TV sorozat kitekintő - Emily Párizsban / Emily in Paris

 

Amikor az ember pár napos kényszerpihenőn van, hirtelen lesz szabadideje, és azon kapja magát, hogy a tévé előtt ül. Az ok megvan, de a miért-re nincs válasz, ha olyan sorozatot néz, amire kár időt pocsékolni...

Szerencsére azért nem ennyire rossz a helyzet, mert ritkán szoktam olyan dolgokra  időt és energiát pazarolni, aminek nincs értelmük, vagy esetleg később megbánhatok. De, ha mégis előfordul, akkor annak nyilván megvolt az oka, még ha esetleg nem is azonnal derül ki (vagy legalábbis ezzel áltatom magam). De mi is volt az a sorozat, amire kár volt időt pocsékolni? Úgy értem nem csak nekem, hanem  talán a készítőknek is, de, hát ők nyilván pénzt láttak benne, és számukra ez elég indok. És talán én vagyok a kakukktojás, mert mindenkinek tetszik, csak nekem nem. Ha már kakukktojás: ez az írás mindenképpen az, mert pozitív véleményeket szoktam megosztani a blogon, olyan alkotásokról írni, amik tetszettek. Sajnos ez nem mondható el ebben az esetben, de talán az én készülékemben van a hiba.

A sorozat a Netflixen futó Emily Párizsban (Emily in Paris). Darren Star neve alatt fut, aki olyan nagy sikerű, sok évadot megélt sorozatot tudhat magának a nem is olyan távoli múltból, mint a Szex és New York, még ha sokak szerint ez sem épp dicsőség, de mindenkinek megvan a maga preferált műfaja, ugye? A magam részéről én csak pár részt láttam belőle, nem is vágytam soha többre. De, térjünk vissza Emilyhez!

A történet szerint az agilis marketinges lány megfogja az Isten lábát, amikor teherbe esett főnöknője helyett a cége őt küldi Chicago-ból Párizsba egy felvásárolt ügynökséghez dolgozni. A feladata, hogy segítsen a francia kollégáknak meghonosítani az amerikai szemléletet, és a social media-t bevonni a reklámtevékenységükbe.  

Természetesen Emily csapot-papot és szerelmet boldogan hátrahagyva meg sem áll Párizsig, nem zavartatva magát azon, hogy egy szót sem beszél franciául, sem azon, hogy eddig nem volt egyetlen saját megbízása sem, mivel asszisztensként dolgozott. Azt elfogadom, hogy talán így kellene hozzáállni az élethez, nem görcsölni, hanem fejest ugrani, kérdés, hogy a körülmények mit igazolnak majd. Emily pozitív világszemléletű lány, nem lepődik meg vagy akad ki semmin és semmitől, így azt sem veszi baljós előjelnek, hogy egy többszáz éves, lift nélküli bérház legfelső emeletén, a hajdani cselédlakásban szállásolja el a menő új cége, ahol akár napokig nincs víz, mert régi a vezeték. De nem gond, a kilátás kárpótolja.

Emily minden akadályt könnyedén vesz, úgy értem KÖNNYEDÉN, széles mosollyal. Az új kollégák utálják? Nem számít! Nem kíváncsiak az ötleteire, újításaira? Rá se ránt! Gúnynevekkel illetik? Ugyan már! A szerelme nem akarja meglátogatni, inkább azt szeretné, ha végre ő menne haza? Na, nem, a romantika és a szerelem városából hazamenni? Inkább vesszen a kapcsolat, még akkor is, ha itt egy kanál vízben megfojtaná bárki, a lényeg, hogy ő imádja a munkáját, igaz, nem igen kap fogához való feladatot. Mert Emily ilyen. Amibe fog, azt egészen biztosan nagy lelkesedéssel csinálja és ugyanígy el is szúrja, de utána egyből jön a briliáns szikra, és megoldja a problémát, ami eredetileg nem is létezett. 

Ne számítson senki mélylélektani drámára, nyilván nem is ez a célja a sorozatnak, hanem a könnyed szórakoztatás. bár ehhez csupa elcsépelt klisét használ, és olyan filmekből próbál meríteni, mint például Az ördög Pradát visel, csak abban volt két karakteres női főszereplő, míg itt felépített karakterek sincsenek. Lily Collins bájosan végigmosolyogja a részeket Emilyként, sorra hódítja meg az örök romantikus francia férfiakat, a főnöknője pedig szintén nem változik, megmarad végig üres, rosszindulatú karakternek, akinek nincsenek pozitív megnyilvánulásai, csak a karikírozott beosztottai egy elejtett megjegyzéséből tudjuk, hogy aranyszíve van, de hogy ez miből következik, arról egy szót sem hallunk. 

Nem tudtam eldönteni, hogy mit akar bemutatni a sorozat, egyáltalán van-e ilyen szándéka, pedig egyhuzamban végignéztem az első évadot, mazochistaként alkalmazva a binge-watch technikát. Az első rész után még úgy gondoltam, hogy majd beindul. Aztán csak vártam, és három rész után már csakis azért néztem, mert kíváncsi voltam, hogy tényleg ennyire nem akar vagy nem tud semmit mutatni?  Tényleg nem lesz semmi fejlődés semmiben és senkiben? Amit azért megtudtam, kérdés, hogy ez pozitívan értékelhető-e bárkinek vagy akár a sorozat szemszögéből: 

• az amerikaiak azért élnek, hogy dolgozzanak, szemben a franciákkal, akik azért dolgoznak, hogy éljenek;
• az USA-ban máshogy számolják az emeleteket, mint a franciák, így nem gond, ha az ötödik emeleten lévő lakásod helyett folyton megállsz a negyediken és be akarsz jutni az alattad lévő lakásba, mert a lakója fiatal, jóképű, és nagyon megértő pasas;
• az USA-ban a vásárlónak mindig igaza van, a franciáknál ez fordítva működik. Erre akkor jössz rá, amikor az étteremben visszaküldöd a steak-et, amit közepesen átsütve kértél, de véresen kaptál, ám a séf visszaküldi neked a tányért azzal, hogy az úgy jó; ez persze csak addig gond, amíg elő nem jön a séf, aki az alattad lakó csodapasi, és persze meggyőz, hogy jó az ő húsa úgy, ahogy van;
• nem gond, ha újdonsült öri-barid szexista megjegyzéseket tesz a séf (saját) húsára, jót nevetsz rajta, de ha egy reklámkampányban a női modell meztelenül vonul végig férfiak között, akkor az mélyen szexista, mert nem a nő álmát mutatja, hanem a férfiakét;
• annyi croissant ehetsz, amennyit akarsz, nem hízol tőle egy dekát sem;
• csináld azt, amit a francia nők, ebéd helyett szívj el egy cigit, és tuti nem fogsz hízni;
• vendégként nyugodtan feküdj le egy francia pezsgőgyárosnő 17 éves szűz fiával, az anyját csak az fogja érdekelni, hogy jó-e a fia az ágyban, mert legalább akkor kiderül, hogy örökölt valamit az apjától is;
• minden nős férfi szeretőt tart, a szerető jó eséllyel a felesége barátnője, a feleség tud erről, a szerető tudja, hogy a feleség tudja, de nem tehet semmit, mert a jólét a lényeg, így féltékeny sem lesz, szemben a szeretővel;
• kínai milliárdos csemeteként jobb nincstelenül (ám menő cuccokat hordva) élni Párizsban bébiszitterkedve, mint hazamenni és beülni a kész birodalomba, majd átvenni az irányítását, vagy hazamenni és elmondani, hogy te inkább énekesnő akarsz lenni;
• pár darab párizsi fotóval az Instagramon gyorsan influenszerré válhatsz, ha kiposztolod, hogy a v@gin@ szó nem hímnemű, és a francia miniszterelnök felesége válaszol rá.

Természetesen elfogadom, hogy nem kell minden sorozatnak tanítania valamit, sőt, a legtöbb tényleg nem ezért születik meg, hiszen az emberek szeretik, ha a tévé elvonja a figyelmüket a napi gondjaikról, és nem kell gondolkodniuk, legalább addig, amíg a képernyőre tapadnak. De legalább eldönthetné és egyértelműsíthetné a szerző, hogy mit is akar megmutatni. Ha csak azt, hogy mind az amerikaiak, mind a franciák kiállhatatlan emberek egytől egyig, és hogy az amerikaik fogsora hófehér és szabályos, míg a franciáké sárga és szabálytalan, akkor sikerült. Bár ki tudja, talán az az üzenet, hogy légy pozitív minden negatív körülmény ellenére, vagyis légy Emily! (Nem tudom, nem hiszem, hogy ez a bemutatott formában a való életben bejönne bárkinek, de végül is ez csak egy film.)

Hajrá, Emily, mutasd meg a 2. évadban, hogy van ebben a sorozatban több vagy legalábbis valami, bár ezt én jó eséllyel nem fogom megtudni.

Értékelésem: 2 pont az 5-ből

Kinek ajánlom?

Annak, aki szereti a könnyed, színes, hurrá-happy hangulatú sorozatokat, amin nem kell gondolkodni, és aminek igazából nincs mondanivalója.

Kinek nem ajánlom?

Annak, aki mondanivalót és tanulságot keres egy sorozatban, és annak sem, akinek szüksége van az izgalomra, a jól építkező történetre és az érdekes karakterekre.