A szerelmesek napja

 

Tegnap volt Bálint-, azaz Valentin-nap, a szerelem, a szerelmesek ünnepe.

Sokan vannak, akik nem szeretik ezt a napot, mert úgy tartják, hogy a kereskedők által kitalált, újabb pénzhajhászós őrületről van szó csupán. De egy szál virág, egy tábla csoki senkit sem dönt anyagi romlásba, nem igaz?

A másik érv, amit fel szoktak hozni a Valentin-nap ellen, az, hogy nem csak egy napon szerelmes az ember és nem csak ezen a napon fogja ezt párja tudomására hozni. Így van, hála égnek! Éppen ezért nem kellene tehernek vagy kötelességnek érezni, hogy ezen a napon kedveskedjünk párunknak.

A Valentin-nap nem a mai világ terméke, és még csak nem is az USA-ból indult, mint sokan gondolják.

Február 14-én tartották az angolszász országok Szent Bálint napján az ünnepet, ami nálunk a ’90-es években gyűrűzött be, ami emlékeim szerint nem szólt másról ekkor, mint kis üzenetek, üdvözlőkártyák küldéséről, de, tévesen, nem csak a szerelmesek között. Az ünnep azonban arról szól, hogy a szerelmesek megajándékozzák egymást.

A szokás a 14. századból ered, mikor Szent Bálint püspök a jegyesek és fiatal házasok védőszentje lett Angliában és Franciaországban.  A történet szerint, mielőtt – keresztény hite miatt, mely alapján sok fiatal párt adott össze, akik közül sok esetben a férfi katona volt, akinek tilos volt nősülni – kivégezték, Bálint a hit erejével meggyógyította a börtönőr vak lányát.

Február 14-én végezték ki, de előtte búcsúüzenetet küldött a lánynak, amit így írt alá: „A Te Bálintod”.

Tehát, innen ered a szerelmesek napja, és én azt mondom, ne féljünk kedveskedni párunknak! És örüljünk, hogy van egy nap, ami ennek a szépséges érzésnek adózik!