2015. április 25., szombat

Igaz történet: Móricz Zsigmond - A kis fecskék táplálják a családot


Nagymamám 82 éves, és szeret mesélni az életéről. Azt szokta mondogatni, hogy a nehézségek, a sokszor szinte kilátástalan szegénység ellenére boldog gyerekkora volt, mert nagy, szerető családban nőtt fel, Szentesen. Édesapja, az én dédapám sokat volt távol a családjától, hogy kubikosként robotolva próbáljon pénzt keresni, hogy eltarthassa gyerekeit. Dédanyám óvta, védte mamámékat, akiknek azonban már gyerekkorukban dolgozni kellett, hogy hozzájáruljanak a családi kasszához. 
Az egész család egyként szerette a zenét, sokat énekeltek, citeráztak. Mamám egyik bátyja, a fekete hajú, kék szemű Péter operaénekesnek készült. Gyönyörű hangját, nagy álmait azonban szétzúzta egy hadgyakorlat, ahol halálos sebet kapott. 
Emlékszem, hogy gyerekkoromban, amikor leutaztunk Szentesre, többször meglátogattuk mama testvéreit. És volt, hogy ők jöttek fel hozzánk. Sugárzott róluk az életöröm, nagyhangúan, jókedvűen adomáztak. Imre bácsi, Jani bácsi és Jóska bácsi voltak a kedvenceim. Aranyosan, érezhető szeretettel mondogatták mamámnak, hogy ő a "kicsi Mari".

Mama sokszor emlegette azt is, hogy egyszer, amikor még kicsi volt, egy híres író járt náluk ....

"Szentesen, az Újtelepen, apró FAKSZ-házakban csupa szegény ember lakik. Olyanok kaptak itt parcellát, akiknek ezer év alatt a sírparcellán kívül több telkük nem volt. Ma is ingóság nélküli ingatlanok ezek. Törőcsik József kubikos házába megyünk. A ház olyan, mint a többi, de a konyhában egy vékony, magas, „nádszál papné’ kinézésű asszony áll, s ijedten áll, s ijedten néz ránk. Kezeivel önkéntelen nyüzsgő gyerekei után nyúl, nem tudom, miért, félti tőlünk, vagy inteni akarja őket, hogy jók legyenek.
- Törőcsikné?
- Én vagyok.
- Hány gyereke van?
- Tíz.
Egész megijedtem. Első érzésem csak az volt, hogy íme, azért oly hihetetlenül sovány, vértelen, mert tíz gyermekben van szétszíjva a vére.
- Tíz élő - ismétli.
- Három meghalt - elfordul, mintha most rögtön elsírná magát.
- Tessék besétálni - int a szobaajtó felé.
Körülnézek a konyhában. Ennél üresebb konyhát még nem láttam. A téglából rakott hideg zhelyen kívül semmi bútorféle, semmi edény, de egyáltalán semmi. Tágas, üres kripta. Bemegyünk, még világos van. Két olyan olcsón úrias ágy a szoba közepén egymás melléállítva. A falon fényképek keretben. Az ajtó mellett boglyakemence.
- Tessék leülni.
Leülünk a két székre. Több szék nincs. Az asszony állva marad. Öt-hat gyerek körülötte. Egyet felvesz a karjára. Gyerekkorom jut eszembe. Így nyüzsögtünk s rajzottunk mi is édesanyám körül, mi is heten voltunk. Az én anyám is így kétségbe lett volna esve, ha idegen beállít, megnézni, hogy egy anyag cseléd nélkül hogy tud meglenni hét gyerekkel. De kikergette volna a kíváncsiakat.
- Hol az ura?
- Munkában van. Szentkirályságon. Útépítés van, ott dolgozik. Csak szombaton jön haza.
Nézem a gyerekeket. Mind nagy szemű, fáradt kis öreg. Hallgatva bámulnak.
- No, gyerekek, mi volt az ebéd?
Az asszony felel: - Igazán ma nem is adtam nekik ebédet.
- Mit ad vacsorára nekik?
- Igazán nem is tudom... Most gondolkozom, mit is adjak nekik. Talán egy kis zsíros kenyeret. Eszembe jut, hogy nemrégen vita volt arról, hogy a magyar asszonyok nem tudnak főzni. Ez is zsíros kenyeret ad...
- Miért nem főz nekik valamit?
- Igazán mit is mondjak... Egy darab fám vagy szalmám, semmi sincs a házamnál.
Édesanyámnak kisdiák koromban volt egy bejárónéja Patakon. Azt mondta, ha anyámtól egy kis lisztet vagy zsírt kapott: „Ennyim van a házamnál.” Sokat mulattunk rajta.
- No, nézze, de így nem laknak jól. Ha van annyi zsírja, hogy zsíros kenyeret csinálhat, hát inkább egy kis levest főzzön a zsírral.
Egy-két darab fát..., istenem...
- Igazán - még mindig habozik az asszony -, igazán egy rántásra való lisztem sincs...
Megzavart az asszony külseje. Oly intelligens a fekete-fehér kockás ruhájában - talán egy papnétól kapta ajándékba -, mégsem képzeltem, hogy tíz gyerek mellett egykanálnyi liszt se legyen..., nem sértettem meg gondolatban sem ennyire...
- És zsírja mennyi van?
- Igazán nem is tudom kimondani - s mint a vesztőre vitt állatból, hirtelen kitör egy iszonyú vonítás -, kérem, nincs semmim!... Egyáltalán semmi, de semmi a világon itt nincs!... Még kenyér sincs..., egy falat sincs...
Egyszerre úgy éreztem magam, mintha felelős lennék érte. Jól vagyok lakva. Délben bő ebédet ettem. S ők délben semmit sem kaptak... Tíz gyerek... Én egy tanyán voltam, ahol valami felséges húslevest tálaltak. Pulyka- és marhahúsból főtt. Meg is magyarázták, hogy a leves akkor jó, ha szárnyas is van benne, de marhahúsnak is kell lenni. Mint fontos dolgot, a társaság meg is vitatta, hogy a budapesti éttermekben hogy lehet az, hogy abból a rengeteg húsból soha jó levest nem főznek... Leves után nyúlgerinc volt. Szeretem a vadat, s igen kínáltak, hogy vegyek még. „Veszek - mondtam -, ha ígéretet kapok, hogy nem kínálnak egyébbel.” Megígérték, de nagyon csodálkoztak, hogy mikor a sült pulykát hozták fel, abból nem vettem. Sajnáltam is, mert a pulyka gyönyörűvolt. Fiatal pulyka. Rózsaszínű. A metszések helyén hófehér hús világított ki. Utána mákos, túrós és káposztás rétes következett. Egy darab káposztást ettem. Kitűnő volt. A fekete is remek, valódi szemes kávéból. Egy jó cigarettát is elszívtam. Csak azt sajnáltam, hogy nem vagyok borivó, pedig gyönyörű aranysárga bor volt az asztalon... Szóval a tanyán jól ettünk. Panaszkodtak, hogy elmúlt a régi világ, mikor hat- s tíz-féle húst is szokás volt tálalni... Most tehát rémülettel néztem ezt a szürke asszonyt, aki éppen úgy odaillett volna az asztalhoz, mint akárki... S akiből most állati üvöltés tör ki, hogy semmi, de semmi megennivaló nincs a háznál. A gyerekek hallgattak, mint a kis oroszlánok a cirkuszban, akiknek nem adnak enni, hogy szelídek legyenek. Ezek is meg voltak szelídítve: éhesek voltak, éhező kis állatkák.
- De ha az urának munkája van, miért nincs ennivalójuk? Hová teszik a pénzt?
- Csak két hete van odakinn. Még eddig egy fillért sem adott haza. Egyetlen fillért sem két hét óta.
- Hát hova teszi a pénzt?
- Neki enni kell, mert ha nem eszik, nem bír dolgozni. Mire a kenyeret is kifizeti, egy fillérje sem marad.
- Hát mennyit eszik? Most jövök Rátka kubikostól. Egypár pengőt csak haza tudnak hozni...
- Mondom, a kenyeret kell neki fizetni... A boltban... Az adósságot... Mert megszólított a boltosné, hogy: „Törőcsikné, nézzenek utána, hogy valamit törlesszenek. Három év óta nem fizették ki az adósságot.”
- Értem. Adósságot törleszt.
- Igen. Megmondtam neki, mikor hazajött, és a két pengőt, amit hazahozott, rögtön elvitte a boltba.
- Mennyivel tartoznak ott?
- Még tizenhét pengővel. Már két héten fizetett neki két-két pengőt.
- És akkor maga hogy él a tíz gyerekkel?
- Én nem tudom. Nem tudom megmondani...
S áll szegény intelligens asszony, mint a nyomor és kétségbeesés szobra.
- Hány osztályt végzett?
- Négy elemit. Többet nem lehetett, mert menni kellett szolgálni.
- A szülei is ilyen szegények voltak?
- Ó, nem. Még én hat párnát kaptam az édesanyámtól, de én már csak kettőt tudtam adni a lányomnak, mikor a tavaszon férjhez ment. A magaméból adtam.
Még ki is házasította a lányát.
- Kihez ment?
- Szegények azok is. Napszámos a vőm, de nagyon szeretik egymást, csak most a fiút beviszik katonának, és a lányom már nagyon úgy van. Majd meg őrülök, hogy mi lesz vele, nem tudok rajta segíteni, én nem tudom, mi lesz a télen, se egy darab fa, se egy szál szalma, tessék megnézni az ágyakat. Belenézek az ágyba, mely a félsötétben eddig nem tűnt fel. Megrettenek, üres. Egészen üresek, még takaró sincs rajtuk, se lepedő. Néhány rongydarab, de olyan rongydarab, még a kutya alá is jobbat vetnek.
- Hogy alusznak ezen? Mivel takarja be a gyerekeket?
- Semmivel. A nappali gúnyájuk, avval takargatom. Én se tudok takarózni, az uram is csak a kabátját teríti magára éccakára, ha itthon van.
- De mi lesz, ha hideg lesz?
- Igazán el sem tudom képzelni. Itt mind megfagyunk. Mind betegek leszünk.
Még mit kérdezzek tőle? Dante pokla emellett üdülő hely.
- Hogy híjják a gyerekeket?
- Júlia, Erzsébet, János már nagyobbak, oda vannak szolgálni. Imre meg a 13 éves László, a 11 éves Mihály, 9 éves József, 6 éves Péter, 3 éves Mária és másfél éves Annus. De nem tudok enni adni ennek a kicsinek, mert ez nagyon ételes, ez a kicsi, hát még most is szoptatom, mert ha nem eszik, legalább azt a kis tejet élvezze, ha talál benne.
Nézem az asszonyt. Mintha nem is anyja, hanem nagyanyja lenne a gyerekeknek.
- Maga még tud szoptatni? Hány éves?
- Bizony már negyvennégy vagyok.
A gyerekek szinte belekapaszkodnak. Egyike a jobb lába szárába, a másik a balba, a harmadik beledől az ölébe, negyedik a karján. Ez egy rakott termőfa.
- Ó, nagyon jó gyerekek. Nagyon jók. Ezt a kicsi Pétert el akarta vinni örökbe a húgom, de nem adom oda, nem adhatom oda, mert meghalok utána! Úgy szeretem őket.
A gyerekek még szorosabban fonódnak az anyjukhoz. Kis sovány testecskék, csak a nagy, értelmes szemük világít nesztelen.
- Maga dolgozik valamit?
- Igen. Most is tömni járok. Mikor hazajövök, úgy rohannak, az eszemet sem tudom. Be kell őket zárni a lakásba, és majd megőrülök, hogy mire jövök haza.
Csak nézem, csak nézem, s csak hallgatom a panasznak ezt a kálváriáját. Ma délben az ezer holdas földbirtokos kimutatta, hogy ő voltaképpen tönkrement. 65000 védett birtokost mentettek meg, de őt nem, mert ő szorgalmas volt, bármi nehezen, de megfizette az adóját, a kamatokat, s most nem tudja, meddig él... Megáll az ész. A tejjel-mézzel folyó Kánaán kiszáradt, mint mikor lecsapolták a mocsarakat. Egyformán pusztulnak a díszmadarak és a proletár szárcsák. Most egy kisfiú jön be, a kilencéves József, szokatlanul kicsi, mintha hatéves lenne. Ragyogóarccal süvít az anyjához, egy darab kenyeret hoz. Még bele sem harapott. Az asszony szégyenkezve dugja, s hátrafordulva azonnal tör belőle a többinek.
- A néni küldte.
Végigremeg bennem a fájdalom: ez az a zsíros kenyér, amit a gyerekeknek szánt vacsorára?A kis fecskék táplálják a családot?A nagy tápláló anya, a nemzet nem tud erről semmit?

1935
Móricz Zsigmond
A kis fecskék táplálják a családot"


2015. április 19., vasárnap

Filmek délutánra: Fiú a Marsról



David (John Cusack) híres sci-fi író. Történeteiből tükröződik saját, kissé különc lénye, ami éppen egy nagy trauma, felesége halála után lábadozik. Meghiúsult örökbefogadási terveik nyomán felkelti érdeklődését egy elhagyott kisfiú, Dennis (Bobby Coleman). A fiú különös kis teremtmény. Napjait egy dobozban tölti, elzárva nem csupán a napsugaraktól, hanem a társaitól is. Mindezt jól fejlett képzelőerővel tetézi: állítja, és hiszi, hogy a Marsról jött. 
David magához veszi a gyereket. Apránként ismerkednek egymással, betekintést nyernek a másik világába, ami, tekintve a fiú különlegességét, tudományok iránti érdeklődését és tárgyak iránti gyűjtőszenvedélyét, a saját maga által kitalált nyelv használatát, nem kevés toleranciát és belátást, türelmet igényel a férfi részéről. David segítségére van barátja, Harlee (Amanda Peet) és nővére, Liz (Joan Cusack), miközben a fiú tanárai és a gyámhivatal árgus szemekkel figyeli a fura családot. Dennis viselkedése miatt David-ben felmerül kérdés, hogy mi van akkor, ha a gyerek tényleg a Marsról jött?

Természetesen Dennis nagyon is e világi kisfiú. Csak fel kell dolgoznia azt, hogy a szülei eldobták. És ezt talán könnyebb úgy elfogadni, ha hiszi, hogy visszamentek a Marsra. Ahová talán egyszer követheti őket. Különös gyerek, kicsit lassú, nehezen teremt kapcsolatot másokkal, saját kis világában él, ugyanakkor az intelligenciája magas, érdeklődik a tudományok iránt és saját kommunikációs rendszert fejlesztett ki. Talán csak az őt ért traumát dolgozza fel így, talán mentális probléma áll a dolog hátterében, pl. az autizmus egy formája, az Asperger szindróma. Talán csak a túlfejlett képzelőerő, ami sok-sok gyerek sajátja. Van, akinek láthatatlan barátai vannak, amivel a szüleit az őrületbe kergeti vagy halálra rémíti. De állíthatjuk-e száz százalékos bizonyossággal, hogy a gyerek csak játszik, netán hazudik? Vagy hogy így akarja felhívni magára a figyelmet? 
A gyermeki elmének sok-sok impulzust kell feldolgoznia, és mások számára apró kis változásokat is nagy traumaként él meg. Egy-egy különös viselkedést, megnyilvánulást letudhatunk (és sajnos sokszor meg is tesszük) egy egyszerű kijelentéssel: Úgy viselkedsz, mintha a Marsról jöttél volna! 
Pont mint Dennis. Aki csak tartozni akar valahová, és hiszi, hogy számára ez a valahol a Marson van, mert itt, a Földön azok, akik a legtöbbet jelentették a számára, eltűntek.

Az ember társas lény. Család nélkül, szeretet, törődés és megértés nélkül marslakóvá változik ...



2015. április 11., szombat

Április 11. A magyar költészet napja


József Attila születésnapja a magyar költészet napja. Szerencsések vagyunk, hiszen számtalan szépséges verset kaptunk nagy költőinktől. Egy csokorra való csodás, szépséges  orgánumú színészeink előadásában: