Egy hónappal ezelőtt láttam Ábrahám Pál Viktória című operettjét a Budapesti Operettszínházban. A dorozsmai huszárkapitány, a grófnő és az amerikai nagykövet szerelmi háromszögének történetéről be is számoltam akkor, az írás megtalálható itt: http://azebrenalmodo.blogspot.hu/2015/02/viktoria-es-csokos-asszony-avagy-ket-no.html
Szóltam akkor több mindenről. Elsőként arról, hogy a színészek cseréje a napi előadáson sosem jön jókor. Írtam arról is, hogy a darab igazán szép, a díszletek gyönyörűek, mókázás és szomorkodás közepette bontakozik ki a cselekmény, ami során megismerjük a huszárkapitány és volt menyasszonya, Viktória édesbús történetét. És tanúi lehetünk egy másik, önzetlen szerelemnek, amellyel az idős férj szereti ifjú feleségét.
Szép előadást láttunk februárban, ám valahogy kívülálló maradtam. Nem vonzottak be a színészek, és így a dramaturgiában rejlő kisebb-nagyobb logikai bukfencek is jobban előtérbe kerültek.
Nem érintett meg igazán az a bánat, amit egy elveszített szerelem okoz, sem az a fájdalom, amit egy másik ember - egy társ vagy egy bajtárs - elvesztése jelent. Mert ahhoz, hogy engem rabul ejtsen az érzés, valamennyi színésznek át kell éreznie, és át is kell adnia a gyötrődést, mert csak úgy tud eljutni az igazi mondanivaló hozzám, a nézőhöz. Hiszen "Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében... " És Shakespeare már csak tudta, mit mond! Hiszen a színházban játszani kell.
A nézőnek pedig színházba kell menni, és mi mentünk is újra, immár március 08-án, a 15 órás előadásra. A darab ugyanaz volt, a Viktória. A történet természetesen nem változott, ám az előadás más volt. A szereposztás, ha nem is teljesen, de változott, és így más energiák voltak jelen a színpadon, mint egy hónappal korábban. És ezúttal más energiák uralkodtak a nézőtéren is, és ez jó volt, mert ezek az energiák ezúttal pozitívak voltak.
A Viktória a szerelemről szól. Ezzel sok újat nem mondok, hiszen az operettek mozgatórugója a szerelem. De a Viktória legalább ugyanennyire szól a bajtársi szeretetről és odaadásról, önzetlenségről és hazaszeretetről.
Más vonalat képvisel Ábrahám Pál műve, mint például Kálmán Imre nagyoperettjei, a Csárdáskirálynő vagy éppen A Bajadér. Például zeneiségében, hiszen a Viktória sok-sok jazz-es motívumot tartalmaz. Másik különbség, hogy míg Kálmán két említett műve "csak" a szerelem buktatóiról szól, addig a Viktória mélyebb érzéseket is megmutat, mert jelen van benne a gyász. Amit meg kell mutatni, amit át kell érezni színpadon és nézőtéren egyaránt. És ebben rejlik a titok. Ha mindazt meg tudom élni, amit a színpadon a színészek, akkor lesz varázslat.
Szennai Kálmán dirigálta a zenekart, és már az első percben kitűnt, mennyire élvezi, amit csinál, mert szinte táncolt vezénylés közben. Talán ennek köszönhető, hogy az a bizonyos gyors-gyors-lassú-lassú picit vissza is köszönt, mert néha mintha ötletszerű ritmusváltozások következtek volna be a zenében.
A darab nyitójelenete mindenféle könnyedséget nélkülöz. A helyszín Szibéria, itt találkozunk Koltay István huszárkapitánnyal (aki lehet, hogy sokadik inkognitóját húzta éppen magára, mert őrmesteri rendfokozat virít a gallérján - ejnye!) és hűséges tisztiszolgájával, 67. Rácz János cigányprímással. Két hősünk hadifogságban sínylődik, de már nem sokáig, mert éppen a kivégzésükre sorakoztatják fel őket az orosz katonák. Jancsi rettegve várja sorsát, kapitánya biztatja:
- Jancsi, hagyd már abba! Ne bőgj! Légy férfi!
- Még csak ne is bőgjek? Mikor a bőgés maradt az egyetlen örömöm?
Koltay (Dolhai Attila) látszólag megadja magát a sorsának, hiszen másodpercek múlva véget ér a hadifogság és megtudja, van-e túlvilág. Jancsi (Peller Károly) azonban nem kíváncsi a túlvilág pufók kis angyalkáira, ő haza vágyik, Dorozsmára.
A kapitány kerül sorra, de ő nem hajlandó letérdelni a halál előtt, délcegen állva énekelni kezdi kedvenc nótáját, a Csak egy kislány van a világon-t, miközben utasítja Jancsit, hogy a hegedűn kísérje. A dal egyszerre szól a szerelemről, a távoli hazában maradt kedvesről és a honvágyról. Az ember nem tudja kivonni magát a dal és az ének hatása alól, amiből érződik a fájdalom, miközben a kapitány bekötött szemmel énekelve várja a gyilkos lövést, míg a kivégzést vezető katona (Oláh Tibor) szadista örömmel leönti egy pohár vodkával.
Az orosz tiszt elküldi a sortűzre készülő katonákat és orosz rulettbe kezd. A tét Koltay élete, ám többszöri próbálkozásra sem sül el a fegyver. A groteszk játéknak ágyútűz vet véget. A kapitány kihasználja a hirtelen támadt zűrzavart, megszerzi az orosz tiszt pisztolyát és lelövi azzal a golyóval, ami az orosz rulettben a következő lövéssel őt ölte volna meg, majd Jancsival együtt elmenekülnek.
A következő jelenetben már Tokióban járunk, ahol Viktória (Lévai Enikő) és férje, John Cunlight, amerikai nagykövet (Bardóczy Attila) épp búcsúzik a várostól, mert a férfit áthelyezték Szentpétervárra, vagyis Petrográdba. Viktória öccse, Feri gróf (Kádár Szabolcs) és a japán külügyminiszter lánya, Lia San (Kékkovács Mara) esküvőjére készülnek, mielőtt elhagyják az országot. A nagykövet palotájába keveredik be Jancsi, mindenki fantáziájára bízva, hogyan került Szibériából pont oda. És a szálak összegabalyodnak. Míg Jancsi kikezd a hozzá hasonlóan gyors riposztokra kész, hebrencs, francia szobalánnyal, Riquette-tel (Peller Anna), addig Koltay csak ábrándozik arról, hogy Viktória az övé lesz, hiszen a nő találkozásuk után folyamatosan kerüli őt. Közben Viktória öccse felismeri a két magyar katonát, hiszen Magyarországon már találkoztak.
John, magyar feleségére tekintettel segít a Csáki főhadnagyként bemutatkozó Koltaynak és Jancsinak, felajánlva, hogy elviszik őket Oroszországba, majd onnan tovább Magyarországra. A kapitány felemás érzésekkel küzd, hiszen a nagykövet nagyszerű ember, aki az életét menti meg, miközben az élete értelmét, Viktóriát vette el.
Oroszországban a két szökevényt Cunlight nagykövet katonai tanácsosként és kulturális attaséként mutatja be Szergej Muzgulcsikov ezredes, katonai attasénak, aki élénk érdeklődést mutat a két magyar iránt. Nem véletlenül, hiszen ő vezette a kivégzőosztagot Szibériában. Koltay menekülés közben leadott lövése az ezredes gerincét érte, aki megnyomorodott, ám ő élénken emlékszik egy Csak egy kislány van a világon kezdetű nótára.
Míg Jancsi retteg, hogy ismét elviszik őket az oroszok, gazdája Viktória figyelmét próbálja elnyerni. Mikor négyszemközt maradnak, megtudja, hogy a nő halottnak hitte, hiszen rajta volt a háborús veszteséglistán. A férfiban felcsillan a remény, mikor észreveszi, hogy a nő mást mond, mint amit valójában érez. Szavai szerint a férjét szereti, de a szemei egészen mást mondanak.
Jancsi és Riquette között szerelem szövődik, olyannyira, hogy Jancsi suta módon megkéri a lány kezét, akiről kiderül, hogy tulajdonképpen Magyarországon született, és követi Jancsit, aki immár útra kelhet, mert a nagykövet útlevelet csináltatott neki és a kapitánynak.
Ám mindeközben a nagykövet előtt is nyilvánvalóvá válik, amit már mindenki tud: Csáki főhadnagy valójában Koltay István huszárkapitány, Viktória volt vőlegénye. Muzgulcsikov ezredes levelet küld Cunlight-nak, és a kapitány kiadatását követeli. A nagykövet ellenáll a követelésnek, tagadja, hogy Koltay kapitány a követségen tartózkodik. Állja a szavát, miszerint segít a két szökevénynek hazajutni.
Viktóriának választania kell a két férfi között; nem tudja elhagyni a férjét, aki olyan jó volt hozzá, és elbúcsúzik Istvántól. A férfi feladja magát az oroszoknak, akik betörnek a palotába és elhurcolják őt.
Dorozsmán találkozunk újra Jancsival, Riquette-tel, és Viktória öccsével, Ferivel és feleségével, Lia San-nal, akik vállalják, hogy a polgármester rendeletének eleget téve hozzájárulnak az ország újranépesítéséhez. Nagy meglepetésükre és örömükre betoppan Viktória, akit volt férje hívott Dorozsmára azzal, hogy át akar neki adni valami nagyon fontosat, amit Petrográdban hagyott.
Jancsi pohárköszöntőt mond Dorozsma hősi halottjára, szeretett gazdájára, Koltay Istvánra, a 32. huszárezred főkapitányára, "aki a hazáért és szerelméért áldozta ifjú életét". És aki odaföntről biztosan azt mondaná, hogy:
- Jancsi, ne bőgj, te!
- Még csak ne is bőgjek? Mikor a bőgés maradt az egyetlen örömöm?
- Jancsi, szedd már össze magad!
A kapitány nem a felhőkön ücsörögve szól le tisztiszolgájának, hanem betoppan az ünneplők közé, nyomában az immár külügyminiszterré lett Cunlight-tal. István volt az a "valami", amit Viktória Oroszországban hagyott, és akit sikerült elcserélni "pár bolsevik úriemberre".
Koltay megkéri Viktória kezét, aki természetesen most már igent mond neki.
Minden jó, ha jó vége!
De nem csak a vége volt jó. Az előadás végig lekötötte a figyelmemet, nem volt üresjárat. A szubrettek és táncos komikusok pergő dalokkal, tánccal, vicces jelenetekkel, humorral szórakoztattak. Peller Károly játszotta ismét 67. Rácz János elsőosztályú cigányprímást, és azt kell mondjam, hogy tényleg elsőosztályú a szerepben. Kellőképpen szemtelen, szánni valóan retteg az oroszoktól, és átérzi az ember a honvágyát. Szerettem volna megnézni a darabot Kerényi Miklós Mátéval is, de számomra, úgy gondolom, Karcsi marad az igazi Jancsi, mert nem éreztem rajta, hogy túlpörögne, hogy túlzásokba esne, viszont mind Riquette-tel, mind Koltayval való jeleneteiben megvolt a kellő összhang közötte és társai között.
Peller Anna, mint Riquette igazi tűzről pattant, cserfes menyecske volt, aki lángra lobban Jancsi iránt. Közös jeleneteik, dalaik garantálták a jókedvet.
Kádár Szabolcs, mint Feri és Kékkovács Mara, mint Lia San jól kiegészítették egymást. Mara játszi könnyedséggel táncol, énekel, japánnal kevert magyarja aranyos volt. Szabolcsot most láttam először színpadon, és teljes egészében elnyerte a tetszésemet a szerepben.
Lévai Enikőt, a színház új primadonnáját most láttam először. Meglepett, hogy fiatal kora ellenére milyen érett hangja van. Picit emlékeztet Fischl Mónikára a megjelenése és a hangja is. Igazán szép, kellemes jelenség, és megvolt a kellő összhang, ha úgy tetszik, kémia közötte és partnere, Dolhai Attila között. Jól mutatnak egymás mellett, és a hangjuk is passzol. Közös jeleneteik bensőségesek voltak, nem hagytak kétséget afelől, hogy milyen érzések dúlnak Viktóriában és Istvánban. A Good night című duettjük alatt mintha megállt volna az idő. Átérezte az ember az elválás fájdalmát, és amit eddig talán még nem tapasztaltam operett előadáson, gombóc gyűlt a torkomban. Ami nem enyhült, sőt, rosszabb lett, amikor a kapitány feladta magát az oroszoknak. Ahogy elbúcsúzott Jancsitól, azzal, hogy immár egyedül kell hazamennie, majd elkezdte énekelni a Csak egy kislány van a világon-t, miközben az oroszok elvitték, megrendítő volt. Az érzést csak tetézte a dorozsmai jelenet. Enikő csodásan énekelte a Nem forog már Dorozsmán az öreg szélmalom című dalt, igazi fájdalom érződött a hangjában. És ugyanezt a fájdalmat sugározta Attila egész lénye, amikor az előadás nyitójelenetében a kivégzőosztag előtt állva énekelt.
Jancsi pohárköszöntője, igazi könnyei sem hagytak hidegen, és nem csak én voltam ezzel így. Rátekintettem az előttem lévő sorban ülő idősebb férfira, és azt láttam, hogy könnyek folynak le az arcán. Előttem ülő lányom szintén zsebkendő után kutatott.
Az operettet általában mesterkéltnek és cukormázasnak tartják, de én azt mondom, hogy ha ilyen érzelmeket is ki tud váltani, akkor már nem igaz az, hogy egy operett nem okozhat katarzist, mert nem érinti meg mélyen az embert. Talán előadás kérdése. Hiszen februárban én sem éreztem át, amit most igen. "Tudtam", mit kellett volna éreznem, de nem következett be. Tudtam például, hogy Koltay tüzes ember, aki ha mulat, akkor poharakat tör és "beugrik a nagybőgőbe", de nem tudtam elhinni, hogy Vadász Zsolt Koltayja tényleg meg is tenné. Most viszont kétségem sem volt afelől, hogy ez a Koltay egy szenvedélyes ember. Aki ha parancsol Jancsinak, akkor csak úgy csattan a hangja. De amikor elbúcsúzik tőle és hazaküldi, akkor lágy és szeretettől fűtött. Minden színészek, és a színészek közötti összhang kérdése.
Bardóczy Attila, mint Viktória férje, ismét kellemes, szimpatikus úriember volt, mint az egy hónappal ezelőtti előadásban.
A színpadkép, a díszletek természetesen nem változtak, ugyanolyan szépek voltak, mint egy hónapja. Az énekkar és tánckar szintén nagyszerű volt, miként a zenekar is, még akkor is, ha picit furán hatott a karmester néha ötletszerűnek tűnő ritmusváltása.
Nem tudok elmenni szó nélkül Dolhai Attila hangjának változása mellett. A beillesztett videókon is szépen szól a hangja, de még nem annyira telt, nem annyira kerek, mint most. Érződik a minőségi változás, ami nem azt jelenti, hogy eddig nem volt minőségi, ahogy énekelt, de a klasszikus hangképzés, a folyamatos tanulás miatt most máshogy énekel, más a hangja. Mások a mélységei és magasságai, más színe van a hangjának. És ez a szín nagyon szép :)
Száz szónak is egy a vége: megérte újrázni, örülök, hogy ismét megnéztük, és köszönöm az élményt a művészeknek! Járt a vastaps, járt a ováció, járt a szórványos állótaps :)
Szép előadást láttunk februárban, ám valahogy kívülálló maradtam. Nem vonzottak be a színészek, és így a dramaturgiában rejlő kisebb-nagyobb logikai bukfencek is jobban előtérbe kerültek.
Nem érintett meg igazán az a bánat, amit egy elveszített szerelem okoz, sem az a fájdalom, amit egy másik ember - egy társ vagy egy bajtárs - elvesztése jelent. Mert ahhoz, hogy engem rabul ejtsen az érzés, valamennyi színésznek át kell éreznie, és át is kell adnia a gyötrődést, mert csak úgy tud eljutni az igazi mondanivaló hozzám, a nézőhöz. Hiszen "Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő: Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár Életében... " És Shakespeare már csak tudta, mit mond! Hiszen a színházban játszani kell.
A nézőnek pedig színházba kell menni, és mi mentünk is újra, immár március 08-án, a 15 órás előadásra. A darab ugyanaz volt, a Viktória. A történet természetesen nem változott, ám az előadás más volt. A szereposztás, ha nem is teljesen, de változott, és így más energiák voltak jelen a színpadon, mint egy hónappal korábban. És ezúttal más energiák uralkodtak a nézőtéren is, és ez jó volt, mert ezek az energiák ezúttal pozitívak voltak.
A Viktória a szerelemről szól. Ezzel sok újat nem mondok, hiszen az operettek mozgatórugója a szerelem. De a Viktória legalább ugyanennyire szól a bajtársi szeretetről és odaadásról, önzetlenségről és hazaszeretetről.
Más vonalat képvisel Ábrahám Pál műve, mint például Kálmán Imre nagyoperettjei, a Csárdáskirálynő vagy éppen A Bajadér. Például zeneiségében, hiszen a Viktória sok-sok jazz-es motívumot tartalmaz. Másik különbség, hogy míg Kálmán két említett műve "csak" a szerelem buktatóiról szól, addig a Viktória mélyebb érzéseket is megmutat, mert jelen van benne a gyász. Amit meg kell mutatni, amit át kell érezni színpadon és nézőtéren egyaránt. És ebben rejlik a titok. Ha mindazt meg tudom élni, amit a színpadon a színészek, akkor lesz varázslat.
Szennai Kálmán dirigálta a zenekart, és már az első percben kitűnt, mennyire élvezi, amit csinál, mert szinte táncolt vezénylés közben. Talán ennek köszönhető, hogy az a bizonyos gyors-gyors-lassú-lassú picit vissza is köszönt, mert néha mintha ötletszerű ritmusváltozások következtek volna be a zenében.
A darab nyitójelenete mindenféle könnyedséget nélkülöz. A helyszín Szibéria, itt találkozunk Koltay István huszárkapitánnyal (aki lehet, hogy sokadik inkognitóját húzta éppen magára, mert őrmesteri rendfokozat virít a gallérján - ejnye!) és hűséges tisztiszolgájával, 67. Rácz János cigányprímással. Két hősünk hadifogságban sínylődik, de már nem sokáig, mert éppen a kivégzésükre sorakoztatják fel őket az orosz katonák. Jancsi rettegve várja sorsát, kapitánya biztatja:
- Jancsi, hagyd már abba! Ne bőgj! Légy férfi!
- Még csak ne is bőgjek? Mikor a bőgés maradt az egyetlen örömöm?
Koltay (Dolhai Attila) látszólag megadja magát a sorsának, hiszen másodpercek múlva véget ér a hadifogság és megtudja, van-e túlvilág. Jancsi (Peller Károly) azonban nem kíváncsi a túlvilág pufók kis angyalkáira, ő haza vágyik, Dorozsmára.
A kapitány kerül sorra, de ő nem hajlandó letérdelni a halál előtt, délcegen állva énekelni kezdi kedvenc nótáját, a Csak egy kislány van a világon-t, miközben utasítja Jancsit, hogy a hegedűn kísérje. A dal egyszerre szól a szerelemről, a távoli hazában maradt kedvesről és a honvágyról. Az ember nem tudja kivonni magát a dal és az ének hatása alól, amiből érződik a fájdalom, miközben a kapitány bekötött szemmel énekelve várja a gyilkos lövést, míg a kivégzést vezető katona (Oláh Tibor) szadista örömmel leönti egy pohár vodkával.
Az orosz tiszt elküldi a sortűzre készülő katonákat és orosz rulettbe kezd. A tét Koltay élete, ám többszöri próbálkozásra sem sül el a fegyver. A groteszk játéknak ágyútűz vet véget. A kapitány kihasználja a hirtelen támadt zűrzavart, megszerzi az orosz tiszt pisztolyát és lelövi azzal a golyóval, ami az orosz rulettben a következő lövéssel őt ölte volna meg, majd Jancsival együtt elmenekülnek.
A következő jelenetben már Tokióban járunk, ahol Viktória (Lévai Enikő) és férje, John Cunlight, amerikai nagykövet (Bardóczy Attila) épp búcsúzik a várostól, mert a férfit áthelyezték Szentpétervárra, vagyis Petrográdba. Viktória öccse, Feri gróf (Kádár Szabolcs) és a japán külügyminiszter lánya, Lia San (Kékkovács Mara) esküvőjére készülnek, mielőtt elhagyják az országot. A nagykövet palotájába keveredik be Jancsi, mindenki fantáziájára bízva, hogyan került Szibériából pont oda. És a szálak összegabalyodnak. Míg Jancsi kikezd a hozzá hasonlóan gyors riposztokra kész, hebrencs, francia szobalánnyal, Riquette-tel (Peller Anna), addig Koltay csak ábrándozik arról, hogy Viktória az övé lesz, hiszen a nő találkozásuk után folyamatosan kerüli őt. Közben Viktória öccse felismeri a két magyar katonát, hiszen Magyarországon már találkoztak.
John, magyar feleségére tekintettel segít a Csáki főhadnagyként bemutatkozó Koltaynak és Jancsinak, felajánlva, hogy elviszik őket Oroszországba, majd onnan tovább Magyarországra. A kapitány felemás érzésekkel küzd, hiszen a nagykövet nagyszerű ember, aki az életét menti meg, miközben az élete értelmét, Viktóriát vette el.
Oroszországban a két szökevényt Cunlight nagykövet katonai tanácsosként és kulturális attaséként mutatja be Szergej Muzgulcsikov ezredes, katonai attasénak, aki élénk érdeklődést mutat a két magyar iránt. Nem véletlenül, hiszen ő vezette a kivégzőosztagot Szibériában. Koltay menekülés közben leadott lövése az ezredes gerincét érte, aki megnyomorodott, ám ő élénken emlékszik egy Csak egy kislány van a világon kezdetű nótára.
Míg Jancsi retteg, hogy ismét elviszik őket az oroszok, gazdája Viktória figyelmét próbálja elnyerni. Mikor négyszemközt maradnak, megtudja, hogy a nő halottnak hitte, hiszen rajta volt a háborús veszteséglistán. A férfiban felcsillan a remény, mikor észreveszi, hogy a nő mást mond, mint amit valójában érez. Szavai szerint a férjét szereti, de a szemei egészen mást mondanak.
Jancsi és Riquette között szerelem szövődik, olyannyira, hogy Jancsi suta módon megkéri a lány kezét, akiről kiderül, hogy tulajdonképpen Magyarországon született, és követi Jancsit, aki immár útra kelhet, mert a nagykövet útlevelet csináltatott neki és a kapitánynak.
Ám mindeközben a nagykövet előtt is nyilvánvalóvá válik, amit már mindenki tud: Csáki főhadnagy valójában Koltay István huszárkapitány, Viktória volt vőlegénye. Muzgulcsikov ezredes levelet küld Cunlight-nak, és a kapitány kiadatását követeli. A nagykövet ellenáll a követelésnek, tagadja, hogy Koltay kapitány a követségen tartózkodik. Állja a szavát, miszerint segít a két szökevénynek hazajutni.
Viktóriának választania kell a két férfi között; nem tudja elhagyni a férjét, aki olyan jó volt hozzá, és elbúcsúzik Istvántól. A férfi feladja magát az oroszoknak, akik betörnek a palotába és elhurcolják őt.
Dorozsmán találkozunk újra Jancsival, Riquette-tel, és Viktória öccsével, Ferivel és feleségével, Lia San-nal, akik vállalják, hogy a polgármester rendeletének eleget téve hozzájárulnak az ország újranépesítéséhez. Nagy meglepetésükre és örömükre betoppan Viktória, akit volt férje hívott Dorozsmára azzal, hogy át akar neki adni valami nagyon fontosat, amit Petrográdban hagyott.
Jancsi pohárköszöntőt mond Dorozsma hősi halottjára, szeretett gazdájára, Koltay Istvánra, a 32. huszárezred főkapitányára, "aki a hazáért és szerelméért áldozta ifjú életét". És aki odaföntről biztosan azt mondaná, hogy:
- Jancsi, ne bőgj, te!
- Még csak ne is bőgjek? Mikor a bőgés maradt az egyetlen örömöm?
- Jancsi, szedd már össze magad!
A kapitány nem a felhőkön ücsörögve szól le tisztiszolgájának, hanem betoppan az ünneplők közé, nyomában az immár külügyminiszterré lett Cunlight-tal. István volt az a "valami", amit Viktória Oroszországban hagyott, és akit sikerült elcserélni "pár bolsevik úriemberre".
Koltay megkéri Viktória kezét, aki természetesen most már igent mond neki.
Minden jó, ha jó vége!
De nem csak a vége volt jó. Az előadás végig lekötötte a figyelmemet, nem volt üresjárat. A szubrettek és táncos komikusok pergő dalokkal, tánccal, vicces jelenetekkel, humorral szórakoztattak. Peller Károly játszotta ismét 67. Rácz János elsőosztályú cigányprímást, és azt kell mondjam, hogy tényleg elsőosztályú a szerepben. Kellőképpen szemtelen, szánni valóan retteg az oroszoktól, és átérzi az ember a honvágyát. Szerettem volna megnézni a darabot Kerényi Miklós Mátéval is, de számomra, úgy gondolom, Karcsi marad az igazi Jancsi, mert nem éreztem rajta, hogy túlpörögne, hogy túlzásokba esne, viszont mind Riquette-tel, mind Koltayval való jeleneteiben megvolt a kellő összhang közötte és társai között.
Peller Anna, mint Riquette igazi tűzről pattant, cserfes menyecske volt, aki lángra lobban Jancsi iránt. Közös jeleneteik, dalaik garantálták a jókedvet.
Kádár Szabolcs, mint Feri és Kékkovács Mara, mint Lia San jól kiegészítették egymást. Mara játszi könnyedséggel táncol, énekel, japánnal kevert magyarja aranyos volt. Szabolcsot most láttam először színpadon, és teljes egészében elnyerte a tetszésemet a szerepben.
Lévai Enikőt, a színház új primadonnáját most láttam először. Meglepett, hogy fiatal kora ellenére milyen érett hangja van. Picit emlékeztet Fischl Mónikára a megjelenése és a hangja is. Igazán szép, kellemes jelenség, és megvolt a kellő összhang, ha úgy tetszik, kémia közötte és partnere, Dolhai Attila között. Jól mutatnak egymás mellett, és a hangjuk is passzol. Közös jeleneteik bensőségesek voltak, nem hagytak kétséget afelől, hogy milyen érzések dúlnak Viktóriában és Istvánban. A Good night című duettjük alatt mintha megállt volna az idő. Átérezte az ember az elválás fájdalmát, és amit eddig talán még nem tapasztaltam operett előadáson, gombóc gyűlt a torkomban. Ami nem enyhült, sőt, rosszabb lett, amikor a kapitány feladta magát az oroszoknak. Ahogy elbúcsúzott Jancsitól, azzal, hogy immár egyedül kell hazamennie, majd elkezdte énekelni a Csak egy kislány van a világon-t, miközben az oroszok elvitték, megrendítő volt. Az érzést csak tetézte a dorozsmai jelenet. Enikő csodásan énekelte a Nem forog már Dorozsmán az öreg szélmalom című dalt, igazi fájdalom érződött a hangjában. És ugyanezt a fájdalmat sugározta Attila egész lénye, amikor az előadás nyitójelenetében a kivégzőosztag előtt állva énekelt.
Jancsi pohárköszöntője, igazi könnyei sem hagytak hidegen, és nem csak én voltam ezzel így. Rátekintettem az előttem lévő sorban ülő idősebb férfira, és azt láttam, hogy könnyek folynak le az arcán. Előttem ülő lányom szintén zsebkendő után kutatott.
Az operettet általában mesterkéltnek és cukormázasnak tartják, de én azt mondom, hogy ha ilyen érzelmeket is ki tud váltani, akkor már nem igaz az, hogy egy operett nem okozhat katarzist, mert nem érinti meg mélyen az embert. Talán előadás kérdése. Hiszen februárban én sem éreztem át, amit most igen. "Tudtam", mit kellett volna éreznem, de nem következett be. Tudtam például, hogy Koltay tüzes ember, aki ha mulat, akkor poharakat tör és "beugrik a nagybőgőbe", de nem tudtam elhinni, hogy Vadász Zsolt Koltayja tényleg meg is tenné. Most viszont kétségem sem volt afelől, hogy ez a Koltay egy szenvedélyes ember. Aki ha parancsol Jancsinak, akkor csak úgy csattan a hangja. De amikor elbúcsúzik tőle és hazaküldi, akkor lágy és szeretettől fűtött. Minden színészek, és a színészek közötti összhang kérdése.
Bardóczy Attila, mint Viktória férje, ismét kellemes, szimpatikus úriember volt, mint az egy hónappal ezelőtti előadásban.
A színpadkép, a díszletek természetesen nem változtak, ugyanolyan szépek voltak, mint egy hónapja. Az énekkar és tánckar szintén nagyszerű volt, miként a zenekar is, még akkor is, ha picit furán hatott a karmester néha ötletszerűnek tűnő ritmusváltása.
Nem tudok elmenni szó nélkül Dolhai Attila hangjának változása mellett. A beillesztett videókon is szépen szól a hangja, de még nem annyira telt, nem annyira kerek, mint most. Érződik a minőségi változás, ami nem azt jelenti, hogy eddig nem volt minőségi, ahogy énekelt, de a klasszikus hangképzés, a folyamatos tanulás miatt most máshogy énekel, más a hangja. Mások a mélységei és magasságai, más színe van a hangjának. És ez a szín nagyon szép :)
Száz szónak is egy a vége: megérte újrázni, örülök, hogy ismét megnéztük, és köszönöm az élményt a művészeknek! Járt a vastaps, járt a ováció, járt a szórványos állótaps :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése