2014. december 26., péntek
2014. december 25., csütörtök
2014. december 24., szerda
2014. december 23., kedd
A Csárdáskirálynő
Gyerekkoromban A Csárdáskirálynő volt az a darab, amit talán a legtöbbször láttam a Csókos asszony és A Montmarte- ibolya mellett. De ez csak az én kis világom. A statisztikák szerint a széles nagyvilágban A Csárdáskirálynő az egyik leghíresebb operett, és dalai a legtöbbször játszott operett dalok a planétán.
Az viszont ízlés dolga, hogy kinek melyik darab tetszik a legjobban az összes - nem csak az előbb sorolt három - közül. Tény azonban, hogy a legtöbb ismert dal, mint például a Húzzad csak kivilágos virradatig, a Táncolnék a boldogságtól (avagy Százezernyi angyal zengi), Jaj, cica ..., A lányok, a lányok ..., Az asszony összetör, Te rongyos élet, Hajmási Péter, Hajmási Pál, vagy a gyönyörű duett, az Emlékszel még, A Csárdáskirálynőből való.
Pénteken végre élőben hallottam ezeket a dalokat egy fergeteges előadáson, a Budapesti Operettszínházban.
Az viszont ízlés dolga, hogy kinek melyik darab tetszik a legjobban az összes - nem csak az előbb sorolt három - közül. Tény azonban, hogy a legtöbb ismert dal, mint például a Húzzad csak kivilágos virradatig, a Táncolnék a boldogságtól (avagy Százezernyi angyal zengi), Jaj, cica ..., A lányok, a lányok ..., Az asszony összetör, Te rongyos élet, Hajmási Péter, Hajmási Pál, vagy a gyönyörű duett, az Emlékszel még, A Csárdáskirálynőből való.
Pénteken végre élőben hallottam ezeket a dalokat egy fergeteges előadáson, a Budapesti Operettszínházban.
Miről is szól A Csárdáskirálynő?
A szerelemről, az élet örök mozgatórugójáról. A darab az első világháború idején játszódik, így a háborús légkör átlengi a történetet nem csak a fronton harcoló katonák hányadtatását bemutató nyitójelenettel, hanem az időnként felbukkanó isonzói hős, Schulteis Arnold tartalékos főhadnagy (Peller Károly) soha el nem mesélt kalandja révén is. És a szívek csatája sem nélkülözi a puskaporos hangulatot.
Egy reménytelennek tűnő szerelem áll a középpontban, amire a bécsi Lippert-Weilersheim-ház fiatal hercege, Edvin (Dolhai Attila) lobban a budapesti Orfeum sanzonettje, Vereczky Szilvia (Fischl Mónika) iránt. Ennek a szerelemnek nem jósol sok jövőt senki, hiszen Edvin szülei mereven elzárkóznak a gondolattól, hogy fiuk ne rangjának megfelelően nősüljön.
Az Orfeum búcsúztatóra készül. Szilviát búcsúztatják, aki New York-ba indul, ahová több előadásra szóló szerződést kapott. Nem a becsvágy hajtja, hanem így akar eltávolodni Edvintől, és keménységet színlelve így akarja rábírni, hogy a herceg hazamenjen Bécsbe, és végre kibéküljön a szüleivel. A férfi azonban ellenez mindenféle utazást: ő nem akar Bécsbe menni, és hallani sem akar arról, hogy Szilvia Amerikába hajózzon. Edvin barátja, a fiatal, csélcsap gróf, Bóni (Kerényi Miklós Máté), aki a maga módján szintén Szilvia bűvkörében táncol , úgy dönt, hogy elkíséri a nőt az úton.
Ebbe a helyzetbe toppan be Rohnsdorf ezredes (Dézsy Szabó Gábor), és behívót ad át Edvinnek. A herceg minden idegszálával tiltakozik a parancs ellen, és arra gyanakszik, hogy a szülei állnak a háttérben, hogy így szakítsák el Szilviától. Bóni gróf sem érti a helyzetet, de meginogni látszik, mikor az ezredestől megtudja, hogy Edvinnek jegyese van gyerekkori pajtása, Stázi kontesz (Dancs Annamari) személyében, és hogy Szilvia New York-i fellépéseit Edvin szülei fizetik.
A szerelmes herceg merész lépésre szánja el magát: jegyzőt hívat, és az Orfeumban kötelezvényt ír alá, amiben vállalja, hogy nyolc héten belül elveszi feleségül Szilviát. Mindenki boldog, az Orfeum személyzete és közönsége is, hiszen Szilvia így nem utazik Amerikába. Ám Edvin távozása után Bóni révén röpke időn belül kiderül, hogy a hercegnek jegyese van Bécsben. Szilvia elárulva érzi magát, úgy gondolja, hogy Edvin csak a hatalmát akarta fitogtatni előtte, és arra ment ki a játék, hogy az ő akarata győzzön. A nő úgy dönt, hogy mégis elhajózik Amerikába, Bónival az oldalán.
A szerelemért és e furcsa betegségben szenvedők boldogságáért érdemes szövetkezni, hiszen erre valók a jó barátok. Így teszi ezt a hóbortos Bóni gróf, az Orfeum főpincére, Miska és ikertestvére, Alfonz (Faragó András), aki Edvin szüleinek főkomornyikja Bécsben, és Feri bácsi (Szolnoki Tibor), az Orfeum törzstagja, aki átérzi a herceg helyzetét. Történt ugyanis, hogy fiatal korában ő maga is szerelembe esett egy sanzonettel, Vörös Hildával, és nemesember létére el akarta venni feleségül, de a nő mást választott.
A szövetségesek álházasságot kreálnak, amit a meggyűrűzéstől irtózó Bóni kénytelen elszenvedni Szilvia oldalán, hiába érvel szegény gróf, hogy már csak azért sem működhetne ez a házasság, mert ő alacsonyabb a nőnél! De aminek meg kell lenni, annak meg kell lenni, a "házaspárnak" pedig Bécsbe kell utazni, hiszen meghívójuk van a Lippert-Weilersheim-ház báljára, ahol végre be akarják jelenteni Edvin és Stázi házasságkötésének időpontját. A herceg azonban folyton húzza az időt, és minden adandó alkalommal táviratot küld Szilviának, de az sosem talál célba, így csak saját üzenetei érkeznek vissza. Már-már feladja a reményt és meghajolni készül a szülői akarat előtt, mikor betoppan Bóni és újdonsült felesége. Edvint megrázza a hír, de mi ez ahhoz képest, ahogy ő megrázza Bónit? Bond-ék James nevű fia is elirigyelné a rázási technikát kedvenc martinija mellé. Bóni szívesen menekülne nem csak a helyzetből, hanem akár Bécsből is, ehelyett azonban csapdába kerül. A csapda neve: Stázi. A lány épp azt mesélte Edvinnek, hogy ha egy olyan férfival találkozik, akiért odavan, akkor csuklani szokott. Fura módon jegyese, a herceg esetében nem jelentkezik nála ez a tünet, de ígéretet tesz rá, hogy ha a férfi feleségül veszi, akkor éjjel-nappal csuklani fog. Ám a csuklási roham hamarabb rátör. Okozója Bóni.
Edvin szülei, Anhilte (Kállay Bori) és Leopold Maria (Jantyik Csaba) kissé gyanakvóak a szeretett Bóni feleségével szemben, főleg, mikor kiderül, hogy a nő feltűnően hasonlít Vereczky Szilviára, akitől - tudta nélkül - nem csekély számú és értékű New York-i fellépés árán sikerült megszabadulniuk. Anhilte, aki szeret hallgatózni, pezsgőzni és mulatni, hallani sem akar holmi sanzonettről. Férjével sürgetik fiuk és Stázi házasságkötési időpontjának bejelentését. Ámde a fiatalok - Edvin, Szilvia, Bóni és Stázi - addig keverik a lapokat a háttérben, míg Edvin a bejelentés helyett színt vall, és arra kéri Bónit, váljon el a feleségétől, mert szerelmes a nőbe és el akarja venni. Ám hiába, mert a boldog vég még várat magára, hiszen ismét kommunikációs hiba támad: Szilvia nehezményezi, hogy Edvin azzal állt a szülei elé, hogy Kaucsiánó Bonifác gróf elvált feleségét akarja elvenni, nem azzal, hogy Vereczky Szilvia sanzonettet. Önérzetében sértetten faképnél hagyja az úri társaságot, és nyomában Bónival, Edvinnel, Alfonzzal és Leopold Mariaval, meg sem áll a hotelig, ahonnan Feri bácsi mozgatja a szálakat.
Mire Edvin utoléri a szökevényeket, Szilvia, Feri bácsi és Bóni nyakára hág pár üveg pezsgőnek. Csak Bóni van talpon, aki részegségében törleszt egy kicsit a rázogatásból, és beolvas barátjának azért, hogy az összevissza házasodik és jegyzi el magát az ő rovására, hiszen Szilvia most az ő, Bóni felesége akar lenni, Stázi viszont, akit Bóni szeret, Edvin menyasszonya!
Mielőtt az összerázott és összezavarodott herceg kettőt nyikkanhatna, betoppan az apja. Edvin a portáspult mögé bújva hallgathatja végig, ahogy az idős hercegtől Bóni megkéri Stázi kezét. A lány telefonon keresztül igent mond a lánykérésre, de azzal a kikötéssel, hogy csak akkor megy hozzá a grófhoz, ha Edvin és Szilvia is egybekelnek. Edvin ezután kihallgathatja Feri bácsi és az apja beszélgetését, miszerint Feri bácsi szerelmes volt egy sanzonettbe, Vörös Hildába, aki azonban egy másik nemesemberhez ment férjhez, és miután megözvegyült, elvette egy herceg, bizonyos Lippert-Weilersheim. Edvin lelkiállapotán anyja megérkezése és múltjával való szembesítése sem sokat segít, így a pult mögött lapultában először egy pohár pezsgőt csen el, majd az egész üveget. Családi vonásnak tűnik, miként szegény Bóni rázogatása is, amit Edvin - bizonyítottan - az apjától örökölt. Az idős herceg, Leopold Maria kénytelen tudomásul venni, hogy Anhilte azért iszik annyi pezsgőt, mert Hildaként is az volt a kedvence. És már a fiát is megérti, amiért egy sanzonettet szeret, hiszen ezek szerint már az anyatejjel szívta magába az Orfeumot.
Edvin a pezsgőtől és a hallgatózás mellékhatásaitól erősen megroggyanva bújik elő a pult mögül. Szemlátomást letaglózta a hír, hogy az anyja nem más, mint egy volt sanzonett. A letaglózásnak Bóni sem örül, de összekanalazza a karjába ájuló herceget, hiszen gyengeségre nincs idő, az új tények ismeretében ki kell békíteni Szilviát. Bóni a fejfájós, jégért kutató Szilvia jelenlétében ismét telefonos segítséget kér, és beszélgetést mímel az éppen képzeletbeli öngyilkosságra készülő Edvinnel. A nő, nem sejtve, hogy a herceg az ajtó mögött áll, felül a ravasz tréfának. Mire a telefonbeszélgetésnek Bóni tolmácsolásával vége szakad, Edvin is előkerül, és bekövetkezhet a boldog vég. Végül is akár egy hercegi családban is elférhet két sanzonett, avagy csárdáskirálynő.
Ilyen egyszerű lenne?
Igen, és mégsem. Amíg eljutottunk a happy end-ig, a színészek fergeteges előadást produkáltak, amit sok-sok vastaps kísért végig. Amikor felcsendültek a jól ismert dalok, bár némelyik kissé új szöveggel (vagyis az eredetivel), az ember rácsodálkozott a színház és a zene erejére. A felhőtlen szórakozás és a felhőtlen szórakoztatás örömére. A Csárdáskirálynő visszakapta régi báját, az arisztokraták maximum kedvesen, szeretni valóan lükének, nem pedig debilnek hatnak. Pénteken nyoma sem volt ez utóbbi jelenségnek, csak jókedvű, tehetséges színészeknek, akik nagyokat énekeltek, táncoltak, mulattattak. Mi, nézők pedig mulattunk.
A nap hőse, aki ellopta a show-t, számomra egyértelműen Kerényi Miklós Máté. Az energiája fékezhetetlen volt, és szerencsére nem is akarta megfékezni senki a darab leghálásabb szerepében. Dancs Annamarival kedves, hóbortos párt alkottak, összeszokottan, aranyosan játszottak, vérpezsdítően táncoltak. Máté egy-két akciója a Lili bárónőben tapasztaltakhoz hasonlóan most sem hagyta hidegen Dolhai Attilát, aki nem tudta elrejteni jókedvű vigyorát. Jól kiegészítik egymást, jó együtt látni őket a színpadon.
Dolhai Attila Edvinje szerethető, esendő herceg volt, aki ellenállva szülei akaratának, kisebb-nagyobb bakikat elkövetve, némi külső segítséggel kitartott Szilvia mellett, és végül el is nyerte a kezét. Szép hangjának egyedi színe van, és fel lehet ismerni akár csukott szemmel is, és nem csak az ember füléhez, hanem a lelkéhez is szól, még akkor is, ha egyszer-egyszer enyhén megbicsaklott a picit még új terepen. De nem csak a torkával énekel, hanem a szívével is, és játékából átjön az a herceg, akinek a bőrét hét órától tízig magára öltötte. Mint a többi bonviván-szerepénél is.
Fischl Mónikával jó párost alkottak, szépen szólt együtt a hangjuk, érezni közöttük, hogy nem egyetlen közös előadáson vannak túl. Mónika szép primadonna, szépséges hanggal, bár az első felvonásban számomra picit erőtlennek hatott néha, de ez nem von le semmit a pozitív összhatásból.
Kállay Bori elbűvölő, gyönyörű díva, az energiája, a pajkossága, érett, szépséges hangja csodálatraméltó. Talán a bajai Elisabeth kapcsán ugyanezeket írtam le róla.
Szolnoki Tibor, Faragó András, Jantyik Csaba és Peller Károly szerepe inkább dramaturgiailag jelentős, sajnos nagyon sok lehetőségük nincs a kibontakozásra, de szeretni valók egytől egyig, és öröm látni-hallani őket.
Most sem tudok és nem is akarok elmenni szó nélkül a zenészek teljesítménye mellett, akik Balassa Krisztián irányításával keltették életre Kálmán Imre nagyszerű zenéjét. A táncosok és a kórus, és nem utolsó sorban a rendezés szintén dicséretet érdemel.
Pár dal A Csárdáskirálynőből, nem feltétlenül a bejegyzésben név szerint említett színészektől, és egy hosszabb videó:
A szerelemről, az élet örök mozgatórugójáról. A darab az első világháború idején játszódik, így a háborús légkör átlengi a történetet nem csak a fronton harcoló katonák hányadtatását bemutató nyitójelenettel, hanem az időnként felbukkanó isonzói hős, Schulteis Arnold tartalékos főhadnagy (Peller Károly) soha el nem mesélt kalandja révén is. És a szívek csatája sem nélkülözi a puskaporos hangulatot.
Egy reménytelennek tűnő szerelem áll a középpontban, amire a bécsi Lippert-Weilersheim-ház fiatal hercege, Edvin (Dolhai Attila) lobban a budapesti Orfeum sanzonettje, Vereczky Szilvia (Fischl Mónika) iránt. Ennek a szerelemnek nem jósol sok jövőt senki, hiszen Edvin szülei mereven elzárkóznak a gondolattól, hogy fiuk ne rangjának megfelelően nősüljön.
Az Orfeum búcsúztatóra készül. Szilviát búcsúztatják, aki New York-ba indul, ahová több előadásra szóló szerződést kapott. Nem a becsvágy hajtja, hanem így akar eltávolodni Edvintől, és keménységet színlelve így akarja rábírni, hogy a herceg hazamenjen Bécsbe, és végre kibéküljön a szüleivel. A férfi azonban ellenez mindenféle utazást: ő nem akar Bécsbe menni, és hallani sem akar arról, hogy Szilvia Amerikába hajózzon. Edvin barátja, a fiatal, csélcsap gróf, Bóni (Kerényi Miklós Máté), aki a maga módján szintén Szilvia bűvkörében táncol , úgy dönt, hogy elkíséri a nőt az úton.
Ebbe a helyzetbe toppan be Rohnsdorf ezredes (Dézsy Szabó Gábor), és behívót ad át Edvinnek. A herceg minden idegszálával tiltakozik a parancs ellen, és arra gyanakszik, hogy a szülei állnak a háttérben, hogy így szakítsák el Szilviától. Bóni gróf sem érti a helyzetet, de meginogni látszik, mikor az ezredestől megtudja, hogy Edvinnek jegyese van gyerekkori pajtása, Stázi kontesz (Dancs Annamari) személyében, és hogy Szilvia New York-i fellépéseit Edvin szülei fizetik.
A szerelmes herceg merész lépésre szánja el magát: jegyzőt hívat, és az Orfeumban kötelezvényt ír alá, amiben vállalja, hogy nyolc héten belül elveszi feleségül Szilviát. Mindenki boldog, az Orfeum személyzete és közönsége is, hiszen Szilvia így nem utazik Amerikába. Ám Edvin távozása után Bóni révén röpke időn belül kiderül, hogy a hercegnek jegyese van Bécsben. Szilvia elárulva érzi magát, úgy gondolja, hogy Edvin csak a hatalmát akarta fitogtatni előtte, és arra ment ki a játék, hogy az ő akarata győzzön. A nő úgy dönt, hogy mégis elhajózik Amerikába, Bónival az oldalán.
A szerelemért és e furcsa betegségben szenvedők boldogságáért érdemes szövetkezni, hiszen erre valók a jó barátok. Így teszi ezt a hóbortos Bóni gróf, az Orfeum főpincére, Miska és ikertestvére, Alfonz (Faragó András), aki Edvin szüleinek főkomornyikja Bécsben, és Feri bácsi (Szolnoki Tibor), az Orfeum törzstagja, aki átérzi a herceg helyzetét. Történt ugyanis, hogy fiatal korában ő maga is szerelembe esett egy sanzonettel, Vörös Hildával, és nemesember létére el akarta venni feleségül, de a nő mást választott.
A szövetségesek álházasságot kreálnak, amit a meggyűrűzéstől irtózó Bóni kénytelen elszenvedni Szilvia oldalán, hiába érvel szegény gróf, hogy már csak azért sem működhetne ez a házasság, mert ő alacsonyabb a nőnél! De aminek meg kell lenni, annak meg kell lenni, a "házaspárnak" pedig Bécsbe kell utazni, hiszen meghívójuk van a Lippert-Weilersheim-ház báljára, ahol végre be akarják jelenteni Edvin és Stázi házasságkötésének időpontját. A herceg azonban folyton húzza az időt, és minden adandó alkalommal táviratot küld Szilviának, de az sosem talál célba, így csak saját üzenetei érkeznek vissza. Már-már feladja a reményt és meghajolni készül a szülői akarat előtt, mikor betoppan Bóni és újdonsült felesége. Edvint megrázza a hír, de mi ez ahhoz képest, ahogy ő megrázza Bónit? Bond-ék James nevű fia is elirigyelné a rázási technikát kedvenc martinija mellé. Bóni szívesen menekülne nem csak a helyzetből, hanem akár Bécsből is, ehelyett azonban csapdába kerül. A csapda neve: Stázi. A lány épp azt mesélte Edvinnek, hogy ha egy olyan férfival találkozik, akiért odavan, akkor csuklani szokott. Fura módon jegyese, a herceg esetében nem jelentkezik nála ez a tünet, de ígéretet tesz rá, hogy ha a férfi feleségül veszi, akkor éjjel-nappal csuklani fog. Ám a csuklási roham hamarabb rátör. Okozója Bóni.
Edvin szülei, Anhilte (Kállay Bori) és Leopold Maria (Jantyik Csaba) kissé gyanakvóak a szeretett Bóni feleségével szemben, főleg, mikor kiderül, hogy a nő feltűnően hasonlít Vereczky Szilviára, akitől - tudta nélkül - nem csekély számú és értékű New York-i fellépés árán sikerült megszabadulniuk. Anhilte, aki szeret hallgatózni, pezsgőzni és mulatni, hallani sem akar holmi sanzonettről. Férjével sürgetik fiuk és Stázi házasságkötési időpontjának bejelentését. Ámde a fiatalok - Edvin, Szilvia, Bóni és Stázi - addig keverik a lapokat a háttérben, míg Edvin a bejelentés helyett színt vall, és arra kéri Bónit, váljon el a feleségétől, mert szerelmes a nőbe és el akarja venni. Ám hiába, mert a boldog vég még várat magára, hiszen ismét kommunikációs hiba támad: Szilvia nehezményezi, hogy Edvin azzal állt a szülei elé, hogy Kaucsiánó Bonifác gróf elvált feleségét akarja elvenni, nem azzal, hogy Vereczky Szilvia sanzonettet. Önérzetében sértetten faképnél hagyja az úri társaságot, és nyomában Bónival, Edvinnel, Alfonzzal és Leopold Mariaval, meg sem áll a hotelig, ahonnan Feri bácsi mozgatja a szálakat.
Mire Edvin utoléri a szökevényeket, Szilvia, Feri bácsi és Bóni nyakára hág pár üveg pezsgőnek. Csak Bóni van talpon, aki részegségében törleszt egy kicsit a rázogatásból, és beolvas barátjának azért, hogy az összevissza házasodik és jegyzi el magát az ő rovására, hiszen Szilvia most az ő, Bóni felesége akar lenni, Stázi viszont, akit Bóni szeret, Edvin menyasszonya!
Mielőtt az összerázott és összezavarodott herceg kettőt nyikkanhatna, betoppan az apja. Edvin a portáspult mögé bújva hallgathatja végig, ahogy az idős hercegtől Bóni megkéri Stázi kezét. A lány telefonon keresztül igent mond a lánykérésre, de azzal a kikötéssel, hogy csak akkor megy hozzá a grófhoz, ha Edvin és Szilvia is egybekelnek. Edvin ezután kihallgathatja Feri bácsi és az apja beszélgetését, miszerint Feri bácsi szerelmes volt egy sanzonettbe, Vörös Hildába, aki azonban egy másik nemesemberhez ment férjhez, és miután megözvegyült, elvette egy herceg, bizonyos Lippert-Weilersheim. Edvin lelkiállapotán anyja megérkezése és múltjával való szembesítése sem sokat segít, így a pult mögött lapultában először egy pohár pezsgőt csen el, majd az egész üveget. Családi vonásnak tűnik, miként szegény Bóni rázogatása is, amit Edvin - bizonyítottan - az apjától örökölt. Az idős herceg, Leopold Maria kénytelen tudomásul venni, hogy Anhilte azért iszik annyi pezsgőt, mert Hildaként is az volt a kedvence. És már a fiát is megérti, amiért egy sanzonettet szeret, hiszen ezek szerint már az anyatejjel szívta magába az Orfeumot.
Edvin a pezsgőtől és a hallgatózás mellékhatásaitól erősen megroggyanva bújik elő a pult mögül. Szemlátomást letaglózta a hír, hogy az anyja nem más, mint egy volt sanzonett. A letaglózásnak Bóni sem örül, de összekanalazza a karjába ájuló herceget, hiszen gyengeségre nincs idő, az új tények ismeretében ki kell békíteni Szilviát. Bóni a fejfájós, jégért kutató Szilvia jelenlétében ismét telefonos segítséget kér, és beszélgetést mímel az éppen képzeletbeli öngyilkosságra készülő Edvinnel. A nő, nem sejtve, hogy a herceg az ajtó mögött áll, felül a ravasz tréfának. Mire a telefonbeszélgetésnek Bóni tolmácsolásával vége szakad, Edvin is előkerül, és bekövetkezhet a boldog vég. Végül is akár egy hercegi családban is elférhet két sanzonett, avagy csárdáskirálynő.
Ilyen egyszerű lenne?
Igen, és mégsem. Amíg eljutottunk a happy end-ig, a színészek fergeteges előadást produkáltak, amit sok-sok vastaps kísért végig. Amikor felcsendültek a jól ismert dalok, bár némelyik kissé új szöveggel (vagyis az eredetivel), az ember rácsodálkozott a színház és a zene erejére. A felhőtlen szórakozás és a felhőtlen szórakoztatás örömére. A Csárdáskirálynő visszakapta régi báját, az arisztokraták maximum kedvesen, szeretni valóan lükének, nem pedig debilnek hatnak. Pénteken nyoma sem volt ez utóbbi jelenségnek, csak jókedvű, tehetséges színészeknek, akik nagyokat énekeltek, táncoltak, mulattattak. Mi, nézők pedig mulattunk.
A nap hőse, aki ellopta a show-t, számomra egyértelműen Kerényi Miklós Máté. Az energiája fékezhetetlen volt, és szerencsére nem is akarta megfékezni senki a darab leghálásabb szerepében. Dancs Annamarival kedves, hóbortos párt alkottak, összeszokottan, aranyosan játszottak, vérpezsdítően táncoltak. Máté egy-két akciója a Lili bárónőben tapasztaltakhoz hasonlóan most sem hagyta hidegen Dolhai Attilát, aki nem tudta elrejteni jókedvű vigyorát. Jól kiegészítik egymást, jó együtt látni őket a színpadon.
Dolhai Attila Edvinje szerethető, esendő herceg volt, aki ellenállva szülei akaratának, kisebb-nagyobb bakikat elkövetve, némi külső segítséggel kitartott Szilvia mellett, és végül el is nyerte a kezét. Szép hangjának egyedi színe van, és fel lehet ismerni akár csukott szemmel is, és nem csak az ember füléhez, hanem a lelkéhez is szól, még akkor is, ha egyszer-egyszer enyhén megbicsaklott a picit még új terepen. De nem csak a torkával énekel, hanem a szívével is, és játékából átjön az a herceg, akinek a bőrét hét órától tízig magára öltötte. Mint a többi bonviván-szerepénél is.
Fischl Mónikával jó párost alkottak, szépen szólt együtt a hangjuk, érezni közöttük, hogy nem egyetlen közös előadáson vannak túl. Mónika szép primadonna, szépséges hanggal, bár az első felvonásban számomra picit erőtlennek hatott néha, de ez nem von le semmit a pozitív összhatásból.
Kállay Bori elbűvölő, gyönyörű díva, az energiája, a pajkossága, érett, szépséges hangja csodálatraméltó. Talán a bajai Elisabeth kapcsán ugyanezeket írtam le róla.
Szolnoki Tibor, Faragó András, Jantyik Csaba és Peller Károly szerepe inkább dramaturgiailag jelentős, sajnos nagyon sok lehetőségük nincs a kibontakozásra, de szeretni valók egytől egyig, és öröm látni-hallani őket.
Most sem tudok és nem is akarok elmenni szó nélkül a zenészek teljesítménye mellett, akik Balassa Krisztián irányításával keltették életre Kálmán Imre nagyszerű zenéjét. A táncosok és a kórus, és nem utolsó sorban a rendezés szintén dicséretet érdemel.
Pár dal A Csárdáskirálynőből, nem feltétlenül a bejegyzésben név szerint említett színészektől, és egy hosszabb videó:
2014. december 14., vasárnap
Itt a Karácsony, de hol vannak a díszek?! Advent 3. vasárnapja és (Dolhai) karácsonyi (tipp)mix
Itt van a nyakunkon a Karácsony. Olyannyira, hogy mikor tegnap munka után (köszönet a cserebere napok miatti szombati munkalehetőségért, de ígérem, hogy december 24-én is elrebegem .... hogy miért is nem lehet kiadni csere nélkül szabadnapnak a Szentestét?) .... szóval, mikor munka után beugrottam az egyik útba eső bevásárlóközpontba egy célzott és gyors ajándékbeszerzésre, valahogy nem tudott meghatni az ünnepi forgatag. Mondhatni úgy lapítottam, mint nyúl a bokorban. Zavart a hangoskodás, a tolakodás, és úgy éreztem, mintha a felém közeledő, hömpölygő embertömeg magába akarna olvasztani. Köszöntem, de nem kértem, bár meleg volt, nem kívántam olvadni. Inkább gyorsan felmarkoltam, amit kerestem, fizettem és távoztam.
Pedig én imádom a nyüzsgést, a pezsgést, szeretem gyerek módjára, bamba vigyorral bámulni a kirakatokat, a fényeket, a sok-sok szépet. Most valahogy nem ment. Sok minden kavarog a fejemben, a lelkemben, a szívemben. Félek és féltek .... nagyon. Mikor az ember családjában a mindennapokat átszövi az elkerülhetetlentől való rettegés, a lassú elengedés csaknem másfél éve tartó agóniája, akkor nagyon nehéz ráhangolódni az ünneplésre. Már tavaly is nagyon keserédes volt, és nem a boldogság vagy a meghatottság könnyeit morzsolgattuk el lopva, hanem hálát adtunk azért, hogy Ő még velünk lehet. Talán akkor nem mertük elhinni, hogy lesz még egy Karácsonyunk Vele. Tíz nap van még Szentestéig, és Ő még itt van velünk. És ezért boldog vagyok, de a boldogságom nagyon törékeny, mert ez a boldogság rettegő ...
Nem tudtam ráhangolódni az ajándékvásárlásra. Nem tudtam vagy nem akartam hagyni, hogy magával ragadjon az ünnepi forgatag. A hat napos munkahét sem segített, főleg úgy nem, hogy kitehettük volna a táblát minden iroda ajtajára, a szarkazmus jegyében: "Nyugi, ez nem a bolondok háza, mi így szeretünk dolgozni: számunkra nincs teljesíthetetlen határidő vagy feladat!" És mikor az ember hirtelen rádöbben, hogy ebben az őrületben még a nyakába szakad az osztály vezetésének a feladata is a főnök távollétében, akkor robotpilótára kapcsol, és azt teszi, amit lehet ebben a helyzetben: túlél.
Jelzem, siker van, túléltem! Olyannyira, hogy ma végre megszületett az elhatározás: díszítünk! Na nem karácsonyfát, hanem a lakást.
Mi ilyenkor a teendő? A férjet megkérni szépen, hogy ugyan, menjen már fel a padlásra. Na, nem azért, mert nem kívánjuk a látványát, hanem hogy hozza le a díszelemeket. A férj nem kéreti magát, nekiindul, majd kisvártatva közli, hogy hozná, de nincs mit. Eltűntek a díszek! Nomármosthogylehetez?! Nézd jobban, megy a jó tanács, mire a dísz nem, csak egy morcos férj jön le a padlásról, felajánlva, hogy másszak fel én, ha én jobban nézek. Viszonozom az ajánlást, ne csak nézz, hanem láss is! Mert hogy ő volt, aki felvitte a szépen bedobozolt díszeket, égősorokat, girlandokat a padlásra, ő pakolta fel őket, hozza is le mindet szépen. Férj morgásra vált, elmormolja az orra alatt, hogy "Na, kezdődik már". Visszakérdezek, hogy ugyan mi kezdődik? Hát a Karácsony, jön a mérges válasz. Békítőleg rákérdezek, hogy ugye nem akarja azt mondani, hogy a boldogságos szeretet ünnepén fog morogni? Belátja, amit kell, befogja, amit kell, és visszavonul keresni. És láss csodát! Előkerülnek a dobozok!
Vagyis Halleluja van! Van? Naná, hogy van!
És útjára indul a gyönyör ... helyett a gyönyörű, karácsonyi feeling elérését célzó díszítés. Amiben végül egyedül maradok, mert a kisebb csemete kóruspróbára indul, hiszen holnap a Bazilikában fognak énekelni. Párom és a nagyobb csemete elindul anyósékhoz, mert a csemete soron következő portfóliójához családtagokat kell fotózni, majd photoshoppal átvarázsolni őket. Így jár az ember, ha művészpalántákat nevelget: ott találja magát egyedül a díszíteni való kellős közepén, a családtagjai pedig megvonják a vállukat, és csak ennyit mondanak: Elnézést kérek!
Van ilyen? Persze, hogy van! (Bár én inkább így hallom: Elnézészt kérek! Még mondják, hogy a férfiak nem szoktak aranyosak lenni ...)
Mit csinál az ember lánya dolga végeztével? Készít egy csésze Trüffel teát (köszönet a csodáért a Darlington teaboltnak), szigorúan két kortynyi tejjel, és átadja magát a jól megérdemelt pihenésnek.
2014. december 12., péntek
Gian Lorenzo Bernini
Gian Lorenzo Bernini az egyik vezető szobrász volt a 17. században. Rómában dolgozott, és véleményem szerint minden idők egyik legnagyobb, ha nem a legnagyobb művésze. A mai napig lélegzetelállítóak a művei és az a tehetség, amivel a márványt gyönyörűséges szobrokká faragta.
***
Gian Lorenzo BERNINI was the leading sculptor of the 17th century. He worked in Rome, and I think he's been one of the greatest if not the greatest artist of all time. His works, talent and skill in forming a beautiful sculpture from marble is still breathtaking.
2014. december 7., vasárnap
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)