2015. március 31., kedd

Jövőre, Veled, Itt! - Budapesti Operettszínház


Tinédzser koromban, mikor még nem volt ennyi tévécsatorna, és nem hogy okos nem volt a televíziónk, de még színes képet sem tudott kicsikarni magából, láttam egy filmet. Vagy inkább részleteket egy filmből. Először nem figyeltem oda rá különösebben, csak az tűnt fel, hogy bármikor a képernyőre néztem, ugyanazt a két embert láttam cirka ugyanabban a környezetben, de valahogy mindig máshogyan néztek ki. Más volt a frizurájuk, a ruhájuk, hol bohókásabban, hol komolyabban festettek. Úgy gondoltam, hogy egy házaspárról szól a film, az ő életüket követi nyomon.
Mikor követni kezdtem az eseményeket, akkor kiderült, hogy nem egy házaspárról, hanem szeretőkről van szó. Akik  a film során többször elköszöntek egymástól, valahogy így: Jövőre, veled, ugyanitt!

A film 1978-ban készült, Ellen Burstyn és Alan Alda főszereplésével. A címe pedig mi más lehetne, mint Jövőre, veled, ugyanitt.
Annak a darabnak a címe pedig, amit március 22-én láttam a Budapesti Operettszínház Raktárszínházában, a következő: Jövőre, Veled, Itt!
Véletlen? Semmi esetre sem. A történet ugyanaz, a két főszereplő, Doris és George karaktere szintén, a  helyszín azonban sokkal behatároltabb: csupán egy hotelszoba.

Ebben a szobában egy reggel felébred egy férfi, bizonyos George. Kissé zilált, szétesettnek tűnik, fején harisnyakötő, ami sejteti, hogy itt valami történt. Történt is!  A tettestárs Doris. Megtették már máskor is? Nem. Tervezték, hogy na, majd most végre ...? Nem. Ismerik egymást? Nem. Nem? Nem! A férfi üzleti úton van, a nő pedig lelki gyakorlaton. Elvben, gyakorlatban azonban csak el akar vonulni a családjától, az anyósa szeme elől. Anyósa? Igen! Akkor ami történt, az ... Házasságtörés. A javából!

Nézzük sorban. Adott két ember, akiket a véletlen egymás mellé, majd egyazon ágyba sodor. Elítélendő ez? Nem tudjuk. Nem ismerjük a körülményeket. De csak addig, amíg hőseink be nem avatnak minket. Házasságban él mindkettő. Társuk megérdemelte, hogy megcsalják? Nem. Doris és George bizarr játék során jó és rossz tulajdonságokat tár elénk. Na nem a sajátjukat, hanem a párjukét. Ám, ami kiderül, attól sem leszünk sokkal okosabbak. Hiszen két jóravaló emberről van szó. Még a rossz tulajdonságukról is kiderül, hogy akár jónak is mondható. Mégis megcsalták, elárulták őket.
Doris és George boldogtalan? Nem. Otthon várja őket házastársukon kívül összesen hét gyerek! Akik szépek, jók, imádni valók. Meg is mutatják egymásnak a lurkók képeit. Mégis megcsalták őket. Mi ütött beléjük? Az élet. Az egyhangúság, az unalmas taposómalom. A szikra nélküli, megszokott hétköznapok. Nem rossz emberek ők, csak nagy családdal együtt magányosak. Mert megszűntek igazi férfi és nő lenni, helyette dolgozó családapa, és háztartásbeli családanya lettek.
Bánják, amit tettek? Igen és nem. Találkoznak még valaha? Igen. Minden évben egyetlen egyszer, ugyanabban a hotelszobában, hosszú-hosszú éveken át.
Tanúi lehetünk, hogyan változik körülöttük a világ, és ezáltal hogyan változnak ők maguk. Korszakokat ível át a történetük, ami nem csak öltözködésükön (pl. konzervatívból hippivé lényegülés), hanem egész viselkedésükön, lényükön nyomot hagy. És ők folyamatosan keresik azt az évi egy napot, hogy együtt legyenek. De soha nincsenek igazán kettesben, legalábbis lélekben, mert ahogy ismerkedünk velük, megismerjük a családjaikat, ahol a gyerekek felnőnek, sőt, újak születnek. Ráadásul Doris pont az egyik légyotton ad életet legifjabb gyermekének.

Doris és George folyamatosan változnak. Keresik önmagukat. A férfi könyvelő, de az egyik légyott során a zongora mellé ül, ami ráébreszti arra, hogy ez jó. Zongorista lesz, még egy dalt is ír. Doris főállású anya, aki azért nem tudott anno leérettségizni, mert terhes lett, most viszont pont azért tudja letenni a vizsgát, mert terhes. És innen nincs megállás. Olvas, tanul, egyetemre megy. Üzletasszony lesz.
Mindeközben évente egyszer újra és újra találkoznak, mesélnek jót és rosszat. Kétségeik vannak kapcsolatukat és egész sorsukat illetően. Mint lámpa fénye a molylepkét, úgy vonzzák egymást, bár maguk sem tudják, hogy a másikat akarják-e maguk mellett, avagy magukat akarják a családjuktól távol tudni. Tanúi lehetünk bohóckodásnak, összeomlásnak, házasság megmentésének, gyásznak. Megcsalásnak, öncsalásnak. Szerelemnek. Évtizedeken keresztül.

Janza Kata és Szabó P. Szilveszter jutalomjátéka a darab. Jutalomjáték, ugyanakkor nehéz, és nagy felelősség is. A Raktárszínház légtere kicsi, ám azt meg kell tölteni tartalommal, élettel, hiszen a két főszereplő mellett Felföldi Anikó, mint a szobát a légyottok után rendbetevő asszonyság, egy tánckar és két zongorista működik csak közre a darabban. Azt mondhatjuk, hogy ez éppen elég, de van, hogy mégsem.
Kata és Szilveszter nagy kedvvel és hévvel játszottak, aranyosak voltak, jó értelemben véve őrültek, szenvedélyesek, viccesek vagy épp drámaiak. Azonban a darabon belüli idő múlása nem múlhat el nyomtalanul felettük, így folyamatosan külsőt kell váltaniuk. Új ruha, új frizura, paróka. A holt időt Felföldi Anikó és a tánckar töltötte ki, de nálam sajnos nem igazán működött. Minden alkalommal kiestem a darabból, így az nem egy folyamatos előadásnak tűnt, hanem kis, egymás után rakott történeteknek. És minden egyes történet távolodott attól a bohókás légkörtől, ami az előadás elejét uralta, és ami nagyon jól működött. Természetesen mondhatjuk, hogy "az elejét kell megnyomni", igen. Azt is, hogy minél inkább belemélyedünk a történetbe, ahol drámák, tragédiák is napfényre kerülnek, ahogy a lelkifurdalás egyre mélyebb lesz a két főhősben, úgy kell távolodni a könnyedségtől. Így van, csak nem volt annyira nagy a mélység, hogy igazán megérintsen. Még a fájdalomtól és haragtól szenvedő, halott fiát elsiratni képtelen férfi érzései sem ragadtak magukkal igazán, mert úgy éreztem, túlságosan didaktikus a jelenet. Talán, ha minimális fénnyel, a két színészre összpontosítva tálalják a fiú hősi halálát, és nem csinálnak belőle tömegjelenetet a vietnámi háború ellen és/vagy mellett tüntetők mozgatásával, katonák megjelenésével, akik megosztják az ember figyelmét, akkor talán jobban hatott volna. Kevésbé lett volna szájbarágós. Úgy érzem, hogy az "éreztetni" sokszor több, mint a "megmutatni".

Másik pont, ami miatt kiestem a történetből, az a zene. Fura, bevallom, hiszen zenész színház zenés darabjáról van szó. Számomra mégis a leggyengébb láncszem az előadásban a zene volt. Nem a két nagyszerű zongorista játéka, hanem maguk a dalok, még akkor is, ha mindig arról a kis epizódról szólnak, ami épp történik a darabban. Ha igazat akarok mondani, és miért ne akarnék, egyetlen dallamra vagy szövegre sem emlékszem. De, mégis, egy szóra: száztizenháromszor! Lehet azért, mert talán pont ennyiszer énekelték el? A szám arra utal, hányszor áldoztak a szerelem édes oltárán az évek során, hiszen George könyvelő, számológépe is akad, nyilvántart mindent. De ezen túl nem ragadt meg bennem semmi a zenéből.

Milyen volt az összbenyomásom a darabról? Az, hogy kellemes, jó előadást láttam, két remek színész önfeledt bohóckodását, egyben drámai oldalát. A történet elgondolkodtató, van és még sincs benne feloldás. Keressük a boldogságot, megtaláljuk, de az olyan tünékeny, hogy újra és újra elveszítjük. Pedig rajtunk múlik ... de a döntéseinket, így egész életünket oly sok minden befolyásolja, így nem hisszük el, hogy tényleg csak rajtunk áll saját sorsunk ...

2012-es előadásképek a Budapesti Operettszínház hivatalos oldaláról: 
http://www.operett.hu/galeria.php?kategoria=238&kep=9215




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése