Pontosan egy hónapja, május 30-án volt Josh Groban koncertje Bécsben, amiről írtam egy bejegyzést Volt egy koncert ... - Josh Groban, Bécs 2013. 05. 30. címmel. Azóta az All That Echoes turné európai szakasza véget ért. Az utolsó show egy hete volt Dublinban, ahol Josh elénekelte ezt a tradicionális ír dalt, amit nagyon szeretek.
Szerintem sok rajongónak fordult meg a fejében a gondolat, hogy Európa picit üres lett, mióta Josh és csapata visszament az USA-ba, de csodálatos koncerteket és emlékeket hagytak maguk mögött, nekünk :)
***
The Josh Groban show in Vienna was exactly a month ago, on 30th of May, from what I wrote a blog entry with this title: There was a concert ... - Josh Groban, Vienna 2013.05.30. Since then the European leg of the All That Echoes tour was finished. The final show was a week ago in Dublin, where Josh sang this traditional Irish song that I love so much :)
I believe that many of Josh-fans think that Europe is a little bit empty since Josh and his band went back to the USA, but they left behind wonderful concerts and memories for us :)
Mikor 18 éves vagy, úgy gondolod, az egész világ a tiéd. És ez így is van, mert fiatal vagy, szép, csodálatos emberi teremtmény, viszonylag gondtalan, és az egész élet előtted áll. Eljött a nagykorúság ideje, de még nem vagy igazán felnőtt, mert sokat kell még tanulnod, élned és szeretned. És boldog akarsz lenni. És azt akarom, hogy boldog légy! Mert a kedves, édes lányom vagy.
Boldog születésnapot, drága!
***
When you are 18, you think the whole World is yours. And it is, because you are young, beautiful, a wonderful human being, relatively carefree and you have the whole life ahead of you. This is the time of legal age, but you are not exactly an adult yet, you have so much to learn, so much to live, so much to love. And you want to be happy. And I want you to be happy! Because you are my lovely, sweet daughter.
Több mint két hétig fenyegette az országot a Duna áradása. Nem írtam eddig róla, mert ... nos, talán babonából. Úgy gondoltam, hogy ha írok róla, akkor még rosszabb lesz. Persze nem hiszem, hogy azért vonult le úgy az ár, hogy szerencsére nem követelt az országban emberáldozatot, mert nem írtam róla.
Most talán már fellélegezhet az ország, mert az ár levonul. Már nem fenyegeti tovább az embereket, hidakat, házakat, kerteket, földeket, utakat, épületeket, vadon élő állatokat. Viszont az ár után további munka vár az országra: takarítás, kárfelmérés, újjáépítés. Sok erőt kívánok azoknak, akiket a legrosszabbul érintett az árvíz, és elmosta életük munkáját.
És nagy-nagy köszönet mindazoknak, katasztrófavédelmiseknek, katonáknak, rendőröknek, tűzoltóknak, vámosoknak, sportolóknak, civil önkénteseknek, határon túlról érkezett csoportoknak, akik részt vettek a védekezésben. Személyes érintettségből tudom, hiszen a férjem, hivatásosként, szintén részt vett a munkában, hogy mennyire fárasztó hosszú-hosszú órák megfeszített munkájával pakolni a homokzsákokat, odafigyelve egymásra, visszaverve a víz újabb és újabb támadását.
Együttérzésem mindazok felé, akiket Németországban, Csehországban, Ausztriában érintett az áradás, és kitartás azoknak, akiket még ezután ér el, pl. Szerbiában, Romániában.
***
Hungary was threatened by flooding of Danube for more than 2 weeks. I didn't write about it until now, because ... well maybe by superstition. I thought that if I wrote about it, it would be worse. Of course I don't think that the flooding is over without loss of life because I didn't mention it in my blog.
The country can breathe again by now. Flooding doesn't threaten people, bridges, houses, gardens, lands, roads, wild animals anymore. But after we have a lot of work ahead of us: cleaning, damage assessment, reconstruction. I wish strenght to all of the people who have been suffering the hardest.
And I would like to say a huge "Thank you!" the crew of catastrophe and emergency response office, soldiers, polismen, firemen, customs officers, sportmen and civil volunteers, groups of Hungarian population outside Hungary's borders, who were involved in the hard work. I know that the work was so horribly exhausting because my husband as a professional officer packed sandbags, too againts the offense of the water for long-long hours without stopping.
My heart goes out also to people of Germany, Czech Republic, Austria who were threatened by flooding, too and I wish countries like Serbia or Romania strength, because Danube maybe threatens them the same way now as it did to the others.
* A fényképek az Árvíz2013Összefogás Facebook oldaláról származnak:
* Photos from the Árvíz2013Összefogás Facebook account:
When somebody talks about music or singing voice, one name comes to my mind for years. The name is Josh Groban.
On 30th of May I overheard a conversation in the Wiener Stadthalle (Halle F), when we were waiting for the Josh show. A young woman said: „The stage is not that stunning.” Then her fiancé glanced at her with a knowing smile onhis face and said: „ Believe me, the stage is not the main thing tonight.”
I think this was the simplest truth that I heard in that evening. Because the main point was that: who and not what was on the stage.
That night Josh Groban was on the stage with the GroBand. That Josh Groban who is the living proof that what is needed to the real music is the intrinsic value not the parade.
When Josh came to the stage, his clothes were simple as usual. He wore white shirt, tight, black jeans, and white converse. But when he began to sing that simplicity was redefined. Singing seems to be a simple thing when he sings. His voice is silky but strong, and so smooth. And he is a real master of his voice and his vocal cords. And he plays with this instrument as well as he plays with the heart and emotion of his audience.
He opened with Brave, and then came False Alarms. The audience greeted him with a great ovation. Then Josh asked Christian to translate his greeting words to German. Of course Christian did it so willingly and so wrongly. Josh talked about art, hospitality and food, Christian talked about women, after-party and free alcohol.
One of the funniest moments was when Josh poked fun at the security guys of Stadthalle. They were so strict! If somebody raised the camera up, they run there, flashed with their flashlight and said: "Don't do it!" Once a guard snatched the camera from a woman's hand! Then Josh said something like this: “Security guys, you're doing more exercise than me!" And he mimicked them! He run left and right, up and down on the stage, pretended he flashed with flashlight and when he saw a man holding a camera, he acted like he shot him with his invisible shotgun. It was hilarious! But after that the security guys eased the strictness.
The next highlight for me (of course beside the songs) was the Q&A. The first question was something like this: “When you are in the shower, have you ever thought about that how great it would be to take photos of the audience during the shows? If you have not, you can start it tonight”. Josh was joking around a little bit over the question, but of course he invited the girl to the stage. He sat down to the end of the stage, put his arm around the girl’s shoulder and called the audience to take photos.
Second question was Hildegard’s, who wanted to dance wiener waltz with Josh. The dance section was hysterical. Unfortunately Hildegard fell to the stage, but luckily she didn’t get injured. Josh gave her a bottle of Gatorade, and his drumsticks after the Voce existe em mim. And she got photos with him, of course.
Third question was whether Josh could pronounce a long, strange German word. He tried but failed Christian helped him out, but he didn’t even know what that word meant.
After a few songs Christian made his solo and Josh came back to the stage and drummed, then Voce existe em mim began. This was the moment when the audience stood up as one man to dance and clap and sing. Josh and the whole band were surprised in a good way. They were so happy with our energy and we were so happy because we could give them our love.
When they were playing Machine, the party began again. Hundreds of people ran to the stage to dance, sing and clap. And those who stayed at their seat like me and my family didn’t sit down anymore. Oh, and the delicious chocolate piano from us, Hungarian fans was given to Josh during the party at the stage.
Final song was I Believe When I Fall in Love. There was a storm of cheers and applause that I’ve never heard before. Then Josh and the Band came back with Awake and You Raise Me Up. After it the applause continued, thus Josh came back again with Ruslan, and he sang Smile.
It was a sensational night! Josh’s voice was unbelievably, amazingly beautiful. Those low notes when he sang Alla Luce or Sincera ... goosebumps! And his humor was in a very good shape, too. He was beautiful in and out.
GroBand was great, too, as usual, as well as the local musicians and the choir.
There was no signing after the show, because it was raining, but a few vigilant fans met Josh at the tour bus for a moment, and one of my good friends got an autograph from him and another one could say him how she loved the new arrangement of Awake. And he was so happy about it!
These few hours were like a moment. But it was a beautiful, unforgettable moment.
Here is the set list, but not in the correct order, I guess:
Brave
Falls Alarms
February Song
Un Alma Mas
Vincent
Alla Luce del Sole
Hollow Talk
Sincera
Happy in My Heartache
Christian solo and the Band
Voce Existe em Mim
The Moon's a Harsh Mistress
Falling Slowly
To Where You Are
Machine
I Believe When I Fall in Love
Awake
YRMU
Smile
Mikor valaki a
zenéről, pontosabban a ZENÉről beszél, több éve ugyanaz a név ötlik fel először
a gondolataimban. Mikor valaki igényes szórakoztatást emleget, ismét erre a
névre gondolok. Csodás énekhang? Bocsánat, HANG? Igen, a név még mindig
ugyanaz. Fantasztikus zenészek? Megint ahhoz a névhez kötöm. Komoly zene? Nem,
nem komolyzene, csak komoly muzsika, és ezzel ellentétben álló mókázás a dalok
között? Szabadon engedett vagy visszanyelt könnyek a nézők soraiban, felváltva
felhőtlen kacagással? Mit mondjak még, ami jellemzi az én titokzatos zenészemet?
Vagy mondjam azt, ami nem jellemzi? Inkább elmondom, milyen párbeszéd zajlott
le csütörtök este egy mellettünk ülő, szintén magyar, fiatal pár között, ahol,
talán meglepő módon, a férfi tűnt rajongónak. Mikor elfoglalták a helyüket, lenéztek
a megvilágított, csillogó hangszerekkel berendezett színpadra. A háttérben kis
négyzetekből összeállított függönyt, felszerelt reflektorokat, lámpákat láthattak,
és színpadot uraló, mindent betöltő, szívmelengető érzést kiváltó vörös
árnyalatot. A lány odafordult a fiúhoz, és ezt mondta: „Hát, nem valami díszes
a színpad.” Mire a fiú mindent tudó, picit elnéző mosollyal nézett vissza rá: „Hidd
el, itt nem a színpad a lényeg.”
Azt hiszem,
talán ez volt a legegyszerűbben megfogalmazott igazság, amit ezen az estén
hallottam. Mert nem az a lényeg, hogy mi van a színpadon, hanem az, hogy ki.
Ezen az estén
Josh Groban állt a színpadon zenésztársaival, a GroBand-del. Az a Josh Groban,
aki élő példa arra, hogy az igazi zenéhez nem pompázatos külcsín kell, hanem
hatalmas belbecs.
2011. szeptember
14-én éltem át családommal és csodás, szintén Josh-rajongó magyar barátaimmal,
ismerőseimmel együtt azt az érzést, amit egy élő Groban-koncert vált ki az
emberből. Bevallom, én nem vagyok olyan alkat, aki szabad folyást enged az
érzelmeinek, a könnyeinek, és mintegy belefeledkezve a dalokba, a simogató,
bársonyos, gyönyörű hangba, a hatalmas, csillogó csoki barna szemekbe,
csibészes mosolyba, a külvilágot kizárva adja át és adja meg magát a csodának. Én
sokkal inkább megfigyelő típus vagyok. Szeretem látni, érezni a körülöttem
lévők reakcióit, „tudni”, kiből mit vált ki mindaz, amit én is látok-hallok,
szeretem nézni a zenészek arcának minden rezdülését. Számomra így áll össze a
koncertélmény, így élem át és érzem át a tengernyi érzéshurrikánt, egy cseppjét
sem mulasztva el.
2011-ben
Bécsben, a Wiener Konzerthaus-ban lépett fel Josh és csapata, és kápráztatta el
a kissé hűvös osztrák közönséget. Osztrákot írok, de mindenki, aki ott volt,
tudja, hogy sok-sok külföldi utazott Bécsbe, mert saját hazájukba sajnos nem
látogat el kedvencük. A hangulat nagyon jó volt, a ritmusosabb daloknál a
közönség tapsolt, átadta magát a ritmusnak, de a terem biztonsági személyzete
nem engedett holmi kihágást, ha valaki felállt a helyéről, igyekeztek
visszaparancsolni. Így nem alakulhatott ki igazi, önfeledt, felhőtlen „tombolás”.
Erre 2013. május 30-ig kellett várni. A helyszín ismét Bécs, ezúttal a Wiener
Stadthalle, F terem. Modern épület, nagyobb terem, nem lengi át a Konzerthaus
színpadán komponáló Beethoven szelleme.
Aki ismeri
Josh-t, tudja, hogy a 2011-es és a 2013-as turné sokban különbözik. A turnék alapjául
szolgáló két lemez alaphangulata nagyon eltér. A 2010-ben megjelent Illuminations című CD Josh egy saját
maga által depresszív időszaknak nevezett korszakában született, csodálatos,
melankolikus, komor hangvételű saját szerzeményekkel. Bár már korábban is
megcsillogtatta zeneszerzői és dalszövegírói tehetségét, emlékezzünk csak a Remember When It Rained-re, a February Song-ra vagy az Awake-re, az Illuminations 13 dalából 11 a saját szerzeménye. Csodás dalok
egytől egyig. A depresszív korszak lezárult, Josh gazdagabb lett sok-sok
tapasztalattal, zenészként és magánemberként is, és továbblépett. És 2013-ban megszületett
az All That Echoes című lemez, amely
saját szerzeményeket és csodás, Josh hangjára és stílusára formált
feldolgozásokat tartalmaz. És elindult az új turné. És eljött május 30.
Nagy erény a
pontosság, ugye? Ki szeret sokat várakozni? Főleg, ha tudja, mi vár rá? Essünk
túl rajta, nem igaz? Josh sem várakoztatta a Stadthalle F termének több mint
2000 nézőjét. A zenészek el kezdték játszani a Brave című dal nyitó hangjait, és Josh bekocogott a színpadra. A
szokásos, sok-sok éve megszokott egyszerűség jellemezte most is az öltözetét.
Fehér, könyékig felhajtott ujjú ing, fekete, szűk farmer és fehér converse
cipő. De mikor elkezdett énekelni, akkor az egyszerűség új értelmet nyert.
Hiszen olyan egyszerűnek tűnik ez az éneklés dolog, ha Josh-t nézi, hallgatja
az ember. A hangja bársonyos, ugyanakkor roppant erős, néha kissé érces,
ugyanakkor simogatóan lágy, telt bariton. Ha az emberi énekhangot, a torkot, a
hangszálakat lehet hangszernek minősíteni, akkor Josh, azon túl, hogy nagyszerű
zongorista és dobos, saját, természetes hangszerének mestere. Olyan könnyedséggel
játszik rajta, mint a közönség érzelmeinek és szívének húrjain. A lendületes
kezdést nagy ováció fogadta, de már jött a következő dal, a lassabb, tűnődő False Alarms. De nem volt idő
belefeledkezni a szívfájdalomba, mert útjára indult a Josh-móka. Bár a közönség
egyként válaszolt igennel a kérdésre, hogy beszél-e valaki angolul, Josh
megtisztelt minket azzal, hogy elsőhegedűse, a német Christian Hebel
tolmácsolását kérte, mikor elmondta a köszöntőjét. Nem beszélek németül, de
teljességgel nyilvánvaló volt, hogy Christian az első mondat után nem azt
fordította, amit Josh mondott, hanem nőkről, koncert utáni after party-ról és
ingyen piáról beszélt. Miután a közönség német ajkú része kimulatta magát az
elhangzottakon, a németül nem beszélők pedig a két fiú arcjátékán, és a többiek
nevetésén, folyt tovább a show a színpadon … és a biztonsági szolgálat
magánszáma a nézőtéren. Nem kis mértékben volt zavaró, ahogy az őrök felbolydult
méhkashoz hasonlóan rohangáltak, és ha valakit azon kaptak, hogy felemeli a
fényképezőgépét, telefonját, már meg is világították kis elemlámpájukkal és
hangosan rászóltak, hogy fejezze be. Minden koncertre járó ember tudja, hogy a
mai modern, technikai vívmányokkal tarkított világban a nézők megragadják az
alkalmat, hogy saját maguk, és az internet segítségével mások számára is
megörökítsék az emlékezetes pillanatokat. Nem arról van szó, hogy bárki is
felállítaná a fotóállványát, és felvenné a koncertet, hogy majd jó pénzért
eladja. Persze, igen, megérti az ember, hogy szükség van rendszabályokra, de
elsődlegesen az előadó jogai sérülhetnek véleményem szerint, nem a helyszíné.
Josh soha nem berzenkedik, ha a koncerten fotóznak, videóznak, szinte mindig
megemlíti a youtube-ot a show-kon. A bécsi biztonságiak ténykedésére is
felfigyelt, lehet, pont azt látta, mikor az egyik őr kikapta egy nő kezéből a
fényképezőgépet. Lényeg, hogy szépen, amúgy Josh-osan kifigurázta őket! Nevetve
megjegyezte, hogy: „Ti, biztonságis srácok többet dolgoztok ma este, mint én!”
Majd leutánozta őket, ahogy jobbra-balra szaladgálnak, világítanak, majd
megrendszabályozzák a renitens nézőt, és végül láthatatlan fegyverével célba
vett és „lelőtt” egy fényképezőgépet magasra tartó férfit. Ettől kezdve enyhült
kicsit a biztonságiak szigora J
Majd
elszabadultak az érzelmek! Kérdezz-felelek alkalmával egy Hildegard nevű hölgy
bécsi keringőzni vágyott a köztudottan táncolás ellen beoltott Josh-sal, aki
annak ellenére, vagy pont azért, utál táncolni, hogy a művészeti iskolában
balettozni is tanult. Természetesen nem utasította el a kérést,
pörgött-forgott, sasszézott, balett-tudását megcsillogtatva ugrott a magasba …
Hildegard pedig a lábai előtt hevert, a szó szoros és átvitt értelmében is. A
hölgy ugyanis megbotlott – hogy saját lábában vagy a színpad szélén lévő hangfalban,
már sosem derül ki –, és hatalmasat esett. Josh majd szívbajt kapott, azt se
tudta, hogy segítse fel az idegesen nevetgélő, zavarában szinte még németül is
elfelejtő Hildegardot, aki szerencsére sérülés nélkül megúszta a kalandot. És
aki gazdagabb lett egy üveg narancsos Gatorade üdítővel, később a Josh által neki
ajándékozott dobverőkkel, számtalan közös fotóval, egy-két youtube-ra
feltöltött videóval, és egy életre szóló élménnyel, hiszen egy színpadon állt
és „táncolt” Josh Groban-nel, és, igaz nem mellette, de a lábai előtt feküdt J
De nem csak
Hildegard, hanem a közönség többi tagja is Josh lábai előtt hevert. A gyönyörű
hangon, csodás zenén és dalokon kívül magával ragadó személyisége is rabul ejti
az embert, és állandó zenésztársai sem igen maradnak le mögötte, ha zenészi
tehetségről és rokonszenvről esik szó, így nem maradhat el a maximális élvezet.
A Voce Existe Em Mim című, portugál nyelvű
dal táncra csábító ritmusa már nem hagyta kordában tartani az érzelmeket, és a
közönség egy emberként állva, táncolva, tapsolva csatlakozott a zenészekhez. Egy-két
lassabb dal után a Machine alatt már
nem volt megállás. Nem volt az a biztonsági őr, aki meg tudta volna
akadályozni, hogy a nézők a magyarokkal az élükön százával rohanjanak le a
színpad elé táncolni, tapsolni, bulizni. Az elragadtatás kölcsönös volt, hiszen
Josh és a zenészek arcán ugyanaz a gyönyörűség látszott, mint a nézőkén, ahogy
minden idegszálukkal átélik az élményt, minden energiájukat beleadva a
zenélésbe, éneklésbe, elraktározzák a pillanat varázsát, hogy majd csendesebb
napokon elővegyék és töltekezzenek belőle, míg el nem jön egy újabb nagy show.
Csodálatos,
felejthetetlen élmény volt. A koncert után a magyar rajongók csoportokba
verődtek, fél szavakkal-mondatokkal és nagy ölelésekkel osztották meg egymással
örömüket. 6 szerencsés lány személyesen találkozott a koncert előtti
Meet&Greet alkalmával Josh-sal. Aggódtunk értük, nevetgéltünk a többiekkel,
hogy olyan halálra váltan mentek a találkozóra, mintha valami szörnyűség,
például egy kivégzőosztag várna rájuk, nem az amerikai világsztár, a híresen
kedves, vicces, és hétköznapi Josh Groban. A lányok túlélték, életük végig
őrizni fogják a pár perc emlékét, amit Josh-sal töltöttek, és őrizni fogják a
közös fotókat. Mi, többiek pedig megtudtuk, hogy Josh iszonyat jóképű közelről
(is), hibátlan az arcbőre, és nagy-nagy nyugalmat áraszt.
Egyként
örültünk, hogy a „tombolás” során sikerült átadni Josh-nak a magyar rajongók
által neki vásárolt, kézműves csoki zongorát és az általunk aláírt, gyönyörű,
hangjegyekkel díszített üdvözlő lapot. Boldogok voltunk, hogy többen pacsiztak
Josh-sal, mikor a színpad előtt álltak, táncoltak, és, hogy hárman végül
találkoztak vele, mielőtt még felszállt volna a turnébuszra, és ketten kaptak
autogramot, az egyik lány pedig tudott vele váltani egy mondatot. Sajnos
aláírás osztásra most nem kerülhetett sor a szakadó eső és a feszes időbeosztás
miatt, hiszen másnap már Zürich-ben léptek fel.
Nem csak a
nézőkben, de Josh-ban is megfogalmazódott egy-két gondolat a show után. Alig,
hogy vége volt, már ezt írta ki twitterre: „Vienna you were a spectacular group
of wild wiener waltzers. Danke!!” Vagyis: „Bécs, vad bécsi keringőzők mutatós
csoportja voltál. Köszönöm!” Szó szerint, de a mutatóst, ugye nem baj, ha én
csodálatosnak fordítom? J
Hogy mi volt
számomra a legemlékezetesebb pillanat? Nem tudom. Hogy két lányommal és
férjemmel együtt láttuk ismét Josh-t? Mikor először megpillantottam őt a
színpadon? Mikor láttam, hogy átveszi a csoki zongorát? Mikor felkonferálta az Un Alma Mas című dalt, ekképpen: „Szeretek
más nyelveken, pl. spanyolul és olaszul énekelni. A legújabb lemezen is van egy
nagyszerű spanyol dal …. hát hogyne lenne nagyszerű, hiszen én írtam!” Aki
ismeri Josh humorát, az nagyon jól tudja, hogy ebben a gondolatban semmiféle
öndicséret nem volt. Hildegard és Josh keringője, vagy nevezzük bárminek is,
ami a színpadon történt? A nézők önfeledt „tombolása”? Vagy mikor Josh az Alla Luce Del Sole című olasz dalt énekelte
az első lemezéről, és a hangja sosem szólt még teltebben, csodásabban a mély
hangoknál? Az előttünk ülő középkorú, üzletembernek tűnő,
elegáns, szemüveges úriember, aki önfeledten táncolt a Voce és a Machine
alatt? A koncert utáni röpke beszélgetések a többi magyar rajongóval? A koncert
előtti Josh relikvia vásárlása a lányaimnak, mikor is az értékesítő úriember
bohóckodva mindig visszarántotta a megvásárolt holmit és „csúnyán” nézett a
vásárló, póló után kapó Grobanitára? Nem tudom. Nem tudnék kiemelni egyetlen pillanatot,
és szerencsére nem is kell.
Egyetlen dolog
kell csak. Elmondani azt, hogy minden Josh rajongónak, Josh dalt valaha halló
embernek, és Josh-t egyáltalán nem ismerő zeneszeretőnek át KELL élnie azt,
amit mi átéltünk csütörtök este. Igazi zenei csemege, igazi emberi nagyság. Igazi
HANG. És ha már hang. Ott volt a nézőtéren a magyar The Voice első szériájának
győztese, Pál Dénes is, akinek kedvenc énekese és példaképe Josh. Azt írta a
Facebook oldalán, hogy őrületesen jó volt a koncert. És teljesen igaza van J
Ugye, kedves
színpad láttán elégedetlenkedő ifjú hölgy, igaza volt a kedvesednek is, mikor
azt mondta, hidd el, itt nem a színpad a lényeg?
17 éves lányom által készített fényképekből pár darab:
