A lift

Illés TaMara - A lift

-     Hol van már ez a lift?

-     Attól, hogy folyton nyomkodod a gombot, nem fog gyorsabban lejönni.

-  Csak háromszor nyomtam meg – vágott vissza, majd csak azért is megnyomta újra. Férje felvonta a szemöldökét, majd a híres félmosolyával visszatemetkezett a telefonjába és tovább pötyögött.

Odakint ezer fok volt, és az épület falai is ontották magukból a forróságot. Tiboron persze ebből szinte semmi sem látszott, az öltönye makulátlan volt, a haja rendezett, csupán egy-két apró, árulkodó izzadtságcsepp gyöngyözött a homlokán. Ő viszont szétizzadta a sminkje maradékát, amit előzőleg már szétsírt, és magas sarkújában úgy égett a talpa, mintha a pokolban sétálgatott volna mezítláb. De mindez semmi volt ahhoz képest, ahogyan a szíve és a lelke sajgott.

Dávid elballagott és Londonban tanul majd tovább, „mert ott jobb, Anya, aki ott tanul, az könnyebben kap majd munkát a világ bármely pontján, mert az angol nyelvet ott lehet megtanulni igazán, és azért is, mert Londonban tanulni kiváltság és dicsőség...” A büszkesége persze határtalan volt, de mi ez az anyai szív fájdalmához képest?

-     Nem jössz?

Férje rántotta ki gondolatai sűrű mocsarából, kezével a lift nyitott ajtaja felé mutatva.

-     Dehogynem!

Áporodott levegő csapta meg az arcát, mégis megváltásként fogadta, hogy végre beléphet, mert pár perc múlva végre a hűvös lakásban lehet. Tibor megnyomta a 13-as gombot, ő pedig elmélázott a férfi hosszú ujjai látványán, amik immár újra a telefon képernyőjét böködték. Pár órája ezek a szép ujjak szakértő módon kötötték meg a fiuk nyakkendőjét, majd lesöpörték az öltönye válláról a nem létező porszemeket. Az ünnepség alatt pedig lustán kulcsolódtak az ő ujjai köré, amelyek úgy kapaszkodtak beléjük, mintha a létük függne az érintésüktől.

-  Még most született, és már ki is repült – jegyezte meg halkan, talán csak önmagának. Majd vidámságot erőltetett magára, hiszen nem jött el a világ vége, de az elengedés réme akkor sem hagyta nyugodni.

-     Biztos jó lesz a bankett. Kiengedik a fáradt gőzt, buliznak egy jó nagyot…

-     Mi? – kérdezte Tibor, de fel sem nézett a telefonról.

-     Mondom biztosan jó lesz a bankett…

-     Miért ne lenne? Ha bulizni akarnak, akkor jó lesz.

Régen mi is sokat buliztunk az egyetemen, suhant át rajta a nosztalgia, majd kibukott belőle a hirtelen ötlet.

-     Elmehetnénk holnap este vacsorázni.

Tibor lassú mozdulattal zakója zsebébe csúsztatta a telefont és felnézett. Nekidőlt a lift oldalának, keresztbefonta a karját, és a cipőjére meredt, mintha attól függne a válasza, amit azon lát. Jól nézett ki, mint mindig. Bezzeg ő úgy érezte magát, mint akin átment az úthenger.

A lift zökkent egyet és megállt. Végre, gondolta, és az ajtóhoz lépett, várva, hogy kinyíljon, de az meg sem mozdult. Kérdő pillantást vetett Tiborra, aki eltolta magát a faltól és ránézett a kijelzőre.

-     Hol vagyunk?

-     Most hagytuk el a 7. emelet – felelte a férje.

-     Akkor miért állt meg? Megnyomtál valamit? – kérdezte, miközben a szíve szaporábban kezdett verni.

-     Nem.

-     Miért nem nyílik ki?

-     Nem tudom – felelte a férfi a gombokat tanulmányozva.

A világítás kialudt és koromsötét borult rájuk. Tibor eltűnt a szeme elől, mire a szíve a torkába ugrott, mert a bezártságnál jobban csak a sötétet gyűlölte.

-     Mi a franc ez? – kérdezte rekedté váló hangon.

-     Úgy tűnik, elakadtunk. Majd elindul.

Mintha csak a tárgyilagos hangra akarna válaszolni, visszatért a világítás, de csak tartalék üzemmódban.

-     Hogyhogy elakadtunk? Még sosem akadt el.

-     Hát, most elakadt.

-     Akkor csinálj valamit!

-     És mégis mit?

-     Nyomd meg például a vészcsengőt!

-     Már megnyomtam.

-     Én nem hallottam.

-     Nem is nekünk kell hallani.

-     És most mit csinálunk?

Nem kapott választ, de azt a tompa fényben is látta, hogy a férje elhúzza a száját. Majd újra elővette a telefonját, mire ő idegesen felsóhajtott.

-  Ha már úgyis a telefonodat nyomkodod, nem hívod fel a gondnokot, hátha gyorsabban kiszabadulunk?

-     Azért vettem elő – felelte Tibor nyomatékosan, majd zsebre tette a telefont. – Nem veszi fel.

-     Remek. Remélem azért, mert már intézkedik.

-     Én is – felelte a férfi, és végigsimított a homlokán. – Meleg lett.

-  Lett? Szívem, mióta beszálltunk, mintha egy katlanban lennénk! Mindig is irigyeltem a hőháztartásodat.

Tibor halkan felnevetett és ránézett, mintha mondani akarna valamit, de végül becsukta a száját, és ismét nekidőlt a falnak. Csend hullott rájuk, és ő úgy érezte, hogy beszélnie kell, ha nem akarja, hogy rátörjön a pánik.

-   Szóval, holnap, feltéve, hogy addig kiszabadulunk innen, elmegyünk vacsorázni? Kettesben, vagy akár Dáviddal hármasban, már ha addig kijózanodik.

Hirtelen felnevetett, ahogy agyába bekúszott az ő szép, majdnem felnőtt fia részegen botladozó képe.

-  Úristen! Belegondoltál, hogy a fiunk egyetemre megy? Úgy értem, hogy te felfogtad már? Elmegy Londonba, és mi itt maradunk kettesben. Furcsa lesz, olyan, mint régen, amikor még csak te voltál és én.

-     Hát, igen. De én…

-     Meg kell majd szokni 21 év után. Mintha most kezdenénk a közös életünket. Végül is még nem vagyunk öregek, sőt, vannak, akik ilyen idősen állapodnak meg. Na, szóval, menjünk el vacsorázni! De inkább csak ketten – lépett közelebb Tiborhoz, átölelte és a háta mögött összekulcsolta a kezeit. – Mintha első randira mennénk. Mit szólsz? – kérdezte, felnézve férje komor arcába. – Új fejezetet nyitunk, romantikázunk…

Tibor arca megenyhült, a szája megrándult, de a mosoly még meg sem született az ajkán, máris elenyészett.

-     Én nem… vagyis holnap… a holnap nem jó.

Hátranyúlt és lefejtette magáról a rákulcsolódó karokat. Rövid ideig a tenyerén tartotta a finom kezeket, majd elengedte őket.

-  Meleg van – magyarázta. Igaza volt, nem is tudta kárhoztatni, amiért kibontakozott az öleléséből. Buta ötlet volt, a ruhája máris elkezdte felszívni a testére tapadt izzadtságot.

-     Akkor megyünk hétfőn, munka után.

Tibor eltolta magát a faltól és tett egy hosszú lépést előre, amivel eljutott a fülke szemközti faláig. A válla felett ránézett, és ő az arckifejezése láttán a meleg ellenére libabőrös lett.

-     Majd odafönt megbeszéljük. Nem ez a legalkalmasabb hely és idő erre.

- Egy vacsora megbeszélésére? – kerekedtek el a szemei. – Hékás, nem a céged éves költségvetését akarom megbeszélni, csupán egy vacsorát. Ki tudja, meddig rostokolunk itt? Bőven belefér az időnkbe.

-     Az enyémbe nem!

-     Akkor vedd elő a rohadt telefonodat, csetelj a jóisten tudja, kivel, ahelyett, hogy a feleségeddel foglalkoznál egy kicsit! – csattant fel az ellentmondást nem tűrő hangot hallva. – Ami nem sűrűn történik meg mostanában – tette hozzá halkabban, szinte csak önmagának.

Látta, hogy Tibor arca megrándul, de a férfi nem szólt semmit. Helyette elővette a telefonját, de csak nézte, ahogy a tenyerén fekszik, mintha a súlyát akarná megsaccolni. Sóhajtva visszatette a zsebébe és ideges mozdulattal végigsimított a haján.

-     Figyelj, Edit! Én nem tudok… Nem megyek vacsorázni. Nem leszek itt jövő héten.

Furcsán csengett a hangja, azt sugallta, hogy valami megváltozott, valami nincs rendben. De nem is volt, hiszen beragadtak egy negyven fokos liftbe.

-     Hol leszel? – kérdezte, és a férje mellé lépett, hogy lássa az arcát a félhomályban. – Megint egy kiutazás? Remélem, ezúttal valami jó helyre küldenek, nem úgy, mint múltkor. Tudod mit? Van egy ötletem! Mi lenne, ha veled mennék? – csacsogta. – Kiveszek pár nap szabadságot, elmegyünk együtt, és amikor nem tárgyalsz, akkor bebarangoljuk a környéket. Úgysem terveztünk nyaralást idén…

-     Ez most nem fog menni, Edit.

-     Miért? Olyan különleges helyre mész? Vagy olyan rövid lesz az utazás? Mondjuk az jó lenne, mert akkor nem kell olyan sokára halasztani a vacsoránkat.

-     Nem, egyszerűen csak nem jó ötlet – szúrta közbe Tibor, de ő meg sem hallotta.

-     Vagy tudod mit? Akkor is veled megyek. Pont kapóra jön, mert…

-     Elköltözöm.

-     … egy kis kikapcsolódás már nagyon jó lenne…

-     Edit! Elköltözöm.

-     …mindkettőnknek, mert…

-     Edit! – emelte fel a hangját a férfi, és ő végre felfogta. 

-     Mit mondtál?

Zavartan felnevetett, beletúrt izzadságtól nedves hajába, és elismételte a szót, suttogva. Tibor nem szólt semmit, csak zsebre dugta a két kezét.

-   Te most hülyéskedsz, ugye? – kérdezte, és arrébb húzódott. – Jó vicc, hahaha… De ne szórakozz ilyen dolgokkal! Mi az, hogy költözöl? – kérdezte, és ideges nevetés hagyta el az ajkát.

-     21 év után nem szoktak csak úgy elköltözni!

Tibor sóhajtott egyet, de nem válaszolt.

-     Mi vagyunk az álompár, nem? Mindenki így hív minket. Az összes barátunk elvált. Mindenki minket csodál, hogy ennyi év után is együtt vagyunk…, szeretjük egymást…

A férfi hozzálépett és a karjára tette a kezét. Csupasz bőrét szinte perzselte az érintés, de a gerincén mintha jégkockák gördültek volna végig.

-     Edit! Figyelj rám! Figyelj…

-   Nem! Nem figyelek! Te figyelj énrám! Hogy mondhatod nekem azt, hogy elköltözöl? Miről beszélsz? Magyarázd meg, mert nem értem! – követelte, és mintha kívülről hallotta volna saját hangját. – Hova akarsz…

A felismerés lecsapott rá. Hirtelen mintha gombóc nőtt volna a torkába, amitől szinte levegőt sem kapott.  

-     Van valakid…

Abban a pillanatban megértette a késői hazaérkezéseket, a hétvégi tárgyalásokat és csapatépítő tréningeket, a túlórákat, az üzleti vacsorákat. Mióta is? Fél éve? Több? Vagy már egy éve is talán?

- Ez nem fontos. Meg akartam várni, hogy Dávid leérettségizzen, hogy csak a vizsgákra összpontosítson…

-     Micsoda egy Grál lovag vagy!

-     Ne gúnyolódj! Igenis fontos volt az időzítés…

-    Az időzítés?! Mire vártál? Arra, hogy Dávid elmenjen, bele az ismeretlenbe? Az apja árulásával és a szülei válásával a csomagjában?

-     Ne kiabálj!

-     De kiabálok! Vagy talán nem szeretnéd, hogy meghallják, mit tettél? Árt a nimbuszodnak, te szemétláda?

-     Másfél négyzetméter nem alkalmas a kiabálásra.

-     De az árulásra igen?! A szemétségre igen? A kurva életbe, miért csinálod ezt velünk? Velem?

21 év után kidobták, mint egy elhasznált papucsot...

-     Hogy tehetted? – suttogta, és zokogva a sarokba húzódott. A férfi közelebb lépett, de ő elrántotta a vállát az érintése elől.

-     Edit, sajnálom… – mondta rekedten, és ő a lelke mélyén tudta, hogy tényleg így van, még akkor is, ha ő okozta neki a fájdalmat. De mégis hamisan csengett.

-     Ne mondd, hogy sajnálod! – préselte ki magából a szavakat.

-     Meg kell értened! Muszáj elmennem, mert…

-     Ki az? – kérdezte az előbbinél magabiztosabb hangon.

-     Az nem fontos.

-     De igen. Jogom van tudni! Ki az?

-     Edit, szerintem…

-     Mondd már, a rohadt életbe!

-     Rendben. Ritának hívják. Ennyi.

-     Nem ennyi. Ki ő?

-     Két éve találkoztunk…

-     Két éve? Két éve megcsalsz?

Hogyhogy nem vettem észre? Egy nő megérzi az ilyesmit, dübörgött zúgó fejében a kétségbeesés.

-     Öt hónapja történt. Szeretem, és…

Meglendült a keze. Meg akarta ütni, belekarmolni az arcába, fájdalmat okozni, hogy ne csak ő szenvedjen, de a férfi elkapta a csuklóját. Kirántotta a karját az erős szorításból, de másodszorra sem tudta megütni. Helyette lecsapott a férfi mellkasára, mire az ellökte magától. Hátratántorodott, zihálva, hitetlenkedve bámult az idegennek tűnő, dühös arcba.

A lift hirtelen megrándult, mintha kirántották volna a talajt bizonytalanná vált lábai alól. A fülke lefelé mozdult, majd egy nagy döccenéssel megállt. Kinyílt az ajtaja, de egyikük sem mozdult. A révületet a gondnok hangja törte meg, aki mint mindig, most is harsány vidámsággal szólt hozzájuk.

-     Na, megvannak végre! Ejnye, de ziláltak! Na, mindegy, a lényeg, hogy megvannak. Szóval, ez a 7. emelet, és ki kell szállniuk, mert a lift nem biztonságos. De mi az a kis lépcsőzés ezek után, nem igaz?