2015. március 31., kedd

Jövőre, Veled, Itt! - Budapesti Operettszínház


Tinédzser koromban, mikor még nem volt ennyi tévécsatorna, és nem hogy okos nem volt a televíziónk, de még színes képet sem tudott kicsikarni magából, láttam egy filmet. Vagy inkább részleteket egy filmből. Először nem figyeltem oda rá különösebben, csak az tűnt fel, hogy bármikor a képernyőre néztem, ugyanazt a két embert láttam cirka ugyanabban a környezetben, de valahogy mindig máshogyan néztek ki. Más volt a frizurájuk, a ruhájuk, hol bohókásabban, hol komolyabban festettek. Úgy gondoltam, hogy egy házaspárról szól a film, az ő életüket követi nyomon.
Mikor követni kezdtem az eseményeket, akkor kiderült, hogy nem egy házaspárról, hanem szeretőkről van szó. Akik  a film során többször elköszöntek egymástól, valahogy így: Jövőre, veled, ugyanitt!

A film 1978-ban készült, Ellen Burstyn és Alan Alda főszereplésével. A címe pedig mi más lehetne, mint Jövőre, veled, ugyanitt.
Annak a darabnak a címe pedig, amit március 22-én láttam a Budapesti Operettszínház Raktárszínházában, a következő: Jövőre, Veled, Itt!
Véletlen? Semmi esetre sem. A történet ugyanaz, a két főszereplő, Doris és George karaktere szintén, a  helyszín azonban sokkal behatároltabb: csupán egy hotelszoba.

Ebben a szobában egy reggel felébred egy férfi, bizonyos George. Kissé zilált, szétesettnek tűnik, fején harisnyakötő, ami sejteti, hogy itt valami történt. Történt is!  A tettestárs Doris. Megtették már máskor is? Nem. Tervezték, hogy na, majd most végre ...? Nem. Ismerik egymást? Nem. Nem? Nem! A férfi üzleti úton van, a nő pedig lelki gyakorlaton. Elvben, gyakorlatban azonban csak el akar vonulni a családjától, az anyósa szeme elől. Anyósa? Igen! Akkor ami történt, az ... Házasságtörés. A javából!

Nézzük sorban. Adott két ember, akiket a véletlen egymás mellé, majd egyazon ágyba sodor. Elítélendő ez? Nem tudjuk. Nem ismerjük a körülményeket. De csak addig, amíg hőseink be nem avatnak minket. Házasságban él mindkettő. Társuk megérdemelte, hogy megcsalják? Nem. Doris és George bizarr játék során jó és rossz tulajdonságokat tár elénk. Na nem a sajátjukat, hanem a párjukét. Ám, ami kiderül, attól sem leszünk sokkal okosabbak. Hiszen két jóravaló emberről van szó. Még a rossz tulajdonságukról is kiderül, hogy akár jónak is mondható. Mégis megcsalták, elárulták őket.
Doris és George boldogtalan? Nem. Otthon várja őket házastársukon kívül összesen hét gyerek! Akik szépek, jók, imádni valók. Meg is mutatják egymásnak a lurkók képeit. Mégis megcsalták őket. Mi ütött beléjük? Az élet. Az egyhangúság, az unalmas taposómalom. A szikra nélküli, megszokott hétköznapok. Nem rossz emberek ők, csak nagy családdal együtt magányosak. Mert megszűntek igazi férfi és nő lenni, helyette dolgozó családapa, és háztartásbeli családanya lettek.
Bánják, amit tettek? Igen és nem. Találkoznak még valaha? Igen. Minden évben egyetlen egyszer, ugyanabban a hotelszobában, hosszú-hosszú éveken át.
Tanúi lehetünk, hogyan változik körülöttük a világ, és ezáltal hogyan változnak ők maguk. Korszakokat ível át a történetük, ami nem csak öltözködésükön (pl. konzervatívból hippivé lényegülés), hanem egész viselkedésükön, lényükön nyomot hagy. És ők folyamatosan keresik azt az évi egy napot, hogy együtt legyenek. De soha nincsenek igazán kettesben, legalábbis lélekben, mert ahogy ismerkedünk velük, megismerjük a családjaikat, ahol a gyerekek felnőnek, sőt, újak születnek. Ráadásul Doris pont az egyik légyotton ad életet legifjabb gyermekének.

Doris és George folyamatosan változnak. Keresik önmagukat. A férfi könyvelő, de az egyik légyott során a zongora mellé ül, ami ráébreszti arra, hogy ez jó. Zongorista lesz, még egy dalt is ír. Doris főállású anya, aki azért nem tudott anno leérettségizni, mert terhes lett, most viszont pont azért tudja letenni a vizsgát, mert terhes. És innen nincs megállás. Olvas, tanul, egyetemre megy. Üzletasszony lesz.
Mindeközben évente egyszer újra és újra találkoznak, mesélnek jót és rosszat. Kétségeik vannak kapcsolatukat és egész sorsukat illetően. Mint lámpa fénye a molylepkét, úgy vonzzák egymást, bár maguk sem tudják, hogy a másikat akarják-e maguk mellett, avagy magukat akarják a családjuktól távol tudni. Tanúi lehetünk bohóckodásnak, összeomlásnak, házasság megmentésének, gyásznak. Megcsalásnak, öncsalásnak. Szerelemnek. Évtizedeken keresztül.

Janza Kata és Szabó P. Szilveszter jutalomjátéka a darab. Jutalomjáték, ugyanakkor nehéz, és nagy felelősség is. A Raktárszínház légtere kicsi, ám azt meg kell tölteni tartalommal, élettel, hiszen a két főszereplő mellett Felföldi Anikó, mint a szobát a légyottok után rendbetevő asszonyság, egy tánckar és két zongorista működik csak közre a darabban. Azt mondhatjuk, hogy ez éppen elég, de van, hogy mégsem.
Kata és Szilveszter nagy kedvvel és hévvel játszottak, aranyosak voltak, jó értelemben véve őrültek, szenvedélyesek, viccesek vagy épp drámaiak. Azonban a darabon belüli idő múlása nem múlhat el nyomtalanul felettük, így folyamatosan külsőt kell váltaniuk. Új ruha, új frizura, paróka. A holt időt Felföldi Anikó és a tánckar töltötte ki, de nálam sajnos nem igazán működött. Minden alkalommal kiestem a darabból, így az nem egy folyamatos előadásnak tűnt, hanem kis, egymás után rakott történeteknek. És minden egyes történet távolodott attól a bohókás légkörtől, ami az előadás elejét uralta, és ami nagyon jól működött. Természetesen mondhatjuk, hogy "az elejét kell megnyomni", igen. Azt is, hogy minél inkább belemélyedünk a történetbe, ahol drámák, tragédiák is napfényre kerülnek, ahogy a lelkifurdalás egyre mélyebb lesz a két főhősben, úgy kell távolodni a könnyedségtől. Így van, csak nem volt annyira nagy a mélység, hogy igazán megérintsen. Még a fájdalomtól és haragtól szenvedő, halott fiát elsiratni képtelen férfi érzései sem ragadtak magukkal igazán, mert úgy éreztem, túlságosan didaktikus a jelenet. Talán, ha minimális fénnyel, a két színészre összpontosítva tálalják a fiú hősi halálát, és nem csinálnak belőle tömegjelenetet a vietnámi háború ellen és/vagy mellett tüntetők mozgatásával, katonák megjelenésével, akik megosztják az ember figyelmét, akkor talán jobban hatott volna. Kevésbé lett volna szájbarágós. Úgy érzem, hogy az "éreztetni" sokszor több, mint a "megmutatni".

Másik pont, ami miatt kiestem a történetből, az a zene. Fura, bevallom, hiszen zenész színház zenés darabjáról van szó. Számomra mégis a leggyengébb láncszem az előadásban a zene volt. Nem a két nagyszerű zongorista játéka, hanem maguk a dalok, még akkor is, ha mindig arról a kis epizódról szólnak, ami épp történik a darabban. Ha igazat akarok mondani, és miért ne akarnék, egyetlen dallamra vagy szövegre sem emlékszem. De, mégis, egy szóra: száztizenháromszor! Lehet azért, mert talán pont ennyiszer énekelték el? A szám arra utal, hányszor áldoztak a szerelem édes oltárán az évek során, hiszen George könyvelő, számológépe is akad, nyilvántart mindent. De ezen túl nem ragadt meg bennem semmi a zenéből.

Milyen volt az összbenyomásom a darabról? Az, hogy kellemes, jó előadást láttam, két remek színész önfeledt bohóckodását, egyben drámai oldalát. A történet elgondolkodtató, van és még sincs benne feloldás. Keressük a boldogságot, megtaláljuk, de az olyan tünékeny, hogy újra és újra elveszítjük. Pedig rajtunk múlik ... de a döntéseinket, így egész életünket oly sok minden befolyásolja, így nem hisszük el, hogy tényleg csak rajtunk áll saját sorsunk ...

2012-es előadásképek a Budapesti Operettszínház hivatalos oldaláról: 
http://www.operett.hu/galeria.php?kategoria=238&kep=9215




2015. március 15., vasárnap

Én és a kisöcsém - Budapesti Operettszínház


Úgy tűnik, hogy a Budapesti Operettszínház nem babonás. Az Én és a kisöcsém bemutatója 2015. március 13-án, pénteken volt! A babonásak lehet, hogy felszisszennek, de meglehet, hogy a színház vezetése úgy van vele, mint én, és ez a nap – minden ráaggatott, vélt vagy valós hiedelemmel ellentétben – ugyanolyan számukra, mint a többi. Sőt, előfordul, hogy a legszerencsésebb események pont ekkor köszöntenek be. Hogy a rendező és a színészek hogyan vélekednek általában erről a napról, azt nem tudom, de a premier megvolt, és a hírek szerint a siker sem maradt el. 

Az én jegyem a darab második előadására, március 14-én, 15 órára szólt.  A Réthly Attila rendezte velencei társasutazás kezdetét vette! 

"Az igazán jó történetek egy mondatban is összefoglalhatóak...", olvasható az Operettszínház ismertetőjében (http://www.operett.hu/repertoar/en-es-a-kisocsem/184/10), de én azért egy kicsit hosszabban írok róla.

A Zabakol  tápszergyár vezére, Kelemen Félix súlyos gonddal küzd. Lánya, Kató ugyanis már-már vetekszik Csipkerózsikával, már ami az alvási szokásait illeti. Azzal a különbséggel, hogy a hercegkisasszony egy gonosz tündér jóvoltából merül évszázados álomba, Kató azonban saját indíttatásból választja eme elfoglaltságot, mert olyan szépeket álmodik, hogy vétek ébren töltenie a perceket a sivár, unalmas világban. Közös pont a két lányzó között egy váratlanul képbe kerülő vőlegény. Aki azonban, legyen az Fülöp herceg, avagy Willie Andersen dán milliárdos gyáros, a maga részéről köszöni, de nem kér a tálcán kínált hercegkisasszonyból, illetve tápszergyár örökösből. Kelemen apuka megbízza a cég reklámfilmjének forgatása okán óriásbébinek öltözve senyvedő gépírólányt, Vadász Fricit, hogy hasson oda Katónál, és próbáljon életet lehelni belé. Kató ugyanis tavasszal rövid időre életre kel, de akkor kibújik belőle a démon és kezelhetetlenné válik holmi viszonzatlan szerelemvágy miatt. Most viszont itt a tavasz, de a szerelem tárgya ki vagyon jelölve.
Kecskére a káposztát, mondhatnánk, de inkább a cseberből vederbe népi bölcsességet húzhatjuk elő, látva Fricit, aki szintén szerelemre vágyik, de nem tud férfit fogni magának. De hogy fog Kató szerelembe esni, és legfőképpen kivel? Kelemen apuka tudja a receptet, és egyből gyógyírt is kínál hozzá. A gyár kifejlesztett egy szert, ami szerelemre gyújtja a szíveket, de leginkább a testet, és amit magán tesztel. Nőkön még nem próbálták, mert ismerve a szebbik nemet, az beláthatatlan következményekkel járhatna. Hogy kivel kellene szerelembe esni az álomszuszék lánynak, az  már eldöntetett: a dán milliárdossal, aki este érkezik, vacsorára, hiszen a két gyár fúziója lesz terítéken. A csodaszer tesztelésére így remek alkalom kínálkozik. Frici lázad, hangot adva véleményének, miszerint "Küszködés az ember élete!", hiszen kisebb gondja is nagyobb Katónál. Velencébe készül, 6 órakor indul a busza, és reméli, hogy az úton végre kifog egy férfit. 

Frici felébreszti az édes álmot álmodó Katót, aki inkább maradna az álomvilágban, mintsem hogy hozzámenjen egy ismeretlen dán vikinghez, aki minden bizonnyal nagydarab, szőrös, vörös és borzalmas heringszagú a szája. Kató úgy dönt, ultimátumot ad az apjának, leutazik a Balatonra, és alszik, mert ott tud a legjobban álmodni. Magára kapva egy randa szemüveget és egy méretes kardigánt, gépelni kezdi a levelet. Ekkor toppan be a dán milliárdos. Viking kilétét jól palástolja, nagyvilági úriember képében érkezik, bár a kezében azért szorongat egy kürtöt a miheztartás végett. Kató szemeiből tovaillan az álom, mert a vőlegényjelölt fizimiskája meglehetősen tetszetős. A lány már éppen elolvadni készül, amikor Andersen száján kibuknak azok a mondatok, amitől Kató elméjében a rózsaszín ködöt felváltja a vörös. A férfi lekicsinylően szól a nőkről, akik dolgozni akarnak, elveszik az állást az érettségizett fiatalemberek elől, miközben vörösre rúzsozott szájukkal csücsörítenek és riszálják magukat. A nő szerinte csak este tíz és reggel négy között érdekes. Feltételezi, hogy Kelemen Félix lánya nem az ő ízlése, sőt, több mint száz kiló élősúlyban, ezért inkább köszöni, de a maga részéről felveszi a nyúlcipőt. Befizetett egy velencei társasutazásra, feladott egy hirdetést, miszerint útitársat keres, magához hasonló fiatalembert, hogy kellemesen, ráerőltetett nő-mentesen teljen az út. Megbízza a gépírólánynak hitt Katót, hogy kezelje a beérkező válaszokat, majd amilyen hirtelen érkezett, olyan gyorsan tova is illan.
Kató végképp felébred, olyannyira, hogy bosszút forral! Ha elsikkasztja a hirdetésre érkező válaszokat, akkor nyerő ügye van. Csak be kell öltöznie férfinak, és ő lesz Andersen útitársa. Neki is áll a szervezésnek, az apját a végső kétségbeesésbe kergetve.

Kelemen Félix azt hiszi, lánya újból holdkóros szerelembe esett egy gaz csábítóval, és őt követve tűnt el. Magánnyomozókat fogad, hogy szabotálják a lánya hamis boldogságát, űzzék  ki belőle a felébredt démont, lehetőség szerint szüntessék meg a tavaszt, akár a madárcsicsergést is, és azonosítsák a gaz csábítót. 
Dr. Sas és Dr. Vas, a két borzasztó fura pasas kapva kap az alkalmon, hiszen megbízásuk egy szál se, adósságuk viszont annál több. A végrehajtó a nyakukra jár, csak a kalandvágyától és főnyomozói reményeitől fűtött  Zolestyák az, aki időről időre kihúzza őket a teljes anyagi csődből. Kelemen megbízatása azonban fejenként 5000 pengőt hoz nekik a konyhára, így természetesen elvállalják az ügyet. Agyi kapacitásuk nem a legacélosabb, elfelejtenek előleget kérni, így elindulni sem tudnak Velencébe. Zolestyák megint kihúzza őket a csávából, főnyomozói kinevezése fejében. Így a duó elindulhat a társasutazásra. 
Az előkészületek hiánya folytán ott kezdődik a nyomozás, hogy kitalálják, melyik utas Kelemen Kató. Aki ekkor már férfinak öltözve várja Andersent a buszpályaudvaron. Még éppen csak tíz perce férfi, de máris megvádolták, hogy fixírozta egy idős úr feleségét, kihívták párbajra és jól fel is pofozták. Hiába, a férfisors sem lehet olyan könnyű! Vadász Frici is megérkezik, akinek személyazonosságát, de minimum a nevét ki is kölcsönzi Kató. Mostantól ő Vadász Frigyes, a gépírólány pedig Kelemen Kató.
Dr. Sas és Dr. Vas, a két lángelme – természetesen mellőzve mindenfajta feltűnést – egyforma ruhába öltözve, újság mögé és kukába bújva, bőröndhalom közepébe rejtőzve térképezi fel a terepet, és azonosítja Vadász Fricit Kelemen Katóként, igaz, a gaz csábítónak se híre, se hamva.

A társaság útra kel. A kiszemelt vőlegényét megleckéztetni vágyó Kelemen Kató, alias Vadász Frigyes; a kiszemelt menyasszony elől szökő Willie Andersen; a férjet fogni szándékozó, Kelemen Katóvá vált Vadász Frici; Dr. Sas és Dr. Vas, no meg a főnyomozóvá előléptetett, női ruhába bújt Zolestyák, aki immár Zozó helyett Zizinek szólíttatja magát. Elindul a férfivá vált Katót felpofozó öregúr a feleségével, és aki a társaságot igyekszik összeterelni, az IBUSZ idegenvezetője, a szintén férjhiánnyal küzdő Pirike.

Velencében útjára indul a gyönyör helyett a hadakozás. Mindenki akar valamit vagy valakit, de az nem feltétlenül vezet jóhoz. 
Kató-Frigyes fejébe veszi, hogy a szerinte igencsak bunkó és faragatlan Andersenből kultúrembert farag. Míg a férfi a nőket és a kéjes élvezeteket kergetné, újdonsült barátja múzeumból múzeumba hurcolja, hátha ragad rá valami, túl a könyvtárak porán. 
Frici-Kató két férfi között őrlődik, hiszen a Dr. Sas-Dr. Vas páros kitüntető figyelmét női mivoltának tulajdonítja, mit sem sejtve arról, hogy a két férfi éppen "utána" nyomoz. Kató-Frigyes jó tanácsokkal látja el, hogyan viselkedjen, mit tegyen, hogyan beszéljen, hogy magába bolondítsa a férfiakat, cserébe kap egy rögtönzött kiképzést a gyerekkorában bokszolók között is megfordult gépírólánytól, hogy ő mit csináljon az Andersentől kapott bokszkesztyűvel. A dán ugyanis azt vette a fejébe, hogy puhány útitársából kemény legényt farag, de legalábbis olyan férfit, hogy az apja sem ismer rá.
Zolestyák Zizire már főnökei sem igen ismernek rá, sőt, lassan ő maga sem tudja, hogy fiú-e vagy lány. Egy macho gondolás ugyanis úgy tette neki a szépet, hogy férfi testében újraéledt női szíve hevesebben már nem is doboghatna. Fülei azonban továbbra is a megszokott szinten működnek, szemei nem különben, és kifigyeli, hogy Frici-Kató nem nő, hanem férfi. Ezt meg is osztja Dr. Sassal és Dr. Vassal, akik még nem azonosították a lány gaz csábítóját, ám annál inkább szeretnének ők e szerepben tündökölni. Az idő szorítja őket, hiszen Kelemen Félix útban van Velencébe!
Pirike, az idegenvezető mindent megtesz az utazók kulturális szórakoztatása érdekében, kevés sikerrel. Így inkább pezsgőbe fojtja bánatát, és álmodozik arról, hogy a szíve végre lángra lobban, és egy férfi ugyanígy lángoljon érte. Andersen, megunva a múzeumlátogatást, el akarja csábítani a csábulni vágyó Pirikét, amire jó alkalom mutatkozik, hiszen ki kell engesztelnie a nőt, akit Kató-Frigyes vérig sértett, és aki emiatt őt pofozta fel.
S míg Dr. Sas egyértelmű bizonyosságot szerez arról, hogy Frici-Kató még csak véletlenül sem férfi, Andersen akcióba lendül Pirikénél. Ezt Kató-Frigyes rossz szemmel nézi, de hiába hisztizik, nem tudja a férfit megállítani és maga mellett tartani. Ha férfi barátként kudarcot vallott, nőként még győzhet, dönti el. Estélyibe öltözik, és a Pirikét éppen leitatni igyekvő Andersen látóterébe kerülve elcsavarja annak fejét Kató-Frigyes nővéreként, Fridaként bemutatkozva. A férfi felismeri barátját a szép nőben, de annak magabiztossága elbizonytalanítja. Frida megígéri a férfinak, hogy meglátogatja a szobájában, de csak éjfélig marad vele. Jelenlére egy orchidea utal majd. 
Andersen, Pirikét hátrahagyva, a szobájába siet, de ott Frida helyett a vihartól való félelmében barátjához menekült Kató-Frigyest találja, aki pizsamában bebújt az ágyába. Nem sikerül szép szóval vagy fenyegetéssel elzavarni a "fiút", ezért kidobja az erkélyre, a viharba. Mikor visszalép a szobájába, megdöbbenve látja az ágyon heverő orchideát.

A velencei utazás véget ér, mindenki hazatér, de senki sem igazán elégedett vagy boldog. A Zabakol gyárban Frici élete ismét visszakerül a jól ismert küszködés fázisba. Dr. Sas és Dr. Vas ábrándjai, hogy Kelemen Félix gyárigazgató lányát feleségül véve beházasodjanak a vagyonba, szintén gallyra mentek, hiszen a Katóként azonosított lány csak egy gépíró. Akit ráadásul még a kirúgás réme is fenyeget. 
Andersen is megérkezik, Fridát keresve. Piribe botlik, aki megszabadítja egy nagyobb összegtől az őt ért sérelmekért cserébe, hiszen fuccsba ment a party, és, betöltve a 40. évét, nőként már halottá nyilvánítja magát. 
Andersen kihallgatja Frici és Kató beszélgetését. Kató, szerelemtől fűtötten ismét Frigyes bőrébe akar bújni, és kihívja párbajra a dánt a nővérét ért sérelmek miatt. A férfi elfogadja a kihívást, de a pisztoly-kard-ágyú helyett férfiként akar harcolni, ököllel. Ehhez azonban neki kell vetkőzni, ám Frigyes erre nem hajlandó. Andersen megragadja a párbajhős ruháját, és letépi róla, felfedve női mivoltát. Ekkor azonban belép Frici, és ... 


