Volt egy koncert ... - Josh Groban, Bécs 2013. 05. 30.

Mikor valaki a zenéről, pontosabban a ZENÉről beszél, több éve ugyanaz a név ötlik fel először a gondolataimban. Mikor valaki igényes szórakoztatást emleget, ismét erre a névre gondolok. Csodás énekhang? Bocsánat, HANG? Igen, a név még mindig ugyanaz. Fantasztikus zenészek? Megint ahhoz a névhez kötöm. Komoly zene? Nem, nem komolyzene, csak komoly muzsika, és ezzel ellentétben álló mókázás a dalok között? Szabadon engedett vagy visszanyelt könnyek a nézők soraiban, felváltva felhőtlen kacagással? Mit mondjak még, ami jellemzi az én titokzatos zenészemet? Vagy mondjam azt, ami nem jellemzi? Inkább elmondom, milyen párbeszéd zajlott le csütörtök este egy mellettünk ülő, szintén magyar, fiatal pár között, ahol, talán meglepő módon, a férfi tűnt rajongónak. Mikor elfoglalták a helyüket, lenéztek a megvilágított, csillogó hangszerekkel berendezett színpadra. A háttérben kis négyzetekből összeállított függönyt, felszerelt reflektorokat, lámpákat láthattak, és színpadot uraló, mindent betöltő, szívmelengető érzést kiváltó vörös árnyalatot. A lány odafordult a fiúhoz, és ezt mondta: „Hát, nem valami díszes a színpad.” Mire a fiú mindent tudó, picit elnéző mosollyal nézett vissza rá: „Hidd el, itt nem a színpad a lényeg.”

Azt hiszem, talán ez volt a legegyszerűbben megfogalmazott igazság, amit ezen az estén hallottam. Mert nem az a lényeg, hogy mi van a színpadon, hanem az, hogy ki.

Ezen az estén Josh Groban állt a színpadon zenésztársaival, a GroBand-del. Az a Josh Groban, aki élő példa arra, hogy az igazi zenéhez nem pompázatos külcsín kell, hanem hatalmas belbecs.

2011. szeptember 14-én éltem át családommal és csodás, szintén Josh-rajongó magyar barátaimmal, ismerőseimmel együtt azt az érzést, amit egy élő Groban-koncert vált ki az emberből. Bevallom, én nem vagyok olyan alkat, aki szabad folyást enged az érzelmeinek, a könnyeinek, és mintegy belefeledkezve a dalokba, a simogató, bársonyos, gyönyörű hangba, a hatalmas, csillogó csoki barna szemekbe, csibészes mosolyba, a külvilágot kizárva adja át és adja meg magát a csodának. Én sokkal inkább megfigyelő típus vagyok. Szeretem látni, érezni a körülöttem lévők reakcióit, „tudni”, kiből mit vált ki mindaz, amit én is látok-hallok, szeretem nézni a zenészek arcának minden rezdülését. Számomra így áll össze a koncertélmény, így élem át és érzem át a tengernyi érzéshurrikánt, egy cseppjét sem mulasztva el.

2011-ben Bécsben, a Wiener Konzerthaus-ban lépett fel Josh és csapata, és kápráztatta el a kissé hűvös osztrák közönséget. Osztrákot írok, de mindenki, aki ott volt, tudja, hogy sok-sok külföldi utazott Bécsbe, mert saját hazájukba sajnos nem látogat el kedvencük. A hangulat nagyon jó volt, a ritmusosabb daloknál a közönség tapsolt, átadta magát a ritmusnak, de a terem biztonsági személyzete nem engedett holmi kihágást, ha valaki felállt a helyéről, igyekeztek visszaparancsolni. Így nem alakulhatott ki igazi, önfeledt, felhőtlen „tombolás”. Erre 2013. május 30-ig kellett várni. A helyszín ismét Bécs, ezúttal a Wiener Stadthalle, F terem. Modern épület, nagyobb terem, nem lengi át a Konzerthaus színpadán komponáló Beethoven szelleme.

Aki ismeri Josh-t, tudja, hogy a 2011-es és a 2013-as turné sokban különbözik. A turnék alapjául szolgáló két lemez alaphangulata nagyon eltér. A 2010-ben megjelent Illuminations című CD Josh egy saját maga által depresszív időszaknak nevezett korszakában született, csodálatos, melankolikus, komor hangvételű saját szerzeményekkel. Bár már korábban is megcsillogtatta zeneszerzői és dalszövegírói tehetségét, emlékezzünk csak a Remember When It Rained-re, a February Song-ra vagy az Awake-re, az Illuminations 13 dalából 11 a saját szerzeménye. Csodás dalok egytől egyig. A depresszív korszak lezárult, Josh gazdagabb lett sok-sok tapasztalattal, zenészként és magánemberként is, és továbblépett. És 2013-ban megszületett az All That Echoes című lemez, amely saját szerzeményeket és csodás, Josh hangjára és stílusára formált feldolgozásokat tartalmaz. És elindult az új turné. És eljött május 30.

Nagy erény a pontosság, ugye? Ki szeret sokat várakozni? Főleg, ha tudja, mi vár rá? Essünk túl rajta, nem igaz? Josh sem várakoztatta a Stadthalle F termének több mint 2000 nézőjét. A zenészek el kezdték játszani a Brave című dal nyitó hangjait, és Josh bekocogott a színpadra. A szokásos, sok-sok éve megszokott egyszerűség jellemezte most is az öltözetét. Fehér, könyékig felhajtott ujjú ing, fekete, szűk farmer és fehér converse cipő. De mikor elkezdett énekelni, akkor az egyszerűség új értelmet nyert. Hiszen olyan egyszerűnek tűnik ez az éneklés dolog, ha Josh-t nézi, hallgatja az ember. A hangja bársonyos, ugyanakkor roppant erős, néha kissé érces, ugyanakkor simogatóan lágy, telt bariton. Ha az emberi énekhangot, a torkot, a hangszálakat lehet hangszernek minősíteni, akkor Josh, azon túl, hogy nagyszerű zongorista és dobos, saját, természetes hangszerének mestere. Olyan könnyedséggel játszik rajta, mint a közönség érzelmeinek és szívének húrjain. A lendületes kezdést nagy ováció fogadta, de már jött a következő dal, a lassabb, tűnődő False Alarms. De nem volt idő belefeledkezni a szívfájdalomba, mert útjára indult a Josh-móka. Bár a közönség egyként válaszolt igennel a kérdésre, hogy beszél-e valaki angolul, Josh megtisztelt minket azzal, hogy elsőhegedűse, a német Christian Hebel tolmácsolását kérte, mikor elmondta a köszöntőjét. Nem beszélek németül, de teljességgel nyilvánvaló volt, hogy Christian az első mondat után nem azt fordította, amit Josh mondott, hanem nőkről, koncert utáni after party-ról és ingyen piáról beszélt. Miután a közönség német ajkú része kimulatta magát az elhangzottakon, a németül nem beszélők pedig a két fiú arcjátékán, és a többiek nevetésén, folyt tovább a show a színpadon … és a biztonsági szolgálat magánszáma a nézőtéren. Nem kis mértékben volt zavaró, ahogy az őrök felbolydult méhkashoz hasonlóan rohangáltak, és ha valakit azon kaptak, hogy felemeli a fényképezőgépét, telefonját, már meg is világították kis elemlámpájukkal és hangosan rászóltak, hogy fejezze be. Minden koncertre járó ember tudja, hogy a mai modern, technikai vívmányokkal tarkított világban a nézők megragadják az alkalmat, hogy saját maguk, és az internet segítségével mások számára is megörökítsék az emlékezetes pillanatokat. Nem arról van szó, hogy bárki is felállítaná a fotóállványát, és felvenné a koncertet, hogy majd jó pénzért eladja. Persze, igen, megérti az ember, hogy szükség van rendszabályokra, de elsődlegesen az előadó jogai sérülhetnek véleményem szerint, nem a helyszíné. Josh soha nem berzenkedik, ha a koncerten fotóznak, videóznak, szinte mindig megemlíti a youtube-ot a show-kon. A bécsi biztonságiak ténykedésére is felfigyelt, lehet, pont azt látta, mikor az egyik őr kikapta egy nő kezéből a fényképezőgépet. Lényeg, hogy szépen, amúgy Josh-osan kifigurázta őket! Nevetve megjegyezte, hogy: „Ti, biztonságis srácok többet dolgoztok ma este, mint én!” Majd leutánozta őket, ahogy jobbra-balra szaladgálnak, világítanak, majd megrendszabályozzák a renitens nézőt, és végül láthatatlan fegyverével célba vett és „lelőtt” egy fényképezőgépet magasra tartó férfit. Ettől kezdve enyhült kicsit a biztonságiak szigora J

Majd elszabadultak az érzelmek! Kérdezz-felelek alkalmával egy Hildegard nevű hölgy bécsi keringőzni vágyott a köztudottan táncolás ellen beoltott Josh-sal, aki annak ellenére, vagy pont azért, utál táncolni, hogy a művészeti iskolában balettozni is tanult. Természetesen nem utasította el a kérést, pörgött-forgott, sasszézott, balett-tudását megcsillogtatva ugrott a magasba … Hildegard pedig a lábai előtt hevert, a szó szoros és átvitt értelmében is. A hölgy ugyanis megbotlott – hogy saját lábában vagy a színpad szélén lévő hangfalban, már sosem derül ki –, és hatalmasat esett. Josh majd szívbajt kapott, azt se tudta, hogy segítse fel az idegesen nevetgélő, zavarában szinte még németül is elfelejtő Hildegardot, aki szerencsére sérülés nélkül megúszta a kalandot. És aki gazdagabb lett egy üveg narancsos Gatorade üdítővel, később a Josh által neki ajándékozott dobverőkkel, számtalan közös fotóval, egy-két youtube-ra feltöltött videóval, és egy életre szóló élménnyel, hiszen egy színpadon állt és „táncolt” Josh Groban-nel, és, igaz nem mellette, de a lábai előtt feküdt J

De nem csak Hildegard, hanem a közönség többi tagja is Josh lábai előtt hevert. A gyönyörű hangon, csodás zenén és dalokon kívül magával ragadó személyisége is rabul ejti az embert, és állandó zenésztársai sem igen maradnak le mögötte, ha zenészi tehetségről és rokonszenvről esik szó, így nem maradhat el a maximális élvezet.

A Voce Existe Em Mim című, portugál nyelvű dal táncra csábító ritmusa már nem hagyta kordában tartani az érzelmeket, és a közönség egy emberként állva, táncolva, tapsolva csatlakozott a zenészekhez. Egy-két lassabb dal után a Machine alatt már nem volt megállás. Nem volt az a biztonsági őr, aki meg tudta volna akadályozni, hogy a nézők a magyarokkal az élükön százával rohanjanak le a színpad elé táncolni, tapsolni, bulizni. Az elragadtatás kölcsönös volt, hiszen Josh és a zenészek arcán ugyanaz a gyönyörűség látszott, mint a nézőkén, ahogy minden idegszálukkal átélik az élményt, minden energiájukat beleadva a zenélésbe, éneklésbe, elraktározzák a pillanat varázsát, hogy majd csendesebb napokon elővegyék és töltekezzenek belőle, míg el nem jön egy újabb nagy show.

Csodálatos, felejthetetlen élmény volt. A koncert után a magyar rajongók csoportokba verődtek, fél szavakkal-mondatokkal és nagy ölelésekkel osztották meg egymással örömüket. 6 szerencsés lány személyesen találkozott a koncert előtti Meet&Greet alkalmával Josh-sal. Aggódtunk értük, nevetgéltünk a többiekkel, hogy olyan halálra váltan mentek a találkozóra, mintha valami szörnyűség, például egy kivégzőosztag várna rájuk, nem az amerikai világsztár, a híresen kedves, vicces, és hétköznapi Josh Groban. A lányok túlélték, életük végig őrizni fogják a pár perc emlékét, amit Josh-sal töltöttek, és őrizni fogják a közös fotókat. Mi, többiek pedig megtudtuk, hogy Josh iszonyat jóképű közelről (is), hibátlan az arcbőre, és nagy-nagy nyugalmat áraszt.

Egyként örültünk, hogy a „tombolás” során sikerült átadni Josh-nak a magyar rajongók által neki vásárolt, kézműves csoki zongorát és az általunk aláírt, gyönyörű, hangjegyekkel díszített üdvözlő lapot. Boldogok voltunk, hogy többen pacsiztak Josh-sal, mikor a színpad előtt álltak, táncoltak, és, hogy hárman végül találkoztak vele, mielőtt még felszállt volna a turnébuszra, és ketten kaptak autogramot, az egyik lány pedig tudott vele váltani egy mondatot. Sajnos aláírás osztásra most nem kerülhetett sor a szakadó eső és a feszes időbeosztás miatt, hiszen másnap már Zürich-ben léptek fel.

Nem csak a nézőkben, de Josh-ban is megfogalmazódott egy-két gondolat a show után. Alig, hogy vége volt, már ezt írta ki twitterre: „Vienna you were a spectacular group of wild wiener waltzers. Danke!!” Vagyis: „Bécs, vad bécsi keringőzők mutatós csoportja voltál. Köszönöm!” Szó szerint, de a mutatóst, ugye nem baj, ha én csodálatosnak fordítom? J

Hogy mi volt számomra a legemlékezetesebb pillanat? Nem tudom. Hogy két lányommal és férjemmel együtt láttuk ismét Josh-t? Mikor először megpillantottam őt a színpadon? Mikor láttam, hogy átveszi a csoki zongorát? Mikor felkonferálta az Un Alma Mas című dalt, ekképpen: „Szeretek más nyelveken, pl. spanyolul és olaszul énekelni. A legújabb lemezen is van egy nagyszerű spanyol dal …. hát hogyne lenne nagyszerű, hiszen én írtam!” Aki ismeri Josh humorát, az nagyon jól tudja, hogy ebben a gondolatban semmiféle öndicséret nem volt. Hildegard és Josh keringője, vagy nevezzük bárminek is, ami a színpadon történt? A nézők önfeledt „tombolása”? Vagy mikor Josh az Alla Luce Del Sole című olasz dalt énekelte az első lemezéről, és a hangja sosem szólt még teltebben, csodásabban a mély hangoknál? Az előttünk ülő középkorú, üzletembernek tűnő, elegáns, szemüveges úriember, aki önfeledten táncolt a Voce és a Machine alatt? A koncert utáni röpke beszélgetések a többi magyar rajongóval? A koncert előtti Josh relikvia vásárlása a lányaimnak, mikor is az értékesítő úriember bohóckodva mindig visszarántotta a megvásárolt holmit és „csúnyán” nézett a vásárló, póló után kapó Grobanitára? Nem tudom. Nem tudnék kiemelni egyetlen pillanatot, és szerencsére nem is kell.

Egyetlen dolog kell csak. Elmondani azt, hogy minden Josh rajongónak, Josh dalt valaha halló embernek, és Josh-t egyáltalán nem ismerő zeneszeretőnek át KELL élnie azt, amit mi átéltünk csütörtök este. Igazi zenei csemege, igazi emberi nagyság. Igazi HANG. És ha már hang. Ott volt a nézőtéren a magyar The Voice első szériájának győztese, Pál Dénes is, akinek kedvenc énekese és példaképe Josh. Azt írta a Facebook oldalán, hogy őrületesen jó volt a koncert. És teljesen igaza van J 

Ugye, kedves színpad láttán elégedetlenkedő ifjú hölgy, igaza volt a kedvesednek is, mikor azt mondta, hidd el, itt nem a színpad a lényeg?

 

17 éves lányom által készített fényképekből pár darab:

És egy-két videó, a közönség soraiból: