Biztos nem én vagyok az egyetlen, aki szembesült már azzal, hogy mindig vannak, akik megmondják egy bizonyos helyzetben a tutit. Sőt, akkor sem tévedek nagyot szerintem, ha azt mondom, hogy biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki néha nem bírja visszafogni magát, és, ha nem is direkt ahhoz intézve szavait, akit illetnek, de azért hallhatóan felteszi a költői kérdést, miszerint "Mi lenne, ha ...?"
A történet akkor fordul bizarrá, ha mi vagyunk az önkéntes rendőr megnyilvánulásának a szenvedő alanyai.
Nagyobbik lányommal többször utazunk együtt metrón, főként reggelente, és van, mikor nem tudjuk visszafogni magunkat, és kibukik belőlünk a kérdés, miszerint: Mi lenne, ha nem löknének félre minket, nőket a pasik, és szállnának be előttünk a szerelvénybe, és nem tennék ugyanezt a tinik? És ha a átadnák az emberek a helyüket az arra rászoruló időseknek, terheseknek, gyerekkel utazóknak, és nem néznének fel mímelt alvásukból kissé megvető arccal, amire az van írva, hogy mi a frásznak kell ezeknek hét óra körül közlekedniük, miért nem jönnek később?"
A minap a következő történt. Negyed óra volt még hátra a busz indulásáig, mikor a megállóba érkeztem. Hat ember várakozott a busz indulási helyén, három külön helyen ácsorogva. Két ötvenes nő a járdaszegélynél, a busz helyét jelző oszloptól cirka 3 méterre balra. Egy férfi, jobbra, hátrébb félreállva cigizve, és két nő egy férfivel, cirka három méterre a járdaszegélytől hátrébb állva. Odaértem, és beálltam a cigiző férfi mellé, balról, a két ötvenes nő mögé jobbról, majd, mivel a füst rám szállt, léptem egyet előre, még mindig a két nő mögött maradva, kb. egy vonalba a másik három emberrel. Na, több se kellett a két nőnek! Olyan megvetően néztek rám, mintha egy csúszómászó termett volna ott hirtelen a semmiből. Majd az egyik megjegyezte a másiknak címezve a szavait, hogy meg sem lepődik, hogy mindig vannak olyan pofátlan alakok, akik tolakodva előrenyomulnak. Körülnéztem, hogy vajon tényleg nekem szólt-e az udvarias megjegyzés? Mivel más nem jött időközben, tehát továbbra is hatan vártunk egy nagy buszra, nyugtáztam, hogy most én vagyok az önkéntes rendőrök ténykedésének szenvedő alanya. Gondoltam, nem foglalkozom vele, de, mivel a két nő folytatta a szövegelést, nekem címezve, de egymásnak beszélve, nem álltam meg, és közöltem, hogy amennyiben rólam beszélnek ilyen udvarias módon, nyugodjanak meg, mert nem áll szándékomban senki előtt felszállni, és egészen biztos vagyok benne, hogy a cirka hatvan ülőhelyet kínáló buszon mind a hatunknak lesz bőven hely. Majd biztosítottam, hogy nem szokásom tolakodni. A nők azonban közölték, hogy úgy tűnik, az Örs vezér térről átvándorlók, akik megszokták, hogy letaposva mindenkit és átgázolva a tömegen, előrenyomuljanak, még nem tanulták meg, hogy itt SORBA kell állni. Ártatlanul megkérdeztem, hogy hol itt a sor, mert én nem látom, de, mivel bőven mögöttük állok, tudjuk be, hogy a sorban megelőznek, és ne címezzenek felém udvariatlan megjegyzéseket. Erre közölte az egyik, hogy ezek tények és nem udvariatlanság, hanem irónia. Ezzel már nem állt szándékomban vitába szállni, mert nyilvánvaló volt, hogy az irónia jelentését hírből sem ismeri.
A másik viszont feltette a kérdést, hogy ugyan, miért nem állok még előrébb, hiszen van még hely bőven tolakodni? Erre már csak annyit közöltem, hogy nem áll szándékomban nonszensz dolgok felett veszekedni, de átfutott az agyamon volt büntetőjog tanárom egyik mondata, amivel egy hosszú éve házasságban élő férj védekezett, akit testi sértésért fogtak perbe, mert eltángálta a feleségét: "Bíró úr! Eddig bírtam, nem tovább!" Vagyis, igen, van az a szituáció, mikor meg tudom érteni, ha valakit jól pofonvágnak :)))
Mivel két hete járok haza busszal, heti két alkalommal, nem tudom, összekevertek-e valakivel, de nem tartom valószínűnek. Betudom annak, hogy mindenkire megjegyzést tesznek, és nyilvánvalónak tartom, hogy több esetben teljesen jogosan teszik mindezt, de ez esetben, és nem azért, mert én voltam a kiszemelt játékszerük, enyhén szólva is túlzottnak és rosszindulatúnak tartottam a ténykedésüket.
Lányom, aki minden nap busszal jár haza, miután meghallgatta a történetemet, bólogatott, és közölte, hogy ilyen "beszélgetéseknek" többször volt fültanúja, illetve szenvedő alanya már ő maga is, feltehetően ugyanazokkal a nőkkel szemben.
Mai napig nem tudom, hogy tíz-tizenöt négyzetméteren elszórtan álló hat ember hol alkotott sort, aminek meg kellett volna keresnem a végét és szépen odaállni? Aki tudja, az szóljon, legyen kedves! Abban az esetben is, ha az utóbbi pár napban megváltozott volna a SOR jelentése :)) Köszönöm!
