A chicagói hercegnő - premier a Budapesti Operettszínházban

Kálmán Imre 1928-ban Bécsben, majd Budapesten bemutatott A chicagói hercegnő című műve nem igazán ismert a nagyközönség előtt, és sosem vált olyan népszerűvé, mint A Csárdáskirálynő, a Marica grófnő, A cirkuszhercegnő vagy A Bajadér. Talán azért, mert más stílusban álmodta meg Kálmán, és megelőzve a korát, új típusú operettet alkotott, amire az akkori közönség nem volt felkészülve? Ötvözni akart ugyanis több zenei műfajt, aminek eredményeképp egyetlen operettben csendült fel a jazz, a cigányzene és persze a klasszikus operett. Vagy talán azért maradt el a siker, mert ez a mű nem érte el a többi, felemlített darab színvonalát? 

A darabot a Budapesti Operettszínház "leporolta" és majd' egy évszázaddal a legutolsó magyar bemutató után műsorra tűzte, lehetőséget teremtve arra, hogy a nyitva álló kérdések megválaszolásra kerülhessenek.

A premier 2016. április 22-én és 23-án volt, mellyel – ahogy a színház hangoztatta – hosszú idő óta fennálló hiányt pótolt a teátrum.

A próbafolyamatok során arról meséltek az alkotók, hogy olyan előadást akarnak a színpadra felrakni, amiben egy jazz zenekar és egy cigányzenekar húzza a talpalávalót a világot jelentő deszkákon, valóra váltva Kálmán álmát, miközben a zenekari árokban természetesen a szimfonikus zenekar is elfoglalja szokásos helyét. 

Az alaptörténetet megtartják, de a szövegkönyv nagy újításon megy keresztül, felfrissítve olyan módon, hogy a mai korba illeszkedjen, és így aktualizálva közelebb kerüljön a nézőkhöz. Azt is megtudhatta a leendő néző, hogy sajátos lesz az előadás, mert kissé összekuszálódnak a szerepkörök, ami révén a primadonna és a bonviván többet fog táncolni, mint más operettekben, szinte többet, mint a szubrett és a táncoskomikus.

A Kálmán által megteremtett zenei különbözőséget, levetítve a történetre, az abszurd és a groteszk elemeivel mutatják be, miáltal a darab erősen humoros lesz.

Ilyen előzmények után nagy kíváncsisággal vártam a premiert, annál is inkább, mert előttem nem volt ismert ez a Kálmán operett, igazából az évad kihirdetéséig nem is hallottam róla, de az előzmények alapján ez érthető is.

A történet két világnézet és világrend, két kultúra találkozásáról szól, és benne természetszerűleg két, teljesen különböző ember megismerkedéséről és majdani szerelméről. Az egyikük felvilágosult, a pénz bűvöletében élő, a változást, haladást üdvözlő, könnyen barátkozó, új helyzetekhez gyorsan alkalmazkodó nő, a másik pedig a gyökereihez, évszázados hagyományokhoz végletekig ragaszkodó, "idegengyűlölő", más népek befolyásától irtózó, az új elől elzárkózó, agresszív herceg. A lehető legjobban példázzák a különbözőséget ők ketten, összetalálkozva szükségszerű, hogy kitörjön közöttük a csatározás. De, ahogy Karinthy Frigyes mondja: "A szerelem, tudjuk, ellentétek vonzalma - erősebben tör ki azzal szemben, ami lényünktől idegen."

Aki  nem akar részleteket tudni, az ne olvasson tovább!

Mary Lloyd, az elkényeztetett amerikai milliomos csemete, Európába látogatván egy bárban köt ki kíséretével, Edith Rockefellerrel, Sarah Rotschilddal és James Bondy-val, és felforgatja a megszokott rendet, amit jobbára a szomszédos Sylvária trónörököse, Borisz Alex herceg és kíséretének hangulata határoz meg. Az amerikaiak pénzt kínálnak a személyzetnek a herceg részére fenntartott asztalért, és természetesen a pénz nagy úr... A csapat meg is állapítja, hogy bármit meg lehet venni, és ezen felbuzdulva fogadást köt a három grácia. A tét egymillió dollár, és az nyer, aki olyan dolgot vásárol, amit pénzért szinte lehetetlen megszerezni. A fogadás megköttetik, a csapat pedig mulatozásba kezd, ami felpezsdíti a bár közönségét. Az emberek érdeklődve hallgatják a jazzt és csillogó szemmel nézik, hogyan táncolják az amerikaiak a charlestont. Vonzza őket az újvilág kultúrája, pezsgése, ami teljesen más, mint amit ők ismernek.  A nagy mulatozásba betoppan Sylvária trónörököse, Borisz herceg és kísérete. A férfi agresszívan lép fel, csendre inti a betolakodó "amerikai majmokat", gúnyolódik a három, kicicomázott nőn, kokottnak titulálva őket. Mary talpraesett, tőkével igencsak megtámogatott egója nem ijed meg az erőszakos, hagyománytisztelő hazafitól, és meghívja az asztalához pezsgőzni. Ám a férfi nem állhatja a vircsaftot, széttépi az amerikai zászlót, majd pálinkát rendel, és elhúzatja kedvenc nótáját. A nótázás zenei párbajhoz vezet, ahol összecsap az amerikai jazz és az sylvár népzene, amit végül a herceg és kísérete fergeteges tánccal zár le, majd csatát nyerve elvonul. A három milliomosnő pedig elindul, hogy ki-ki megvegye azt, amit szinte lehetetlen. Mary Sylváriába indul...

Sylvária hercegi palotájában Lizaveta nagyhercegnő komoly tényekkel szembesül: üres az államkincstár! Az első sokkból még fel sem ocsúdik, amikor betoppan a hazatérő fekete bárány, Borisz, a fia. A herceg kész átvenni a koronát anyjától, hogy segítsen a hazáján, ám az nem adja, legfeljebb a miniszterelnöki posztot. Botrány és csőd szaga lóg a levegőben, amikor betoppan a szomszédos Moránia uralkodója, meglehetősen együgyű lányával és géppisztolyos kíséretével. Hatalmas összegű adósság rendezését követeli az arról mit sem tudó Lizavetától. Ám jön a mentő ötlet: minden el vagyon intézve, ha Borisz elveszi a mennyezet mintájának kockáit elmélyülten számolgató Rosemary Dragicát, az uralkodó lányát. A herceg nem rajong az ötletért, hogy az ő, medvetej sűrűségű, ősi sylvár vére a gügye lányéval keveredjen, de a haza ennyit megér, a morániai kalasnyikovok pedig meglehetősen veszélyesnek tűnnek, úgyhogy belemegy az alkuba. 

A helyzet megváltozik, amikor betoppan a palotába Mary, és rövid tárgyalás után meggyőzi Perolin pénzügyminiszteren keresztül Lizavetát, hogy 6 millió amerikai dollárért adja el neki a palotát, így az ország ki tudja fizetni az adósságot Morániának, és Borisz is megmenekül a házasságtól. Eközben James Bondy megismerkedik az ánizsillatú Rosemary Dragicával, aki máris leendő férjét látja a gazdag amerikaiban, hiszen a lány sem akar összeházasodni a ló szagú herceggel. 

Borisz a lovaglásból visszaérkezve a palotában találja Mary-t, és ki akarja dobni a lányt, de szembesül a lehetetlennel: nincs abban a helyzetben, hogy parancsolgasson, mert a palota már az amerikai tulajdona. A herceg kétségbeesetten védelmezné a hagyományokat és saját önbecsülését, a palotát, ahol felnőtt, a gesztenyefát, ahol először csókolt meg egy lányt, de már a változás szelétől megrészegült sylvár udvar krémje is csak nevet rajta. Mary azonban, mivel az üzlet megköttetett, hajthatatlan, és örül új szerzeményének, amit táviratban meg is üzen az apjának, egyben közli vele, hogy a palotához tartozó herceget is nemsokára meg fogja vásárolni. Mindeközben Edith Rockefeller sem tétlenkedik fogadásügyileg: az Eiffel tornyot szemeli ki magának, amit fúrótoronynak néz, majd a Buckingham palotát a benne lévő nagyival együtt.

Mary átveszi a palota irányítását: az ősi családi portrékat leveteti a falakról, helyükre a róla készült képek kerülnek, és benépesíti a palotát az amerikai kultúra "legjavával". A jelmezbálon meg is jelenik a hollywoodi alakok krémje, betoppan Superman, Batman, a Flinstone család, Pókember, vámpírok hada, Pocahontas... Lizaveta nagyhercegnő Hófehérkének öltözik, a miniszterei törpéknek, Perolin pénzügyminiszter amerikai focistának. Mickey és Minnie egér is megjelenik, az egymásra hangolódott Rosemary és Bondy révén. 

Mary jól érzi magát új otthonában, Lizaveta a lányaként emlegeti és hercegnői rangra emeli. Mary-nek már csak a herceg hiányzik, aki hamarosan meg is érkezik, nagyvilági, amerikai úriembernek öltözve. Levetve hagyományos, katonás ruháját, kék öltönyben feszít, kezében egy nagy táskával, amit a lánynak hozott, benne dollármilliókkal! Végső kétségbeesésében fogta a koronaékszereket, elvitte őket Monte Carloba, és a kaszinóban nyert annyi pénzt, amivel vissza tudja vásárolni a palotát. Mary nem örül a fejleményeknek, mert neki már a herceg kell, hiszen beleszeretett. Amikor kiderül, hogy a két, látszólag annyira különböző ember egymást akarja, mert a férfit sem hagyta hidegen az önfejű lány, a fiatalok boldogsága határtalan. 

Az idillbe becsöppen Mary apja, akit a frász kerülget, mert a lánya röpke pár hét alatt elköltött 25 millió dollárt. Borisz nem tétlenkedik, azon nyomban megkéri Mary kezét, de a zord atya nem adja áldását rájuk. A főkönyveket átnézve azonban rájön, hogy van potenciál a befektetésben, és beleegyezik a frigybe. Lloyd azonban nem csak a könyvekben talál érdekes dolgokat, hanem szívügyileg is. Lizavetával találkozva rájön, hogy a hercegnő az a lány, akivel harminc éve már találkozott. A találka szerelem volt első látásra, azonban el kellett válniuk, Lizaveta pedig két hónap múlva feleségül ment a sylvár herceghez. Bonyodalom előszele látszik lengedezni, mert mi van, ha... De Lizaveta eloszlatja Lloyd kétségeit, Borisz nem lehet a férfi fia, mert egy évvel az afférjuk után született.

Közben megérkezik Mary két barátnője, és miután elszólják magukat a fogadásról Borisz előtt, a herceg kicsalja belőlük az információt, sőt, még Mary apjának írt táviratát is odaadják neki. Borisz arra a következtetésre jut, hogy a lány csak azt akarta neki megmutatni, hogy meg tudja őt is vásárolni, és nem szerelmes belé. Ezért az eljegyzésen nem Mary felé fordul, hanem Rosemary-t ragadja kézen. Mary úgy gondolja, hogy ő már sosem nyerheti el az igaz szerelmet, ezért bánatában úgy dönt, hogy mindenét, amit valaha kapott vagy vett, a helyi szegényeknek adományoz. Alá is írja a levelet az apácáknál, és elhatározza, hogy beáll közéjük. Borisz azonban résen van, mindent hall és lát apácaruhába bújva, így tisztázódik a félreértés, Mary nem vonul zárdába, és bekövetkezik a boldog vég. 

Amit a színház megígért, azt teljesítette. Olyan zenei - jó értelemben vett - kavalkádot hallhat a néző, ami megmutatja, hogy a zene tényleg egyetemleges nyelve az emberiségnek, és mindenki szívéhez-lelkéhez utat talál. Legyen az jazz vagy cigányzene, szaxofon vagy hegedű, ha megszólal, az ember szíve és lába ütemre dobban-toppan. Érzelmeket közvetít és vált ki a hallgatójából, hiszen érzéseket tud "leképezni". És ha zene van, akkor tánc is van! Ami magával ragadó és fergeteges, akár sztepp, akár csapásolós, akár slow fox, akár csárdás, vagy éppen keringő. 

A szerepkörök tényleg összekuszálódnak. Azok számára, akik a nagyoperettekben megszokták, hogy a primadonna dámai jelenség, a bonviván pedig hűvösebb, és – nem igaz feltétlenül a kifejezés, de sokan így illetik a karaktert – karót nyelt, és leginkább csak keringőznek, ritkábban bocsátkoznak táncba, mert ez a "feladat" a szubretté és a táncoskomikusé, nos, mindazok most meglepődve tapasztalhatják, hogy igenis, a primadonna és a bonviván is tud ám önfeledten táncolni.

A zenén túl a két világ a megjelenésében is erősen különbözik egymástól. Az amerikaiakat csupa fény és csillogás veszi körül, a nők ruhája kihívó, szinte semmit nem bízva a képzeletre, kivillannak a bokák, a karok, mélyek a dekoltázsok. A ruhák színe rikító vörös vagy éppen pink, ezüst vagy arany, és csillog a lakkcipő. Ezzel együtt a környezetüket is eluralja ugyanez a hivalkodó csilivili. 

A sylvár világ kevésbé színpompás. A földszínek dominálnak, a herceg és kísérete ruhájában a fekete-fehér uralkodik, ami példázza a gondolkodásukat. Lizaveta visel aranyszínű ruhát egyedül, és ő az, aki az első lépést megteszi az új kultúra és világ beengedése felé. A palota a zöld-barna-szürke keverékében pompázik, oszlopaival, csipkéivel és stukkóival gyönyörű jelenség, de nélkülözi a kihívó hatást; engem leginkább arra a kastélyra emlékeztetett, ahol Csipkerózsika alussza ezeréves álmát. Talán nem véletlenül...

Az amerikaik erős akcentusa a darab folyamán halványodni tűnik, ezzel együtt a sylvár nép egyre többször maga szól angolul Mary-hez és kíséretéhez, mutatva, hogy az alkalmazkodás kétoldalú dolog.

Mary Lloyd szerepében a babavállalás után visszatérő Bordás Barbara csillogott. Visszatérése egy újfajta primadonna szerepkörében remekül sikerült. Mary nem dáma, hanem egy elkényeztetett kislány, aki mindig megkapja azt, amit akar. Dalai sem a primadonnáktól megszokott nagy ívű áriák, hanem a jazz műfajába illeszkedőek. Hét táncos jelenete van, míg a szubrettnek kettő, ami szintén szokatlan, de Barbara nagyon jól alkalmazkodott a kívánalmakhoz, és szerethető, bár kicsit idegesítő Mary-t keltett életre, aki a gazdasági erővel a háta mögött tárgyal és köt üzleteket. De kompromisszumot csak akkor, ha az ő érdekei úgy kívánják. 

Az akcentussal való beszéd nem lehetett könnyű, az első felvonásban többet kell talán angolul beszélnie, mint magyarul, de állta a sarat. A hangja szépen szólt, jól alkalmazkodott a zenei stílushoz, nem tűnt műnek, nem éreztem azt a hatást, mint amit akkor érzünk, amikor egy operaénekes énekel más műfajt, például musicalt vagy pop dalt. Természetesnek hatott Barbara hangja, viszont zavaró volt, hogy nem igazán értettem, mit énekel. 

Borisz Alex herceg bőrébe Dolhai Attila bújt bele. A szó igazi és átvitt értelmében is. Olyan bonvivánt láthatott a közönség, aki nem hűvös és nem karót nyelt, sőt, hazafi érzéseitől igencsak túlfűtött, szenvedélyes, embereket és asztalokat hajigáló, agresszív macsó. Egész kiállása, dölyfössége, a szúrós tekintete, amivel ölni lehetne, egy olyan bonviván figurája, ami új színeket hoz a repertoárjába. Keményfejű, de nem fafejű az ő hercege, kihasználja a lehetőségeit, és addig harcol, ameddig lehet, de nem tovább. Ha erővel nem megy, akkor ésszel, és szerencsével harcol tovább. És persze szívvel. Attiláról sokan tartják úgy, hogy a hangjáért és a játékáért szeretik, nem a tánctudásáért, pedig többször bizonyította már, hogy nem falábú. Az első felvonásban a zenei- és táncpárbaj lezárásaként olyan táncolt, amit az ember szinte pislogás nélkül nézett végig, nehogy lemaradjon egyetlen mozdulatról is. A lassan induló búsulós nóta egyszer csak felgyorsult, és olyan fergeteg-party keveredett, ami után szinte felrobbant a ház! A közönség pisszenés nélkül ülte végig a táncot, nem tapsolt közbe, hiszen nem ismerte a dalt, így a zenéhez sem tudott még alkalmazkodni. A záró akkord után viszont egyként tombolt mindenki, hosszú ovációval jutalmazta a bravúros táncot. Persze nem egyedül ropta Attila, hanem a tánckarral, de egy volt közülük, nem tűnt úgy, hogy ő "csak" színész, míg a többiek táncosok, sőt, ő vezette a csapatot. A második felvonásban már nem volt ilyen mulatós jelenete, sajnos, pedig volt rá idő, és jelenet, viszont nagyon szép keringő összeállítást táncolt Barbarával. 

A darab másik hálás szerepe a Rosemary Dragicát alakító Dancs Annamarinak jutott. Nem egyszer éreztem úgy vele kapcsolatban, hogy számomra kicsit sok, amit csinál, túl hisztis, túl hangos, túl sok, amit és ahogy csinál, de most tündéri volt az együgyű lány karakterében. Az erdélyi "tájszólás", amit használt, a szerethető, és végtelenül kedves és vicces gügyesége elragadó volt. Egy, a nem kívánt eljegyzése során rátört fulladásos roham kicsit sok volt, de nyilván nem ő találta ki, rendezői kívánalom küldte padlóra. Önmagában a karakterét imádtam, bár fajsúlyosnak nem nevezném, de sajnos a James Bondy-val, Kerényi Miklós Mátéval közös jelenetei lerontották az összképet. James Bondy számomra szükségtelen karakter, mintha azért lenne csak, mert az operettben lennie kell egy táncoskomikusnak. De nem tesz hozzá semmit a darabhoz. Mary kísérője, pénzember, aki ott van a színpadon, de szinte fel sem tűnik. Még akkor sem átütő, amikor szteppel a táncosokkal, táncol Mary-vel, tulajdonképpen nem is emlékszem azokra a jelenetekre jól, amikben szerepel. Kivéve a Rosemary-val közös jeleneteit. Ezekre is inkább Annamari miatt a korábban említettek okán, illetve azért, mert Mickey és Minnie egérnek beöltözve produkáltak egy számomra teljességgel szükségtelen jelenetet, ami nekem kínos volt, és elgondolkodtam rajta, hogy vajon felbukkan-e valahol a felnőtteknek szóló tartalomra utaló jelzés, avagy korábban abbahagyják... Ismét arra a következtetésre jutottam, hogy mindkettőjüket jobban szeretem, amikor nem egymással, hanem más partnerrel látom őket.

Lizaveta nagyhercegnőt Kalocsai Zsuzsa játszotta. Szép volt a múlt kihagyott lehetőségei felett merengő, a jelen megsemmisítő gondjaihoz alkalmazkodni és azokat megoldani köteles uralkodó bőrében. Ráírták az alkotók a szerepet, ami egyszerre volt nagyasszony, fiával elégedetlen, ám szerető anya, és az elveszett, de megtalált szerelmet megélő ízig-vérig nő. De valamennyi arcát áthatotta a groteszk humor, és ez jót tett a karakternek. Aranyos volt és vicces a Borisszal való kis évődése, amikor a fia közli vele, hogy átveszi tőle a trónt, de Lizaveta azt feleli, hogy nem adja át neki a koronát: "De lehetsz miniszterelnök." Mire Borisz: "Köszi, anyu!" Majd, pár jelenettel később Lizaveta odaszól Borisznak: "Na, fiam, most lehetsz király!" A közönség persze vette a lapot, ki ne emlékezne a Rómeó és Júlia populáris dalára? Még Attila is vigyorgott nem létező bajusza alatt.

Alexej Zénó Luparovics, Moránia uralkodója Földes Tamás volt. A karakterben, úgy érzem, több van, mint amennyit az alkotók beletettek, de amit kellett, azt a tőle megszokott magabiztossággal hozta. A keménykezű uralkodó, a túlerő biztos tudatában tárgyaló szomszéd, akit soha nem kívánna magának az ember, főleg, hogy a zsarolástól sem riad vissza. A lánya irányába azért némi gyengédséget mutat, de ez nem akadályozza meg abban, hogy ne használja eszközként céljai eléréséhez, és ne akarná érdekházasságba kényszeríteni.

Benjámin Lloydot, Mary önerőből milliomossá lett apját Dézsy Szabó Gábor alakította. Sok időt és lehetőséget nem ad számára darab, kibontakozási lehetőségre nincs módja, ez nem az a szerep. Viszont a beszédhangja a szokásos módon simogatta a fülemet-lelkemet, és Kalocsai Zsuzsával közös duettje is jól szólt.

Edith Rockefellert Szulák Andrea játszotta. Mary két barátnője közül ő kapott olyan szerepet, amiben valamennyire ki lehet bontakozni. Önálló jelenetei vannak, amint Párizsban és Londonban akarja azt a bizonyos megvehetetlen dolgot megvásárolni. Londonban viccesen évődik a királynő palotája előtti őrrel, és vásárlás közben jókat énekel. A másik barátnő, Sarah Rotschild szerepe Zábrádi Annamáriának jutott, de sok feladata nincs, jelen van a pénzes, ámde bugyuta karakter képében. És a végén ő kuszálja kissé össze a szálakat, amikor kikotyogja a fogadás és a távirat létezését Borisznak.

Perolin pénzügyminiszter, vagyis Csere László hátulról mozgatja a szálakat abból a szempontból, hogy erősen hozzájárult ahhoz, hogy Sylvária kincstára kiürült.

Miklós Attila, Langer Soma és Oláh Tibor kapnak még alkalmat rá, hogy hozzátegyenek valamit a történet alakulásához. Közülük Miklós Attila a legmarkánsabb, karaktere mindvégig hű marad hercegéhez és az udvarhoz.

Összességében úgy gondolom, hogy a Kálmán által megalkotott alapanyaghoz mérten remek előadást állított színpadra az alkotógárda, jó megoldásokkal. A zene, a tánc, a díszlet és a jelmezek megfelelően támogatják a darabot. Jól hangsúlyozzák a történet mondanivalóját, és jó érzékkel emelik ki a fő jellemvonásokat, sőt, az abszurd műfaj eszközeivel jól játszanak rá a jellemekre. A színészek esetében a karakterekhez mérten több jó, szórakoztató egyéni teljesítményt láttunk, de csak Mary, még inkább Borisz karaktere kíván meg nagyobb színészi játékot.

Sok-sok aktuálpolitikai és gazdaságpolitikai utalás és fricska szövi át a darabot, amiből legjobban talán az a jelent ül, amikor bemutatkoznak a sylvár miniszterek, közöttük a kerekesszékben ücsörgő egészségügyi tárca feje. Mindezzel az operett gúnyrajzzá is válik, és nem vádolható azzal, amivel szokták a műfajt, miszerint poros...

Mindezen pozitívum ellenére van pár DE, ami megfogalmazódott bennem.

A poénok ülnek, de a visszatérő ismétlődésük már sok. Jópofa Bondy bemutatkozása: "My name is Bondy. James Bondy..." és a két fél kinéz a közönségre. Először vicces, de többször nem kellene megismételni, abszurd ide vagy oda. 

Rosemary minden megmozdulása vicces, de, ahogy említettem, a fulladozós jelenet és az egeres nyalakodás számomra túl sok volt.

Az előadás úgy kezdődik, mint egy régi, kopott kópiás film, amit kétszer visszatekernek. Nem értem a duplázás miértjét, viszont a nyitóképen túl az előadás többi részében ez a filmes utalás már nem köszön vissza, így nem érzem-értem a jelentőségét, bár lehet, hogy valamit kihagytam. Verbális utalások vannak Mary részéről, aki hollywoodi filmeket emleget, Boriszt Clark Gable-hez hasonlítja, illetve filmes karakterek jelennek meg a bálon. 

A amerikai hatás betörése a palotába szükségszerű, hiszen ez a konfliktus alapja, az egész történet magja. Ám, míg az első felvonásban ez nagyon jól működik, a másodikban már nem éreztem így. A második felvonás elejének jelmezbál jelenete túl hosszú, olyannak tűnt, mintha csak ki akarnák tölteni az időt, mert nem jutott eszükbe más vagy jobb. Ennél sokkal jobb lett volna, ha azt a jelenetet, amikor Mary megmutatja Borisznak a csárdás és a charleston közötti hasonlóságot, máshogy hozzák ki, megint kialakul egy stíluspárbaj a zene és a tánc között, aminek a végén Mary ropta volna a csárdást, Borisz pedig a charlestont. De sajnos a puskaport Borisz táncával ellőtték az első felvonásban...

A zene, mint már írtam, szuper, akármelyik stílusról is beszélünk. A jazz és a cigányzenekar színpadon való szerepeltetése nagyon találó, a három-három zenész párbajozása fergeteges. És tényleg megmutatták, hogy lehet csárdást játszani jazz zenekarral. De mégis akadt egy kis problémám, hogy itt is "belekössek" a darabba, de ez Kálmán Imre elképzelése miatt alakulhatott így: nevezetesen túl sok az ismétlődés. Mind Mary, mind Borisz esetében kissé unalmassá válik, amikor harmadszorra is ugyanarra a nótára zendítenek rá. Ennél azért változatosabb is lehetne a dallamviláguk.

És végül... az angol. Nekem nem volt bajom azzal, hogy szinte tisztán angol párbeszédeket is hallottam, mert beszélek angolul, és nem bonyolult az amerikaiak szövege a darabban. Azonban biztosan ülnek olyanok is a közönség soraiban, akik nem tudnak angolul, és akiken az sem segít, hogy a darab angolul van feliratozva. 

Mindez persze egyéni vélemény, és nagyon jól tudjuk, hogy ami az egyik ember véleménye szerint előny, az a másiknak hátrány, illetve amit valaki negatívumként emel ki, másnál az a pozitívum kategóriájába tartozhat. És mindezen egyéni "problémán" túl élveztem az előadást (a második felvonás elejét nem annyira), és a közönség tombolása is azt mutatta, hogy ezzel nem voltam egyedül.

Zárszóként már csak ennyit: örülök, hogy "új" Kálmán Imre darabot láttam, biztos vagyok benne, hogy megnézem majd újra, mert szeretem az operettet, a jazz muzsikát, a népi ihletésű zenét, az abszurd és groteszk humort is. Szívem szerint módosítanék egy-két jeleneten, de nem vagyok abban a helyzetben, így úgy fogadom el az előadást, ahogy az alkotók megálmodták. 

Köszönet illeti a premiert az igazgatósági páholyból megtekintő Kálmán Yvonne-t is, aki támogatja a színházat abban, hogy édesapja örökségét továbbvigye. 

...a jenki nők...

...és az a bizonyos tánc...

...charleston...

Kálmán Imre: A chicagói hercegnő - Új bemutató közeleg a Budapesti Operettszínházban

Mary Lloyd amerikai milliárdosnő (Bordás Barbara, Fischl Mónika) és Borisz Alex, a képzeletbeli európai állam, Sylvária nagyhercege (Dolhai Attila, Homonnay Zsolt) a férfi hazájában találkozik és szeret egymásba. Teljesen más kultúra, más nyelv, más hagyományok jellemzik őket, de az érzéseik végül egyformák lesznek egymás iránt. 

Kálmán Imre szinte elfeledett, nagyon keveset játszott nagyoperettjét mutatja be 2016. április 22-én és 23-án, kettős szereposztásban a Budapesti Operettszínház leporolva, új köntösben, új librettóval, jazzoperett műfaj megjelöléssel. Kálmán álma megvalósulni látszik: a kultúrák találkozását népizenekar, jazz zenekar és operetteket megszólaltató nagyzenekar egyidejű jelenléte ábrázolja. Lesz a színpadon operett, cigányzene, népzene és jazz, és lesz csárdás és lesz charleston! 

Az alkotók szerint egy vicces, az abszurd és a groteszk felé elhajló darabot állítottak színpadra, aminek az alaptörténete és zeneisége maradt meg szinte csak az eredeti köntösben. Arról is beszámoltak, hogy külön pikantéria rejlik az előadásban: szinte felcserélődnek az operettbeli szerepek, aminek köszönhetően a primadonna és a bonviván többet fog táncolni és mulatni, mint a szubrett és a táncoskomikus. Kíváncsian várjuk! 

Április 22-én kiderül, hogy mi lett a végeredmény, és hogy ez a merőben új koncepció hogyan illeszkedik Kálmán Imre hagyatékába, és mindez hogy tetszik a nézőknek.

Balról jobbra: Homonnay Zsolt (Borisz), Fischl Mónika (Mary), Bordás Barbara (Mary), Dolhai Attila (Borisz) 

Kép forrása: http://www.operett.hu/file/kepgaleria/nagy/emcC124.jpg

Linkek:
"A chicagói hercegnő egy új sikertörténet kezdete."

"A chicagói hercegnő" adatlap, előadások és szereposztás

Star Wars/Csillagok háborúja és John Williams zenéje

Egy film sem lenne az, ami, ha nem lenne benne zene. A Csillagok háborúja oly jól ismert főcímzenéje példának okáért olyan, hogy amikor a fanfár felhangzik, az embert azonnal ellepi a lúdbőr. Szinte csak ezért is érdemes beülni a moziba, a film megtekintése nélkül. Bár ilyen zene után, aki nem kíváncsi a mögé bújt filmre, az meg is érdemli...

A Csillagok háborújában a jó és a rossz oldalnak külön zenéje van, az egyes fő karaktereknek szintén, és ezek olyan dallamok, amik kitűnően jellemzik őket mind a hangszerek dominanciáját, mind a dallamvezetést tekintve. Mindez elbűvöl, és kiválóan példázza a zene hangulatleíró és hangulatteremtő csodáját. És persze John Williams zsenialitását.

A lift

Illés TaMara - A lift

-     Hol van már ez a lift?

-     Attól, hogy folyton nyomkodod a gombot, nem fog gyorsabban lejönni.

-  Csak háromszor nyomtam meg – vágott vissza, majd csak azért is megnyomta újra. Férje felvonta a szemöldökét, majd a híres félmosolyával visszatemetkezett a telefonjába és tovább pötyögött.

Odakint ezer fok volt, és az épület falai is ontották magukból a forróságot. Tiboron persze ebből szinte semmi sem látszott, az öltönye makulátlan volt, a haja rendezett, csupán egy-két apró, árulkodó izzadtságcsepp gyöngyözött a homlokán. Ő viszont szétizzadta a sminkje maradékát, amit előzőleg már szétsírt, és magas sarkújában úgy égett a talpa, mintha a pokolban sétálgatott volna mezítláb. De mindez semmi volt ahhoz képest, ahogyan a szíve és a lelke sajgott.

Dávid elballagott és Londonban tanul majd tovább, „mert ott jobb, Anya, aki ott tanul, az könnyebben kap majd munkát a világ bármely pontján, mert az angol nyelvet ott lehet megtanulni igazán, és azért is, mert Londonban tanulni kiváltság és dicsőség...” A büszkesége persze határtalan volt, de mi ez az anyai szív fájdalmához képest?

-     Nem jössz?

Férje rántotta ki gondolatai sűrű mocsarából, kezével a lift nyitott ajtaja felé mutatva.

-     Dehogynem!

Áporodott levegő csapta meg az arcát, mégis megváltásként fogadta, hogy végre beléphet, mert pár perc múlva végre a hűvös lakásban lehet. Tibor megnyomta a 13-as gombot, ő pedig elmélázott a férfi hosszú ujjai látványán, amik immár újra a telefon képernyőjét böködték. Pár órája ezek a szép ujjak szakértő módon kötötték meg a fiuk nyakkendőjét, majd lesöpörték az öltönye válláról a nem létező porszemeket. Az ünnepség alatt pedig lustán kulcsolódtak az ő ujjai köré, amelyek úgy kapaszkodtak beléjük, mintha a létük függne az érintésüktől.

-  Még most született, és már ki is repült – jegyezte meg halkan, talán csak önmagának. Majd vidámságot erőltetett magára, hiszen nem jött el a világ vége, de az elengedés réme akkor sem hagyta nyugodni.

-     Biztos jó lesz a bankett. Kiengedik a fáradt gőzt, buliznak egy jó nagyot…

-     Mi? – kérdezte Tibor, de fel sem nézett a telefonról.

-     Mondom biztosan jó lesz a bankett…

-     Miért ne lenne? Ha bulizni akarnak, akkor jó lesz.

Régen mi is sokat buliztunk az egyetemen, suhant át rajta a nosztalgia, majd kibukott belőle a hirtelen ötlet.

-     Elmehetnénk holnap este vacsorázni.

Tibor lassú mozdulattal zakója zsebébe csúsztatta a telefont és felnézett. Nekidőlt a lift oldalának, keresztbefonta a karját, és a cipőjére meredt, mintha attól függne a válasza, amit azon lát. Jól nézett ki, mint mindig. Bezzeg ő úgy érezte magát, mint akin átment az úthenger.

A lift zökkent egyet és megállt. Végre, gondolta, és az ajtóhoz lépett, várva, hogy kinyíljon, de az meg sem mozdult. Kérdő pillantást vetett Tiborra, aki eltolta magát a faltól és ránézett a kijelzőre.

-     Hol vagyunk?

-     Most hagytuk el a 7. emelet – felelte a férje.

-     Akkor miért állt meg? Megnyomtál valamit? – kérdezte, miközben a szíve szaporábban kezdett verni.

-     Nem.

-     Miért nem nyílik ki?

-     Nem tudom – felelte a férfi a gombokat tanulmányozva.

A világítás kialudt és koromsötét borult rájuk. Tibor eltűnt a szeme elől, mire a szíve a torkába ugrott, mert a bezártságnál jobban csak a sötétet gyűlölte.

-     Mi a franc ez? – kérdezte rekedté váló hangon.

-     Úgy tűnik, elakadtunk. Majd elindul.

Mintha csak a tárgyilagos hangra akarna válaszolni, visszatért a világítás, de csak tartalék üzemmódban.

-     Hogyhogy elakadtunk? Még sosem akadt el.

-     Hát, most elakadt.

-     Akkor csinálj valamit!

-     És mégis mit?

-     Nyomd meg például a vészcsengőt!

-     Már megnyomtam.

-     Én nem hallottam.

-     Nem is nekünk kell hallani.

-     És most mit csinálunk?

Nem kapott választ, de azt a tompa fényben is látta, hogy a férje elhúzza a száját. Majd újra elővette a telefonját, mire ő idegesen felsóhajtott.

-  Ha már úgyis a telefonodat nyomkodod, nem hívod fel a gondnokot, hátha gyorsabban kiszabadulunk?

-     Azért vettem elő – felelte Tibor nyomatékosan, majd zsebre tette a telefont. – Nem veszi fel.

-     Remek. Remélem azért, mert már intézkedik.

-     Én is – felelte a férfi, és végigsimított a homlokán. – Meleg lett.

-  Lett? Szívem, mióta beszálltunk, mintha egy katlanban lennénk! Mindig is irigyeltem a hőháztartásodat.

Tibor halkan felnevetett és ránézett, mintha mondani akarna valamit, de végül becsukta a száját, és ismét nekidőlt a falnak. Csend hullott rájuk, és ő úgy érezte, hogy beszélnie kell, ha nem akarja, hogy rátörjön a pánik.

-   Szóval, holnap, feltéve, hogy addig kiszabadulunk innen, elmegyünk vacsorázni? Kettesben, vagy akár Dáviddal hármasban, már ha addig kijózanodik.

Hirtelen felnevetett, ahogy agyába bekúszott az ő szép, majdnem felnőtt fia részegen botladozó képe.

-  Úristen! Belegondoltál, hogy a fiunk egyetemre megy? Úgy értem, hogy te felfogtad már? Elmegy Londonba, és mi itt maradunk kettesben. Furcsa lesz, olyan, mint régen, amikor még csak te voltál és én.

-     Hát, igen. De én…

-     Meg kell majd szokni 21 év után. Mintha most kezdenénk a közös életünket. Végül is még nem vagyunk öregek, sőt, vannak, akik ilyen idősen állapodnak meg. Na, szóval, menjünk el vacsorázni! De inkább csak ketten – lépett közelebb Tiborhoz, átölelte és a háta mögött összekulcsolta a kezeit. – Mintha első randira mennénk. Mit szólsz? – kérdezte, felnézve férje komor arcába. – Új fejezetet nyitunk, romantikázunk…

Tibor arca megenyhült, a szája megrándult, de a mosoly még meg sem született az ajkán, máris elenyészett.

-     Én nem… vagyis holnap… a holnap nem jó.

Hátranyúlt és lefejtette magáról a rákulcsolódó karokat. Rövid ideig a tenyerén tartotta a finom kezeket, majd elengedte őket.

-  Meleg van – magyarázta. Igaza volt, nem is tudta kárhoztatni, amiért kibontakozott az öleléséből. Buta ötlet volt, a ruhája máris elkezdte felszívni a testére tapadt izzadtságot.

-     Akkor megyünk hétfőn, munka után.

Tibor eltolta magát a faltól és tett egy hosszú lépést előre, amivel eljutott a fülke szemközti faláig. A válla felett ránézett, és ő az arckifejezése láttán a meleg ellenére libabőrös lett.

-     Majd odafönt megbeszéljük. Nem ez a legalkalmasabb hely és idő erre.

- Egy vacsora megbeszélésére? – kerekedtek el a szemei. – Hékás, nem a céged éves költségvetését akarom megbeszélni, csupán egy vacsorát. Ki tudja, meddig rostokolunk itt? Bőven belefér az időnkbe.

-     Az enyémbe nem!

-     Akkor vedd elő a rohadt telefonodat, csetelj a jóisten tudja, kivel, ahelyett, hogy a feleségeddel foglalkoznál egy kicsit! – csattant fel az ellentmondást nem tűrő hangot hallva. – Ami nem sűrűn történik meg mostanában – tette hozzá halkabban, szinte csak önmagának.

Látta, hogy Tibor arca megrándul, de a férfi nem szólt semmit. Helyette elővette a telefonját, de csak nézte, ahogy a tenyerén fekszik, mintha a súlyát akarná megsaccolni. Sóhajtva visszatette a zsebébe és ideges mozdulattal végigsimított a haján.

-     Figyelj, Edit! Én nem tudok… Nem megyek vacsorázni. Nem leszek itt jövő héten.

Furcsán csengett a hangja, azt sugallta, hogy valami megváltozott, valami nincs rendben. De nem is volt, hiszen beragadtak egy negyven fokos liftbe.

-     Hol leszel? – kérdezte, és a férje mellé lépett, hogy lássa az arcát a félhomályban. – Megint egy kiutazás? Remélem, ezúttal valami jó helyre küldenek, nem úgy, mint múltkor. Tudod mit? Van egy ötletem! Mi lenne, ha veled mennék? – csacsogta. – Kiveszek pár nap szabadságot, elmegyünk együtt, és amikor nem tárgyalsz, akkor bebarangoljuk a környéket. Úgysem terveztünk nyaralást idén…

-     Ez most nem fog menni, Edit.

-     Miért? Olyan különleges helyre mész? Vagy olyan rövid lesz az utazás? Mondjuk az jó lenne, mert akkor nem kell olyan sokára halasztani a vacsoránkat.

-     Nem, egyszerűen csak nem jó ötlet – szúrta közbe Tibor, de ő meg sem hallotta.

-     Vagy tudod mit? Akkor is veled megyek. Pont kapóra jön, mert…

-     Elköltözöm.

-     … egy kis kikapcsolódás már nagyon jó lenne…

-     Edit! Elköltözöm.

-     …mindkettőnknek, mert…

-     Edit! – emelte fel a hangját a férfi, és ő végre felfogta. 

-     Mit mondtál?

Zavartan felnevetett, beletúrt izzadságtól nedves hajába, és elismételte a szót, suttogva. Tibor nem szólt semmit, csak zsebre dugta a két kezét.

-   Te most hülyéskedsz, ugye? – kérdezte, és arrébb húzódott. – Jó vicc, hahaha… De ne szórakozz ilyen dolgokkal! Mi az, hogy költözöl? – kérdezte, és ideges nevetés hagyta el az ajkát.

-     21 év után nem szoktak csak úgy elköltözni!

Tibor sóhajtott egyet, de nem válaszolt.

-     Mi vagyunk az álompár, nem? Mindenki így hív minket. Az összes barátunk elvált. Mindenki minket csodál, hogy ennyi év után is együtt vagyunk…, szeretjük egymást…

A férfi hozzálépett és a karjára tette a kezét. Csupasz bőrét szinte perzselte az érintés, de a gerincén mintha jégkockák gördültek volna végig.

-     Edit! Figyelj rám! Figyelj…

-   Nem! Nem figyelek! Te figyelj énrám! Hogy mondhatod nekem azt, hogy elköltözöl? Miről beszélsz? Magyarázd meg, mert nem értem! – követelte, és mintha kívülről hallotta volna saját hangját. – Hova akarsz…

A felismerés lecsapott rá. Hirtelen mintha gombóc nőtt volna a torkába, amitől szinte levegőt sem kapott.  

-     Van valakid…

Abban a pillanatban megértette a késői hazaérkezéseket, a hétvégi tárgyalásokat és csapatépítő tréningeket, a túlórákat, az üzleti vacsorákat. Mióta is? Fél éve? Több? Vagy már egy éve is talán?

- Ez nem fontos. Meg akartam várni, hogy Dávid leérettségizzen, hogy csak a vizsgákra összpontosítson…

-     Micsoda egy Grál lovag vagy!

-     Ne gúnyolódj! Igenis fontos volt az időzítés…

-    Az időzítés?! Mire vártál? Arra, hogy Dávid elmenjen, bele az ismeretlenbe? Az apja árulásával és a szülei válásával a csomagjában?

-     Ne kiabálj!

-     De kiabálok! Vagy talán nem szeretnéd, hogy meghallják, mit tettél? Árt a nimbuszodnak, te szemétláda?

-     Másfél négyzetméter nem alkalmas a kiabálásra.

-     De az árulásra igen?! A szemétségre igen? A kurva életbe, miért csinálod ezt velünk? Velem?

21 év után kidobták, mint egy elhasznált papucsot...

-     Hogy tehetted? – suttogta, és zokogva a sarokba húzódott. A férfi közelebb lépett, de ő elrántotta a vállát az érintése elől.

-     Edit, sajnálom… – mondta rekedten, és ő a lelke mélyén tudta, hogy tényleg így van, még akkor is, ha ő okozta neki a fájdalmat. De mégis hamisan csengett.

-     Ne mondd, hogy sajnálod! – préselte ki magából a szavakat.

-     Meg kell értened! Muszáj elmennem, mert…

-     Ki az? – kérdezte az előbbinél magabiztosabb hangon.

-     Az nem fontos.

-     De igen. Jogom van tudni! Ki az?

-     Edit, szerintem…

-     Mondd már, a rohadt életbe!

-     Rendben. Ritának hívják. Ennyi.

-     Nem ennyi. Ki ő?

-     Két éve találkoztunk…

-     Két éve? Két éve megcsalsz?

Hogyhogy nem vettem észre? Egy nő megérzi az ilyesmit, dübörgött zúgó fejében a kétségbeesés.

-     Öt hónapja történt. Szeretem, és…

Meglendült a keze. Meg akarta ütni, belekarmolni az arcába, fájdalmat okozni, hogy ne csak ő szenvedjen, de a férfi elkapta a csuklóját. Kirántotta a karját az erős szorításból, de másodszorra sem tudta megütni. Helyette lecsapott a férfi mellkasára, mire az ellökte magától. Hátratántorodott, zihálva, hitetlenkedve bámult az idegennek tűnő, dühös arcba.

A lift hirtelen megrándult, mintha kirántották volna a talajt bizonytalanná vált lábai alól. A fülke lefelé mozdult, majd egy nagy döccenéssel megállt. Kinyílt az ajtaja, de egyikük sem mozdult. A révületet a gondnok hangja törte meg, aki mint mindig, most is harsány vidámsággal szólt hozzájuk.

-     Na, megvannak végre! Ejnye, de ziláltak! Na, mindegy, a lényeg, hogy megvannak. Szóval, ez a 7. emelet, és ki kell szállniuk, mert a lift nem biztonságos. De mi az a kis lépcsőzés ezek után, nem igaz?