A Mozi Hangjai koncert, Müpa 2017-03-24, avagy a film és a zene házassága

Filmeket tekintve nagy fogyasztó vagyok. Műfaji kötöttség nélkül szeretem őket, hiszen amilyen mély érzéseket tud felszabadítani egy dráma, olyannyira meg tud nevettetni egy jó vígjáték, megborzongatni egy misztikus thriller, elkápráztatni egy sci-fi vagy fantasy, kikapcsolni egy szuperhős mozi, elgondolkodtatni egy művészfilm. Megannyi mondanivaló és megvalósítás mellett egy dolog közös a filmekben: a zene. A zenének ereje van, egyedi kifejezőkészséggel andalít el, ríkat meg, zaklat fel, tesz vidámmá, borzongat meg, fokozva a film egy-egy jelenetének hatását. A legtöbb filmzene önmagában is megállja a helyét, nem hiába lehet hozzájutni a filmek soundtrack-jéhez is. Így azokat a dalokat is teljes valójukban meghallgathatjuk, amelyek csak dallamtöredék formájában vannak jelen a filmben. 

Olyan emblematikus zeneszerzők dolgoznak a filmiparnak, mint John Williams, Hans Zimmer, James Horner, Michael Giacchino, hogy csak a számomra legkedvesebbeket említsem, akiknek eddigi munkássága lenyűgöző és ami csak tovább fog növekedni; és persze nem beszélhetünk filmzenéről anélkül, hogy régebbi korszak olyan legendáit ne említenénk meg, mint Nino Rota, Ennio Morricone vagy éppen Vladimir Cosma. 

És persze vannak olyan előadók is, akik a zenei slágerlisták élére repítették számos film betétdalát. Ki ne ismerné a Több mint testőrből (The Bodyguard) Whitney Houston I Will Always Love You című dalát, a Titanic-ból Céline Dion-tól a My Heart Will Go On-t, a Gyűrűk urából (Lord of the Rings) Enya May It Be című dalát, vagy a Queen-től a Princes of the Universe-t a Hegylakóból (Highlander), vagy éppen Bryan Adams-től az (Everything I Do) I Do It For You-t a Robin Hood, a tolvajok fejedelme (Robin Hood, Prince of Thieves) című fimből. 

A nagyszerű filmzenék megérdemlik, hogy koncerten mutassák be őket, ami mostanában többféle formában meg is valósul szerte a világban, így itthon is. A Művészetek Palotájában is meghirdetésre került egy koncert A Mozi Hangjai címmel, olyan szólistákkal, mint Fischl Mónika, Radics Gigi, Dolhai Attila és Király Viktor, továbbá a VoiceStation kórus és a Pejtsik Péter által dirigált Savaria Szimfonikus Zenekar közreműködésével. 

Egy szimfonikus zenekar és egy kórus ereje mindenkor magával ragadó, a beharangozott filmek és zeneszerzők pedig előre sejttették, hogy körülbelül mire számíthat majd a közönség. Aki ismeri a szólisták zenei munkásságát, az általuk képviselt műfajt, szintén eljátszhatott a gondolattal, hogy vajon mit fognak énekelni? 

Fischl Mónika a klasszikus zene – opera és operett – műfajának csodás hangú képviselője; Dolhai Attila a musical műfajában nyújtott felejthetetlen alakításokat, pár éve azonban már kizárólag az operett műfajában jeleskedik. Hangi adottságai és képességei alapján nyilvánvalónak tűnt, hogy a Budapesti Operettszínház e két nagyszerű művésze, fantasztikus primadonna-bonviván párosa nagyívű, klasszikusabb hangzású dalokat fog énekelni. Radics Gigi és Király Viktor már rég túllépték az egykori "tehetségkutató műsor győztese" címet, és mára saját lemezekkel és koncertekkel szórakoztatják közönségüket. Magabiztosan mozognak az R&B, illetve a soul zene műfajában, így tőlük a mozgalmasabb dalok voltak várhatók, illetve egy-két nagy sikerű ballada. 

A koncert házigazda-konferansziéja Till Attila volt, aki könnyed történetekkel igyekezett jó hangulatot teremteni a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a dalok között. 

A műsor felvezetője mi lehetett volna más, mint a 20th Century Fox stúdió oly jól ismert introja... 

... ami után egy valamire való Star Wars fan várja, hogy felharsanjon az a bizonyos fanfár. Most azonban nem így történt, mert John Williams egy másik, szintén jól ismert filmzenéje, a Superman témája csendült fel a hat blokkra osztott koncerten, amelyen kémeknek, szuperhősöknek, mindennapi hősöknek, a western műfajának, rosszfiúknak, illetve az Oscar díjnak szenteltek külön figyelmet. 

A szólisták által előadott dalok eredeti nyelven szólaltak meg, változatosak voltak, így hallhattuk Fischl Mónika előadásában a Who Wants to Live Forever című Queen klasszikust a Hegylakóból (Highlander), és ez a felütés igaz is, mert Mónika királynői eleganciával és finomsággal énekelte a többi dalát is: The Diva Dance-t az Ötödik elemből (The Fifth Element), illetve a Volt egyszer egy vadnyugat (C'era una volta il West/Once Upon a Time in the West) gyönyörű betétdalát, a Jill's Theme-t.

Radics Gigi Whitney Houston szellemét idézte meg az I Will Always Love You-val a Több mint testőrből (The Bodyguard), picit felpezsdítette a hangulatot Aretha Franklin Respect című dalával, ami több filmben is elhangzott az idők folyamán, így a Forrest Gump-ban, a Blues Brothers 2000-ben, a Bridget Jones naplójában (Bridget Jones's Diary), a Két hét múlva örökkében (Two Weeks Notice), hogy csak párat említsek. Énekelte továbbá a Dreamgirls-ből az And I Am Telling You I'm Not Going című dalt Jennifer Hudson-tól. 

Dolhai Attila James Bond témával nyitott, a Tom Jones által jegyzett Thunderball-t adta elő az azonos című filmből, majd A Keresztapából a gyönyörű Parla Piú Piano-t, illetve a Shrek-be is bekerült Leonard Cohen dalt, a legendás Halleluja-t énekelte, de nem a Shrek-ből ismert verzióban, nem is eredeti nyelven, hanem magyarul, az Attila Ragyogás című saját lemezén is megjelent szöveggel.

Király Viktor az Armageddon betétdalát, az Aerosmith I Don't Want to Miss a Thing című balladáját énekelte először, majd egy Pharell Williams slágert, a Happy-t a Gru 2-ből (Despicable Me 2).  Két duettet énekelt még, Fischl Mónikával Sting egy nagy slágerét, a Shape of My Heart-ot, ami a Leon, a profi (Léon) című filmben hangzott el, majd Gigivel a többek között az Emlékezz a titánokra (Remember the Titans), az Apácashow 2 (Sister 2), illetve a Galaxis őrzői (Guardians of the Galaxy) című filmekben is felcsendülő Marvin Gaye-Tammi Terrel slágert, az Ain't No Mountain High Enough című dalt az est zárásaként, amihez csatlakozott Mónika és Attila is, valamint a VoiceStation kórus, kiegészülve a Bakáts Téri Ének-Zenei Általános Iskola gyerekkórusával. A gyerekek a Deák Kristóf által rendezett, legjobb élőszereplős rövidfilm kategóriában idén Oscar díjat nyert Mindenki című alkotás révén kerültek a programba és énekelték el a filmben elhangzó Bodzavirág című kórusművet a filmzene előtt tisztelgő koncert méltó momentumaként. Deák Kristóf is ott ült a nézőtéren, és a gyerekek mellett ő is mosolyogva zsebelte be a megérdemelt tapsot, ovációt.

A zenekar olyan ismert filmzenéket játszott még mint az Indiana Jones, a Karib-tenger kalózai (Pirates of the Caribbean), a Lehetetlen küldetés (Mission: Impossible) és a Harry Potter című filmfolyamok főcímzenéi, illetve az Éhezők viadala (Hunger Games) című filmből a Panem's Anthem. És természetesen nem maradhatott ki a Csillagok háborúja (Star Wars) örökbecsű főcímdala sem.

Hogy milyen volt az este, azt – stílusosan – egy, az Igazából szerelem (Love Actually) című filmből vett idézettel lehetne legjobban érzékeltetni talán: "Fölöttébb kielégítő volt, köszönöm. Amiért jöttünk megkaptuk, és a kapcsolatunk nagyon különleges."

És ez így van, az este valóban kielégítő volt, nagyszerű zenei utazással a filmek világában, és személy szerint az én kapcsolatom nagyon jó a filmzenékkel, egyben különleges is, mert sokat tudnak adni, míg semmit sem kérnek cserébe. 

