Illés TaMara - A zongora
A falépcső halkan felnyög a talpa alatt,
talán épp évszázados titkokat árul el. A nő szeme áhítattal tapad a lépcsőforduló
felett ásító hatalmas ablakra, majd elvándorol a kristályfüggőkkel ékített
csillárra. A barna falépcsőt szőnyeg borítja, ugyanolyan vörös színben, mint
ami az ablakokat öltöztető függönyöket uralja. A korlát játékosan kanyarogva
vezet le a hallba, ahol hívogatóan kényelmes kanapék és fotelek várják a pihenni
vágyó vendégeket.
A nő tekintete a hall közepére vándorol, ahol egy fekete zongora
áll kecses lábain, csillogó, fekete felszínén megtörik a csillár árasztotta
fény. A közepén nyújtózó öntöttvas, háromágú gyertyatartóról ellibben a
tekintete a komódra, onnan tova a csillogó üvegajtóra, fel a gyönyörűen
megmunkált stukkókra, majd le, az intarziás parkettára.
A látvánnyal eltelve behunyja a szemét
és egy pillanatig élvezi a nyugalmat. Hirtelen halk zongoraszó kúszik fel
hozzá. A szája mosolyra húzódik, és pár másodpercig mosolyogva adja át magát a
lágy dallam játékának. Lelki szemei előtt hosszú, karcsú ujjak siklanak a
fekete-fehér billentyűkön, lágyan, értőn birtokolva őket, ütemet sosem
tévesztve. Megbabonázva nézi a kezeket, majd a karokat, amelyek kissé görnyedt
vállakba torkollnak. A zongorista fejét felemelve, lehunyt szemmel adja át
magát a zenének, hagyja, hogy a dallam vezesse az ujjait. Hullámos, játékosan
göndörödő barna tincsei meglebbennek, ahogy követik a mozdulatait.
Ennek már több éve, fut át az agyán a
gondolat, miközben jól ismert fájdalom kúszik fel a gyomrától a szívéig, hogy
jeges marokként szorítsa össze. A férfi a zongoránál ült, és őt magával akarta
ragadni a látványa, hogy lehúzza a szerelem mocsarába, de megkeményítette a
szívét, és nem engedte, hogy a befolyása alá kerüljön. Emlékeztette magát, hogy
ő többet akar. Többet, mint amit azok a karcsú ujjak, a telt ajkak és a barna
szemek nyújtani tudnak. Többet a megannyi szépséges dallamnál, és többet, mint
az a gyönyörű bariton, ami teljessé teszi a zongora játékát. A férfit akarta.
Egyedül, senkivel és semmivel nem osztozva. Azt akarta, hogy csakis az övé
legyen, mindig mellette. De mindez csak ábránd volt. A férfi életében a zene
állt az első helyen, ezt megmondta már az elején. Ő pedig nevetve azt felelte, amit
hitt: a dolgok változnak. De tévedett.
Tudta, érezte, hogy a férfi teljes
szívével szereti. De neki ez nem volt elég. Nem tudott osztozni rajta senkivel
és semmivel. Nem volt képes arra, hogy otthon várja, hogy a férfi felhívja két
koncert között, és hónapok teljenek el, míg újra láthatja, és a karjába zárhatja
egy turné után. Amikor megmondta neki, a férfi mosolygott. Azt hitte, tréfál.
-
Nem fogsz elhagyni. Túlságosan szeretlek, és ezt te is tudod – súgta
mély baritonján, és erősen magához szorította őt.
Soha nem fogja elfelejteni a férfi tekintetét, ahogy
a zongora mellett ülve felnézett az arcára, majd a kezében lévő bőröndre.
-
A
többiért majd eljövök, amikor nem leszel itthon.
Gyűlölte a saját hangját, mert hideg volt, eltökélt.
Majd sarkon fordult, nem törődve a férfi kétségbeesett hangjával, ahogy a nevét
kiáltja.
Kilépett az ajtón, gyorsan bezárta maga mögött és
nekidőlt, hogy segítsen remegő lábainak megtartani a súlyát.
- Azért hagylak el, mert túlságosan szeretlek. Velem nem lehetsz az, akivé válnod kell, és ezt te
is tudod – suttogta. Ahogy elindult, hallotta, ahogy a karcsú ujjak lecsapnak a
zongora billentyűire, dallam nélküli sikolyt keltve, vádlón, szenvedőn.
Forró könnycsepp gördül
le az arcán. Kinyitja a szemét, tekintete vakon keresi a zongorát, lent a
hallban, a kristálycsillár alatt. A szék üresen áll mellette, a csillogó
hangszeren csak a gyertyák fénye játszik.
- Vége – suttogja egy mély sóhajjal, és végre, sok év
óta először, újra szabadnak érzi magát.
Az ihletadó
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése