban, akit véleményem szerint többet kellene foglalkoztatni, és az az ember, aki A Notre Dame-i toronyőrben Frollóként - megint csak saját véleményemet megfogalmazva - messze túlszárnyalta a színház nagy intrikus sztárját, Szabó P. Szilvesztert hangi adottságainak, egyben játékának is köszönhetően, legyen szó prózáról vagy énekről. A második szereposztásban György-Rózsa Sándor kapta Torda szerepét, amit kissé szkeptikusan fogadtam, de véleményt, főként a kevesebb saját tapasztalatom miatt, előzetesen nem alkotok. 

A teljes két szereposztás itt tekinthető meg (katt a linkre): István, a király - szereposztás és szerzők

A három nagy szerep sorsa tehát eldőlt, a karakterek szerintem jó kezekbe kerültek, így izgalommal vártam az előadást.

Imádom az István a királyt, mondhatni gyerekkorom óta. Élőben nem láttam a királydombi előadást, hiszen még kisgyerek voltam akkor, viszont a zenéjét, kivétel nélkül minden dalt, kívülről fújom a mai napig. Az eredeti hangok fantasztikusak voltak, megismételhetetlenek. DE... Itt meg is állok pár gondolat erejéig. A 35 évvel ezelőtti előadás egyedi, legendás. Legendás énekesekkel. Imádjuk, tiszteljük az alkotókat, az énekeseket, akik hangjukat adták a rockoperához. Ahhoz, hogy élvezni tudjuk az ősbemutatón kívüli előadásokat és az ősbemutató sztárjain kívül elfogadjunk más művészeket a szerepben, ki kell húzni a fejünket a homokból. Nyitottnak kell lennünk, el kell engedni azokat a gondolatokat, hogy "sosem lehet olyan, mint az eredeti". Nem, tényleg nem lehet olyan, mint a 35 évvel ezelőtti, hiszen csak a zene és a szöveg ugyanaz. A rendezés, a díszletek, a jelmezek és a színészek mások. Akik ugyanúgy beleteszik szívüket-lelküket az előadásba, mint nagy elődeik. Akik csodás hanggal, nagyszerű egyéniséggel és saját látásmóddal állnak hozzá a "színházcsináláshoz". 2018-ban új István, a király születik, ami nem leutánozni, hanem új életre akarja kelteni a rockoperát. Az első perctől elutasítottam az olyan hangokat, amik azt mondták, hogy "engem nem érdekel, mert úgysem lesz jó, és különben is csak Varga-Vikidál-Deák Bill az igazi hangok". Badarság, hiszen a potenciális néző egy potenciálisan pozitív élménytől foszthatja meg saját magát. És szintén nagyszerű, élőben éneklő hangoktól, és nem mellékesen színészi játéktól is, amire az ősbemutató - véleményem szerint - nem fektetett hangsúlyt, mindent a zene és a három hang vitt el.

Ilyen előzmények után már csak meg kellett várni, hogy eljöjjön augusztus 24., péntek 20 óra 30 perc, ami eljött, gyorsabban, mint ahogy az ember gondolta volna.

Baja városa a Szentháromság térről a Petőfi-szigetre költöztette idén a hatalmas színpadot és a nézőteret, vagyis az épületek gyűrűjéből a zöldbe.
A reflektorok közönség felé irányított fénye miatt a díszletet nem lehetett kivenni, annyi látszott biztosan, hogy a színpad bal oldalán egy magas rámpa van, aminek rendeltetése egészen biztosan kiderül az előadás során.
A közönség elhelyezkedett, a műsorközlő bemutatta a karaktereket és megformálóikat, majd kihunytak a fények, és megszólalt a zene...
Még most is mosolygok, ha visszagondolok a reakciókra. Ugyanis komolyzene töltötte be a teret, a közönség soraiból pedig értetlenkedő mormogás hallatszott: "mi ez, mi nem operára jöttünk, kezdjék már el, minek húzzák az időt!".
Gondoljunk csak bele, hogy rockoperát nézünk! Az operának van prelude-je... Ha valaki megnézi az ősbemutatót, akkor ugyanazzal a dallammal fog találkozni a videón, mint amivel Baján találkozott: Beethoven István király nyitány Op. l17. Ami fantasztikus mű, és ami még fantasztikusabb benne, az az, ahogyan a zenészek megmutatják, hogyan csaphat át az opera rockoperába, amikor a klasszikus zenét hirtelen rockzenére jellemző hangszerek kezdik játszani, a gitár és a dob veszik át a szerepet... Csodás átvezetés, már itt lúdbőrzik az ember, ha hagyja, hogy magával ragadja a zene...
Majd természetesen elkezdődik maga a darab a Te kit választanál? című dallal.

Röviden a történetről: Géza fejedelem fia, a keresztény vallást választó István megházasodik, Gizellát, a bajor herceg lányát veszi feleségül. Az országba idegenek érkeznek, új vallást hozva magukkal, ami új világrendet jelent. Amikor Géza meghal, a temetésén máris megmutatkozik az új és a régi rend közötti ellentét: István és bajor befolyású udvartartása, élükön István anyjával, Sarolttal, a fejedelem fiát ismerik el törvényes utódnak a primogenitúra alapján, Koppány vezér azonban a szeniorátus elve szerint, mint a fejedelem családjának legidősebb, legerősebb férfitagja, magának követeli a trónt. István szembeszáll vele, emlékezteti, hogy elfogadta Géza akaratát ("Ősi jogról lemondtál az én javamra"), Koppány azonban figyelmezteti a fiatal herceget, hogy készen áll átvenni az uralmat, mert a népe őt támogatja ("Tízezer fegyveres választ meg engem, ha kell").
Talpnyaló uracsok, elégedetlen pogány hívek keresik a két fél kegyeit, Koppány pedig házassági ajánlatot tesz Géza özvegyének, Saroltnak, aki megöleti a küldönc Laborcot. Réka, Koppány lánya, apja iránti gyermeki szeretete és az új vallás - és vele István - iránti vonzódása között őrlődve próbálja békíteni a feleket, de hiába. Eközben Gizella, az újdonsült feleség férjét hiányolja, aki hitvesi kötelességét is hanyagolja a gondjai miatt. Miután Istvánt fejedelemmé választják, Koppány kéri a sámánt, Tordát, hogy jövendölje meg a sorsukat, aki meg is teszi ("Koppány, ha Istvánt legyőzöd, nem pusztulnak a hősök, hatalmas nagy lesz itt a nép"). István felkeresi Koppányt, felajánlja neki a trónt, ha megteszi, amit a nemzet érdekében szükségesnek tart a fennmaradáshoz ("Koppány vezér, ne hidd, hogy én nem szeretlek, tiéd a trón, ha vállalod, mit meg kell tenned"). Koppány viszont nem fogadja el ("Késő most már mindezt újra átgondolni, elkésett a békevágy, késő most már mindent újraértelmezni, kényszerpályán a világ").
A harcban István és idegen zsoldosai megsemmisítő vereséget mérnek Koppányra. A csata romjai fölött anyja tanácsa szerint osztogatásba kezd a fejedelem, szétosztja legyőzött vetélytársa vagyonát a talpnyalói, a katonái és az egyház között. Réka, Koppány lánya könyörög apja testéért, hogy eltemethesse, de Sarolt elkergeti a lányt és felnégyelteti Koppányt ("Koppány testét felnégyeljük, várainkra tűzzük fel! Ez legyen a lázadóknak mindörökké intő jel")
A győzelmet István királlyá koronázásával teszik teljessé.

Az alkotók kortalanná varázsolták az előadást, a régi és az új, a tűz és a mesterséges fények, a szőrmebunda és a modern katonai egyenruha jól megfér egymás mellett, mint ahogy a szárnyas angyal és a szarvasbikafejű istenség szobra is. A díszlet monumentális, ám a kortalanságot jól ábrázolóan kicsit minimál stílusú, ami Cseh Renátó munkáját dicséri. A jelmezeket Pattantyús Dóra álmodta meg, ami révén István és udvartartása képviselik a modern stílust, Koppány pedig a hagyományosabbat, puritánabbat. Ugyanakkor Istvánt és embereit a fekete, szürke és kékes árnyalatok jellemzik, amik kissé semleges színek, belesimulnak a nagy tömegbe, értem ez alatt a népek, országok egységesítését, míg Koppánynál több kirívó szín jelentkezik, példának okáért a vörös árnyalata, míg az érte harcoló nép szürke színt visel, talán azt szimbolizálva, hogy a tömeg végül is mindig arctalan. Istvánnál modern bútorok jelennek meg, ülőgarnitúra, üveges szekrény, üvegpoharak, mesterséges világítás, ami keresztet formáz, és a papok jelenléte szinte állandó, mint ahogy a bajoroké is. Koppány udvarát kövek szimbolizálják, a tűz uralkodik, papok helyett a sámán, Torda és a Földanya jövendöl. A pogány istenségek imádatát szőrmével borított gólyalábasok ábrázolják, ugyanakkor a vadságot, kissé ellentmondásosan, motoros kaszkadőrök illusztrálták a második felvonás elején.
A zene fantasztikusan szólalt meg, az embert a hideg rázta, majd a mellkasában dübörgött a "Veni Lumen Cordium! Veni Sancte Spiritus! Töltsd el szívünk fényesség! Töltsd el szívünk szentlélek!" Makláry László zenei vezető és Szabó Mónika karigazgató, valamint a zenekar és énekkar felé jár a köszönet mindezért, illetve a hangmérnököknek (bár a második felvonás elején az a pár másodperces néma csönd Koppány dala közben...khm...). Ugyanakkor a szöveg érthetősége szintén plusz pontot érdemel, az ősbemutató anyagától eltérően itt minden szó érthető volt a szólisták és a kórus esetében is.
Bodor Johanna és Lénárt Gábor koreográfiája keltette életre a tömegjeleneteket a tánckar, a Pesti Broadway Stúdió és a bajai fiatalok előadásában, kiegészülve a gólyalábasokkal, tűzzsonglőrökkel, motorosokkal és egy kis harcművészettel (brazil capoeira) fűszerezve.

És jöjjenek azok, akik a darabot, a karaktereket életre keltették 2018. augusztus 24-én, Baján!

Koppány három asszonya, Boglárka, Picur és Enikő: Bódi Barbara, Faragó Alexandra, Szendi Szilvi
Az ő szerepük a legkisebb, és még csak nem is sikeres, hiszen nem tudják elterelni Koppány figyelmét annyira, hogy ne induljon háborúba. A szerepek kicsik, Koppány hangja és kisugárzása mellett esélyük sem volt a hölgyeknek.

Bese, Solt és Sur: Mészáros Árpád Zsolt, Kiss Zoltán, Szabó P. Szilveszter
A három gyarló, a hadakozó felek között ide-oda sodródó, koncra váró nagyúr a csatát természetesen megúszta, hiszen a harcokban elbújtak, az osztásnál tolongtak egymás előtt. Az alkotói szándék szerint tragikomikus a jelenlétük, viccesek is voltak, egyben szánalmasak, az emberben minden felbukkanásukkor megszólalt a kisördög, hogy "Na, ezek már megint itt vannak". Az Operettszínház két alapembere, Mészáros Árpád Zsolt, MÁZS és Szabó P. Szilveszter sokak szerint Koppány vagy Torda szerepére voltak hivatottak, de az én fejemben és fülemben nem állt volna össze a kép velük, de az biztos, hogy a rengeteg nagy főszereppel a hátuk mögött ez csak laza ujjgyakorlat volt a számukra.

Vecellin lovag: Gömöri András Máté
Máté színészi képességét ezzel a szereppel nagyon nem tudta kiaknázni (az Ének az esőben főszerepében egészen biztosan jobban tud lubickolni), Gizellával közös duettjén kívül számottevő jelenete nincs, talán csak Laborc kivégzése. Idegen származását enyhe akcentussal ábrázolta, ami találó.

Gizella: Maross Bernadett
Nem ismerem őt, de hiteles volt idegen országba kiházasított bajor hercegkisasszonyként, majd unatkozó feleségként.

Laborc, a Koppányhoz hű lázadó: Kerényi Miklós Máté
Sok szerepben láthatta őt a közönség, főként operettben táncoskomikusként, de musicalekben is (Rómeó és Júlia, Szentivánéji álom, Miss Saigon, Ghost), akár főszerepben. Egy még biztosan nem volt: rockervérű pogány lázadó. 35 évvel ezelőtt egy vérbeli rocker rosszfiúra, Nagy Feróra bízták ezt a karaktert. Máté küllemében talán idézte Ferót, de nem utánozta le az ő gesztusait, a karaktert magára formálva hőbörgött az új istenség ellen, és csábította Saroltot, hogy fogadja el Koppány ajánlatát.

Asztrik apát: Homonnay Zsolt
Az ő esetében sem beszélhetünk az eredeti előadó utánzásáról, hiszen ő nem csak énekelt, hanem játszott is, mégpedig oly módon, ami jól mutatta azt a kettősséget, ami a vallást, az egyházat sajnos jellemzi: a tiszta szándék mellett az elvakultságot és a kapzsiságot. Sokszor kifürkészhetetlen arccal, máskor marconán, néha ijesztően jelenítette meg a karaktert, kopaszon, modern, mégis időtlen reverendában.

Réka, Koppány lánya: Gubik Petra 
Petra hiteles volt az apja iránti szeretet és az új vallás iránti elköteleződés között vívódó lányként. Szeretem a hangját, erős, tiszta, ugyanakkor lágy, esendő, és a játéka is ehhez igazodik, ami engem meggyőzött az Operettszínházban az Elfújta a szél Scarlettjeként, illetve a Dorian Gray Sybiljeként is.

Sarolt: Polyák Lilla
Hálás szerep, egyben hálátlan is. Hálás, mert erős karakter, aki nem inog meg, végig egy utat lát maga előtt, ugyanakkor hálátlan, mert cseppet sem szimpatikus. Véreskezű amazon, aki nem ismer kegyelmet vagy megbocsátást, kemény kézzel manipulálja a fiát, nem engedi letérni a kijelölt, helyesnek vélt útról. Az ember óhatatlanul elgondolkodik, hogy ki uralkodott valójában a kezdet kezdetén, ő vagy István? Lilla kiválóan hozta a karaktert, kegyetlen volt, számító, minden, csak nem szimpatikus, az embernek néha kedve lett volna lekeverni Saroltnak egy pofont. Bravó!

Torda: Szomor György
Ahogy írtam már korábban, nagyon szeretem a hangját, és nem csak az énekhangjáról beszélek, hiszen a beszédhangja is elképesztő hatást tud kiváltani az emberből, annyira kellemes az orgánuma. Lúdbőr effektus! Ő volt, akit el tudtam előzetesen képzelni a társulatból a sámán szerepében hangi adottságait tekintve, illetve talán még Dolhai Attilát, de nem tenor hangra íródott a szerep, és ő más karaktert játszik, így már sosem tudjuk meg, milyen lett volna. Egy biztos: így fantasztikus volt! Csodálatos sámán született, annyi erőt vitt bele az éneklésbe, amennyi kellett, az ember lélegzetvisszafojtva hallgatta a jövendölését. Attilával dinamikus duót alkottak, lehengerlőek voltak együtt. Bravó, bravó!

Koppány: Dolhai Attila
Attila négy év után tér vissza abba a világba, ami a sajátja volt, amiben a musical hercegének nevezték. Ő volt mindig a hősszerelmes, a szerelméért, az igazáért küzdő jófiú, de aki az esetek többségében nem maradt életben a darab végén...hacsak nem ő maga volt a Halál (lásd: Elisabeth). Amikor elengedte a musicalt, azt mondta, hogy tanulni akar, képezni a hangját, esetleg kipróbálni magát az operettek mellett az opera világában is, de végül visszatért egy hosszabb, hangkonzerváló tanulási folyamat után, ami, ahogy nyilatkozta, meghosszabbíthatja énekesi pályafutását. Mi, akik nem műveljük az énekesek szakmáját, nem ítélhetjük meg döntésének helyességét, nem tudhatjuk, ténylegesen mi motiválta a váltásra és most a visszatérésre. Én támogattam akkor, és megnéztem minden operettben a négy év alatt, amiben játszott, és szerettem. (Ugyanakkor, úgy gondolom, nem is volt olyan musical bemutató a színházban, ami nagy szerepet kínálhatott volna számára). És támogatom most is, hogy visszatér ehhez a műfajhoz is, mert ebben is szeretem. Én nyertesnek érzem magam.
Koppány szerepe nem hősszerelmes, nem Attila megszokott zsánere. Az ő Koppánya sokkal inkább tragikus hős. A hagyományok embere, a csalódott fejedelem-aspiráns, egy vezető, aki a régi úton képzeli el a nép sorsát. Egy olyan ember, aki vállalta az új vallást, de a szolgaságot nem ("Bizánc jelét magamra vettem, csak az volt a cél, hogy szabadságunk megőrizzem"). Nem saját vérével, a fiatal Istvánnal van gondja, hanem azzal, amit képvisel. Mindaz az erő, energia, karizma, ami egy hiteles Koppányhoz kell, ott van Attilában, és meg is mutatta, hogy le is tud csapni vele. És megmutatta azt is, hogy milyen sokk volt Koppány és hívei számára István idegenek által támogatott erejével szembesülni. Az ő Koppánya nem gonosz, hőzöngő barbár, hanem az elveihez, a tradíciókhoz hű vezér, egy letűnt kor tragikus hőse.
Attila fizikálisan is készült a szerepre, szakállt növesztett, kigyúrta magát. Az volt az érzésem, hogy ennek a Koppánynak ez az István tényleg csak a támogatói segítségével tud ellenállni. Ellentmondást nem tűrő alakítást nyújtott, a hangja szárnyalt, vele együtt. A közönség is így gondolta, sőt, mintha inkább Koppány oldalán állt volna, legalábbis az ovációból még nagyobb jutott neki, mint Istvánnak, pedig ő is kapott belőle rendesen. Bravó a visszatérésért és bravó, bravó Koppányért!

István: Kocsis Dénes
Fiatalként, de már messze nem kezdőként, számos főszereppel és címszereppel a háta mögött igazi szerepálom lehet a magyarok első királyának megformálása. Varga Miklós után elénekelni viszont nem lehet könnyű, tekintettel az elvárásokra. És nem lehet könnyű egy visszatért nagy előddel szembeszállni a színpadon, azzal az előddel, aki nem is olyan régen uralta a színházban a musicalek világát, és akinek utódjaként tartják Dénest számon. Mit csinálhat ilyenkor az ember? Azt, amit Dénes. Saját magára koncentrál, saját képére formálja a karaktert a rendező keze alatt és nem törődik a külvilággal.
Dénes hangilag alkalmas István eléneklésére, és színészileg alkalmas megformálni a karaktert. És be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, mert eljátszotta, nem csak elénekelte Istvánt. Színpadra vitte a Székely Kriszta rendező által felvázolt koncepciót, miszerint itt egy családi drámáról van szó, benne egy középpontba került fiatal ember tragédiájáról. Ez az István esendő, kétségekkel telt, az új és a régi rend mezsgyéjén vívódó, a régi és az új családi kötelék között választani kényszerülő ember. Mind hangban, mind testbeszédben jól ábrázolta mindezt Dénes, pedig nem volt könnyű dolga a mindig kíméletlen közönséget kiszolgálni, és olyan előd után, mint Varga, illetve olyan pályatárs mellett-ellen, mint Dolhai Attila, címszerepet játszani, több ezer ember előtt. Bravó, bravó!

A darab végén nem maradhatott el a tűzijáték, és a Himnusz sem, amit zenei kíséret nélkül énekeltek el a művészek, a közönséggel.

Az alkotók kitettek magukért, új színt hoztak a darabba. Megmutatták, hogy többféle aspektusból lehet szemlélni a történelmünket, és magát az előadást is. Hogy nem fekete vagy fehér az, ami történt, hogy nem a jó és a gonosz csatájáról volt szó, hanem a tradíciókról és a haladásról. Megmutatták, hogy a jó is lehet kemény, a rossz is lehet esendő, a modern is lehet barbár (lásd a modern Istvánék akasztottak fel, vertek agyon és négyeltek fel regősöket és pogányokat, nem Koppányék).
Az éremnek mindig két oldala van, és sokszor csak nézőpont kérdése egy választás helyessége.

Fantasztikus élmény volt, amit jó lesz újra átélni, noha kisebb keretek között, a Budapesti Operettszínházban.

Egy megjegyzés a végére! Nem értek egyet azzal a női hanggal, aki a kijárat felé vonulva ezt mondta, bár a rá érkező választ nem hallottam: Kérjük vissza Vargáékat! Nem, nem kérjük vissza őket, én egészen biztosan nem. Imádom az ős-szereposztást hallgatni, de pontosan ugyanennyire imádtam az Operettszínház sztárjainak előadását is, és nem csak hallgatni, hanem átérezni, amit ők nem csak a hangjukkal, hanem a játékukkal is közvetítettek. Ahogy saját képükre és hangjukra formálták a karaktereket, ahogy maivá tették.

Éljen István, a király, 2018-ban is és még tovább, új köntösben is!

KÉPGALÉRIA a Budapesti Operettszínház Facebook oldaláról

KÉPGALÉRIA Baja Város Facebook oldaláról

Kékszakáll - Offenbach beköltözött a Budapesti Operettszínházba, de vajon meddig marad?

Februárban mutatta be a Budapesti Operettszínház Jacques Offenbach Kékszakáll című operettjét, és a fogadtatás felemás volt. Egyeseknek nagyon tetszett, mások viszont nem élvezték az újító felfogással készült előadást.
A történet hagyományos keretét megtartották, azonban a megújítás során áthelyezték az 1950-es évekbe, egy nagyvállalat falai közé. Máthé Zsolt jegyzi a dalszövegeket, a darabon az egyéb ráncfelvarrást Székely Kriszta rendező mellett Szabó-Székely Ármin és Lőrinczy Attila végezte el. 

Maga az alaptörténet nem változott. Adott Kékszakáll, aki folyamatosan birtokolni akarja a női nemet egy-egy jeles képviselője által. Így gyorsabban fogyasztja a feleségeket, mint ahogyan más a nagykabátját. Csakhogy a Kékszakáll bűvkörébe került feleségek nem önként távoznak, hanem férjük átsegíti őket a túlvilágra. Na nem saját maga, hiszen ő már az új feleség/jövőbeni áldozata körül kering, mint moly a lámpa körül, hanem titkára, Popolani "jóvoltából". 

Kékszakáll mint jelenség, nem egyedülálló, hiszen ott van még a hasonló mentalitású Bobéche szenátor is, a vezérigazgató által is pénzelt mihaszna politikus. Nem sokban különbözik Kékszakálltól, az ő kezéhez is ugyanannyi vér tapad, csak ő nem feleségeket, hanem alkalmazottakat tetet el láb alól a titkárával, Oscarral. A szenátor felesége, Clémentine azonban cseppet sem hasonlít Kékszakáll elhullott asszonyaihoz, mert ő már a kezdetekben sem vonzódott Bobéche-hez, de hát ugye a vagyon, a befolyás... 

Sekélyes emberek ők, akik saját lányukat sem látták évek óta, kolostorban neveltetik, és a számukra előnyös házasságát tervezgetik. Így azt sem veszik észre, hogy az Oscar által prezentált, házasság céljából előállított lányzó nem az övék, és nem is tudják, a lányuk már nincs is az élők sorában.

A nagyvállalat megrendezi szokásos szépségversenyét, vagyis Cégvirág választását, ami erősen időszerű, mert Kékszakáll újabb feleséget fogyasztott el, és nősülni vágyik. Boulette, a bővérű takarítólány nyeri a versenyt, egyben Kékszakáll kezét. A lány, dacára annak, hogy Saphirt, a pizzafutárt üldözi szerelmével, és néha utol is éri, örömmel vállalja a sokadik Mrs. Kékszakáll szerepét. Saphir megkönnyebbülhet, mivel ő Fleurette-ért van oda, a lány azonban Oscar javaslatára beáll Bobéche szenátor lányának szerepébe, hogy kiszakadjon a kilátástalan titkárnői létből.

Saphirról később kiderül, hogy arab sejk, és végre megkaphatja a szenátor csemetévé előlépett Fleurette kezét. Vagyis megkaphatná, mert Kékszakáll szemet vet az arára. Bobéche számára elengedhetetlen a mecénás támogatása, így némi, vőlegény és vőlegényjelölt közötti párbaj után a frigynek nincs  több akadálya, csak Boulette. Kékszakáll azonban a megunt ara sorsát is gyorsan elrendezi, Populani gondjaira bízva az asszonyt. Populani elmeséli Boulette-nek elődei történetét, felfedi előtte, hogy a nőket nem ölte meg, azok még most is élnek. És életben marad Boulette is, miként Saphir is, hogy leleplezzék Kékszakállt, és vele bukjon a szintén többszörös (ál)gyilkos Bobéche is.

A történet igazságokkal és féligazságokkal van teli. Az igazságok közül elfogadhatjuk, hogy a férfi a nőt akarja, a nő pedig a férfit. Azt is, hogy ha egy férfi nagyétvágyú, nagy kanállal habzsolja az életet és a nőket, azt a társadalom elnézően mosolyogva konstatálja, mondván, hogy ilyen a teremtés koronája, végül is csak tovább akarja örökíteni a génjeit. És az is tényszerű, hogy ha mindezt egy nő teszi, akkor az ő esetében már nincs helye elnéző tekinteteknek, ő bélyeget kap, laza erkölcsűségét hirdetőt.
Féligazság a hatalomvágytól megrészegült ember lába elé hulló nők tömege, hiszen nem címkézhető meg ezzel az egész női társadalom.
De a darab célja, hogy tükröt tartson az emberek elé, és ez a tükör görbe, ekként kell elfogadni. A karakterek elnagyoltak, a hatalom vezérli őket, akár az ő kezükben van, akár általa érvényesülnek ők maguk, és ebből a szempontból mindegy, hogy a hatalom vagyonbeli, társadalmi rétegből fakadó, avagy nemiségből, szexuális vonzerőből.

Kékszakáll szerepén Boncsér Gergely és Vadász Zsolt osztozik a kettős szereposztás révén. A február 27-i, 19 órás előadáson Boncsér öltötte magára a fekete öltönyt, lenyalt hajat és fehérre mázolt, túl sok érzelmet nem közvetítő arcot. Az ember úgy gondolná, hogy Gergely magas, két méter közeli alkatából elsőként az erőnek kellene sugároznia, és a magam részéről Kékszakáll esetében lelki szemeim előtt egy magabiztos, erőt közvetítő, vonzó férfira asszociálok, akiért a nők odavannak, nem csak a pénze miatt, hanem azért, mert a férfitársadalmat reprezentálja, annak szép egyede. Ezzel szemben az ő Kékszakállja – emlékezzünk a görbe tükörre! – egy lassan, mereven mozgó, bottal járó, fehér arcú, sötétre festett szájú, lenyalt hajú ember, akinek járása, mozdulatai és mimikája egyszerre juttatta eszembe Lugosi Béla Drakuláját, Galla Miklóst és az idős Korda Györgyöt. A beszédhangja szándékoltan erőtlen volt, mimikája a szemmeresztésre és a tátott szájjal vigyorgásra korlátozódott. Egysíkú, fekete-fehér figura, akinek külseje hűen tükrözi belsőjét. Színészi játéka sajnos csak erre épült, de ezzel a magára vett, abszurd mozgáskultúrával Gergely egyidejűleg el is lopta a show-t számomra, ha akartam, se tudtam volna nem nevetni rajta. Operaénekesi kvalitásait is meg tudja csillogtatni a darabban, túl azon, hogy a mű sodró lendületű zeneisége miatt nem maradt meg a fülemben szinte egyetlen dallam sem az egész előadásból, de ez természetesen nem róható fel a színészeknek.
Bár maga az előadás nem fogott meg annyira, hogy gyors újranézésen gondolkodjam, mindenképpen szeretném megnézni egyszer Vadász Zsolttal a címszerepben, aki a Sybill nagyhercege szerepében lopta be magát a szívembe.

Boulette szerepében Bordás Barbarát láthattuk, aki Boncsér Gergely boldog felesége a való életben. Megszokhattuk tőle, hogy többdimenziós primadonnaként egyszer a végzet asszonya, máskor elkényeztetett milliomoscsemete kislányos bájjal, vagy éppen, átrándulva a musical világába, táncoslábú énekesnő. Egy dolog azonban állandó: a szép nőiessége. Ez a nőiesség most ki volt emelve, nem lágyan, hanem harsányan, előtérbe helyezve volt jelen. Hódítani akart vele, ugyanakkor hagyta magát meghódítani. Beleesve a gazdagság utáni vágy csapdájába, igent mond Kékszakállnak (nem mintha lett volna más választása), és feladva a Saphir utáni vadászatot, hagyta saját magát levadászni. Indítéka ennyinek tűnik: pénz, és fricska mutatása az őt lesajnálóknak. Ám a végén kiderül, hogy ő pont azokat a tulajdonságokat tekinti a férfi ismérvének, amikkel Kékszakáll bír, és még azt is meg tudja neki bocsátani, hogy el akarta tenni őt láb alól. Vagyis, ha nem megváltoztatjuk a férfit, hanem kissé visszavágjuk a vadhajtásait, akkor megkapjuk A FÉRFIT. Barbara igazi energiabomba volt, harcias, elszánt, csalafinta, erős, de végig igazi nő.

Saphir, a pizzafutárt/arab sejket/párbajhőst Dolhai Attila alakította. Ő Kékszakáll ellentéte, szerepét tekintve, kilépve a bonviván szerepköréből, egyfajta buffoként van jelen. Ha már görbe tükörről beszéltem, ő az, aki tükörképe, vagyis pont ellentettje Kékszakállnak. Morzsája sincs benne a hatalomvágynak, nem akarja az egész női társadalmat bekebelezni, neki csak egyetlen lány kell. Élénk, mozgékony, gyors beszédű, többször inkább üldözött vad, mintsem vadász, de tud küzdeni, ám ezt törvényes eszközökkel vagy tisztességes párbajban teszi. Kékszakáll ellentettje, nevét – Saphir, lásd zafír, aminek a színe kék – tekintve és álcáját levetve, lehet, ő maga a vadhajtásoktól megszabadított, tökéletes férfi?
Saphir karaktere, csakúgy, mint a többi karakter, elnagyolt. Az elnagyoltságot okozhatja az előadás szándékoltan sodró lendülete, és Attila mindent megtett, hogy a karakter életre keljen, ugyanakkor úgy tűnt, hogy végigsodródik az előadáson, különösebben mélyebb hatást keltve. Többre, nagyobb szerepekre hivatott, ahogyan azt már megszoktuk tőle a hosszú évek során, ez a karakter nem való,  megkockáztatom, hogy nem méltó hozzá. Talán váltója, a fiatal Veréb Tamás számára kielégítőbb lehet, lévén ez az első operettszerepe.

Fleurette szerepében a számomra eddig ismeretlen Bojtos Lucát láttam. Feltörekvő, ifjú tehetség ő (a Virtuózokból is ismert lehet), tetszett a naiva szerepében. A groteszk műfaja jutott eszembe az előadás során többször is a karakterábrázolásáról, de semmiképpen sem rossz értelemben, és mindez kifejezetten üdítően hatott. Erős hangja, jó színpadi jelenléte szintén pozitív pontja volt az előadásnak.
Ha az operettek hagyományos karakterkészletét vesszük alapul, akkor Saphir és Fleurette felel(ne) meg a táncos komikus-szubrett párosnak, de sem Attila, sem Luca esetében nem érezhető, hogy ebbe a fakkba tartozó lenne, ugyanakkor a szerepüket tekintve nem nevezhetjük őket egy második bonviván-primadonna párosnak sem, mint például Jacobi Viktor: Sybill című nagyoperettjében, ahol két páros küzd meg egymással és egymásért. Ők ketten végigsodródnak az előadáson, többször szó szerint végigrángatják őket rajta, a színpadon, ami van, hogy hatásos, mert a történet szempontjából van jelentősége, máskor azonban értelmetlennek hat. Ha a tempó picit lassabb lenne, a karakterük is erősebb lehetne.

Bobéche és Clémentine kettősét Szacsvay László és Kállay Bori játszották.
Szacsvay László saját karakterétől messze távol állónak tűnik a hatalomvágy és a gyilkos ösztön, messzebb, mint Kékszakálltól a színes egyéniség, mégis jókedvűen komédiázva hozta Bobéche kissé retardált karakterét. Kállay Bori pedig, picit hasonlóan a Csárdáskirálynőbeli Anhilte szerepéhez, viccessé ábrázolta a többre-másra vágyó, idősödő szépséget.

Populáni és Oscar, vagyis Peller Károly és Langer Soma testesítette meg Kékszakáll és Bobéche hiányzó lelkiismeretét. Hasonlítanak gazdáikra, mégis távol állnak tőlük, bár azt nem lehet kijelenteni, hogy felettük állnának jellemüket tekintve, hiszen ismerve őket, tudva, hogy hány embert küldtek a halálba, látszólag nem tesznek ellene semmit. Más szempontból viszont nagyon is sokat tesznek, hiszen villámhárítóként működnek ítéletvégrehajtó helyett, ha ők nem lennének gazdájuk mellett, az utódjuk talán halálba küldené az "elítélteket". Karcsi és Soma jól hozták a karaktereket, akik jól illettek az irányított káoszba.

A 2017/2018-as évad a Hódítások éve szlogen alatt fut a Budapesti Operettszínházban. Hogy a vicces, gyors, lendületes, modern díszletek közé varázsolt Kékszakállnak sikerült-e új közönségréteget meghódítania, nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy azoknak, akiknek ez az interpretáció bejött, megnézik-e a szintén egyfajta új hullámos vonulatot képviselő, de az operettjátszás hagyományait jobban követő, nagyszerű Luxemburg grófját, úgy gondolva, hogy (csak) így fogyasztható a műfaj? Elmennek-e vajon megnézni a sokkal inkább hagyományosnak tekinthető Csárdáskirálynőt és Marica grófnőt, hogy igazolják vagy elvessék azon véleményüket, hogy az operett nem lehet szórakoztató, nem lehet vele nagy érzelmeket megmutatni? Mindez olyan kérdés, amire talán sosem kapunk választ.

Magam részéről felemás érzésekkel jöttem ki a színházból. Volt, ami nagyon tetszett a darabban, volt, ami sokkal kevésbé. Az összkép-összhang alapján, ha egy szóval kellene jellemeznem az előadást, azt mondanám, hogy gyors. Majd kijavítanám azzal, hogy inkább kapkodó. És ez volt talán az, ami zavaróként hatott. A modern kor gyermekeként nincs bajom a gyorsasággal, a sodró lendülettel, de van az úgy, hogy az összképnek használ, ha egy kicsit a fékre lépünk. Még akkor is, ha újítunk, modernizálunk. Ezért kíváncsi vagyok, hogy Offenbach darabja meddig fogja vonzani a közönséget, meddig marad repertoáron, tekintve a vegyes fogadtatást, a közönség megosztottságát. Ami egyértelmű, ha az ember hallgatja az előadás szünetében vagy után elhangzó nézői véleményeket.

A lényeg, hogy az operett élő műfaj, és lehet így is, úgy is színpadra állítani, lehet vele és benne játszani, mert meg fogja találni a közönségét.