Hogy az esten elhangzott dalok voltak-e a legjobb választások, azt mindenki, aki ott volt, döntse el maga. Az biztos, hogy a zenekar minden dalt egyforma profizmussal adott elő, mint ahogy az is, hogy a szólisták a saját stílusuknak megfelelő dalokat választottak, úgymond nem léptek ki a komfortzónájukból. Személy szerint szívesen hallottam volna több duettet, például az Egyiptom hercegéből a Whitney Houston-Mariah Carey által sikerre vitt When You Believe című dalt akár a Shape of My Heart helyett, hiszen két csodás hangú énekesnő is fellépett a koncerten, akik között több hasonlóságot, de sok különbséget is fel lehetne sorolni. Az egyik hasonlóság szembeötlő, hiszen két nagyon csinos, hosszú, feketébe hajló hajkoronával rendelkező hölgyről van szó. Énektudásuk, hangi kvalitásuk elvitathatatlan, de van közöttük egy nagy különbség, és ez a hangképzés, illetve képzettség. Mónika klasszikus hangképzéssel énekel, látszólag játszi könnyedséggel, arcán nagy nyugalommal, és erős önkontrollal. Magabiztosság sugárzik róla, biztos a tudásában, ami a képzésén túl a hosszú évek színpadi és színházi tapasztalatán alapul, de mindez királynői, dámai eleganciával párosul, ugyanakkor a szeme csillogásában mindig ott van egy kis kacérság is.
Gigi nagy elánnal és nagy erővel énekel, erősen koncentrálva, miáltal a Mónikára jellemző könnyedséget nála nem találtam. Kevés énekesnő képes arra, hogy olyan "fekete hangok" nyomdokába lépjen, mint Aretha Franklin és Whitney Houston, de Gigi hangszíne és előadásmódja jól szolgálja ezt az utat, még akkor is, ha Franklin és Houston talán elérhetetlen magasságba tették azt a bizonyos lécet. Az én ízlésem szerint picit több természetességet és több saját ízt hiányoltam Gigi előadásmódjából, ami által a könnyedség is erősebbé válhat, így a hangok díszítése – ami Houston és Franklin esetében olyan természetes, mint a levegővétel – nem hangszálgimnasztikának hatna. (És azt már csak zárójelben teszem hozzá, hogy Gigi esetében sokszor tűnik úgy számomra, hogy inkább utánoz egy előadót, mintsem saját képére formálna egy adott dalt.) Tekintve azonban, hogy nagyon fiatal még, az összes kalapomat megemelem a hangja előtt. 

És az urak... Az ő esetükben is két teljesen eltérő stílus jelent meg a színpadon. Attila képviselte az úriemberek csokornyakkendős, szmokingos eleganciáját, illetve a nagyívű, "nagyot éneklős" dalokat, ahogy a színházban is, és mindehhez hozta a nehéztüzérséget is a torkában. Akik ismerik és szeretik őt, azok tudják, hogy szép hangszínével könnyen megtalálja az utat az ember füléhez, előadásmódjával pedig a közönség szívéhez. Most is így volt, magabiztosan és nagyokat énekelt, bizonyítva erős hangi kvalitásait, és elérte az utat a közönséghez, amit a Halleluja után bizonyított is, amikor megénekeltette a nézőket. Jó kiállású, konzervatív úriember attitűdje mellett a fináléban azért azt is bizonyította, hogy a jókedv, a lazaság sem áll távol tőle. 

Viktor minden ízében a mai kor gyermeke, könnyed eleganciával, nyakkendő nélkül, zsebre tett kézzel, lazán jelent meg és hozta az Aerosmith ballada után a könnyedebb ritmusokat. Az általa képviselt stílus merőben más eszközkészlettel dolgozik, de ugyanúgy megtalálja az utat a közönségéhez, és működik, ha minden a helyén van. Az urak esetében is úgy tűnt, hogy Attila nagyobb tapasztalata hozta a nagyobb magabiztosságot, a nagyobb összhangot magával a zenekarral és karmesterrel is, bár meg kell hagyni, hogy Viktorral ellentétben Attila számára a szimfonikus zenekar és a karmester jelenléte mindennapos a színházban. 

A szólisták mellett ki kell emelni a karmestert, Pejtsik Pétert, aki  maga volt a hab a tortán! Az a lendület, amivel dirigált, és az a figyelem, amit a szólisták irányába tanúsított, együtt élve, együtt lélegezve velük, magával ragadó volt. Szinte táncolt, ugrált a karmesteri dobogón, már-már önkívületben vezényelt, még a pálcáját is elsuhintotta a Star Wars főcímdal dirigálása közben. Nagyszerű teljesítményt nyújtott, élmény volt nézni minden mozdulatát.

Till Attila elejtett zárómondata, miszerint talán lesz folytatása a koncertnek, lehet, hogy nem bír jelentéstartalommal, de meglehet, hogy dr. Vadász Dániel, a koncert producere belefog majd az újrázásba. Majd meglátjuk, illetve meghalljuk!  

Ha lesz folytatás, ha nem, én jól szórakoztam, a dalok felhozatala jó volt (a technika viszont néha megmakacsolta magát, gerjedni látszott Viktorra), bár talán egy-két dal helyett lehetett volna még jobbat válogatni, de minden néző kedvenc betétdal listáját nem lehet egyetlen este kipipálni. 

A szólisták által előadott dalok eredetije ízelítőként:

Az eredeti "Love theme" A Keresztapa című filmből:

És egy szépséges, új verzió, szöveggel:

És végül a talán legismertebb filmzene, ami a koncerten sem maradhatott és itt sem maradhat ki ☺

Ének az esőben - Budapesti Operettszínház

A zenés filmek egyik etalonja a Gene Kelly nevével fémjelzett, 1952-ben készült Ének az esőben. Imádtam és a mai imádom nem csak a filmet, hanem magát Gene Kelly-t is. Az az energikus-atletikus, ám elegáns tánctudás, amivel ő rendelkezett, csak a kiválasztottaknak adatik meg, és csak kevesen tudják olyan játszi könnyedséggel és odaadó megszállottsággal művelni, mint ő. 

Az Ének az esőben bájos, mókás történet a hangosfilm térhódításáról, a némafilmek ünnepelt sztárjainak viszontagságairól, amelyek közül van, aki átmenti státuszát az új érába, míg más a porba hull.

A filmből színpadi musical készült, amit a Budapesti Operettszínház februárban tűzött műsorra, a megszokott kettős szereposztással. 

A második szereposztás második előadását néztük meg február 19-én. Kíváncsivá tett a film színpadi adaptációja, illetve az a tény, hogy a musical és az operett műfajának képviselői picit keverednek az előadásban, több fronton is. A férfi és a női főszereplő az operett műfajának jeles képviselői, akik néha musicalben is előfordulnak. Peller Károly, az operettek ismert táncoskomikusa játszotta Gene Kelly karakterét, Don Lockwood-ot, és a színház egyik nagyszerű primadonnája, Bordás Barbara bújt a Debbie Reynolds által megformált Kathy Selden bőrébe. Don gyerekkori jóbarátja, mondhatni másik fele, Cosmo Brown karakterét Serbán Attila keltette életre, a némafilmek női csillaga, Lina Lamont személyében pedig Szinetár Dóra hódított. A filmstúdió fejét, R.F. Simpson-t Jantyik Csaba, a haladás követelményei és következményei által erősen cincált idegzetű rendezőt Szabó P. Szilveszter, a kulisszatitkok és pletykák nagy tudorát, és Lina alkalmi beszédtanárát, Dora Baily-t Szulák Andrea, Don beszédtanárát Csere László alakította. 

A történet mondhatni operetti, hiszen a néző – akár látta a filmet, akár nem – előre sejtheti a női főhős megjelenésének pillanatától, hogy itt szerelem lesz és happy end, de ez egy könnyed hangvételű, humorra építő darabnál el is várható. Itt nem az a kérdés, hogy egymáséi lesznek-e az újdonsült szerelemesek, hanem az, hogy mikor, és hogyan küzdik le az útjukba álló emberi akadályt, Linát. Emellett természetesen végignézhetjük a filmstúdió botladozását a hangosfilm-készítés iskolájában, nevethetünk bukásaikon, és örülhetünk a sikereiknek. 

A négy fő karakter közül a humoros jelenetekért elsősorban Szinetár Dóra volt a felelős, aki fergeteges módon rikácsolta végig az előadást, szó szerint. És ez nem holmi támadás vagy degradálás, hanem tény, hiszen karaktere, Lina, amilyen tökéletes volt a némafilmek hősnőjeként, olyannyira tökéletlen a hangosfilm terén, mert a hangja leginkább egy vércse sivítására emlékeztet. Emellett ész terén is hagy némi kívánnivalót maga után, hiszen ő maga is elhiszi, amit a pletykalapok írnak róla és Don-ról, miszerint ők egy párt alkotnak a való életben. Ám nyilvánvaló butasága lehet, hogy csak álca? Lamont életre keltett karaktere egyszerre volt vicces, idegesítő és nevetséges,  Dóra szerepformálása pedig az előadás talán legnagyobb erőssége volt számomra.

Serbán Attila aranyos volt a mindig vidám jóbarát zenész szerepében. Tartottam  Cosmo karakterétől, mert ahogy Donald O'Connor pattog a táncparketten, nem pattognak úgy sokan, de jól hozta a Cosmo szerepét. Vicces volt, megnyerő, és a koreográfia, bár nem állította egyszerű helyzet elé, azért nem kívánt meg tőle mindent, amit O'Connor-tól láthattunk a filmben, így némiképp könnyített, de még így is nagyon kemény pályán találhatta magát Attila. 

Bordás Barbara már Kálmán Imre A chicagói hercegnő című jazzoperettjében is megmutatta, hogy nem áll hadilábon, ha táncról és szteppről van szó, így kézenfekvő választásnak tűnt, hogy a pár hete édesanyává vált Dancs Annamarit váltsa a szerepben (Annamari tavaly a Szegedi Szabadtéri Játékokon már magára öltötte a szteppcipőt Kathy szerepében). Barbara gyönyörű hangja, szép arca, kedves, megnyerő személyisége és hiteles szerepformálása szintén tökéletessé teszik a szerepre.

A darab középpontjában Don Lockwood áll, aki egy hősszerelmes bonviván, ami talán képzavarnak tűnik, de az Ének az esőben legalább annyira hat operettnek, mint musicalnek a számomra. Don-nak megnyerőnek kell lennie, karizmatikusnak, akinek a nők légiói hevernek a lábai előtt, aki nem tud úgy kimenni az utcára, hogy ne lógnának rajta fürtökben a rajongói, nők, férfiak vegyesen. És aki ének- és tánctudása révén a hangosfilm világába egy musicallel ugrik fejest, és győz, továbbá elnyeri szíve hölgyének kezét is. Amikor először olvastam, hogy Peller Károly játssza majd Lockwood-ot, arra gondoltam, hogy Karcsi remek a kissé gügye Mágnás Miska szerepében, aki, bár nem bonviván, mégis főszereplő az azonos című operettben. És tudtam, hogy Karcsi remek a megannyi táncoskomikus szerepében, amikor is picit mindig lükének kell lennie, viccesnek, harsánynak, vagyis – jobbára – a bonviván ellentettjének. Peller Károly számomra nem hősszerelmes, nem bonviván alkat. Megnyerő ő is, de karizmája nem a férfiúi hiúságból és a hódítási vágyból fakad, hanem a humorból, saját esendőségének és esetlenségének elfogadásából és saját javára fordításából. A színpadon nyoma sem volt a Gene Kelly által megformált Lockwood-nak. Azt láttam a színpadon, amit máskor is: egy Peller Károly által megformált kedves, esendő, esetlen figurát, aki barátai segítségével és nógatására igyekszik saját gyengeségét erősséggé kovácsolni és átbotladozni a történeten, hogy végül elnyerje szíve hölgye kezét. Egy táncoskomikust láttam, aki nem az az elegáns, minden hájjal megkent, karizmatikus, szívdöglesztő hősszerelmes-bonviván, aki után az én szememben a szerep kiált, így a másik három főbb karakter számomra meggyőzőbb, megnyerőbb volt.

A darab színpadra álmodása nagyon jól sikerült. Híven követi a film történéseit, még a filmbejátszások is helyükön vannak, természetesen az előadás szereplőivel felvéve. A jelmezek Velich Rita, a díszletek Horgas Péter fantáziáját dicsérik. A Hajdu Anita és Lőcsei Jenő koreográfiája alapján készült táncjelenetek látványosak, ahogy azt már megszokhatta a színház közönsége. A zenekar hozta a szokásos jó formáját Silló István vezényletével. És milyen Ének az esőben lenne az, ahol Lockwood nem énekelhetne az esőben? Természetesen száraz lenne, ezért kellettek azok az esernyők a színpadon, amikor zuhogni kezdett, mintha dézsából öntenék. A Somogyi-Harangozó rendezőpáros, bár korszakalkotót nem, de kellemes, jó humorú, látványos előadást alkotott, ami megidézi Hollywood hőskorát a színpadról.