2013. szeptember 14., szombat

A zongora



Illés TaMara - A zongora
    
A falépcső halkan felnyög a talpa alatt, talán épp évszázados titkokat árul el. A nő szeme áhítattal tapad a lépcsőforduló felett ásító hatalmas ablakra, majd elvándorol a kristályfüggőkkel ékített csillárra. A barna falépcsőt szőnyeg borítja, ugyanolyan vörös színben, mint ami az ablakokat öltöztető függönyöket uralja. A korlát játékosan kanyarogva vezet le a hallba, ahol hívogatóan kényelmes kanapék és fotelek várják a pihenni vágyó vendégeket.
A nő tekintete a hall közepére vándorol, ahol egy fekete zongora áll kecses lábain, csillogó, fekete felszínén megtörik a csillár árasztotta fény. A közepén nyújtózó öntöttvas, háromágú gyertyatartóról ellibben a tekintete a komódra, onnan tova a csillogó üvegajtóra, fel a gyönyörűen megmunkált stukkókra, majd le, az intarziás parkettára.   
A látvánnyal eltelve behunyja a szemét és egy pillanatig élvezi a nyugalmat. Hirtelen halk zongoraszó kúszik fel hozzá. A szája mosolyra húzódik, és pár másodpercig mosolyogva adja át magát a lágy dallam játékának. Lelki szemei előtt hosszú, karcsú ujjak siklanak a fekete-fehér billentyűkön, lágyan, értőn birtokolva őket, ütemet sosem tévesztve. Megbabonázva nézi a kezeket, majd a karokat, amelyek kissé görnyedt vállakba torkollnak. A zongorista fejét felemelve, lehunyt szemmel adja át magát a zenének, hagyja, hogy a dallam vezesse az ujjait. Hullámos, játékosan göndörödő barna tincsei meglebbennek, ahogy követik a mozdulatait.
Ennek már több éve, fut át az agyán a gondolat, miközben jól ismert fájdalom kúszik fel a gyomrától a szívéig, hogy jeges marokként szorítsa össze. A férfi a zongoránál ült, és őt magával akarta ragadni a látványa, hogy lehúzza a szerelem mocsarába, de megkeményítette a szívét, és nem engedte, hogy a befolyása alá kerüljön. Emlékeztette magát, hogy ő többet akar. Többet, mint amit azok a karcsú ujjak, a telt ajkak és a barna szemek nyújtani tudnak. Többet a megannyi szépséges dallamnál, és többet, mint az a gyönyörű bariton, ami teljessé teszi a zongora játékát. A férfit akarta. Egyedül, senkivel és semmivel nem osztozva. Azt akarta, hogy csakis az övé legyen, mindig mellette. De mindez csak ábránd volt. A férfi életében a zene állt az első helyen, ezt megmondta már az elején. Ő pedig nevetve azt felelte, amit hitt: a dolgok változnak. De tévedett.
Tudta, érezte, hogy a férfi teljes szívével szereti. De neki ez nem volt elég. Nem tudott osztozni rajta senkivel és semmivel. Nem volt képes arra, hogy otthon várja, hogy a férfi felhívja két koncert között, és hónapok teljenek el, míg újra láthatja, és a karjába zárhatja egy turné után. Amikor megmondta neki, a férfi mosolygott. Azt hitte, tréfál.
-     Nem fogsz elhagyni. Túlságosan szeretlek, és ezt te is tudod – súgta mély baritonján, és erősen magához szorította őt.
Soha nem fogja elfelejteni a férfi tekintetét, ahogy a zongora mellett ülve felnézett az arcára, majd a kezében lévő bőröndre.
-     A többiért majd eljövök, amikor nem leszel itthon.
Gyűlölte a saját hangját, mert hideg volt, eltökélt. Majd sarkon fordult, nem törődve a férfi kétségbeesett hangjával, ahogy a nevét kiáltja.
Kilépett az ajtón, gyorsan bezárta maga mögött és nekidőlt, hogy segítsen remegő lábainak megtartani a súlyát.   
-    Azért hagylak el, mert túlságosan szeretlek. Velem nem lehetsz az, akivé válnod kell, és ezt te is tudod – suttogta. Ahogy elindult, hallotta, ahogy a karcsú ujjak lecsapnak a zongora billentyűire, dallam nélküli sikolyt keltve, vádlón, szenvedőn.
Forró könnycsepp gördül le az arcán. Kinyitja a szemét, tekintete vakon keresi a zongorát, lent a hallban, a kristálycsillár alatt. A szék üresen áll mellette, a csillogó hangszeren csak a gyertyák fénye játszik.

-      Vége – suttogja egy mély sóhajjal, és végre, sok év óta először, újra szabadnak érzi magát.


Az ihletadó
   








Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése