A márciusi Én és a kisöcsém után új bemutatóval jelentkezett a teátrum, és áprilisban műsorra tűzte a Csínom Palkót. A darabot Lőrinczy Attila dolgozta át, és a színház művészeti vezetője, Kerényi Miklós Gábor rendezte.
A darab egy történet a történetben vállalkozás, így van egy keret- és van egy alapsztori, ami nem újdonság. Egy társulat, brüsszeli pályázaton belül színre akarja vinni Csínom Palkó és Csínom Jankó népdalból ismert történetét a kurucok és labancok csatározásának, a népek ellentétének, ugyanakkor az összetartozásnak a bemutatásával. A tényleges előadáson ezen darab főpróbájának lehetünk tanúi, így minden színész két karaktert formál meg.
A főpróbán kiütköznek a színházcsinálás ügyes-bajos, talán általános, talán felnagyított problémái. Az eredeti rendező vakbélgyulladást kapott, a beugrónak (Szabó P. Szilveszter) más elképzelései vannak, mint elődjének. A fiatal főiskolások és az idős, a színpadon sok-sok évet lehúzó, tapasztalt színészek között ellentét pattan ki, mindenkinek mások a céljai. Más a múltjuk, nem feltétlenül halad ugyanabba az irányba a jövőjük, és máshogy képzelik el a jelent. Van, aki presztízskérdésként tekint a szerepére, az előadásra, van, akit csak a brüsszeli luxusutazás motivál. Az idős primadonnák negédes, ugyanakkor hamis mosollyal az arcukon fordulnak egymás felé és egymás ellen. A rendező a fiatal, kezdő színésznővel elégedetlen, aki a főszerepet játszó fiú menyasszonya. A rendező nem tartja hitelesnek a lány alakítását, és álságos játékba kezd, amikor a lány színpadi tapasztalatlansága bizonyítására felhasználja annak férfiakkal kapcsolatos tapasztalatlanságát, naivságát.
A főpróbát többször szakítja félbe a rendező instruálása, az idős színész felháborodása, aki hol a társait tekinti dilettánsnak, hogy a rendezést, a primadonnák hajbakapása, és a rendező hisztije, aki maga is eljut oda, hogy ott akarja hagyni a darabot, apellálva arra, hogy a színészek úgysem engedik el. Bár a célok és érvek, indokok eltérnek, a közös érdek a sikeres főpróba, amit a Brüsszelből érkezett politikus figyel árgus szemekkel.
Az alapsztoriban találkozunk valós történelmi alakokkal, mint Béri Balogh Ádám kuruc vezér (Szabó P. Szilveszter), Tyukodi György/Tyukodi pajtás tanító (Faragó András), és kitalált alakokkal, mint Palkó (Kerényi Miklós Máté) és Jankó (Gömöri András Máté), vagy Piperec báró (Csere László) és lánya, Éduska (Lévai Enikő), Örzse (Oszvald Marika) és lánya, Kati (Dancs Annamari).
Palkó és Jankó be akar állni a kuruc seregbe, miután megszöknek a labanc sorozás elől. Útjuk során találkoznak a kurucokkal, és beállnak Béri Balogh Ádám csapatába. Kisvártatva Koháry gróf (Péter Richárd) várába indulnak, hogy labancnak öltözve ellopják a vár alaprajzát, ami segítségével le tudják azt rombolni, megállítva a labancok előretörését.
A főpróba végül sikerrel lezajlik, a kurucok pedig győznek, mindenki boldog.
A daljáték sok szereplőt vonultat fel, a színpad szinte folyamatos tömegjelenetek színtere. Gyorsan követik egymást a jelenetek, a jól ismert kurucnóták, a látványos táncok. Az előadás azonban nem tartozik abba a kategóriába, ami kiemelkedő színészi teljesítményre ad lehetőséget. A dalok pedig nem hasonlíthatók az operettekben megszokott nagy ívű dalokhoz, de talán nem is volt ez cél, tekintve a zenei alapot.
A szereplők között találunk operettes és musicales színészeket is, legendának számító művészeket és fiatalokat egyaránt. Mindenki hozzátette a darabhoz saját személyiségét, saját tapasztalatait, de igazi, hűha érzést kiváltó alakítást senkitől sem láttam. Talán ez nem is az a darab, ami erre módot ad.
Igazából nem is tudok kiemelni olyan momentumot, amire azt mondhatnám, hogy igazi maradandó élményt nyújtott. A karakterek kidolgozottsága, a pergő, talán inkább a látványt, a csoportos jeleneteket előtérbe helyező elképzelés a színészek számára sem alkalmas nagy játékra, így közülük sem tudok kiemelni senkit. Talán Kállay Bori volt az, aki díváskodó színésznőként és pökhendi grófnéként egyaránt megfogott, megnevettetett, főleg a szintén imádni való Lehoczky Zsuzsával való adok-kapokban.
Elismerésem a színészeknek és a táncosoknak, mert a darab mozgalmas, sok táncjelenettel tarkított. Ezek közül Kállay Bori és Csere László vérpezsdítő ritmusokra lejtett tánca tetszett a legjobban. Biztos vagyok benne, hogy az előadás egyeseknek fizikálisan nagyobb megterhelést jelent, mint színészileg.
Szintén szót érdemel a balettkar és a koreográfus, Román Sándor, valamint a Makláry László vezette zenekar már megszokott, magas szintű munkája. A jelmezek és a díszletek szépek, Horváth Kata és Gyarmathy Ágnes munkáját dicsérik.
A darab nem lesz a kedvencem, nem keltette azt az érzést bennem, hogy meg kell néznem újra. De kellemes délutáni kikapcsolódás volt, egy megtekintést mindenképpen megért.
