2019. december 23., hétfő

2019. december 22., vasárnap

2019 - Karácsony és az ő dísze, a fa


Kis családunkban is létezik olyan, hogy hagyományteremtés. Több éve ugyanis minden évben máshogy-más színbe öltöztetjük a karácsonyfát, és bátran állíthatom, hogy lassan tökélyre fejlesztjük ezt a dolgot. Így van ez, ha művészlelkek kezébe kerül a karifa és a díszek 💝
Tudtátok, hogy a Karácsonynak is megvannak az éves uralkodó színei, formái, ki tudja, még micsodái, ami alapján kiderül, vajon trendik vagyunk-e vagy sem? Az idei Karácsony színe a kék. Nos, ez nálunk pont nem jelent semmit, éljen a művészi szabadság 😁Egyébiránt pontosan a kék az a szín, amit én egyszerűen nem tudok azonosítani a Karácsonnyal, valahogy gyerekkorom óta ódzkodom tőle, ne kérdezzétek, miért. A fa zöldje mellett a fehér, az ezüst, az arany és a piros az, ami nekem igazán ünnepivé varázsolja a hangulatot. És ezt lehet variálni, akár egyetlen színt, akár kettőt, akár az összeset felpakolva a fára. A lényeg úgyis az összhatás. De mutassatok nekem kék színbe öltöztetett gyönyörű fát, hátha elcsábulok! 😜

Íme, a mi kis faevolúciós bemutatónk 2013 és 2018 között. A 2013. évi fenyőn kéknek tűnő izzósor ne tévesszen meg senkit, hideg fehér volt, csak a fotónak így sikerült visszaadnia 😏  


Kis családunk úgy ítélte meg, hogy sikerült évről évre szebben díszítenünk, és közfelkiáltással meg is szavaztuk a 2018. évit mint addigi legszebbet. Vagyis őt kell idén felülmúlnunk: 


Kemény dió volt, de küzdöttünk becsülettel 😀 A piros-fehér duó után idén a fehér-ezüst-bronz trióra esett a választásunk. Így a 2019. évi Karácsony nálunk végül fehér(es) lett, és én meg is szavaztam őt eddigi legszebbnek 😉



💝🎄Boldog Karácsonyt Mindenkinek! 💝🎄


2019. december 21., szombat

Kevin nélkül, avagy karácsonyi film, ami nem a Reszkessetek betörők - Az élet csodaszép


Legvégére hagytam a legrégebbi és legszebb történetet. 1946-ban mutatták be It's a Wonderful Life címmel, a főszerepet a legendás James Stewart játszotta.

George rossz passzba kerül anyagilag, lelkileg egyaránt, úgy érzi, hogy egész életében mindig ő húzta a rövidebbet, az élete egy nagy kudarc, ő maga pedig egy csődtömeg. Karácsony előtt részegen öngyilkos akar lenni, de megakadályozza egy mellé rendelt másodrangú őrangyal, aki, ha teljesíti a feladatát, megkaphatja végre a szárnyait. George szerint jobb lenne, ha ő meg sem született volna, ám amikor az angyal megmutatja neki, milyen lenne a világ nélküle, rájön, hogy mégis szép az élet.




2019. december 20., péntek

Kevin nélkül, avagy karácsonyi film, ami nem a Reszkessetek betörők - Csoda New York-ban és Igazából szerelem


Kevin helyett ajánlom az 1994-es, szívmelengető, aranyos történetet Csoda New York-ban címmel egy kislányról, akinek az édesanyja elmondja, hogy a Télapó nem létezik. A Karácsony közeledtével  azonban felbukkan egy kedélyes öregúr, Kris Kringle, aki azt állítja magáról, hogy ő a Télapó, és ebbéli minőségben elszegődik egy áruházba. Olyannyira jól végzi a munkáját, hogy a konkurencia nem nézheti jó szemmel a ténykedését, és egy provokáció eredményeként Mr. Kringle-nek bíróság előtt kell megvédenie az igazát, és bizonyítania, hogy létezik a Télapó.

A Paramount Channel-en többször látható lesz: 
2019. december 20. péntek 16:20
2019. december 22. vasárnap 7:35
2019. december 24. kedd 12:40


A másik film,, amit muszáj megnézni mindenkinek, ha látta már, ha nem, a 2003-as Igazából szerelem, amit nem lehet nem imádni.
Karácsony közeledtével zajlik az élet Angliában. Új miniszterelnök kezdi meg ténykedését a Downing Street 10 alatt, és új, csinos asszisztense is akad. Egy férfi most temeti el a feleségét, és magára marad nevelt kisfiával, egy fiatal pár pedig ugyanakkor házasodik össze, ám a vőlegény legjobb barátja is szerelmes a menyasszonyba. Testdublőrök dolgoznak egy filmen és melegednek össze közben, míg az örök szingli hivatali lótifuti az USA-ba vágyik, ahol a lányok nyilvánvaló, hogy  csakis rá és a cuki angol akcentusára vágynak. A kollégájába szerelmes irodai alkalmazott mentálisan beteg bátyját helyezi minden és mindenki, még saját boldogsága elé is, főnöke pedig felül saját asszisztense csábítási kísérleteinek, pedig otthon várja a felesége és két gyerekük. Az író pedig rajtakapja szerelmét saját öccsével, és önkéntes száműzetése után egészen Lisszabonig utazik, mert ott találja meg a boldogságot, míg a vén rocker karácsonyi dallal ostromolja a slágerlistákat, és rádöbben, hogy bár egész életében az élvezeteket hajszolta, az igazi "szerelme" hűséges menedzsere. A végén beköszönt a Karácsony, a szálak összefutnak, és mindenki megtalálja azt, amire és akire vágyik.

A TV2-n 2019. december 24-én, kedden 22:30.-kor lesz látható






2019. december 19., csütörtök

Kevin nélkül, avagy karácsonyi film, ami nem a Reszkessetek betörők - Karácsonyi vakáció és Megjött apuci 2


Kevin kalandjai helyett megnézheted a Griswold család karácsonyi ámokfutását, és a Megjött Apuci 2-t, amiben egy válások és újraházasodások következtében összegubancolódott család próbálja túlélni az ünnepet.

A Karácsonyi vakáció nem új film, 1989-ben készült, és szerintem sokan ismerik. Ha más nem is, de egy-két jelenet talán megmaradt sokaknak. Az egyik a karácsonyi világítás, illetve nem világítás, amikor is az apa által a házra aggatott égők nem igazán akarnak működni 😁 A másik a kivágott hatalmas karácsonyfa, ami nem igazán akar elférni a házban, de csinál magának helyet, ideig-óráig, és még egy lakója is van 😂
A Griswold család Karácsonya minden, csak nem nyugodt és meghitt. Ami elromolhat, az elromlik, ami felgyulladhat, az bizony le is ég, betoppannak a nem várt rokonok, és az apa által tökéletesnek álmodott Karácsony tökéletes káoszba torkollik.

A Duna Televízión 2019. december 22-én, vasárnap 21:20-kor látható lesz.

 
A Megjött apuci 2-ben (a 2 a második filmet jelöli, aminek van egy előzmény része is) két férfi küzd egymással és az elemekkel egy nagyra nőtt, ám teljesen diszfunkcionális családban. Régi és új feleségek, saját és nevelt gyerekek, egymástól jobban nem is különbözhető nagyapák gyűlnek össze Karácsonykor, hogy a két férfi meg tudja mutatni, hogy igenis képesek felnőtt, felelős módon viselkedni, egymás elveit figyelembe véve nevelni a gyerekeket, és úgy általában normálisan létezni a másik társaságában, bármennyire is eltérő a világlátásuk és a temperamentumuk. És meg is mutatják...vagy inkább mégsem 😁




2019. december 18., szerda

Kevin nélkül, avagy karácsonyi film, ami nem a Reszkessetek betörők - Grincs


Igen, van sok másik karácsonyi film, amit lehet nézni Kevin többfelvonásos sztorija mellett vagy helyett, bár lehet, hogy ezeket is ugyanúgy sokan unják, de annyi baj legyen 😁 Hozom az én kedvenceimet. 

Az első film a Grincs. 
A Grincs egy dühös-ám de mókás-szőrös, és még inkább zöld színű alak, aki ki nem állhatja Kifalva lakóit, és még náluk is jobban utálja a Karácsonyt. Persze ennek oka van, de erre rajta kívül kevesen emlékeznek, ha mégis, akkor hallgatnak róla. Míg a Grincs mérgében úgy dönt, hogy egyszerűen ellopja a Karácsonyt, egy kislány felkerekedik és elmegy a zöld "rém" barlangjába, hogy meghívja őt Kifalvára ünnepelni, amiből persze nem sül ki semmi jó. Vagy mégis?

  

2019. december 17., kedd

Dimash Kudaibergen - If I Never Breath Again (magyar fordítás)


Imádom a "nagyot éneklős" dalokat, és aki ismeri Dimash-t, ezt a csodás, fiatal kazah énekest, az jól tudja, hogy ő pedig imád nagyot énekelni. De vannak olyan dalok, amik akkor is megborzongatják az ember testét, lelkét, ha halkan, gyengéden szólnak, és nincs bennük vokális akrobatika. Az If I Never Breath Again ilyen.

A dal nem Dimash számára íródott, akkor ismertem meg, amikor egy kínai műsorban elénekelte. A tévé show lényege, hogy olyan, pár nap alatt készített rövidfilmeket mutat be, amikhez három dolog kell: egy dal, egy rendező, és egy énekes. Dimash filmjének alapját az If I Never Breath Again adta, és egy szerelmi történetről szól, ami picit futurisztikus, szomorú, de happy end-del zárul. 

A dalt Mark Masri jegyzi, és szívfacsaró története van. A szerző által ismert jegyespárról szól. Az eljegyzés után a nőről kiderült, hogy a tüdejét agresszív, gyógyíthatatlan betegség támadta meg. A párja a kórházban feleségül vette, ám a nő pár nap múlva meghalt. 

Dimash mindig jó érzékkel nyúl a dalokhoz, ha feldolgozást készít, és mindig a dal mondanivalójához szabja azt a zenei- és énekstílust, amivel előadja. Ezáltal olyan pluszt tesz hozzá, amitől az újjászületik. Ennél a dalnál azonban az egyszerűségnél maradt, nincs benne nagy vokális bravúr, mégis tökéletes. Viszont van egy markáns különbség az eredeti dal és az ő verziója között: a koncerteken ez a szomorú búcsúdal a köszönet, a hála és a szeretet dalává változik. Egy Dimash-tól a rajongóknak küldött szerelmes levéllé.  

Utolsó lélegzet

Ha megállíthatnám a világ forgását,
Megpróbálnám, ezt tudnod kell!
Ha tudnám, megszüntetném a szíved fájdalmát,
Míg az idő vége nem jön el.

Ha soha többé nem lélegzem,
Egyet mindig tudj!
Ha egyszer mindennek vége,
Tudom, nem kérhettem volna többet.
Nem kérnék semmi többet.

Ha megállíthatnám az égbolt zuhanását,
Ha a hegyeket elmozdíthatnám,
Én eljutnék hozzád,
Kúszva akár.
Hogyan másképp bizonyíthatnám?

Ha soha többé nem lélegzem,
Egyet mindig tudj!
Ha egyszer mindennek vége,
Én nem kérnék semmi többet.

Ha újraélhetnénk mindent,
Semmin sem változtatnék.
Talán megtörnék, de emelt fővel élnék.

Ha soha többé nem lélegzem,
Egyet mindig tudj!
Ha egyszer mindennek vége,
Tudom, nem kérhettem volna többet.
Nem kérnék semmi többet.




2019. december 15., vasárnap

2019. Advent 3. vasárnapja - Így állunk mi


Gondolom, lassan, de biztosan minden és mindenki a feje tetején áll a karácsonyi készülődésben, persze csak képletesen szólva (legalábbis remélem!). 

Nálunk az ajándékok úgy-ahogy megvéve, ez kb. 50%-ot jelent, de még van idő. Az ünnepi menü kitalálva, bár már jobb lenne kitálalva. A süteményekkel is lassan közös nevezőre jut a család, kérdés, mikor fognak elkészülni?! És lassan tisztázódik a ki-mikor-kihez megy kérdéskör is.

Holnap jön a bevásárlás, amitől szokás szerint kiborulok, ezt már most borítékolom. Ti is szoktatok úgy járni, hogy a pénztár felé tartva azt lesitek, hogy mit kellene visszatenni a bevásárlókocsiból a polcokra, vagy ez csak az én diliflepnim?! 

A ház lassan felölti az ünnepi díszt, a nappalink már egész jól néz ki, lányom szerint pont úgy, mint amit lehányt a Karácsony... 😆 Íme! 


  

Mindenkinek további kellemes adventi készülődést! 



2019. december 3., kedd

2019. Advent 1. vasárnapja, és ami mögötte van


Mint sokan mások, mi is meggyújtottuk az első gyertyát az adventi koszorúnkon vasárnap. Kicsit magányos volt ez a gyertyagyújtás, na, nem mintha olyan nagy facnit szoktunk volna csapni belőle, de a meghittség azért mindig megvan. Idén azért volt magányosabb, mert csak kettesben voltunk a férjemmel. Nagyobbik lányunk késő este ért haza a munkából, a kisebbik pedig az egyetemisták mindennapjait éli Debrecenben, készülve élete első egyetemi vizsgaidőszakára. 
Párom viccesen megjegyezte, hogy olyan ez most, mintha nyugdíjasok lennénk, ami, lássuk be a negyvenes éveink közepén csak messzibe nyúló vágyálom. De volt azért igazság abban, amit mondott.
A gyertyát meggyújtottuk, jó szokás szerint lefotóztuk innen is, onnan is, megosztottuk a lányokkal a képeket, vagyis hivatalosan is kezdetét vette a várakozás időszaka. 
Hogy ki mire vár, mi után vágyakozik ebben az időszakban, azt mindenkinek a saját vallási és lelki élete határozza meg. A mi családunk egy része vallásos, másik része, amibe én is tartozom, nem, de azt hiszem, nem is a vallás kell ahhoz, hogy át tudjuk érezni ennek az időszaknak a lényegét, hanem a megértés, törődés, szeretet, mások elfogadása. Lehet várni az Úr eljövetelét, a karácsonyfa feldíszítését, az ajándékozás örömét, az együttlét meghittségét, és bármit, amit jelképez az ünnepi időszak. A lényeg, hogy élvezzük ki, és ne felesleges hajcihőnek tartsuk!
Én a magam részéről a Karácsony mellett várom a teljes felépülésemet, hogy a novemberi többhetes kórházi tartózkodásomat és műtétemet kiheverjem, és teljes gőzzel tudjam belevetni magam a tervezésbe, szervezésbe, az ünnepi menü és az ajándékok kifundálásába. Igen, én azok közé tartozom, akik jó szokás szerint minden évben megfogadják, hogy ha meglátják Az Ajándékot valamely szerettük részére, akkor azonnal megveszik, és így a nagy napig bőven beszereznek mindent időben, nem lesz kapkodás, körömrágás... De, ugye, nem én tehetek róla, hogy sosem jön szembe az a bizonyos ajándék!

Azt kívánom mindenkinek, hogy ne az év végi kapkodás uralja az időtöket, legyenek szép pillanataitok szeretteitek, barátaitok körében. Üljetek be néha egy kávézóba, teázóba, csodálkozzatok rá a feldíszített utcákra a magatok örömére, hívjátok elő azt a bizonyos gyermeket, aki még mindig bennetek lakik! Legyen szép az adventetek! 


2019. október 7., hétfő

Egyszer / Once - Madách Színház



Képzeld el, hogy egyszer elfogy a türelmed, a lendületed, a bizalmad, az önmagadba és a világba vetett hited! Ott állsz szülővárosod, Dublin jól ismert, mégis idegen utcáján egy szál gitárral, és a légbe kiáltod, énekeled az összes frusztrációdat, bánatodat, gondodat, bajodat. Úgy érzed, hogy az egész világ ellened van, hogy neked semmi sem sikerül, hogy az életed egy helyben topog, hogy egy csődtömeg vagy. Felnőtt férfi létedre apáddal élsz, mert nincs pénzed saját lakásra, az ő porszívójavító műhelyében dolgozol, és közben egy jobb, boldogabb, csillogóbb életről álmodozol, ahol a zenédet szeretik, keresik, és amiben együtt élsz a New York-ba költözött kedveseddel, aki azóta talán már mást szeret. Képzeld el, hogy ott és akkor elénekled az utolsó dalodat, majd leteszed a gitárodat a földre, a válladra kapod a táskádat, hátat fordítasz a hangszerednek, a zenének, a reményeidnek, az életednek...

Képzeld el, hogy cseh bevándorlóként egy idegen ország idegen városában élsz a kislányoddal és az anyáddal, és még pár lakótárssal, a férjedtől távol, aki a szülőföldjét választotta helyettetek! Úgy érzed, hogy majd egyszer minden jó lesz, talán, de addig is kötelességeid vannak, fel kell nevelned a gyermekedet, miközben várod, hogy a férjed egyszer talán mégis titeket választ. Vakvágányra tévedtél, de nem adod fel, mert nem teheted meg, erősnek kell lenned, és ebben a zene segít, és a hangszerbolt zongorája, amin az apád által tanított műveket játszod. Képzeld el, hogy mész az utcán, magad után vonszolva a porszívódat, ami veled ellentétben már feladta a harcot, és akkor meglátsz egy férfit, aki a szívét és lelkét énekli bele a semmibe, egy szál gitárral, és a dalból és az utcazenészből áradó elkeseredés megmozdít benned valamit. Egész lényeddel érzed, hogy amikor a férfi leteszi a gitárt, akkor nem csak a hangszert hagyja maga mögött, és nincs előtte semmi... 

Hogyan folytatódik a történet? 

A Madách Színházban szeptemberben bemutatott Egyszer című musicalben a Lány a Srác után megy, és nem engedi, hogy ez az idegen veszni hagyja azt, ami érték benne és a zenéjében van. Hogy miért teszi mindezt? Jó kérdés. A mai világban sokszor tapasztaljuk, hogy az emberek mennyire felszínesek tudnak lenni, hogy a social media fogságában élnek, hogy az igazi értékek elvesznek számukra, hogy mindenki csak saját magával törődik. És akkor itt van a Lány, aki önzetlenül meg akarja menteni a Srácot a legrosszabbtól, attól, hogy elveszítse saját magát. Talán szívbéli jóságból, talán azért, mert ő is ugyanolyan elesettnek érzi magát, de azt gondolja, hogy ketten együtt, támogatást nyújtva és támogatást kapva, egymásba és a célba kapaszkodva sikerülhet... Ami segíti őt a feladatában, az a zene és annak semmivel össze nem hasonlítható ereje. 

Az előadás a 2007-es, nagy sikert aratott ír zenés filmből készült színdarab non-replica változata. A film és a színpadi verziója Grammy és Tony díjakat söpört be, a betétdala, a Falling Slowly pedig megkapta a legjobb dalnak járó Oscar díjat. Glen Hansard és Markéta Irglová nagy érzékenységgel megírt dalai megérintik az embert, a dalok köré írt történet pedig meghatja és elgondolkodtatja. 

Szirtes Tamás rendezésében nagyszerű adaptáció született a Madách Színházban. A minimális díszlet, a ledfalakon életre keltett utcák és tengerpart, az utcai ruhákba öltöztetett karakterek bevonzzák a nézőt, és azt az érzést keltik benne, mintha a szomszédból figyelné a két egymásra és önmagára találó ember kapcsolatának kibontakozását. A Lánnyal együtt ismeri meg a Srác történetét, a Sráccal egyszerre találkozik a Lány kislányával és édesanyjával, és hebrencs lakótársaival, akiknek Dublin jelenti A Világot, ahová elköltöztek szülőföldjükről, hogy megvalósítsák az álmaikat. De a néző, bár bennfentesnek érzi magát, mégis  kívülálló marad végig, csak távolról nézheti, hogyan éri el a Lány, hogy a Srác elkészíthesse egy igazi hangstúdióban a lemezét, megtéve ezzel az első lépést az álmai megvalósítása felé.

Hogy magukra és/vagy egymásra találnak-e a darab főhősei, az maradjon most titok. Az viszont nem titok, hogy nagyszerű előadást tettek a színpadra az alkotók, aminek különlegessége, hogy a zenét nem külön zenekar szolgáltatja a dalokhoz, hanem a színpadon játszó színészek maguk. Így a Srác dalainak gitárkíséretét a Budapesti Operettszínházból "importált" Dolhai Attila adta, a Lány pedig Simon Boglárka zongorajátékával színesítette az előadást. Mindketten szenvedélyesen játszottak, a magány, az elveszettség, elkeseredés és az ezekből fakadó düh szinte tapintható volt végig, mint ahogy a feltámadó remény, a kialakuló barátság és a vonzalom is. 
Nem csak a két főhős, hanem a többi karakter is kivette a részét a zenélésből, ki hegedűt, ki gitárt vagy basszusgitárt, vagy épp csellót, harmonikát, dobverőt ragadott, hogy az ír alapokon nyugvó zenével kísért történet kibontakozását támogassa, név szerint: Lőrincz Sándor, Magyar Attila, Sáfár Mónika, Szemerédi Bernadett, Fillár István, Borsányi Dániel, Krausz Gergő, Pethő Dorottya, Csintalan Márk, Torma Ferenc, Náfrádi Luca. 

Az Egyszer / Once nem a magyar színpadokon megszokott musical, a zeneisége messze eltér a nagyzenekarral kísért, a mi fülünk által jól ismert daraboktól. De ettől még ugyanolyan nagyszerű és szerethető, és a halkabb, elmélázóbb, egy szál gitár- vagy zongorakísérettel előadott dalok ugyanúgy képesek hatni, mint Az Operaház Fantomja vagy a Rómeó és Júlia nagyívű dalai. És ha már említettem Rómeót, akkor érdemes megjegyezni azt is, hogy jót tesz a színésznek, ha kimozdítják picit a komfortzónájából, és végre elengedik egy-egy darab erejéig más színházba is játszani, mint most Dolhai Attilát az anyaszínházából, a Budapesti Operettszínházból. Ezzel együtt úgy gondolom, hogy jól jön a színházaknak is néha egy kis vérfrissítés a színpadon, és kell, hogy a törzsközönség megismerjen más színházban játszó színészeket is, és esetleg ellátogasson azok "otthoni" előadására is, hogy új élményekkel gazdagodjon. Mint ahogy a vendégszínészt követő nézők is kedvet kaphatnak más darabok megtekintéséhez is az általuk preferált színház mellett.

Az Egyszer / Once című darabbal többet nyerhetünk 2 óra 25 perc szórakozásnál, érdemes mindezt kihasználni. Képzeld el, hogy beülsz a színházba egy darabra, és új lendületet kapsz saját sorsod alakításához, a küzdeni akaráshoz, a tettvágyhoz, és rájössz, hogy nem elég akarni, hanem tenni kell azért, hogy az álmod megvalósuljon!




2019. szeptember 23., hétfő

Il Volo show, Budapest, 2019. 09.29.


Vallomás: szeretem az Il Volo-t! (De ezt már tudtátok 😉)A szép olasz dalokat, és a "crossover" műfaját, amit ez a három fiatal olasz énekes igencsak jól művel: Gianluca Ginoble bariton, és a két tenor, Piero Barrone és Ignazio Boschetto. 
Tavaly decemberben már jártak Budapesten, csodálatos szép és hangulatos koncertet adtak, megmozgatták a közönség szívét-lelkét. Nagyon szép este volt, sokat beszéltünk még róla a családdal. (Sajnos blogbejegyzés nem született utána időhiány miatt.) Akkor megígérték, hogy hamarosan visszajönnek, és ennek gyorsan el is jött az ideje, hiszen szeptember 29-én újra itt vannak nálunk. 
Jegyek még kaphatók, gyertek!!!!


---

Confession: I love Il Volo! (But you already knew it  😉) And I love the beautiful Italian songs and the genre "crossover". These three young Italian singers are so good at it: the bariton Gianluca Ginoble, and two tenors Piero Barrone and Ignazio Boschetto.
They were in Budapest last December and gave us a fantastic, moving show, it was so good to our heart and soul, I can't tell. It was a nice evening, me and my family talked a lot about it afterwards. The boys promised us to come back soon. And now the time has come! 
Mark your calendar: 29 September 2019 Budapest, Hungary. Moreover: get your ticket! 




2019. augusztus 30., péntek

Dimash Kudaibergen, az éneklő szenzáció


Egy éve lehet, talán már több is, hogy hallottam egy francia dalt S.O.S d'un terrien en détresse címmel, egy földi lélek könyörgéséről. K-pop fan lányaim mutatták meg, egy fiatal kazahsztáni énekes énekelte a Singer 2017 című kínai TV showban.
Mindig is nyitott voltam szinte valamennyi zenei irányzat felé, és lányaim révén több K-pop dalt és csapatot ismertem és kedveltem meg (például VAV vagy Super Junior), de a kedvencem egyértelműen a rockosabb irányzatot követő FT Island lett közülük, akiknek az énekese, Lee Hong Gi fantasztikus. No, de nem kalandozok el, mert most nem róluk akarok írni, hanem arról a bizonyos fiatal kazah énekesről.

Megjelent a színpadon, mint egy zsenge fiú, kedves arcán szégyenlős mosollyal, nekem pedig fogalmam nem volt, mit várjak tőle. Először úgy gondoltam, hogy egy pop dalt fog énekelni és talán táncol majd, vagy valami hasonló. Aztán, amikor a zenészek elkezdtek játszani és ő kinyitotta a száját..., hát, ott és akkor teljesen el voltam bűvölve. Hogy mi történt? Dimash Kudaibergen történt, és az ő csodálatos hangja, tehetsége és énekesi készsége. Ha megnézed ezt az előadást, amit akkor én láttam, egyértelmű lesz, mire gondolok.


Gyönyörű és szinte hihetetlen, ugye? Dimash ebben a kínai TV show-ban egyebek mellett elénekelte még az Adagio Lara Fabian változatát, a Celine Dion-féle All by Myself című dalt, a Queen-től a Show Must Go On-t, hogy csak párat említsek a jól ismert és egyformán komoly énekesi teljesítményt követelő dalokból. A Youtube-on mindegyik Dimash verzió megtalálható show-ban előadott többi dalával együtt, ha gondolod, keresd meg őket!
Bloggerek, énektanárok és énekesek elemezgetik folyamatosan Dimash dalait, előadásait a Youtube-on, akik maguk is a hatása alá kerültek, néhányuk egyenesen - és persze viccesen - földönkívülinek titulálja őt az énekesi képességei és hangi adottságai miatt.

Mit lehet tudni Dimash-ról? 25 éves, zenész családban nőtt fel. 5 éves kora óta tanul énekelni, kicsi korától az volt az álma, hogy a színpadon álljon, és elvigye a hazája kultúráját a világ minden tájára. Jelenleg énekes, dalszerző és zenész, aki egyetemi diplomát szerzett klasszikus és kortárs zenéből. A kazahsztáni Astana Operaházban felajánlottak neki egy operaénekesi státuszt, de nem fogadta el, mert a populárisabb zenei műfajban szeretné magát inkább kipróbálni. Hibáztatható vajon ezért? Nem igazán hiszem, mert bármennyire is csodás az opera világa, mégis csak egy meglehetősen exkluzív és drága zártkörű klub, kizárólag tagoknak, aminek természetesen megvannak a maga világhírű sztárjai. De nem való mindenkinek. Dimash egy olyan, még nagyon fiatal művész, akinek a saját stílusáért és a saját egyéniségéért és egyediségéért kell híressé válnia a világ minden táján.
A hangterjedelme elképesztő, kb. 6 oktávos, bár szerinte nem ez a fontos egy énekesnél, hanem az, hogyan adja át a dalt a közönségnek. De azért nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy olyan üveghangokra (whistle note) képes, amiket még a zongorából sem lehet előcsikarni, mert hamarabb elfogynak a billentyűk.
Dimash úgy énekel, mint egy operaénekes, majd mint egy pop sztár, mint férfi, és mint nő. Mellhangot (chestvoice), fejhangot (headvoice), falzett hangot (falsetto), "kever hangot" (mixed voice) használ, amiben önmagában talán nincs semmi különleges, mert sok-sok énekes használja mindezt, csak éppen nem egyetlen dalon belül! Dimash viszont gyakran (na, jó, nagyon gyakran) él ezzel a nem mindennapi fordulattal, és ez az, ami egyedivé teszi az előadásmódját, és amitől a közönségnek leesik az álla, mert egy mély, érces, telt bariton után hirtelen szopránként énekelni nem mindennapi teljesítmény.
Íme, egy kis bemutató videó! Ha hosszúnak találod, akkor kérlek, legalább 3:07-től 3:40-ig nézd meg, meg fogsz lepődni!


Mély baritontól szopránig (igen, az női szólam 😃) énekel, vagyis képes saját magával duettezni. 


Az előző dalt, az Olimpico-t (vagy az Ogni Pietra-t, ahogy sokan hívják a kezdő szövege miatt) az  az orosz Igor Krutoj komponálta, aki sokat dolgozott együtt Dmitrij Hvorosztovszijjal, a néhai operaénekes bariton szupersztárral, akit csodáltam, és mai napig tisztelek, szeretek. Igor Krutoj és Dimash párosa olyan remek, mint amilyen Krutoj és Dmitrij duója volt. A zeneszerzőnek különleges ízlésvilága és érzéke van a modern klasszikus zene iránt és jó füle a csodás énekhangokhoz, ugyanakkor maga is nagyszerű fickónak tűnik, aki állítólag azért tért vissza az aktív munkához nyugdíjba vonulása után, hogy együtt dolgozzon ezzel a fiatal tehetséggel. Nincs kétségem afelől, hogy a közeljövőben több közös daluk fog születni a Dimash által neoklasszikusnak nevezett és folytatni kívánt műfajban.


Dimash nem csupán egy csodás hang, de remek a hangszálai fölötti kontrollja, és nagyszerű a légzéstechnikája, enélkül nem lenne ilyen elképesztő, amit hallunk tőle. És, ami nem elhanyagolható tény, attól a pillanattól kezdve, hogy a színpadra lép, uralja azt. Nem csak csodálatos énekes, hanem tetőtől talpig művész, aki képes bensőséges légkört teremteni hatalmas, tömött arénában, és fel tudja tüzelni a közönségét, amikor táncra perdül, mert a magassága ellenére (191 centi!) nem mozog rosszul, még ha nem is a tánc a legnagyobb erőssége. De jól csinálja, ez látható ezen a koncertfelvételen is, ahol a saját szerzeményét, a Give Me Your Love-ot adja elő, ami Michael Jackson előtti tisztelgés. Látni belőle, hogy Dimash nagy Jackson fan, bár nincs szüksége a pop néhai királyára ahhoz, hogy ő is világsztár legyen, és nem is használja erre saját rajongását. Ami közös bennük, véleményem szerint, az a zenei reformokra való hajlam és képesség, az elhivatottság és a teherbírás.


Mit mondhatnék még Dimarsh-ról? Talán azt, hogy minden megvan benne, ami csak kell ahhoz, hogy világsztár legyen. Elkötelezettség, alázat, tehetség, jó megjelenés, és az alap: hang és egyedülálló énektudás. Ki ne ismerné a Díva táncát az Ötödik elem című filmből? Ez egy szó szerint földöntúli dal, amit egy kék földönkívüli nő énekel, és aminek a második részét digitálisan keverték, mert nem volt szoprán, aki úgy el tudta volna énekelni, ahogy a szerző megálmodta. Dimash többször elénekelte már ezt a második részt, például a már említett kínai TV show-ban, és saját koncertjein:


Több nyelven énekel, kazahul, oroszul, angolul, mandarinul (kínai), olaszul, franciául, hogy csak azokat említsem, amiket én hallottam eddig.
Ez a kínai dal az egyik kedvencem, egy gyönyörű, de szívfacsaró történetet mesél el. Egy fiatal fiú  és tragédiájának igaz története, aki egy függővasút balesetben elveszítette a szüleit, és akit később a dal szerzője, egy aranyszívű hölgy, Han Hong adoptált.  


Dimash természetesen zenei videókat is készít, ez a kettő a kedvencem... 



...amiket aztán más szintre és formára alakít zeneileg, amikor színpadra kerülnek, például így: 


Persze minden csodás tehetsége, képessége és adottsága ellenére a stílusa és/vagy a hangja nem találkozhat minden ember ízlésével, de azt be kell látnia mindenkinek, hogy Dimash Kudaibergen kivételes fiatalember hatalmas hanggal és színpadi jelenléttel, és tudja, mit csinál a tehetségével, ugyanakkor keményen dolgozik, hogy jobb és még jobb legyen, ha ez emberileg még lehetséges.
Mindemellett a világ minden tájáról vannak rajongói Kínától Európán át az USA-ig és Dél-Amerikáig, Ausztráliáig, akiket Dimash Dears-nek, Drágáknak/Kedveseknek hív (kinek melyik áll közelebb a szívéhez), mert különlegesek a számára, mint egy nagy család. Szereti őket, és hálás a támogatásért, amit tőlük kap, hiszen két lábbal áll a Földön, minden megnyilvánulásából kitűnik, hogy jól tudja, egy művész a rajongói nélkül nem lehet ugyanaz, mint velük.

Amikor először hallottam tőle az S.O.S d'un terrien en détresse című dalt, vicces, ugyanakkor szentimentális gondolataim támadtak, mert az írói vénám működésbe lépett. Ha a Föld végveszélyben lenne, és Dimash elénekelné ezt a dalt, az univerzum egészen biztosan segítséget küldene nekünk. A másik gondolatom az volt, hogy ha egy idegen űrhajó legénysége meg akarná támadni a Földet, talán meggondolnák magukat Dimash-t látva és hallva, mert arra a következtetésre jutnának, hogy ha egy bolygó ilyen érzéseket és szépséges teremtményeket tudhat a magáénak, akkor megérdemli, hogy tovább éljen.


Köszönöm, hogy elolvastad! Kommentben megoszthatod a saját véleményedet Dimash-ról.

A bejegyzés angol változata itt érhető el (FIND THIS ENTRY IN ENGLISH HERE):
https://azebrenalmodo.blogspot.com/2019/08/dimash-kudaibergen-singing-sensation.html

2019. augusztus 29., csütörtök

Dimash Kudaibergen - Димаш Құдайберген, the singing sensation!



About a year ago I listened to S.O.S d'un terrien en détresse, a French song about a soul's plea for help. My K-pop fan daughters showed me the song, it was sung by a young singer from Kazakhstan in a Chinese talent show called Singer 2017. 
I am always open to new music, thus I like a few K-pop songs and bands, too, for example VAV or Super Junior, but my favorite group from this area is FT Island, and I think this band's singer Lee Hong Gi's voice  is absolutely fantastic. But now it's not about them, it's about this young Kazakh singer. 

So, he appeared on the stage like a young boy with a shy smile on his cute face. I had no idea what to except from him, first I thought he was going to sing a pop song and dance or whatever. And then the musicians started to play and he opened his mouth... and... I was totally blown away right there. What happened? Dimash Kudaibergen happened, ladies and gentlemen, and his wonderful voice and singing ability happened. Listen and watch this performance, and maybe you will understand what I mean.


Now you know, what I mean, right? This is beautiful and insane. In later episodes of this TV show he sang Adagio (Lara Fabian's version), Celine Dion version of All by Myself, Queen's Show Must Go On just mentioning a few well known and equally hard to be sung songs. You can find them on Youtube, please check them out, if you mind. You can also find many of his other performances as well, which are constantly analysed by vloggers, vocal coaches and singers on Youtube, who are clearly under his spell as well; some of them even call him alien due to his singing ability.

Dimash is 25 years old and has been trained since the age of 5. Now he is a singer, songwriter and instrumentalist, university trained in classical as well as in contemporary music. He was offered a position as opera singer in Astana Opera in Kazakhstan, but he turned the offer down, because he wanted to try himself in the field of popular music. Can you blame him for that? I don't think so, because the world of opera is fantastic but seems to be like an exclusive and expensive private club only for members if you understand what I mean, and it has his own world famous stars. But it is not for everybody. Dimash is a very young guy, who has to be famous for his own style and own uniqueness. He has to shine. 

His vocal range is mind blowing, he has about 6 octaves, and he can do whistle notes which are not even on the piano! Here it is a demonstration video of his crazy notes. If you find it too long, please watch from 3:07 to 3.40, you will be amazed! He sings like an opera singer, then like a pop star, like a man and like a woman; he uses chest voice, head voice, falsetto, mixed voice. Staccato, crescendo, discrescendo, bel canto, dolce or forte are not problem for him. He can sing every way he wants. Many other singers can do that, of course, but not within one song! But Dimash often does all of that things within the same song, and that is what his uniqueness is about.


Dimash sings from low baritone to soprano which is a woman range. What does it mean? That he is capable to sing a man and woman duet on his own, anytime. Just listen to this song!


The previous song, Olimpico (or Ogni Pietra) was composed by Igor Krutoy who worked with the late operatic baritone superstar Dmitri Hvorosztovszky whom I admired as well. Now it's a wonderful pairing with Dimash and Krutoy like it was with Dmitri and Krutoy. This composer has a special taste for modern classical music and good ear to beautiful vocals, and seems to be a great person himself as well. 


So Dimash is not only a good (I mean gorgeous) voice, but he has control over his voice and vocal cords, and he has great breath control, too. He is a charismatic perfomer who commands the stage from the moment he steps on it.
He is not just a wonderful singer, he is a story teller, an artist from head to toe who can create a very intimate atmosphere even in a huge arena, and he can set the audience afire when he dances with his dancers, because he can do it, too, despite his height (he is over 1.90 centimetres!).
Watch this video of Give Me Your Love, which was composed by Dimash! It is a Michael Jackson tribute and you will see that Dimash is a Jackson fan. 


What can I say more about him? He absolutely has it all. Have you ever heard the Diva Dance from the film Fifth Element? When a blue alien lady sang an unearthly song which second part was digitally mixed because nobody could sing it properly? Dimash sang this second part on several occasions, for example at the Chinese TV show I mentioned earlier or on his own concerts:


He sings in Kazakh, Russian, English, Chinese (Mandarin), Italian, French and occasionally in other languages.
This Chinese song is one of my favorite. There is a beautiful but heartbreaking story behind it. A real story of a young babyboy who had lost both of his parents in a cable car accident. Later he was adopted by the composer of the song, a lady with a golden heart. She wrote the song for his adopted son and his late parents.


Dimash has made several music videos, these two are my favorites... 



But he often arranges the songs into another level or form to the stage, like this one:


So... I guess his style and/or voice is not for everybody's taste, but it has to be admitted that he is an exceptional young man with powerful voice and stage presence. He knows what he is doing with his talent, and he is working hard to be better and better if it is even humanly possible. And not even that, he has fans all over the world from China to USA through Europe, in South-Amerika and Australia and other countries. He calls them Dears, because they are (we are) special for him. He loves his Dears, and he is grateful for their support, because he obviously knows as a down to Earth man that an artist is not the same without his fans.
  
First time I saw Dimash with the song S.O.S d'un terrien en détresse/A Soul's Plea for Help, I had a funny yet sentimental thought. If our planet Earth would be in major distress itself and he would sing this song, the Universe would send some help for us to be saved because of the beauty of Dimash voice. Or if an alien spaceship would intend to attack the Earth, maybe they would change their minds listening to this song from Dimash, thinking if a planet owns this kind of feelings and beautiful creatures, then this planet deserves to live. 


Thank you for reading, and don't hesitate to leave a comment about Dimash! 

THIS ENTRY IS GOING TO BE TRANSLATED INTO HUNGARIAN VERY SOON!


2019. augusztus 3., szombat

Lucas Davenport vagy Cotton Malone? John Sandford vagy Steve Berry?


Négy név, négy úriember. Kettő valós, kettő fiktív. Kik ők? Gyorsan lerántom a leplet: John Sandford (eredeti nevén John Roswell Camp) és Steve Berry a valós személyek, amerikai írók, elismert bestseller szerzők. Sokaknak nem kell bemutatni őket, nagy rajongótáboruk van, a világ számos nyelvére fordítják a könyveiket. Aki viszont nem ismeri a két írót, azoknak melegen ajánlom, hogy ismerkedjenek meg velük! Regényeik fordulatosak, izgalmasak, központi alakjaik hús-vér emberek, jó ösztönökkel és még jobb elmével megáldva. Az én esetemben jöhet bármikor bármelyik!

John Sandford krimiket ír, egyik sorozatának, az ún. Davenport könyveknek a főhőse a dörzsölt minneapolisi zsaru, Lucas Davenport, aki az agya mellett nem fél használni az öklét, sem a fegyverét, ha úgy hozza a sors. Legtöbbször kell is, mert nem kispályás bűnözőkkel kerül szembe, hanem elmebeteg sorozatgyilkosokkal. 
Davenport jó szimatú, szókimondó, vagány nyomozó, aki tudja, mit akar, és ha kell, kúszva-mászva, de elkapja a gyilkost. Élve vagy halva. Persze nem dolgozik egyedül, a rendőrség csapata mindig rendelkezésére áll, de Lucas az agytröszt, aki mozgatja a szálakat. 
A történetek jól felépített, kerek egészet alkotnak. Az olvasó minden regényben izgalmas, vérre menő macska-egér játékba csöppen bele, a fejezetekben egymásnak adja a kilincset az üldöző zsaru és az üldözött gyilkos, de megesik, hogy szerepet cserélnek a kergetőzésben. Párhuzamosan folyik a cselekmény, a bűnöző és a rendőrök fej-fej mellett "dolgoznak". Az ember olvasás közben úgy érzi, hogy ő is ott liheg a nyakukba, de a rendőrökkel szemben ő azt is látja, hogy hol közelítenek a gyilkoshoz, és hol vesznek rossz irányt, vonnak le rossz következtetést, hol csúszik ki a kezükből a gonosztevő, míg végül el nem fogják.     
A regényekben nincs misztikum, nincsenek természetfölötti tulajdonságokkal megáldott lények, csak emberek a maguk jóságukkal, gonoszságukkal, éles vagy elborult elméjükkel. 


Steve Berry regényei, hasonlóan Sandford műveihez, izgalmas történetek, ahol a jófiúk és a rosszfiúk csiki-csukiznak egymással az általuk jónak hitt ügyet szolgálva. 
Egyik sorozatának, az ún. Malone könyveknek a főhőse az amerikai Cotton Malone, a korai nyugdíjba vonult kém, egyben volt haditengerész és jogász. A Dániába költözött férfi egy antikváriumot működtet, ahol könyvkülönlegességeket árul, és ahol mindig megtalálja a baj a rosszfiúk, vagy pedig volt főnökasszonya révén. 
Berry sorozatának regényei kivétel nélkül történelmi szálon indulnak, alapja minden esetben egy régi esemény, ami hatással van a jelenre. Kulcsmomentum egy eltűnt vagy sosem látott irat vagy tárgy felbukkanása, esetleg egy ismert dolog eltűnése, amik rossz kezekbe kerülve végzetes következményekkel járnának az USA-ra, esetleg más országra nézve, akár politikai, akár gazdasági téren. 
A Davenport könyvekhez hasonlóan a Malone sztorikban is párhuzamos történetszövéssel haladunk a végkifejlet felé, csak itt elmebeteg sorozatgyilkosok helyett nagyon is briliáns elmék mozgatják a szálakat mindkét oldalon. Politikai nagyágyúk, országok vezetői, titkos társaságok alapítói, gazdag birtokosok és mindezek csatlósai, akik arra játszanak, hogy megfordítsák a világ rendjét. Malone pedig versenyt fut az idővel, hogy állandó vagy alkalmi segítőivel megakadályozza őket a tervük végrehajtásában.      

A szerző honlapja: https://steveberry.org/


Aki szintén szereti ezeket a regényeket, írja meg kommentben, mi ragadta meg bennük! Aki pedig nem ismeri, tegyen egy próbát, szerintem nem fogja megbánni 😉

2019. május 18., szombat

Eurovision 2019 - my favorites: North Macedonia, Russia and Sweden


My favourites in this year are North Macedonia, Russia and Sweden. Songs are awesome as well as the singers. So come on, girl and guys, you can do it!





And about our song... I am proud of Joci Pápai because his song was great and deserved to be in the Grand Finale. But I have to accept the decision of Europe (maybe it was a political, rather than an artistic "verdict", but I need to tell you that not all of the Hungarians agree with the goverment's mentality).


2019. május 3., péntek

A kisember és a nagy diktátor találkozása - A diktátor, Vígszínház

Gyerekkoromban a szombat-vasárnap sokszor talált a tévé előtt. Akkor még nem voltak gyerekcsatornák, azt néztük, ami volt, és választási lehetőség híján, egyben nagy szerencsémre, sok kis nagyembert ismertem meg. A némafilmek hőseit, Buster Keaton-t és Humor Harold-ot, Stan és Pan kettősét, és volt egy keménykalapos, bajuszos, nagy cipős, csámpás kisember, bizonyos Charlie Chaplin, aki a kedvencem lett.
Már gyerekként is imádtam hőseim állandó csetlés-botlását, idétlenségét, olykor hajmeresztő mutatványait, ahogy bohóc módjára keverednek bele a slamasztikába és ugyanígy másznak ki onnan, miközben a "fél világ" üldözi őket.
Ennek a csetlés-botlásnak voltam tanúja május 2-án este a Vígszínházban is, A diktátor című, nagy sikerű előadáson. 

Charlie Chaplin a két világháború közé helyezett darabja az abszurd, a paródia és a tragédia furcsa, szórakoztató, egyben megrendítő elegyét alkotta meg, és ez került a színpadra is. Képzeletbeli, de nagyon is valós országok, elnagyolt, alig-díszletben bolyongó emberek története ez. Eső-kelő, síró-nevető, a sorsukkal küzdő, emberi mivoltától is megfosztott zsidó kisemberek és mások sorsát alakító, kikarikírozott diktátorok és talpnyalóik viszik el a nézőt egy régen volt, de nagyon is mai világba.
Hynkel, a tábornok és hű sleppje, Herr Spejz, megerősítve a "találékony" Herr Heringgel, dédelgetik álmukat, amiben Hynkel a világ császára lesz, és úgy játszik majd az egész mindenséggel, mint a világlufival. A tervük valóra váltása céljából bármire képesek. Hogy milyenek ők? Ha valaki nem illik a képbe, azt elteszik az útból, lehetőleg láb alól. A gyárban összeesküvők vannak? Elintézik őket, bár, mivel kell a képzett szakmunkás, a kivégzésük előtt kiképeztetik velük az utódaikat. Hynkel és Spejz azonban jó megfigyelők: van egy közös az összeesküvőkben. Barna a hajuk! Gyorsan találnak megoldást: ki kell irtani a barna hajúakat. Ja, hogy ők maguk is barnák? Pfff, akkor nincs mese.... De, talán mégis inkább elnapolják ezt a kérdést. Mert megtehetik.
Hynkel, világuralmi tervei dédelgetése közben meg akarja támadni a szomszédos Ausztiriát, amihez viszont pénzre van szükség, ezért kölcsönt akar felvenni egy gazdag zsidótól. Hogy nagylelkűségét mutassa, a tárgyalások idejére kész felfüggeszteni a zsidóüldözést, de hiába. Az idegbajos Hynkel állapotán nem segít, hogy nem kap kölcsönt, sem az, hogy más jelentkező is akad a szomszéd ország megszállására, de Hynkel és Spejz mindig résen van...
Mindezek előtt és közben a zsidó Borbély végigbotladozik a háborún, megmenti Hynkel emberének, Schultz hadnagynak az életét, kómába esik, majd egy olyan világra ébred, ahol üldözik a népét, bár fogalma sincs, miért, sem arról, hogy ő maga kicsoda. Addig csetlik-botlik, amíg unos-untalan összetűzésbe keveredik Hynkel katonáival, szerelembe esik Hannaval, a zsidó lánnyal, és újra találkozik a meghasonult Schultz hadnaggyal.
Az őrület Ausztiria lerohanásáig fokozódik, Hynkel és a Borbély szerepcseréjével csúcsosodik ki, és a diktátornak hitt Borbély humanista beszédével ér véget.

Az előadás mintegy körkapcsolásban halad előre, hol a Borbély, hol Hynkel történetébe csöppen bele a néző. Jómagam Chaplin filmjét sokszor láttam már, de ezt az előadást most először, és úgy éreztem, hogy a színpadon is gördülékenyen halad előre a sztori, de maguk a szereplők nem feltétlenül mutatják ugyanezt a gördülékenységet, és nem a kisebb, de jól kezelt bakik miatt.
Az Eszenyi Enikő által rendezett darab sztárja ifj. Vidnyánszky Attila. Mind a Borbély, mind Hynkel karakterében nagyszerű, méltó kezekbe került nála Chaplin legendás szerepe. A mozdulatai, az esetlensége, a mimikája vagy épp a mimika hiánya a néző elé idézi a hatalmas elődöt. Keménykalap és sétapálca vagy egyenruha és köpeny, halk, kevés szavas beszéd vagy kiabálós,  hosszú német halandzsa-monológ, mind magával ragadó volt. Bravó!
Attila alakítása és maga a darab képe, amiben minden további karakter csak asszisztál neki, elhomályosítja a többi szereplőt. Szilágyi Csenge Hanna szerepében jó a Borbéllyal közös jelenetekben. Lukács Sándor Grüber úrként nem igazán kap sok anyagot, amivel dolgozhatna, mindazonáltal mindig jó érzés a "nagy öregek" játékát figyelni. Király Dániel Napaloniként szintén bravúr olasz-halandzsa monológja vicces volt, mint ahogy az aktuálpolitika és a popkultúra utalások becsempészése is a darabba. 
A többi szereplő alakítása, bevallom, nem igazán ragadott meg. Talán a színészek napi közérzete miatt, de esetenként számomra elmaradt az élvezetes játék, és néha túl modoros, máskor túl darabos alakításokat láttam, nem mindig a legjobb prózával. Mindez viszont még jobban kiemelte ifj. Vidnyánszky Attila alakítását, ami olyan jutalomjáték, amit inkább idősebb színészek esetében szoktunk emlegetni, nem ennyire fiataloknál. De hiába lenne egy jó alap, ha Attila nem tudna ilyen jól élni a kapott lehetősséggel.
Tetszett a nézők bevonása, akik helyenként nem csak közönségként, hanem népként is szolgáltak. Jó ötlet a hatalmas zászló nézők feje felett való beúsztatása és a világlufi nézők közé való kirúgása, ami kipukkadt, de Attila nem zökkent ki, felemlegette a barnákat, minden baj okozóit, és a takarásból kapott egy új lufit. 

Összességében jól szórakoztam, remekül megálmodott és jól sikerült előadást láttam, amit, tekintve, hogy rögzítették is, talán tévén vagy lemezen azok is megtekinthetnek majd, akik nem jutnak el a színházba. És, kiszakadva a mindennapokból, érző emberként, nem gépként, megnézhetik a Borbély csetlését-botlását és meghallgathatják a diktátor képében elmondott, nagy hatású humanista monológját. És talán arra fognak ők is gondolni, amire én: mennyire elkeserítő, hogy ennyi év után szinte ugyanott tart az emberiség, mint Hynkel idejében, mert diktátor volt, van és lesz, de, sajnos, nem csak a színházban...




  



2019. április 28., vasárnap

Elfojtott érzelmek körhintája - Carousel (Liliom) a Budapesti Operettszínházban


Van egy lány, és van egy fiú. A lány, Julie, szegény munkáslány, a fiú, Billy, becenevén Liliom, hintáslegény, aki csalogatja a vendégeket a körhintára a tengerparti kisvárosban. Julie állhatatos, naiv lélek, Liliom nagyszájú, csibész nőcsábász. Mi közük egymáshoz? A körhinta egymás mellé sodorja őket, az állhatatosság és a csibészség pedig egy életre összeköti a sorsukat, sőt, még azon is túlmutat. 

Julie és Billy, vagyis Juli és Endre, becenevén Liliom történetét Molnár Ferenc írta meg 1909-ben, de nem aratott vele osztatlan sikert. A miérteken lehet gondolkodni. Az én válaszom az, hogy az emberek azokat a történeteket szeretik jobban, amelyeknek a szereplőivel azonosulni tudnak. És kikkel tudunk könnyen azonosulni? A jó emberekkel, a pozitív hősökkel, akik szépet és jót tesznek nap nap után, akik szerethetők, mert szeretnek, és a szeretetüket, szerelmüket ország-világnak megmutatják, kikiáltják, megéneklik. És boldogan élnek, míg meg nem halnak. Mert mi, emberek ilyenek vagyunk. Legalábbis szeretnénk azt hinni. 
Nos, mindez azért nem teljesen igaz, valljuk be magunknak! Ha tükröt tartanak elénk, akkor nem biztos, hogy ezt látjuk, de még ekkor is mondhatjuk, hogy ez egy görbe tükör. És meglehet, hogy az.  De nem mindenkinél. Így van ezzel Liliom is, akinek a története a Városligetben és a másvilágon játszódik. És így van ezzel Billy is, aki Richard Rodgers és Oscar Hammerstein II musical adaptációjában egy amerikai, tengerparti kisvárosban él. És így volt ezzel Molnár Ferenc is, aki tudta magáról, hogy ő nem az a jó ember, aki lenni szeretne, és Liliomon keresztül ezt meg is írta.
  
Molnár Ferenc Liliom című darabjának 1945-ben született Broadway musical változata Carousel - Liliom címmel 2019. április 26-án érkezett meg a Budapesti Operettszínházba, hogy Julie felüljön a körhintára. A nézők viszont egy érzelmi hullámvasútra vásárolnak jegyet. 
Az én hullámvasutam április 27-én 15 órakor indult el.

A történet:
Julie Jordan (Vágó Zsuzsi) és barátnője, Carrie Pipperidge (Peller Anna) a vásárban összetűzésbe keveredik a körhinta tulajdonosnőjével, Mrs. Mulin-nal (Nagy-Kálózy Eszter). Mrs. Mullin kitiltja Julie-t a körhintáról, mert szerinte a lány illetlenül viselkedett, amikor hagyta, hogy a körhintáslegény fogdossa. Julie öntudatosan nem hagyja magát megfélemlíteni, és felesel a nővel. A veszekedésbe betoppan Billy Bigelow, vagyis Liliom (Dolhai Attila), aki miatt tulajdonképpen kitört a perpatvar. A hintáslegény az, aki megfogta Julie derekát, amit nem nézett jó szívvel Mrs. Mullin, aki a maga tökéletlen, fennhéjázó  módján szerelmes Liliomba. Liliomnak imponál Julie makacssága, mert a lány olyan, mint egy kiskutya, tapad Liliomra, pedig látja, hogy a férfi otromba, faragatlan. Sőt, a betoppanó rendőröktől azt is megtudja, hogy Liliom nőcsábász, aki házasságot ígér a nőknek, aztán elszedi a pénzüket. A lányt ez sem tántorítja el, valami delejes vonzalmat érez a férfi iránt. 
Liliom otthagyja Mrs. Mullin-t és a körhintát, és összeköti a sorsát Julie-val. A lány unokatestvére, Nettie Fowler (Nádasi Veronika), a kifőzdés fogadja be a párt, és segíti őket, hogy ne haljanak éhen. Julie boldogtalan boldogságban tengeti a napjait, amibe be-betoppan Carrie is, aki az esküvőjére készül a jólelkű heringhalásszal, Enoch Snow-val (Bálint Ádám). Enoch halk szavú, gyengéd, félénk, ámde okos ember, aki konzervdobozban akarja árulni a heringet, hogy eltartsa majd Carrie-t és a születendő gyerekeiket. Szöges ellentéte Liliomnak, aki harsány, durva, erőszakos, buta és semmi jövőképe nincs, mert nem ért semmihez. Julie mégis kitart választottja mellett, még azt is elnézi neki, hogy a férfi kezet emelt rá. Ha nem is Liliom viselkedésére, de saját maga számára talál mentséget, amiért párja mellett marad. 
Liliom helyzete kilátástalan, naphosszat a tolvaj Jigger Craigin-nel (Szabó P. Szilveszter) lóg. Jigger elhinti, hogy tudja, hogyan tudnának pénzt szerezni: csak ki kell rabolni a gazdag zsidót, aki minden nap négyezer dollárt visz egy hajóra, kíséret és védelem nélkül, este kilenckor. Liliom bizonytalan, hiába erőszakos a természete, nem akar bántani senkit, nemhogy megölni, de Jigger győzködi, hogy nem is kell, csak ha maga az áldozat is akarja. A rabolni vagy nem rabolni kérdés eldől Liliom nem túl eszes fejében, amikor Julie elmondja neki, hogy gyereket vár. 
Nem sok minden érinti meg Liliomot, de az apaság gondolata végre elér a szívéhez. Elképzeli, hogy milyen csibész tetteket fog véghezvinni a fiával, hogy mekkora nagy nőcsábász lesz az ő sudár fia. Majd észbe kap, hogy lehet, lánya lesz, és ez igazi gyöngéd érzéseket kelt benne, amit legalább saját magának képes bevallani. A lánya lesz a mindene, akiért lopni, csalni, akár ölni is képes lesz majd. Ezzel eldől a Jigger által felvázolt rablás, és ezzel Liliom sorsa is.

SPOILER!!! Aki nem akarja tudni a darab végét, a következőket már ne olvassa!

Liliom és Jigger lesben állnak, várják az áldozatukat. Hogy elüssék az időt, gyakorolják, hogyan csalják majd lépre a férfit, majd kártyáznak. Liliom buta ember, nem csak tanulatlan, de az élet dolgaiban is nehezen igazodik el. Jigger-nek viszont megvan a magához való esze, és könnyedén átveri Liliomot, és úgy elnyeri tőle huszonegyen a majdani zsákmány rá eső részét, kétezer dollárt, hogy meg sem kell magát erőltetnie. Mire Liliom elveszíti a nem létező pénzét, megjelenik az áldozatuk, de fordítva sül el a dolog: ők maguk lesznek az áldozat. De, míg Jigger elmenekül, addig Liliom, késsel a kezében ott marad a gazdag, felfegyverzett emberrel szemben (akinél nincs pénz, mert azt már hamarabb leadta, de kiszúrta, hogy lesben állva várják), nyakán két közelgő rendőrrel. Menekülés helyett pánikba esik, hisz ez a vég, tíz évre be fog kerülni a börtönbe, a felesége és a gyereke földönfutóként tengeti majd az életét. A teher alatt összeomlik és magába döfi a kést. A sors iróniája, hogy a két közelgő egyenruhás nem rendőr volt, hanem tengerész, akik riasztják a hajóorvost, de nincs remény Liliom számára.  
Liliom az Égi rendőrséghez kerül, ahol meg kell bánnia a bűneit. Erre azonban nem képes, nem képes kiejteni olyan egyszerű szavakat, hogy sajnálom, vagy szeretem. Tizenhat évet kell eltöltenie a tisztítótűzben, ennek leteltével egy napra visszamehet a Földre, és ha egy nagyon szép dolgot cselekszik, akkor a jutalma a feloldozás lesz. 
Tizenhat évvel később Julie a lányával él, még mindig Nettie-nél, és ugyanazok az emberek veszik körül, köztük a gazdag heringgyárossá vált Enoch és Carrie a kilenc gyerekükkel. Liliom váratlanul betoppan Julie-hoz, mint egy vándor, aki visszatér a régi városába. Julie nem ismeri fel, de megkínálja egy tányér levessel, és a lány pedig kérdezgeti a férfit, hogy ismerte-e az apját. Liliom és Julie más válaszokat ad, amiből kiderül, hogy a nő nyilvánvalóan hazudott a gyereknek, megszépítve az apja képét. Liliom viszont elmondja, hogy nem volt jó ember, és idegességében, bár tudja, hogy valami szépet kellene mondania, erőszakosan reagál, mint mindig, ha nem tudja az érzéseit kimutatni. Majd egy csillagot akar megmutatni a lányának, amiről úgy gondolja, hogy ez lesz a szép dolog, amit véghez visz, de minden rosszul végződik, és kezet emel a lányára, így nem nyerhet feloldozást.
Az utolsó jelenetben visszacsöppenünk a Liliom öngyilkossága utáni pillanatokba. A tengerészek hazaviszik a haldokló férfit Julie-hoz. Nettie, Carrie és Enoch kettesben hagyják  őket, hogy legyen idejük elbúcsúzni, bár szerintük úgyis mindegy. Még most sem értik Julie ragaszkodását Liliomhoz, hiszen ők nem szeretik a férfit.  
Az érzelmek megélésétől félő, a pozitív érzéseket kimutatni nem tudó pár búcsúja szívbemarkoló, még akkor is, ha Liliom utolsó perceiben sem tudják kimondani a bűvös szót: szeretlek.

Az alkotók:
Benjamin F. Glazer színházi verzióját Lőrinczy Attila fordította, aki azt Béres Attila rendezővel alkalmazta színpadra dramaturgként. Nagyszerű munkát végeztek, amikor egy amerikai adaptációt dolgoztak át úgy, hogy visszaadják neki a Molnár Ferenc művére jellemző ízeket: Julie visszafogott  karakterét, aki oly mértékig szemérmes, hogy szinte saját magának sem vallja be az érzéseit, és Liliom bumfordi, agresszív figuráját, akinek előéletét nem ismerjük, de sejthetjük, hogy apa nélkül nőtt fel (az Égi rendőrség előtt kérdik a nevét, mire felpattan: Bigelow. Az anyám után!). Azt viszont nem tudjuk, hogy az anyjával mi történt, de az biztosnak tűnik, hogy Liliom sosem élt szerető családban, így nem tudja, hogyan kell viselkedni, mi a helyes és mi nem az. Nem tudja, hogyan kell igazán szeretni, sem azt, hogy azt ki kell mutatni, ki kell mondani, mindezt talán azért, mert őt sem szerette soha senki. És, mivel Julie sem mondja neki, hogy szereti, nincs, aki vagy ami megváltoztassa ezt benne, és úgy hal meg, ahogy élt: anélkül, hogy tudná, hogy szerette valaki, és ő érdemes lett volna erre, és anélkül, hogy valakinek is kimondta volna, hogy szereti.

Felkavaró előadás, igazi dráma született, amit Béres Attila még hangsúlyosabbá tett azzal, hogy Liliom előbb kerül az Égi rendőrség elé, mennyország és pokol határára, mint ahogy meghal. Így a búcsú marad a darab végére, amit tizenhat évvel Liliom halála után láthatunk. 
A műfaj musical, ami azonban nem az Operettszínházban megszokott, európai és francia vonulatba tartozik, hanem egy klasszikus Broadway musical, más zeneiséggel, ami egy picit emlékeztet az operettek világára, nem populáris, nehezebben megjegyezhető dallamívekkel. Ugyanakkor az is megfigyelhető, hogy a darabban sokkal több a próza a megszokottnál, ami lehetőséget ad a színészeknek, hogy ne csak az énekhangjukat csillogtassák. Különös ízt ad az egész előadásnak az a fajta szöveg és beszédmód, ami a darab születésének időpontját és miliőjét idézi: elharapott, lenyelt szóvégek, egyszerű szavak használata, ami a karakterek tanulatlanságát bizonyítja.   

Julie és Liliom történetének csodás látványvilágot teremtett Cziegler Balázs gyönyörű díszlete a varázsos körhintával és sátorral, Dreiszker József fényei, Velich Rita korhű, szegényes jelmezei, Duda Éva koreográfiája, a tánckar és énekkar, illetve a Makláry László által vezetett zenekar.  
De azok, akik életet leheltek a karakterekbe, természetesen a színészek.

Rendőrkapitány és Égi fogalmazó - Jordán Tamás: prózai szerep, a jó zsaru-rossz zsaru páros első tagja, aki sosem lép fel erővel Liliom ellen, próbál számára kedvezőbb helyzetet teremteni, de Liliom viselkedése sosem teszi lehetővé, hogy segítse őt. 

Mrs. Millen - Nagy-Kálózy Eszter: szintén prózai szerep. Ő a körhinta tulaja, Liliom munkaadója,  aki, bár úrinőnek mutatja magát, nem az. Ragaszkodik Liliomhoz, egyfajta se veled, se nélküled kapcsolat köti a férfihoz, de a büszkesége ezt nem igazán engedi beismerni, bár lépten-nyomon bizonyítja: Julie iránti ellenszenvét féltékenység szüli; Liliom halála után ismeri be, de már csak Julie-nek, hogy szerette a férfit.

Jigger - Szabó P. Szilveszter: az intrikus, aki jelentéktelen alak, mégis hatalmas jelentőséggel bír, hiszen ő adja meg a végső lökést, amivel Liliomot a pusztulás útjára löki. Bugris tolvaj, aki a pillanatnak él, még akkor is, amikor Carrie-t akarja elcsábítani, és nem törődik a következményekkel. Hasonlít Liliomhoz, mégis más: Jigger tudja, hogy rosszat csinál, azt előre kiterveli, de több esze van Liliomnál, aki csak sodródik az életben, amiről több kérdése van, mint válasza.  

Nettie - Nádasi Veronika: támaszadó, jólelkű teremtés, a közösség megbecsült tagja, aki Julie unokatestvéreként befogadja a lányt és a párját. A karakter nagy lélek, hatalmas hanggal, amilyen Verocska maga.

Enoch Snow - Bálint Ádám: a nagyhangú Carrie halkszavú, szerény párjaként Ádám meggyőzően mutatja meg a másik oldalt, vagyis azt az embert, amilyet Julie is érdemelne, amilyen talán Liliom is lehetne, ha ez egy másik történet lenne. Ellenpólus ő, aki jót akar tenni, és ismeri is a módját annak, hogyan lehet jót tenni. Aki elmeséli, hogy az anyukája a jóra tanította, talán ez az a momentum, ahol elválni tűnik az ő és Liliom sorsa.

Carrie Pipperidge - Peller Anna: igazi naiva, aki a szépre és jóra vágyik, és kapaszkodik belé, vagyis Enoch-ba. Támaszul szolgál Julie-nak, anélkül, hogy igazából törekedne arra, hogy megértse a barátnőjét, mert nincsenek meg az eszközei ahhoz, hogy igazán lássa, milyen mélyen gyökeredzik Julie szerelme. Nagyhangú teremtés, hasonlít a Mágnás Miska Marcsájához, főként akkor, amikor pénzes dámaként jelenik meg.

Julie Jordan - Vágó Zsuzsi: Zsuzsi szerepformálása kicsit külső eszközök nélküli, többet mutat a hangjával, mint a testbeszédével, amivel igazából nem sokat árul el. Egykedvű teremtésnek tűnik kívülről szemlélve, aki nem gesztikulál a kezeivel, mozdulatai nem kapkodók, ámde mégsem passzív alak. Az aktivitását a hangjával, annak színeivel, árnyalataival mutatja be. Érezhető a karakter szenvedése, hogy ő maga sem érti, mi az, ami Liliom mellett tartja, de nem tudja megragadni azt a momentumot, ami odaköti a férfihoz még azután is, hogy az megüti. De, ahogy a lányának meséli, van az úgy, hogy az embert megütik, de az nem fáj, mert nem is érezni. Belül megérti Liliomot, tudja, hogy az az önvád és a tehetetlenség miatt dühös folyton, nem rá mérges, pedig ezt Liliom nem mondja el neki. De Julie sem mondja a férfinak, hogy megérti őt, ám más előtt a védelmére kel. Mint ahogy azt sem mondja neki egyszer sem, hogy szereti őt, még a halála után sem. Torokszorító volt látni, hogy fojtja el az érzéseit Liliom haldoklása alatt, és nézni, ahogy hagyja felszínre törni őket a halála után.
Julie dalait a tőle megszokott szépséggel, erővel és érzékenységgel szólaltatta meg. Bravó!

Billy Bigelow/Liliom: Dolhai Attila: Attila tipikus hősszerelmes karaktereket alakított hosszú éveken keresztül az Operettszínház musicaljeiben, illetve bonvivánokat az operettekben. Ezek a karakterek egytől egyig pozitív hősök voltak. (Az idei évadban Koppányként tért vissza a musicalek világába az István a király rockoperában. Koppány a darab Istvánnal szemben álló karaktere, a tradíciókért és népéért harcoló vezér, akiről nem mondható, hogy egyértelműen negatív figura lenne.) Liliom azonban tipikus antihős, negatív figura. Durva, erőszakos, nagyhangú, férfi létére megüti a nőket, ami megbocsáthatatlan. Attila nagy alázattal közelít a karakterhez, a néző elé tárja annak minden szennyét, de megmutatja a gyengeségét adó bizonytalanságát is, ami egyrészről a tanulatlanságából, másrészről a nyomorúságából fakad. Érzelmi analfabéta az ő Lilioma, akit talán soha senki nem szeretett, akiért soha senki nem tett semmi jót önzetlenül, és aki tudja magáról, hogy nem jó ember, és, hogy soha nem fogja semmire vinni az életben. Attila jól érezteti, hogy karakterének nincsenek meg az eszközei a jóra, a szépre, mert nem volt benne része soha. Ezért is vonzódik Julie-hoz, talán titkon azt várja, hogy a lány majd megváltja őt, de talán csak azért, mert nem tudja, mi mást tehetne, hiszen megszokta, hogy amit elé sodor az élet, azzal megy tovább. Nincs feloldás a darab végén, mert nincs feloldozás Liliom számára, hiszen nincsenek meg hozzá az eszközei, hogy tenni tudjon értük. Torokszorító az utolsó jelenete, jómagam pislogás nélkül, gombóccal a torkomban néztem végig, ahogy próbál elbúcsúzni Julie-tól, elmondani neki azt, amit nem lehet, mert nem tud.
Attila csodás, erős alakítást nyújtott, a dalai gyönyörűen szóltak, a hangja szárnyalt, különösen az első felvonás végén, amikor a még meg sem született gyerekének énekelt csillogó szemmel, hiszen néha Liliom is tud bizakodó lenni, hogy aztán visszarántsa a valóság. Több a próza, mint az ének az ő karaktere esetében is, ami szintén nagyszerűen működött végig az előadáson. (Összességében nem volt érezhető a különbség a két prózai színész és az énekes-színészek prózai teljesítménye között.) Attila új színeket mutatott meg Liliomként a színészi repertoárjából, és kíváncsian várom, milyen új karaktereket láthatunk tőle a jövőben. Bravó, bravó!      

Aki teheti, nézze meg a darabot a Budapesti Operettszínházban, de legyen nyitott! Nem azért, mert nincs happy end, hanem azért, mert nincs feloldozás. Másik momentum, amihez szükséges lehet a nyitottság, az a darab zenei világa, ami a Broadway musicalekre jellemző, gondoljunk például a West Side Story-ra, vagy a Gene Kelly, Fred Astaire-féle zenés filmekre.
A darab máig megosztó, mert mindenki mást lát bele a nyilvánvalón túl. De szükség van az ilyen történetekre is, hogy tanulni tudjunk belőlük, hogy a bemutatott rossz révén mi magunk jobbá tudjunk válni. 



















2019. február 3., vasárnap

A tévésorozatok hódítanak, de vajon tényleg olyan jók? Kritika


A tévétársaságok pár éve egyre erősebb nyomás alá helyezik a nézőket és riválisaikat is a ki gyártja a legtöbb, legjobb, leg...leg...leg sorozatot versenyben. Beleadnak apait-anyait a nézők kegyeiért, mozis filmsztárokat és sztárrendezőket csábítanak el egy-egy sorozat vagy annak egy része kedvéért, és mindennek eredményeként a futó sorozatok darabszáma mellett szerencsére a minőség is emelkedik. A paletta széles, így van családi dráma vagy komédia, krimi, thriller, sci-fi, fantasy, horror vagy épp kórházi témájú sorozat, és megtalálja mindenki az ízlésének megfelelőt, legyen akár kamasz, fiatal felnőtt,  idős, nő vagy férfi, és biztos találnánk még célközönség típust bőven, ha akarnánk.

És, ami még élvezetesebbé teszi a sorozat-nézést, az a streaming csatornák létezése (HBO, Netflix, hogy a két legnagyobbat említsem), akiknek hála nem kell egy hetet várni a folytatáshoz. Ha van elég időnk és kitartásunk, no meg persze kényelmes fotelünk, akkor akár egy egész évadot meg tudunk nézni egy ültő helyünkben, több órányi filmélményhez juttatva magunkat.

Az utóbbi időszakban több, hasonló műfajba tartozó sorozat egy-egy évadát néztem meg, van közöttük a kritikusok és nőzők által szinte a mennybe menesztett, és van olyan, ami nem annyira ismert vagy sztárolt. Az én tetszésindexem szerinti növekvő sorrendben pár gondolat ezekről a szériákról.

Éles tárgyak (Sharp Objects)
Camille Preaker, a fiatal újságírónő visszatér szülővárosába, hogy sztorit írjon két kislány meggyilkolásáról. A kegyetlen gyilkosságok színteréül szolgáló amerikai kisváros minden, csak nem idilli hely. Nem teszi szerethetővé sem a lehangoló környezet, sem a fura és még furább lakosai, Camille szülői háza és rideg, végletekig idegesítő anyja, útkereső tinihez mérten is kirívóan agybajos húga, és rezignált, bábszerű apja pedig csak hab ezen a romlott tortán. Camille maga sem egyszerű eset, alkoholista, önpusztító és öncsonkító fiatal nő, hatalmas lelki teherrel a tarisznyájában.
Ha nekem kellene műfaji kategóriába sorolnom a Gillian Flynn regényéből készült sorozatot, akkor bajban lennék. Talán családi pszicho thriller a legtalálóbb, bár nincs ilyen műfaj. De a történet sokkal inkább szól az önmagában is pszichiátriai esetként számon tartott Camille-ról és a családjáról, a gyerekkorától benne rejlő fájdalomról és félelemről, mint a gyilkosságok körülményeit felderítő nyomozásról.
A több neves filmes díjat bezsebelt és még többre jelölt sorozat az IMDb-n 8.2 pontos értékelésen áll, ami véleményem szerint a két női főszereplő, Camille és az anyja, Adora (Amy Adams és Patricia Clarkson) alakításának köszönhető. A történet az emberi elme legsötétebb bugyraiban kotorászik, a karakterei az idegesítő, idegesítőbb és még idegesítőbb kategóriába sorolhatók. Mivel a kezdetektől használja a két idősíkot Camille történetének bemutatásához, nem okoz különösebb meglepetést a nő egyik vagy másik fóbiája, avagy egy-egy történésre adott reakciója sem. Az évad végén a gyilkosságok rejtélye megoldódni látszik, azonban lezárásként belevisznek egy nagy csavarnak ábrázolt fordulatot, ami azonban olyan gyenge, hogy az ember azon agyal, miért kellett ehhez ennyi részt végigkínlódni? A kínlódást szó szerint értem, mert szinte fizikai fájdalmat okoz a szereplők, főleg Camille által elfogyasztott piamennyiség, a bőrének vagdosása, szurkálása, meztelen, összeszabdalt bőrű testének látványa, és az anyja beteg elmére valló viselkedése, illetve a húga agymenései.
Az ehhez hasonló, bármiféle feloldást nélkülöző sötét sztorik esetében mindig felmerül bennem egy rövid kérdés: miért? Miért ír bárki is ilyet? Ha kiírja magából saját fájdalmát vele, akkor nagyon sajnálom, hogy szenvednie kellett valaha is. De ha nem, akkor egészen biztosan egészséges az elméje vagy a lelke? És vajon miért vonzza az olvasókat, nézőket egy olyan történet, amiben egyetlen normális és/vagy szerethető karakter sincs, és ami azt sugallja, hogy az egész világ egy nagy, sötét verem, és a mély depresszió melegágya? Engem a kíváncsiság hajtott, hogy megnézzem a sorozatot, mert sok helyről hallottam és olvastam a méltatást, de nem váltotta be a hozzáfűzött előzetes reményeket. A mindenki bolond vagy áldozat gondolat mint kor- vagy jellemrajz nem viszi előre a világot.
Az HBO Go-n elérhető sorozatot én a tízes skálán 6.5 pontra értékelem.



Castle Rock
A történet a sokak által ismert és szeretett író, Stephen King sötét és zavarba ejtő világába repíti a nézőt. A fiktív amerikai város, Castle Rock reménytelen sorsú lakóinak a helyi börtön ad megélhetési lehetőséget, amit magánkézbe adnak. Az új igazgatónő elődje öngyilkos lett, ami elég hajmeresztő önmagában is, főleg, ha egy köztiszteletben álló ember követi el, az elkövetés módja azonban még inkább az, hiszen a férfi semmit sem bízott a véletlenre. Kérdés azonban, hogy miért tette, bár ezzel szemmel láthatóan mintha senki sem akarna foglalkozni.
A börtön vezetésének átvétele során a korábban kiégett, lezárt épületszárnyban, egy ketrecben fiatal férfira bukkannak. A fiú nem beszél, csak egy nevet mond: Henry Deaver. Mint kiderül, ez nem a saját neve, hanem egy fekete, vesztett ügyeket vállaló ügyvédé, aki Castle Rock-ban élt örökbefogadó szüleivel, a helyi pappal és feleségével, mígnem tizenévesen eltűnt egy téli éjszakán. Napokkal később a helyi rendőr talált rá és az apjára, aki lezuhant egy szikláról életveszélyes sérüléseket szenvedve. Az apa később meghalt, a fehérek lakta város pedig rossz szemmel nézte a fekete fiút, őt vádolva nevelőapja haláláért.
Henry közbenjárására kiengedik a börtönből a ketrecben tartott, múlt nélküli fiút, és pszichiátriai intézetbe viszik, ahol tűz üt ki, a fiú megszökik, és kezdetét veszi a furábbnál furább események kusza halmaza.
Az IMDb-n 7.8 pontra értékelt pszichohorror történetbe misztikum vegyül, idősíkok váltakoznak, és a legalapvetőbb ki kicsoda kérdésre adott válasz is kihívás elé állítja a nézőt a végén bevetett csavar által.
A Henry Deaver-t alakító André Holland játéka jó, de nem kiemelkedő, mindez elmondható a fiút játszó Bill Skarsgård-ról is. Aki kimagaslik a színészek közül, az a Henry nevelőanyját alakító filmes legenda, Sissy Spacek, aki elképesztően meggyőzően alakítja a demenciával küzdő, hangulatingadozásokkal és saját memóriájával hadakozó idős nőt.
A történet jó, de ahelyett, hogy oldaná a kételyeket és megoldana bármilyen rejtélyt, egyre jobban belegabalyodik a saját maga által szőtt hálóba, míg végül a néző azon gondolkodik, hogy ki tud, egyáltalán ki akar-e onnan keveredni maga a sztori, vagy menthetetlenül elveszett.
Az HBO Go-n elérhető sorozat első évada az én értékelésem szerint 7 pontot ér.




The Haunting of Hill House
A történet egy hamisítatlan kísértethistória. Van benne elátkozott ház, annak lezárt szobája sosem volt kulccsal, éjjelente megjelenő kísértetekkel, furcsa hangokkal, befalazott holttestekkel.
A történet fókuszában a Crain házaspár áll, akik öt gyerekükkel beköltöznek a hatalmas Hill házba, hogy felújítsák és jó pénzért továbbadják azt. Csakhogy az amerikai álom megvalósulása helyett a ház nem a gazdagságot hozza el számukra, sokkal inkább a kétségbeesést és szenvedést. Kérdés, hogy tényleg a ház okozza-e mindezt, vagy sokkal emberibb okot kell keresni a megoldáshoz?
A legfiatalabb kislány kitört nyakú női alakot lát éjszakánként, fiú ikertestvére a többiek által sosem látott gyerekkel játszik és óriás, a padló fölött lebegő alak üldözi. Nővérük érzékenyen reagál mindenre és mindenkire, akihez hozzáér, a legidősebb lány feltámadó halott állatokba botlik. A legidősebb fiú a racionalitás talaján maradva igyekszik helyt állni, és segítségére lenni szüleinek, és támaszt nyújtani testvéreinek, míg ő maga kívül marad a megmagyarázhatatlan eseteken. Az apa a ház felújítása során egyre nyugtalanítóbb dolgokra bukkan, a felesége pedig egyre nyugtalanítóbb módon viselkedik, és egyre gyakrabban gyötrik elviselhetetlen fejfájásrohamok. Mindezt nem lineárisan haladva mutatja be a sorozat, hanem az idősíkok és nézőpontok mesteri váltogatásával.
Mindegyik karakter másképpen dolgozza fel az átélt traumát, és éli mindennapjait, cipelve a két évtizedes lelki terhet, de egyikük sem tud elszakadni a háztól és az átéltek valóságtartalmának keresésétől.
A történet a házban kezdődik és ott is ér véget, de ez a ház egyetlen percig sem nyújtja azt a családnak, amit vártak tőle. A sorozat viszont nem csak borzongató perceket okoz a nézőnek, ami egy pszichohorrortól elvárható, mert továbbnyúl azon, minthogy céltalanul ijesztgetni akarjon. Középpontba állítja az átélt trauma feldolgozásának módját és folyamatát, az emberi psziché tűrőképességének vizsgálatát, a család mint egység és a családtag mint egyén működését. Mindezt jó érzékkel adagolva, kellő időt szentelve a családtagok mindegyikének, odafigyelve a részletekre.
A karaktereket jól keltik életre a színészek, a trauma okozta, egymástól való elidegenedés tetten érhető, a gyerekek felnőttkori megfelelője találó. Az anyát, Olivia-t alakító Carla Gugino és a középső lányt, Theo-t játszó Kate Siegel karakterformálása a legtalálóbb és leghitelesebb számomra.
A Netflixen elérhető sorozat az IMDb-n 8.8 ponton áll, az én értékelésem szerint az első évad 8.5 pontot ér.



C.B. Strike
Az angol krimisorozat J.K. Rowling álnéven írt történeteiből készült. Főhőse Cormoran Strike, a londoni rendőrből lett veterán, aki a háború sújtotta Afganisztánban elvesztette a fél lábát. Hazatérve próbál visszazökkenni a régi kerékvágásba, és magánnyomozónak áll. Sem az ügyei, sem a szénája nem áll rózsásan, anyagi problémái vannak, a barátnője elhagyja, és a feje fölött lebeg a tény, hogy egy ismert rockzenész törvénytelen, el nem ismert fiaként és egy öngyilkos anyával a legtöbben a lúzer kategóriába sorolják.
Egy munkaerő közvetítő iroda jóvoltából megismerkedik Robinnal, a fiatal, agilis, állást kereső lánnyal, akinek régi álma, hogy ő maga is magánnyomozó legyen. A lány egy hétre beáll Cormoran mellé asszisztensnek, és közösen vetik bele magukat egy ügybe, amivel egy gazdag, régi ismerőse bízza meg a nyomozót. Míg Cormoran a szupermodell öngyilkosságának hátterét és okát kutatja, Robin munkát kap, ami azonban csak a vőlegénye szerint álomállás, mert ő egyre inkább a magánnyomozó mellett képzeli el a jövőjét.
A sorozat első évadában több ügyet old meg a páros, némelyik több részt vesz igénybe, más csak egyet. A két fő karakter mellett állandó mellékszereplőként megjelenik Robin vőlegénye, a nem épp legszimpatikusabb Matthew, egy nyomozó, aki elejtett tippekkel segíti Cormoran munkáját, vagy éppen utána nyomoz, egy volt katonatárs, illetve egy piszkos munkákra kapható aranyszívű rosszfiú.
A sorozat legnagyobb erénye az emberközpontúság, és az emberi léptékek megtartása. Nincs misztikum, nincsenek túlvilági lények, csak az emberi kapzsiság, mint legfőbb veszélyforrás és az általa okozott galibák. Cormoran élete meglehetősen sivár, a teste megtört, de konokul megy tovább a kitaposott úton, a mindenkori igazságot keresve. A nézőt nem csak az ügyek megoldása tartja a képernyő előtt, hanem érdekli a magánnyomozó személye, tudni akarja, hogyan boldogul, felvirágzik-e az üzlet, vagy egyre mélyebbre csúszik a kilátástalanságban. Ehhez azonban kell egy meggyőző, remek alakítás, amit Tom Burke szállít is, magabiztosan, és eggyé válik a féllábú nyomozó karakterével. Szintén jó alakítást nyújt Holliday Grainger a törékeny, kalandvágyó fiatal nő szerepében, aki egyre erősebben kötődik nem csak új munkájához, hanem különös főnökéhez is.
Az IMDb által 7.9 pontra értékelt sorozat első évadának én 8.5 pontot adok, csakúgy, mint a Haunting of Hill House-nak. A két sorozat közül a C.B. Strike a kedvesebb számomra, ennek oka, hogy minden komorsága ellenére van benne irónia, és ami még fontosabb: remény.