Késő ősz - 100 szóban

Illés TaMara - Késő ősz

A szél pajkos tündér módjára suhan végig a bronzba borult falevelek között, miközben az idő ólomlábakon cammog tova. Az öregember megáll, és sétabotjára támaszkodva, félrebillent fejjel hallgatózik. Bimm-bamm, száll a hűvös szél hátán a távolból. A templomtorony karcsún, hívogatva magasodik a fák hajlongva, puhán megreccsenve játszadozó, kopaszodó ágai fölé. A tetőn megcsillanó őszi napfény mintha csak neki kacsintana.

Fél éve már, hogy az idő, mintha csak őt gúnyolná, öregember módjára, nyögdécselve vonszolja magát előre. Addig viszont hurrikánként hömpölygött végig az életén, míg végül magával ragadta Őt. Egyedül nem megy, gondolja, felnézve a faágon magányos utolsóként kapaszkodó, őszi ruhába öltözött falevélre.

A zongora

Illés TaMara - A zongora

    

A falépcső halkan felnyög a talpa alatt, talán épp évszázados titkokat árul el. A nő szeme áhítattal tapad a lépcsőforduló felett ásító hatalmas ablakra, majd elvándorol a kristályfüggőkkel ékített csillárra. A barna falépcsőt szőnyeg borítja, ugyanolyan vörös színben, mint ami az ablakokat öltöztető függönyöket uralja. A korlát játékosan kanyarogva vezet le a hallba, ahol hívogatóan kényelmes kanapék és fotelek várják a pihenni vágyó vendégeket.

A nő tekintete a hall közepére vándorol, ahol egy fekete zongora áll kecses lábain, csillogó, fekete felszínén megtörik a csillár árasztotta fény. A közepén nyújtózó öntöttvas, háromágú gyertyatartóról ellibben a tekintete a komódra, onnan tova a csillogó üvegajtóra, fel a gyönyörűen megmunkált stukkókra, majd le, az intarziás parkettára.   

A látvánnyal eltelve behunyja a szemét és egy pillanatig élvezi a nyugalmat. Hirtelen halk zongoraszó kúszik fel hozzá. A szája mosolyra húzódik, és pár másodpercig mosolyogva adja át magát a lágy dallam játékának. Lelki szemei előtt hosszú, karcsú ujjak siklanak a fekete-fehér billentyűkön, lágyan, értőn birtokolva őket, ütemet sosem tévesztve. Megbabonázva nézi a kezeket, majd a karokat, amelyek kissé görnyedt vállakba torkollnak. A zongorista fejét felemelve, lehunyt szemmel adja át magát a zenének, hagyja, hogy a dallam vezesse az ujjait. Hullámos, játékosan göndörödő barna tincsei meglebbennek, ahogy követik a mozdulatait.

Ennek már több éve, fut át az agyán a gondolat, miközben jól ismert fájdalom kúszik fel a gyomrától a szívéig, hogy jeges marokként szorítsa össze. A férfi a zongoránál ült, és őt magával akarta ragadni a látványa, hogy lehúzza a szerelem mocsarába, de megkeményítette a szívét, és nem engedte, hogy a befolyása alá kerüljön. Emlékeztette magát, hogy ő többet akar. Többet, mint amit azok a karcsú ujjak, a telt ajkak és a barna szemek nyújtani tudnak. Többet a megannyi szépséges dallamnál, és többet, mint az a gyönyörű bariton, ami teljessé teszi a zongora játékát. A férfit akarta. Egyedül, senkivel és semmivel nem osztozva. Azt akarta, hogy csakis az övé legyen, mindig mellette. De mindez csak ábránd volt. A férfi életében a zene állt az első helyen, ezt megmondta már az elején. Ő pedig nevetve azt felelte, amit hitt: a dolgok változnak. De tévedett.

Tudta, érezte, hogy a férfi teljes szívével szereti. De neki ez nem volt elég. Nem tudott osztozni rajta senkivel és semmivel. Nem volt képes arra, hogy otthon várja, hogy a férfi felhívja két koncert között, és hónapok teljenek el, míg újra láthatja, és a karjába zárhatja egy turné után. Amikor megmondta neki, a férfi mosolygott. Azt hitte, tréfál.

-     Nem fogsz elhagyni. Túlságosan szeretlek, és ezt te is tudod – súgta mély baritonján, és erősen magához szorította őt.

Soha nem fogja elfelejteni a férfi tekintetét, ahogy a zongora mellett ülve felnézett az arcára, majd a kezében lévő bőröndre.

-     A többiért majd eljövök, amikor nem leszel itthon.

Gyűlölte a saját hangját, mert hideg volt, eltökélt. Majd sarkon fordult, nem törődve a férfi kétségbeesett hangjával, ahogy a nevét kiáltja.

Kilépett az ajtón, gyorsan bezárta maga mögött és nekidőlt, hogy segítsen remegő lábainak megtartani a súlyát.   

-    Azért hagylak el, mert túlságosan szeretlek. Velem nem lehetsz az, akivé válnod kell, és ezt te is tudod – suttogta. Ahogy elindult, hallotta, ahogy a karcsú ujjak lecsapnak a zongora billentyűire, dallam nélküli sikolyt keltve, vádlón, szenvedőn.

Forró könnycsepp gördül le az arcán. Kinyitja a szemét, tekintete vakon keresi a zongorát, lent a hallban, a kristálycsillár alatt. A szék üresen áll mellette, a csillogó hangszeren csak a gyertyák fénye játszik.

-      Vége – suttogja egy mély sóhajjal, és végre, sok év óta először, újra szabadnak érzi magát.

Az ihletadó

   

Both Sides Now

Imádom ezt a Joni Mitchell dalt. Tökéletes ...

 

***

 

Just love this Joni Mitchell song. It's perfect ...

 

 

 

The microphone stand

(Once a young girl, a friend of mine said: "If I were a mic stand!" And voilá ... )

The microphone stand

The lights went out. The hall went quiet when the last gleam faded away. The last sound faded, and excited, dark muteness followed. But there was nothing threatening in that black, silent space, because she knew that something wonderful began in the next moment. Before her eyes could have  adjusted to the darkness, a pale, blue ray of light appeared and illuminated a microphone stand on the  stage. She swallowed hard as she came to know that she was not able to whist her sweeping blood in her veins.

Musicians didn’t play yet, but she already heard that well-known melody. She didn’t hear the singer’s silky but powerful voice that like melted chocolate flowed down to the throat, swarming across within. The artist didn’t get on the stage, but she already saw him, although, in a strange way, from the stage not from the middle of the third row.

She looked down from the middle of the stage, where the microphone stand awaited for its master. She closed her eyes, shook her head to stop that strange envision, but when she raised her eyes, she were still standing in the embrace of that blue light. When she thought it was impossible, the heartbeat was getting stronger. But that sounded differently, that was not from inside. That was not her heartbeat any longer. In that time the speakers came alive. It sounded differently than her heartbeat, but was so familiar.

The crowd came alive and sighed like one man, and then a loud shouting with joy could be heard. The tension of awaiting burst out from thousands of people. And she heard and saw all of that! But she was not one of them from the crowd, because she didn’t stand among them. She saw the excited faces in the light of the reflectors, saw them to laugh and cry and gaze at the stage … and at her.

But she saw their faces! She stood face-to-face with them! In front of them!

She was almost knocked over by the power of recognition. She stood on the stage! She, who was unable to perform to people, stood there on the stage, in front of thousands of people. She wanted to run away, but she could not do it. She could not raise her feet, found it too difficult to walk. She felt that the hot sweat of cold fear ran down on her back and she lost control over her senses.

She didn’t hear the cheering of the audience or the music anymore. There was nothing but that blue light. It was she only saw. Over that she was blind and deaf.

„Don’t give up!

It's just the weight of the world.”

A voice flew to her from the distance. The Voice! It rang to her, sang for her. Don’t give up!

She saw the crowd waving as one toward the stage, but she was interested only in the source of that voice. But the singer was nowhere to be seen.

„Don’t give up!

Because you want to be heard.”

And then she caught sight of him. He rose up under the stage like a vision. What about she dreamt before, came true. She saw the curly, brown locks; the shining, huge, brown eyes; the full lips that  formed that beautiful voice perfectly. The next second he stood in front of her and waved to the crowd, greeted the people, and continued singing. And then he moved toward her.

“Oh My God! What I am doing here? What happens now? They will throw me out! I never see him again!”

The recognition was overwhelming. She stood on the stage, but that was not for her, and she didn’t belong there. She wanted to escape, but couldn’t.

Then the singer came a little bit closer to her … and held his hand out to her.

Her senses failed. Cold flow of panic held her steadily. She closed her eyes and surrendered herself to her fate.

Than a sweet spring breeze kissed her face gently. Slender, gentle, but strong fingers touched her shoulder, stroking it from top to down and up again. She opened her eyes like awaking from a dream. The song as a light breeze flew from between the singer’s lips. She felt his breath touching her lips and she shivered with pleasure. Those fingers continued to caress her shoulder, arm and waist, and she felt like melted waxwork falling to the floor, because her legs were unable to hold her any longer.

But then the man seemed to sense her faintness and grabbed her with strong hands and lifted her up. He held her with steady hand and didn’t let her to fall. He sang only to her while held her in his arms. They almost became one. She felt the smell of his perfume; his locks tickled her face: his practiced fingers were playing her body like a beautiful musical instrument.

They belonged together and couldn’t exist without each other.  They were the melody and the harmony. The singer and the microphone stand. Their sensual dance made the wonder.

The song, the singer and the mic stand :) in the story:

Egy nyaralás képei - Photos of a vacation

Férjemmel töltött rövid nyaralásunk alatt sokat fotóztam. Egy gyönyörű kastélyhotelben szálltunk meg, ami egy rövid novella megírására inspirált, de ez majd egy újabb bejegyzés lesz :)

 

***

 

On my short vacation with my husband I took a lot of photos. We stayed at a beautiful castle hotel that inspired me to write a little novel, but it will be an other entry :)

 

 

 

A mikrofonállvány

Illés TaMara - A mikrofonállvány

Kihunytak a fények.  Mikor az utolsó fénysugár is elenyészett, néma csend borult a teremre. A legutolsó hangfoszlány is elült, és nem maradt más, csak a várakozással terhes, izgalommal telt, sötét némaság. Ám semmi fenyegető nem volt ebben a fekete, hangtalan űrben, mert tudta, hogy a következő pillanatban valami csodálatos veszi kezdetét.

Mielőtt a szeme hozzászokhatott volna a mindent körülölelő feketeséghez, egy halvány, kékes fénysugár jelent meg a színpadon. Fentről szórta fényét, felfedve egy karcsú mikrofonállványt. Nagyot nyelt, szíve a torkában dobogott, és tudta, hogy hiába csitítaná, nem enyhülne az ereiben hömpölygő vére őrült irama.

Még nem játszottak a zenészek, de ő már hallotta a jól ismert dallamot. Még nem hallotta az énekes lágyan, mégis erősen zengő hangját, mely mint olvadt csokoládé az ember torkán, úgy folyik, áramlik szét egész bensőjében. Még nem lépett a színpadra a művész, de ő már látta. De furcsa módon nem a harmadik sor közepéről, ahol addig ült, szemben a mikrofonállvánnyal, hanem a színpadról. A színpad közepéről tekintett le, ahol a mikrofon várta gazdáját. Behunyta a szemét, megrázta a fejét, hogy megszűnjön a furcsa látomás, de mikor újra feltekintett, még mindig a kék fény ölelésében állt.

Mikor már azt hitte, hogy lehetetlen, tovább erősödött szíve dobogása. De ez most máshogyan szólt. Nem belülről jött, nem saját szívét hallotta. Ezúttal a hangszórók keltek életre. Lassabban szólt, de ő ismerősként fogadta ezt a dobogást.

     A közönség életre kelt, egy emberként sóhajtott fel, majd örömujjongásban tört ki. A várakozás feszültsége egyként robbant ki a sok ezer emberből. És ő mindezt hallotta, látta. De ő nem egy volt a tömegből, mert nem közöttük állt, ahogy ők, izgalmában felpattanva a székéből. A felvillanó reflektorok fényében látta az izgatott arcokat, látta, ahogy egyesek nevetnek, mások sírva fakadnak, vagy csak megbűvölve tapad tekintetük a színpadra… és őrá.

Hiszen látja az arcukat! Szemben áll velük! Előttük áll!

A felismerés ereje tornádóként söpört végig rajta, és szinte letaszította a lábáról. A színpadon állt! Ő, aki soha nem volt képes egyetlen ember előtt sem szerepelni, ő, aki inkább hallgató volt, mint mesélő, aki soha nem tudta produkálni magát, most ott áll a színpadon, sok-sok ezer ember előtt. El akart rohanni, de képtelen volt. Nem bírta felemelni a lábát, nem tudta egyiket a másik után rakni, mert azok nem engedelmeskedtek az agya parancsának. Érezte, hogy a jeges rémület forró izzadtságcseppjei patakként csordulnak le a hátán, és ő elveszíti az uralmát az érzékei felett.

Már nem hallotta a tömeg üdvrivalgását, nem hallotta a felcsendülő zenét. Nem volt más, csak az a kék fény. Csak azt látta. Azon túl vak volt és süket.

„Don’t give up!

It's just the weight of the world.”

Egy hang szállt felé valahonnan a távolból. A Hang. Neki szólt, érte szólt.  Ne add fel!

Látta, hogy a közönség egy emberként integet a színpad felé, de őt csak a hang forrása érdekelte.  

„Don’t give up!

Because you want to be heard.”

És akkor meglátta őt. A színpad alól emelkedett fel, mint egy látomás. Amiről eddig csak álmodott, annak most végre részese lett. Látta a göndör, barna fürtöket, a csillogó, hatalmas, barna szemeket, a telt ajkakat, amelyek játszi könnyedséggel formálták tökéletesre azt a gyönyörű hangot.

A következő másodpercben ott állt előtte. Intett a közönségnek, üdvözölte őket, és tovább énekelt. Majd tett egy lépést feléje.

Istenem! Mit fog szólni? Mit keresek én itt? Ki fognak dobni a teremből! Nem fogom őt látni többé!, hasított belé a felismerés elemi erővel. Hiszen neki semmi keresnivalója a színpadon! Menekülni akart, elrohanni, de a lábai továbbra sem engedelmeskedtek, és ekkor az énekes közelebb lépett és feléje nyújtotta a kezét.

A kezet nézve cserbenhagyták az érzékei. A vakrémület jeges áradata vasmarokkal tartotta gúzsban. Lehunyta a szemét és megadta magát a sorsának.

     Lágy tavaszi szellő cirógatta végig az arcát. A vállát karcsú, gyengéd, mégis erős ujjak érintették. Végigsimítottak rajta, fentről lefelé, majd ismét elindultak felfelé, simogatva, becézve. Mint aki álomból ébred, lassan kinyitotta a szemét. A férfi ajkai közül úgy szállt a dal, mint simogató szél. Érezte, ahogy meleg lehelete végigsimít az ő ajkain, és egész teste beleborzongott. A férfi ujjai tovább simogatták, becézték a vállát, karját, derekát, és ő úgy érezte, hogy olvadt viaszként omlik le a színpadra, mert a lábai nem képesek tovább megtartani a súlyát.

Ám ekkor, mintha a férfi megérezte volna gyengeségét, erős kezeivel megragadta, felemelte. Nem hagyta, hogy leroskadjon, biztos kézzel tartotta. És csak neki énekelt, miközben a karjaiban tartotta. Szinte eggyé váltak. Arcán érezte a férfi parfümjének fanyar illatát, hajának lágy hullámai végigcirógatták az arcát, tapasztalt ujjai, mint gyönyörű hangszeren, úgy játszottak testén.

Összetartoztak. Nem létezhettek egymás nélkül. Ők voltak a dallam és a harmónia. Az adó és a közvetítő.

Az énekes és a mikrofonállvány.

Kettejük érzéki tánca alkotta meg a csodát.

Az ihletadó

Rossz hangulat ellen - Against bad mood

Mikor kissé magam alatt vagyok, a zene segít. Vagy egy jó könyv, esetleg film. Ma két animációs filmet is megnéztem. Két nagyon jó filmet. A jó és a rossz harcáról szólnak, mint oly sok más történet. De imádtam őket, mert csodálatosan szépen, viccesek és izgalmasak, aranyos lények vannak bennük, és a zenéjük is nagyszerű.

Az öt legenda

A zöld urai

***

When I am low-spirited, music helps. Or a good book or film. Today I saw two animated films. Two very good films, actually. They are about the battle between good and evil as a lot of films. But I loved them, because they are wonderfully animated, funny and exciting,  there are cute little creatures in them, and the music is great in both movie.

Rise of the Guardians

Epic