Hogy mi a történet vége? Aki kíváncsi rá, látogasson el az Operettszínházba ... vagy olvasson tovább!


... elégtételt véve a férfi nemen, lelövi Andersent, mielőtt az színt vallhatna Katónak, és viszont.
De egy operett nem végződhet így, ha követjük a jól ismert sémát, ugye? 

Miután Andersen a földre zuhan, visszatérünk az első felvonás elejére. Újraéljük a jelenetet, amikor Frici, óriásbébinek öltözve, felébreszti Katót. Vagyis amit a lány első felvonás elején való ébredése után láttunk, az mind álom volt! Kató agyának szüleménye, aki egy vicces, izgalmas történetet álmodott, menekülve a kényszerházasság elől. 
Mikor felébred, viszontlátjuk álmai szereplőit, esetenként más minőségben. Így lesz például, a legnagyobb változást produkálva, Piriből grófnő, és Kató leendő mostohaanyja. A két nyomozó "zseniből" alelnök, a Katót a buszpályaudvaron párbajra kihívó, meglehetősen kéjenc öregúrból Andersen, dán milliomos. De, Kató szerencséjére ott rejtőzik mögötte Willie Andersen is, a fia, aki kinézetre jottányit sem változott az álomhoz képest, így továbbra sem szőrös, vörös, nagydarab viking. Kató már nem is lázad a vőlegényjelölt ellen, sőt, majd' ledönti a férfit a lábáról, amikor a karjába, no meg az ajkaira veti magát.

Eisemann Mihály (zeneszerző) és Szilágyi László (szövegíró) darabját Lőrinczy Attila dolgozta át, a zenéjét Bolba Tamás hangszerelte nagyzenekarra. A történet adaptációja, Réthly Attila rendezésében igazán jól sikerült.
A színház operett- és musical csapatának közös produkciója az első perctől az utolsóig szórakoztató. A karakterek ülnek, az őket megformáló színészek egytől egyig nagyon jól hozzák a karaktereket. 

Vannak, akik berzenkednek az operettek ellen, mert szerintünk porosak, nélkülözik a modernitást és sziruposak, nem a valóságot tükrözik. Másoknak az okoz problémát, ha modernizálják a darabot, például a dalok szövegét átírják vagy előveszik az eredeti librettot, netán mai kornak megfelelő utalásokat rejtenek el benne. Ízlés kérdése. Én a magam részéről, bár nem tartozom az idős korosztályba, szeretem a műfajt, több okból is:

  1. Régi, történelmi korokba vezet vissza.
  2. Az élet egyik örök mozgatórugója, a szerelem áll a középpontban.
  3. Vicces, ugyanakkor komolyabb karaktereket egyaránt felsorakoztat.
  4. Szépséges, komoly klasszikus énektudást megkívánó dalokat hallhat az ember.
  5. Szórakoztató, látványos táncbetétek tarkítják az előadást.
  6. A darab jellege könnyed, ami szemben áll a dalok nehézségével, és a komoly fizikai felkészültséget megkívánó táncokkal, főként a táncoskomikus-szubrett párok esetében.
  7. A darab vége happy end, ami feltételezi, hogy a főhősök – a primadonna és a bonviván (is) – életben maradnak.

A musicalek esetében – kisebb-nagyobb eltéréssel – ugyanígy megtalálható fentiekből szinte mindegyik pont, így a fő mozgatórugó ott is szinte kivétel nélkül a szerelem. De azért természetesen vannak kivételek. A musicalekben nem garantált a happy end, sőt! A főhősök ritkán érik meg a darab legvégét. 
A könnyedség sem feltétlen jellemzi őket, sőt, vannak esetenként végig komor előadások. A musicalben is ugyanúgy jelen lehet, sőt, legtöbbször jelen van a sziruposság, és ott sem feltétlenül igaz az, hogy hiteles a történet. 
Ami miatt tényleg más a két műfaj, az a hangképzés, és az operettek végén a feltétel nélküli happy end. A többi ízlés dolga, illetve adaptáció kérdése. Ha jó kézbe kerül egy darab, és megvan a néző részéről is a befogadókészség, akkor gond nem lehet, modernizálás ide, happy end oda. 

Az Én és a kisöcsém nem tesz mást, mint szórakoztat. Persze nyilván azokat, akik vevők rá, akikkel kompatibilis a szórakoztatásról-szórakozásról való elképzelés. A kompatibilitás az én részemről megvolt. A történetet szeretem, amúgy is nagy szerelmese vagyok a régi magyar filmeknek, színházi előadásoknak. Ez a darab sem ment el a radarom alatt, tehát tudtam, mire számítsak. A többi már csak rendezés, színészek és zene kérdése. Nálam minden kerek volt, és nem is csalódtam.

Ezzel a darabbal tért vissza az Operettszínház színpadára Szinetár Dóra. Szombat délután ő játszotta Kelemen Katót, Vadász Frigyest és nővérét, Vadász Fridát. Játszott ő már fiút, illetve volt már ő fiú a színpadon, nem is egyszer. Most három különböző karaktert kellett megformálnia egy darabban. Egy besavanyodott, álomkóros lányt, egy most érettségizett fiút, és ennek a fiúnak a nővérét, mint végzet asszonyát. Tetszett ez a 3 in 1 szerep, mindegyik jól állt Dórinak. Aranyos, vicces volt hódítani, illetve meghódításra, avagy bosszulni vágyó nőként, és esetlen fiúként egyaránt. Táncolni még nem igazán láttam színpadon, ilyen stílusban főként nem, de Lőcsei Jenő koreográfiáját nagyon jól teljesítette. Jókat mosolyogtam rajta, főleg akkor, amikor a "lányokkal" énekelt és táncolt. Élvezetes volt minden megmozdulása.
Willie Andersent  Dolhai Attila játszotta, így pár év kihagyás után ismét összeállt a legendásként emlegetett Szinetár-Dolhai páros. Eközben Attila felhagyott a musicalekkel, "átköltözött" az operettszekcióba. Most mégis újra egymásra találtak ebben a darabban, sokak nagy örömére. 
Attila anno a musicalekben a hősszerelmest játszotta, akinek a sorsával a néző azonosulni tud, együtt érez vele, és aki feltétel nélkül küzd a szerelemért. Csakhogy a karaktere a darabok túlnyomó részében nem élhette meg az előadás legvégét.  Az operettekben is a hősszerelmest, a bonvivánt játssza, aki – szerencsére – életben is marad az előadásokban.
Az Én és a kisöcsém nem klasszikus nagyoperett, a zeneiségét tekintve egyáltalán nem az, és megesik az a furcsa eset is, hogy Attila karakterét mégis lelövik. De csak Kató álmában! Ha meg nem is érdemelte a lövéseket, az biztos, hogy a karaktere egy kis megleckéztetést megérdemelt. Ahogy Kató mondta, tényleg bunkó egy pasas ez az Andersen, a nőket játékszernek tekinti, és cseppet sem tiszteli. Mígnem eljön az a nő, aki végre megdobogtatja a szívét. Számomra, és nem csak a névazonosság miatt, hasonlít Andersen karaktere az Amerikai komédia Anderson-jára, amit Attila is játszott tavaly év végéig.
Klasszikus nagy éneklésre most nem kerül sor a részéről a darab zeneisége okán, viszont táncra igen. 
Nagyon tetszett, ahogy Dóri és Attila énekelték és táncolták az Én és a kisöcsémet. Lehet, hogy nem az övék a négy legtáncosabb láb a színházban, de hogy jól csinálták, az biztos. És élvezték is minden percét, az egyértelműen látszott. Járt nekik a vastaps, hangos ováció. És az összhang továbbra is megvan közöttük, nagyon jók együtt.



Vadász Fricit Szendy Szilvi játszotta. Bár a tőle megszokott akrobatikus tánc most elmaradt, mint szubrett, lubickolt a jó értelemben vett "lökött" gépírólány szerepében, akinek küszködés az élete. Hol óriásbabának beöltözve, hol búváruszonnyal a lábán, egyaránt elragadó volt. Dr. Sassal való duettje és tánca pedig vicces.

Dr. Sas és Dr. Vas, vagyis Homonnay Zsolt és Peller Károly a tejföl szerep tulajdonosai. A kétbalkezes, ügyefogyott nyomozópáros nagyon jól egymásra talált. Több darabban is együtt játszanak, ismerik a másikat. Nagyon jól hozzák az okoskodó, nyomozóként teljesen életképtelen figurákat, akik Zolestyákon élősködve próbálnak fennmaradni a felszínen. Akik azonban, mikor megkapják a régen várt, zsíros megbízást, igazi amatőr módjára nemhogy nem teljesítik a megbízást, hanem teljességgel tévúton járnak. És ahelyett, hogy fényt derítenének Kató csábítójának kilétére, magát Katót sem sikerül azonosítaniuk. Ehelyett beleszeretnek a Katónak hitt Fricibe holmi hozomány reményében.
Jordán Tamás, vendégművészként lubickolt Zolestyák Zozó-Zizi szerepében. Nem lehetett egyszerű abban a női hacukában játszani, még kevésbé beszélni azzal a szörnyű fogsorral a szájában. A szerep egyértelműen hálás, nem volt olyan megmozdulása, amit ne követett volna a közönség tetszésnyilvánítása.

Janza Kata nagyon jó volt Pirike, az idegenvezető szerepében. A munkakörében és női mivoltában is csődöt mondott nő egyéni küszködése versírásba és ivászatba torkollt. Ez utóbbiban Pirike megbízhatóbb teljesítményt nyújtott, és ivott derekasan magánszorgalomból, no meg Andersen kapacitálására is. Sok éneklésre nincs alkalma, de a Május éjszakán nagyon jól szólt.



Földes Tamás volt Kelemen Félix, Kató kétségbeesett apja. Szerepéből adódóan nem volt sok vagy hosszabb jelenete, de pár perc erejéig is mindig élvezetes látni a színpadon.
Szerényi László a gondolás Lívió szerepében kellőképpen ellenszenves volt, mint az idős nőktől pénzt kicsaló szélhámos.
Oláh Tibor öreg párbajhősként, vén kéjencként, illetve az öreg Andersenként egyaránt vicces jelenség volt. 

Nem ez a darab az, amelyik meg fogja váltani a világot, de nem is akarja. Viszont tökéletes szórakozást nyújt, mert amit vállal, azt teljesíti. Kikapcsolja a nézőt, egyszóval szórakoztat. Hogy tetszett-e minden mozzanat? Nem. Olyan darabot még nem láttam, nyugodtan bevallhatom, amelyiknek minden perce, minden apró jelenete úgy lett volna tökéletes, ahogy éppen láttam :) De, összességében nagyon jól működött!
Pergő, gyors, vicces párbeszédek, esetenként régi korok filmjeit idéző hanghordozás, csípőből jövő riposztok, jó dalok és mind a színészek, mind a musical táncegyüttes részéről jó táncbetétek jellemzik az előadást.
A megjelenített korból kilógott pár dolog. Például a szivarvásárlás esetén a nemzeti dohánybolt felemlítése, Kató-Frigyes okostelefonnal lőtt selfie-je, de működött mindkettő, vicces volt. Dr. Sas, vagyis Homonnay Zsolt a rádióval, vagyis Gianni Morandival elmókázott duettje is kikacsintott a darabból, mert az In Ginocchio Da Te (Térden állva jövök hozzád) című olasz dal a '60-as évekből származik, ám a darab a '30-as évekre datálódik. Nyilván van oka a dal becsempészésének, pl. az olasz város, Velence, vagy csak az, hogy Homonnay Zsolt amúgy is énekelte már nem egyszer :) Mindenesetre engem nem zavart. Mint ahogy nagyon jók voltak a két nyomozó jeleneteiben a Rózsaszín párducos, X-aktás, Tetthelyes kis zenei kicsengések is. 

Ami a darab egyik erőssége, az ugyanakkor talán pont a gyengeségévé is válhat. Túl gyors. Gyors jelenetek, folyton változó szereplőkkel, ami elaprózza, eltördeli az előadást. Egyes karaktereknél ez jobban előjön. Pl. Andersen, mint férfi főszereplő figurája és jelenetei meglehetősen széttördeltek. Az első jeleneténél bevonul, vagyis becsúszik vele egy emelvény, majd pár gyors mondat, egy gyors dal – Pá, kis aranyom, pá! –, amikkel összefoglalja, hogyan viszonyul a nőkhöz, majd, ahogy jött, úgy távozik is. Bár összességében nem túl hosszúak a darab jelenetei, talán Dr. Sas és Dr. Vas mozzanatai a leghosszabbak. A két lökött figura talán nagyobb teret kap a darabban, mint a többi karakter. Ugyanakkor mégsem "nyomják agyon" az előadást, hiszen a többi karakter és az őket megformáló színészek is meglehetősen fajsúlyosak.

Összességében remek előadás volt, a darab nagyon jó lett, a színészek pedig egytől egyik lubickoltak a szerepben, ugyanúgy élvezték a játékot, mint mi, nézők. Járt a hatalmas taps, ováció a táncosoknak is, különösen a dizőzként megjelenő férfiaknak.
Külön dicséret illeti a nagyszerű zenei teljesítményért Bolba Tamást és a zenekart.

Aki könnyed, mókás kikapcsolódásra vágyik, jó színészekkel, jó dzsesszes hangzású zenével, annak mindenképpen ajánlom a darabot.
Aki viszont drámai mélységet, világmegváltást keres egy előadásban, az ne az Én és a kisöcsémre üljön be.














  


















A fotók a március 11-i fotós próbán készültek.

Josh Groban's Stages - hamarosan! - Coming soon!








2015. március 11., szerda

Viktória, avagy győzelem! - Budapesti Operettszínház


Egy hónappal ezelőtt láttam Ábrahám Pál Viktória című operettjét a Budapesti Operettszínházban. A dorozsmai huszárkapitány, a grófnő és az amerikai nagykövet szerelmi háromszögének történetéről be is számoltam akkor, az írás megtalálható itt: http://azebrenalmodo.blogspot.hu/2015/02/viktoria-es-csokos-asszony-avagy-ket-no.html

Szóltam akkor több mindenről. Elsőként arról, hogy a színészek cseréje a napi előadáson sosem jön jókor. Írtam arról is, hogy a darab igazán szép, a díszletek gyönyörűek, mókázás és szomorkodás közepette bontakozik ki a cselekmény, ami során megismerjük a huszárkapitány és volt menyasszonya, Viktória édesbús történetét. És tanúi lehetünk egy másik, önzetlen szerelemnek, amellyel az idős férj szereti ifjú feleségét.

Szép előadást láttunk februárban, ám valahogy kívülálló maradtam. Nem vonzottak be a színészek, és így a dramaturgiában rejlő kisebb-nagyobb logikai bukfencek is jobban előtérbe kerültek.
Nem érintett meg igazán az a bánat, amit egy elveszített szerelem okoz, sem az a fájdalom, amit egy másik ember  - egy társ vagy egy bajtárs - elvesztése jelent. Mert ahhoz, hogy engem rabul ejtsen az érzés, valamennyi színésznek  át kell éreznie, és át is kell adnia a gyötrődést, mert csak úgy tud eljutni az igazi mondanivaló hozzám, a nézőhöz. Hiszen "Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében... " És Shakespeare már csak tudta, mit mond! Hiszen a színházban játszani kell.

A nézőnek pedig színházba kell menni, és mi mentünk is újra, immár március 08-án, a 15 órás előadásra. A darab ugyanaz volt, a Viktória.  A történet természetesen nem változott, ám az előadás más volt. A szereposztás, ha nem is teljesen, de változott, és így más energiák voltak jelen a színpadon, mint egy hónappal korábban. És ezúttal más energiák uralkodtak a nézőtéren is, és ez jó volt, mert ezek az energiák ezúttal pozitívak voltak.

A Viktória a szerelemről szól. Ezzel sok újat nem mondok, hiszen az operettek mozgatórugója a szerelem. De a Viktória legalább ugyanennyire szól a bajtársi szeretetről és odaadásról, önzetlenségről és hazaszeretetről.
Más vonalat képvisel Ábrahám Pál műve, mint például Kálmán Imre nagyoperettjei, a Csárdáskirálynő vagy éppen A Bajadér. Például zeneiségében, hiszen a Viktória sok-sok jazz-es motívumot tartalmaz.  Másik különbség, hogy míg Kálmán két említett műve "csak" a szerelem buktatóiról szól, addig a Viktória mélyebb érzéseket is megmutat, mert jelen van benne a gyász. Amit meg kell mutatni, amit át kell érezni színpadon és nézőtéren egyaránt. És ebben rejlik a titok. Ha mindazt meg tudom élni, amit a színpadon a színészek, akkor lesz varázslat.

Szennai Kálmán dirigálta a zenekart, és már az első percben kitűnt, mennyire élvezi, amit csinál, mert szinte táncolt vezénylés közben. Talán ennek köszönhető, hogy az a bizonyos gyors-gyors-lassú-lassú picit vissza is köszönt, mert néha mintha ötletszerű ritmusváltozások következtek volna be a zenében.

A darab nyitójelenete mindenféle könnyedséget nélkülöz. A helyszín Szibéria, itt találkozunk Koltay István huszárkapitánnyal (aki lehet, hogy sokadik inkognitóját húzta éppen magára, mert őrmesteri rendfokozat virít a gallérján - ejnye!) és hűséges tisztiszolgájával, 67. Rácz János cigányprímással. Két hősünk hadifogságban sínylődik, de már nem sokáig, mert éppen a kivégzésükre sorakoztatják fel őket az orosz katonák. Jancsi rettegve várja sorsát, kapitánya biztatja:

  - Jancsi, hagyd már abba! Ne bőgj! Légy férfi!
  - Még csak ne is bőgjek? Mikor a bőgés maradt az egyetlen örömöm?

Koltay (Dolhai Attila) látszólag megadja magát a sorsának, hiszen másodpercek múlva véget ér a hadifogság és megtudja, van-e túlvilág. Jancsi (Peller Károly) azonban nem kíváncsi a túlvilág pufók kis angyalkáira, ő haza vágyik, Dorozsmára.
A kapitány kerül sorra, de ő nem hajlandó letérdelni a halál előtt, délcegen állva énekelni kezdi kedvenc nótáját, a Csak egy kislány van a világon-t, miközben utasítja Jancsit, hogy a hegedűn kísérje. A dal egyszerre szól a szerelemről, a távoli hazában maradt kedvesről és a honvágyról. Az ember nem tudja kivonni magát a dal és az ének hatása alól, amiből érződik a fájdalom, miközben a kapitány bekötött szemmel énekelve várja a gyilkos lövést, míg a kivégzést vezető katona (Oláh Tibor) szadista örömmel leönti egy pohár vodkával.



Az orosz tiszt  elküldi a sortűzre készülő katonákat és orosz rulettbe kezd. A tét Koltay élete, ám többszöri próbálkozásra sem sül el a fegyver. A groteszk játéknak ágyútűz vet véget. A kapitány kihasználja a hirtelen támadt zűrzavart, megszerzi az orosz tiszt pisztolyát és lelövi azzal a golyóval, ami az orosz rulettben a következő lövéssel őt ölte volna meg, majd Jancsival együtt elmenekülnek.

A következő jelenetben már Tokióban járunk, ahol Viktória (Lévai Enikő) és férje, John Cunlight, amerikai nagykövet (Bardóczy Attila) épp búcsúzik a várostól, mert a férfit áthelyezték Szentpétervárra, vagyis Petrográdba. Viktória öccse, Feri gróf (Kádár Szabolcs) és a japán külügyminiszter lánya, Lia San (Kékkovács Mara) esküvőjére készülnek, mielőtt elhagyják az országot. A nagykövet palotájába keveredik be Jancsi, mindenki fantáziájára bízva, hogyan került Szibériából pont oda. És a szálak összegabalyodnak. Míg Jancsi kikezd a hozzá hasonlóan gyors riposztokra kész, hebrencs, francia szobalánnyal, Riquette-tel (Peller Anna), addig Koltay csak ábrándozik arról, hogy Viktória az övé lesz, hiszen a nő találkozásuk után folyamatosan kerüli őt. Közben Viktória öccse felismeri a két magyar katonát, hiszen Magyarországon már találkoztak.
John, magyar feleségére tekintettel segít a Csáki főhadnagyként bemutatkozó Koltaynak és Jancsinak, felajánlva, hogy elviszik őket Oroszországba, majd onnan tovább Magyarországra. A kapitány felemás érzésekkel küzd, hiszen a nagykövet nagyszerű ember, aki az életét menti meg, miközben az élete értelmét, Viktóriát vette el.


Oroszországban a két szökevényt Cunlight nagykövet katonai tanácsosként és kulturális attaséként mutatja be Szergej Muzgulcsikov ezredes, katonai attasénak, aki élénk érdeklődést mutat a két magyar iránt. Nem véletlenül, hiszen ő vezette a kivégzőosztagot Szibériában. Koltay menekülés közben leadott lövése az ezredes gerincét érte, aki megnyomorodott, ám ő élénken emlékszik egy Csak egy kislány van a világon kezdetű nótára.

Míg Jancsi retteg, hogy ismét elviszik őket az oroszok, gazdája Viktória figyelmét próbálja elnyerni. Mikor négyszemközt maradnak, megtudja, hogy a nő halottnak hitte, hiszen rajta volt a háborús veszteséglistán. A férfiban felcsillan  a remény, mikor észreveszi, hogy a nő mást mond, mint amit valójában érez. Szavai szerint a férjét szereti, de a szemei egészen mást mondanak.


Jancsi és Riquette között szerelem szövődik, olyannyira, hogy Jancsi suta módon megkéri a lány kezét, akiről kiderül, hogy tulajdonképpen Magyarországon született, és követi Jancsit, aki immár útra kelhet, mert a nagykövet útlevelet csináltatott neki és a kapitánynak.


Ám mindeközben a nagykövet előtt is nyilvánvalóvá válik, amit már mindenki tud: Csáki főhadnagy valójában Koltay István huszárkapitány, Viktória volt vőlegénye.  Muzgulcsikov ezredes levelet küld Cunlight-nak, és a kapitány kiadatását követeli. A nagykövet ellenáll a követelésnek, tagadja, hogy Koltay kapitány a követségen tartózkodik. Állja a szavát, miszerint segít a két szökevénynek hazajutni.
Viktóriának választania kell a két férfi között; nem tudja elhagyni a férjét, aki olyan jó volt hozzá, és elbúcsúzik Istvántól. A férfi feladja magát az oroszoknak, akik betörnek a palotába és elhurcolják őt.




Dorozsmán találkozunk újra Jancsival, Riquette-tel, és Viktória öccsével, Ferivel és feleségével, Lia San-nal, akik vállalják, hogy a polgármester rendeletének eleget téve hozzájárulnak az ország újranépesítéséhez. Nagy meglepetésükre és örömükre betoppan Viktória, akit volt férje hívott Dorozsmára azzal, hogy át akar neki adni valami nagyon fontosat, amit Petrográdban hagyott.


Jancsi pohárköszöntőt mond Dorozsma  hősi halottjára, szeretett gazdájára, Koltay Istvánra, a 32. huszárezred főkapitányára, "aki a hazáért és szerelméért áldozta ifjú életét".  És aki odaföntről biztosan azt mondaná, hogy:
- Jancsi, ne bőgj, te!
- Még csak ne is bőgjek? Mikor a bőgés maradt az egyetlen örömöm?
- Jancsi, szedd már össze magad!

A kapitány nem a felhőkön ücsörögve szól le tisztiszolgájának, hanem betoppan az ünneplők közé, nyomában az immár külügyminiszterré lett Cunlight-tal. István volt az a "valami", amit Viktória Oroszországban hagyott, és akit sikerült elcserélni "pár bolsevik úriemberre".
Koltay megkéri Viktória kezét, aki természetesen most már igent mond neki.
Minden jó, ha jó vége!

De nem csak a vége volt jó. Az előadás végig lekötötte a figyelmemet, nem volt üresjárat. A szubrettek és táncos komikusok pergő dalokkal, tánccal, vicces jelenetekkel, humorral szórakoztattak. Peller Károly játszotta ismét 67. Rácz János elsőosztályú cigányprímást, és azt kell mondjam, hogy tényleg elsőosztályú a szerepben. Kellőképpen szemtelen, szánni valóan retteg az oroszoktól, és átérzi az ember a honvágyát. Szerettem volna megnézni a darabot Kerényi Miklós Mátéval is, de számomra, úgy gondolom, Karcsi marad az igazi Jancsi, mert nem éreztem rajta, hogy túlpörögne, hogy túlzásokba esne, viszont mind Riquette-tel, mind Koltayval való jeleneteiben megvolt a kellő összhang közötte és társai között.
Peller Anna, mint Riquette igazi tűzről pattant, cserfes menyecske volt, aki lángra lobban Jancsi iránt. Közös jeleneteik, dalaik garantálták a jókedvet.
Kádár Szabolcs, mint Feri és Kékkovács Mara, mint Lia San jól kiegészítették egymást. Mara játszi könnyedséggel táncol, énekel, japánnal kevert magyarja aranyos volt. Szabolcsot most láttam először színpadon, és teljes egészében elnyerte a tetszésemet a szerepben.

Lévai Enikőt, a színház új primadonnáját most láttam először. Meglepett, hogy fiatal kora ellenére milyen érett hangja van. Picit emlékeztet Fischl Mónikára a megjelenése és a hangja is. Igazán szép, kellemes jelenség, és megvolt a kellő összhang, ha úgy tetszik, kémia közötte és partnere, Dolhai Attila között. Jól mutatnak egymás mellett, és a hangjuk is passzol. Közös jeleneteik bensőségesek voltak, nem hagytak kétséget afelől, hogy milyen érzések dúlnak Viktóriában és Istvánban. A Good night című duettjük alatt mintha megállt volna az idő. Átérezte az ember az elválás fájdalmát, és amit eddig talán még nem tapasztaltam operett előadáson, gombóc gyűlt a torkomban. Ami nem enyhült, sőt, rosszabb lett, amikor a kapitány feladta magát az oroszoknak. Ahogy elbúcsúzott Jancsitól, azzal, hogy immár egyedül kell hazamennie, majd elkezdte énekelni a Csak egy kislány van a világon-t, miközben az oroszok elvitték, megrendítő volt. Az érzést csak tetézte a dorozsmai jelenet. Enikő csodásan énekelte a Nem forog már Dorozsmán az öreg szélmalom című dalt, igazi fájdalom érződött a hangjában. És ugyanezt a fájdalmat sugározta Attila egész lénye, amikor az előadás nyitójelenetében a kivégzőosztag előtt állva énekelt.
Jancsi pohárköszöntője, igazi könnyei sem hagytak hidegen, és nem csak én voltam ezzel így. Rátekintettem az előttem lévő sorban ülő idősebb férfira, és azt láttam, hogy könnyek folynak le az arcán. Előttem ülő lányom szintén zsebkendő után kutatott.
Az operettet általában mesterkéltnek és cukormázasnak tartják, de én azt mondom, hogy ha ilyen érzelmeket is ki tud váltani, akkor már nem igaz az, hogy egy operett nem okozhat  katarzist, mert nem érinti meg mélyen az embert. Talán előadás kérdése. Hiszen februárban én sem éreztem át, amit most igen. "Tudtam", mit kellett volna éreznem, de nem következett be. Tudtam például, hogy Koltay tüzes ember, aki ha mulat, akkor poharakat tör és "beugrik a nagybőgőbe", de nem tudtam elhinni, hogy Vadász Zsolt Koltayja tényleg meg is tenné. Most viszont kétségem sem volt afelől, hogy ez a Koltay egy szenvedélyes ember. Aki ha parancsol Jancsinak, akkor csak úgy csattan a hangja. De amikor elbúcsúzik tőle és hazaküldi, akkor lágy és szeretettől fűtött. Minden színészek, és a színészek közötti összhang kérdése.
Bardóczy Attila, mint Viktória férje, ismét kellemes, szimpatikus úriember volt, mint az egy hónappal ezelőtti előadásban.

A színpadkép, a díszletek természetesen nem változtak, ugyanolyan szépek voltak, mint egy hónapja. Az énekkar és tánckar szintén nagyszerű volt, miként a zenekar is, még akkor is, ha picit furán hatott a karmester néha ötletszerűnek tűnő ritmusváltása.

Nem tudok elmenni szó nélkül Dolhai Attila hangjának változása mellett. A beillesztett videókon is szépen szól a hangja, de még nem annyira telt, nem annyira kerek, mint most. Érződik a minőségi változás, ami nem azt jelenti, hogy eddig nem volt minőségi, ahogy énekelt, de a klasszikus hangképzés, a folyamatos tanulás miatt most máshogy énekel, más a hangja. Mások a mélységei és magasságai, más színe van a hangjának. És ez a szín nagyon szép :)

Száz szónak is egy a vége: megérte újrázni, örülök, hogy ismét megnéztük, és köszönöm az élményt a művészeknek! Járt a vastaps, járt a ováció, járt a szórványos állótaps :)


2015. március 7., szombat

Amerikai fogócska Audrey Hepburn-nel - Charade with Audrey Hepburn


Imádom az "aranykor" filmjeit a '30-as–'60-as évekből. Sok jó tulajdonságuk mellett van bennük valami, amit leginkább úgy tudnék jellemezni, hogy naivitás. Ami megvan Hollywood alkotásaiban, de ugyanúgy a régi magyar filmekben is. 
A nők nők voltak, a férfiak férfiak. A férfiak erősek voltak és sármosak, a nők gyengédek és csinosak. Nem akartak úgy harcolni és olyan erősek lenni, mint a férfiak. Egyfajta ártatlanság volt bennük. De ha kellett, akkor harcoltak a maguk módján. Mint egy nő.

Ma megnéztem egy filmet, amit még sosem láttam. Az Amerikai fogócskát, 1963-ból a gyönyörű Audrey Hepburn-nel és a mindig sármos Cary Grant-tel. A film egy fiatal özvegy története, aki a férje halála után jön rá, hogy a férfi egy csaló volt, aki ellopott a kormánytól 250 ezer dollárt. És most a bűntársai a nő után erednek, mert azt hiszik, hogy tudja, hol a pénz. Egy CIA adminisztrátor (nem ügynök) akit a nagyszerű Walter Matthau játszik, segít a nőnek, és van egy másik férfi is, aki mellette áll a bajban. De kicsoda ez a férfi valójában, és mint akar pontosan?
Sok fordulat és talány van ebben a halálos,  Hol a pénz? és Ki kicsoda? játékban, de, mivel nem thrillerről van szó, annyira nem vesszük komolyan.

Tetszett a film, tökéletes választás egy lusta szombat délelőtthöz.

*

I'm so in love with films from the "Golden Era". Movies from 30's to 60's have many good qualities, but I like the most that there is something in them that I can mark as naivety. This naivety is in the films from Hollywood as well as in the Hungarian films from that age. Women were women and men were men. Men were strong and charming, women were dainty and pretty. Women didn't want to fight and didn't want to be that strong like men. There were some kinds of innocence in them. But they could fight in their own way if they had to. Like a woman. 

Today I saw a film that I have never seen before. It is Charade from 1963 with the beautiful Audrey Hepburn and the always charming Cary Grant. It's a story of a young widow who finds out after death of her husband, that the man was an impostor who stole $250,000 from the government in the war. And now his fellows in crime come after his widow, because they think she knows where the money is. A CIA administrator (not an agent) played by the great Walter Matthau, helps her and there is an other man, who is at her side in the trouble. But who is this man for real and what does he want exactly? 
There are a lot of twist and mystery in this fatal, Where is the money? and Who is who? game, but since it is not a thriller, we can't take it that seriously. 

I love this movie, a perfect choice to a lazy Saturday morning.





2015. március 1., vasárnap

Én és a kisöcsém - bemutató 2015. március 13-án, a Budapesti Operettszínházban


Ez itt a reklám helye, mondhatnánk, de mivel ilyenről a blogomon szó sem lehet, pusztán hírül adom, hogy várom a Budapesti Operettszínház új premierjét!
Ugyanis március 13-án mutatják be Eisemann Mihály és Szilágyi László Én és a kisöcsém című operettjét, Réthly Attila rendezésében.

A darab igazi hálás "tejföl szerepeket" kínál a színház operett és musical szekcióinak művészei számára egyaránt. Szerepet kapott továbbá vendégművészként Jordán Tamás, és visszatér Szinetár Dóra is a Nagymező utcába, hogy a nagy sikerű musicalek után most egy operettben legyen Dolhai Attila partnere. 

A két szereposztás a következő:

Kelemen Kató: Szinetár Dóra / Simon Panna

Andersen: Dolhai Attila / Mészáros Árpád Zsolt

Vadász Frici: Szendy Szilvi / Peller Anna

Dr. Sas: Homonnay Zsolt / Csonka András

Dr. Vas: Peller Károly / Magócs Ottó

Zolestyák: Jordán Tamás / Faragó András

Kelemen Félix: Földes Tamás / Jantyik Csaba

Piri: Janza Kata / Kékkovács Mara

Lívió: Szerényi László / Barkóczi Sándor

Végrehajtó/Utas/Vendég: Benkóczy Zoltán / Oláh Tibor
                         
            
A darab ismeretében a szórakozás garantált, hiszen vicces, a dalok fülbemászóak, sőt, biztos vagyok benne, hogy több nóta sokak számára ismert lesz. És a szereplők nemcsak dalra fognak fakadni, hanem időnként táncra is perdülnek. Még a címszereplők is, ahogy azt a mellékelt videó bizonyítja :)

Hogy végül is ki fütyül a nőkre és ki nem, angyal legyen-e vagy inkább démon, csa-csa-csak egy csöppet ittunk-e vagy kicsit többet, hamarosan kiderül. Én mindenesetre izgatottan várom az előadást!

A Budapesti Operettszínház honlapjáról: Én és a kisöcsém sajtótájékoztató 2015-02-28













Eurovision 2015


Most már hivatalos: Boogie Wars for Nothing című dalát küldjük Bécsbe, az Eurovízióra. Jó választás, a dal nagyszerű, a mondanivalója - sajnos (mindig) - időszerű. De ...
A döntő dalait végighallgatva kicsit elbizonytalanodtam saját, Boogie-t támogató véleményemet illetően, hogy tényleg ez a dal-e a legjobb választás? Talán, ha egy vidámabb hangvételű dalt küldenénk, akkor az is kitűnne, hogy Magyarország szeret mulatni, szereti a könnyed szórakozást, a bulizást, és jelen van ez is a mindennapjainkban. Ilyen dal volt például Gájer Bálint That's How It Goes, vagy a Spoon Keep Marching On című nótája. 
Lényeg a lényeg, a három közül bármelyiknek örültem volna, bár biztos vagyok benne, hogy lesz mindegyikhez hasonló szellemiségű Bécsben. 

Gratulálok Boogie-nak, a dal méltó arra, hogy képviselje az országunkat!

*

It's official: Hungary sends Wars for Nothing by Boogie to the Eurovision 2015, to Vienna. Good choice, the song is great, and its meaning - unfortunately and always - is current. But ...
After listening to all of the songs in the finale, I was a little bit doubtful regarding my opinion, when I said earlier "the winner should have been Boogie". Maybe if we send a cheerful song, e.g. Bálint Gájer's That's How It Goes or Spoon's Keep Marching On, then it would be clear that Hungary loves to have fun and loves the buoyancy that is here with us.  
So the point is I would have been happy for the victory of any song from these three, although I'm sure that there will be other songs with similar meaning in Vienna.

Congrats to Boogie, her song is worthy to represent our country!


Boogie - Wars for Nothing



Spoon - Keep Marching On


Gájer Bálint - That's How It Goes