Hányszor
fussunk neki egy dolognak? Lehetőség szerint egyszer, és vigyük is végig. De ez
nem mindig jön össze, mert ilyen-olyan tényezők bezavarhatnak:
1.
A
jegyvásárlás
Egyszerű
is lehetne, de ha bonyolítani is lehet, akkor miért ne tegyük? Mit nyertünk
vele? Hetekig tartó „agonizálást” J Ugyanis
egyszerre kellett volna adagolni a derék családfőnek, hogy a háromtagú
hölgykoszorú mit szeretne. Mit is? Elmenni egy Dolhai Attila koncertre, Vácra,
június végén, és egy Elisabeth előadásra, „picit” távolabb, Bajára, augusztus
végén. Hiszen Attila utolsó könnyűzenei koncertje, és utolsó musical előadása
lesz, többet ilyet nem látunk tőle, azt ígéri, vagy inkább azzal fenyeget. Persze
a drága családfő tagadja, hogy ő minden jónak elrontója akarna lenni, de a női
szakasz köti az ebet a karóhoz, hogy igenis, kemény dió tud lenni. (Tanulság:
jogsit a női szakasznak!) Lényeg a lényeg: a váci koncert megvolt (lásd a
korábbi blogbejegyzést), a családfő is nagyon élvezte, és jöhetett azon
frissiben, másnap, az Elisabeth jegyvásárlási projekt. A siker nem maradt el,
és bár hetekig halogattuk és gondolkodtunk rajta, hogyan adagoljuk be a
drágának, végül kezünkben volt a jegy az augusztus 23-i előadásra, még ha „csak”
a Marica grófnő szektorba is, vagyis nem középre, az elejére, mert hogy oda,
nem épp meglepő módon, nem volt már hely.
2.
Az
időjárás
Az
idei nyár meglehetősen felemásra sikeredett. Fele jó volt, fele meg más… Ennyi
esőt régen láttunk, de egye fene, legyen, ha már lennie kell. De ne akkor,
amikor a legérzékenyebben érinti az embert! Az előadás hetében, csütörtökön
olyan felhőszakadásra ébredtünk, hogy szokásomtól eltérően aktívan tanulmányozni
kezdtem az összes fellelhető előrejelzést. És a bajai, főtéri webkamera
intenzív kukkolását is beiktattam. Végül pozitívan álltam a dologhoz, és
eldöntöttem, hogy nem lesz Baján eső szombat este.
Az
önbizalmam nagy volt, a ráhatásom persze nulla. Csütörtökön és pénteken zavartalan
volt az előadás. Így jött el a szombat. És mikorra romoljon el az idő….?
Pontosan. Nem esett sem itthon, Pest mellett, sem Baján, de borús volt az ég
egész nap és viharokat ígértek. Elindultunk, váltóruhával felkészülve egy
random, nyílt színi zuhanyozás esetére, bár az átöltözést nem tudom, hol
valósítottuk volna meg, de végül is rögtönözni mindig lehet. Mikor megérkeztünk
Bajára, „belefutottunk” három lagziba, majd Szabó P. Szilveszterbe, Szomor
Györgybe (kétszer), és Mészáros Árpád Zsoltba. Fura módon a tett helyszínén túl
nagy volt a nyugalom, de ez nem zavart minket, nyilván megvan az oka, gondoltuk.
Bevettük magunkat a Petőfi szigeten a Véndió vendéglőbe (ingyen reklám J), mert ebéd hiányában elkelt egy
vacsora. Letelepedtünk a teraszon, hiszen kellemes, bár párás meleg volt,
összefüggő, világos felhőtakaróval. Viharnak semmi előjele. Vígan beszélgettünk
egészen addig, amíg meg nem ütötte a fülemet a hátam mögötti asztaltól egy
bűvös mondat: „… miatt a mai előadás
elmarad”. Intenzív hírkeresés után – mert a fülünknek nem hiszünk csak úgy,
kérdezni meg nem fogunk, mert furán jönne ki, ha félreértettem – meg is találtuk
szinte azonnal a Budapesti Operettszínház közleményét, miszerint a 23-i előadás
a várható vihar miatt elmarad, egy nappal később szeretettel várnak mindenkit.
Majd megcsörrent a telefonom. A Baja Marketing Kft. egy udvarias hangon
sajnálatát kifejező munkatársa érdeklődött, hogy elindultunk-e már, mert hogy …
Hát, igen. Amit nem akartunk, bekövetkezett. DE! A családunk sosem volt a szó
leghagyományosabb értelmében jól összerakva, így ahelyett, hogy nekibúsultunk
vagy mérgelődtünk volna, jókedvünk kerekedett J Jött a családi sziporkaháború,
vagyis hogyan értsük félre egymást és hogyan fogalmazzunk többértelműen. Hogy
miért e jókedv? Egyértelmű: csodás dolgokra várni jó! A jegyvásárláskor pedig úgy
kalkuláltunk, hogy menni tudjunk akár mindkét esőnapon is, ha kell. 20 óra 30
perckor értünk haza, amikor az előadásnak kezdődnie kellett volna. Két óra le,
két óra vissza. Az már más kérdés, hogy az előadás mellett a szintén
meghirdetett vihar is elmaradt J
Baja: újratöltve
A
vasárnapi indulást későbbre terveztük, így még Forma 1-es belga futamot is meg
tudtuk nézni. És nagyobbik lányom migrénjének kikúrálása is megvolt. Az idő napos
volt, de roppant szeles. Baján is. A halászlé pedig ismét finom (apró deja vu).
A pincérnő régi ismerősként köszöntött minket, mondván, reméli, ma már minden
rendben lesz, bár nagyon fúj a szél, öltözzünk fel jól. Vittünk plusz pulóvert,
kabátot, kispárnát, és abban a biztos tudatban indultunk el a Szentháromság
térre, hogy hallottuk a próba végének hangjait, a reflektorok világítottak, vagyis
előadás lesz! Jót mosolyogtam a beléptetésnél, mert a jegyszedő lány
megdicsért, hogy végre valaki tudja, mit jelent az e-ticket sor J (A képzeletbeli vállveregetés
elmaradt, nyilvánvaló dolgok helyes értelmezése esetén nem jár.)
Az
izgatottság érezhető volt, míg megtelt a nézőtér. Talán voltak üres helyek, én nem
fedeztem fel egyet sem, de nem láttam be az egész teret. Sajnos a színpad
egészét sem, mert, bár nem vagyok alacsony, az előttünk ülő, testvérek között
is kb. 185 centis hölgy feje felett nem láttam el, így maradt a mellette
kukucskálás. Két lányommal egyetemben erőteljes nyakferdüléssel szabadultunk,
de minden másodperc megérte. Kis lelkifurdalásunk volt ugyan, mert mögöttünk
alacsony, idős emberek ültek, és valószínű, hogy ők meg tőlünk (sem) láttak. Talán
ezt bizonyítja az is, hogy szünetben az egyikük megállapította, hogy „kis Keronak csodálatos hangja van”,
holott vasárnap nem is játszott J
Talán látta az előző előadást, ahol ő volt Lucheni?
Elisabeth
A
lényeg. Mit is láttunk, hallottunk? Csodásan szépet J Talán ennyi elég lenne, mert a
szavak nem tudják visszaadni azt az élményt, amit ez az este nyújtott. De azért
megkísérlem.
A
színpad hatalmas volt, a díszlet, mint szerintem szinte mindig, monumentális.
Az erős szélnek köszönhetően lebegett, lobogott rajta zászló, ponyva. Mindig
leesett állal figyelem, ahogy az óriási díszletelemeket mozgatják, bejön egy
fal, kimegy egy másik, jön egy torony, megy egy lépcső J Még egy díszes lovaskocsi is
felbukkant a színpad jobb oldalán, bár ezt inkább csak azok érzékelték, akik
ott ültek.
Gyönyörű
fényfestést ígértek az alkotók, és meg is kaptuk. A környező épületeken megelevenedtek
a helyszínek, ahol az egyes jelenetek játszódtak, illetve Elisabeth egyik
dalánál a Halál arca figyelt ránk minden irányból. Nagyon szép volt, bár talán
csak azok látták igazán a képeket, akik messzebb ültek, illetve akkor dominált
a vetítés, mikor a színpad mögé is irányult. És a pillanatnyi észlelésen túl
szerintem mindenkit jobban érdekelt, mi történik a színpadon.
A
színészek egytől egyik jók voltak, ha akarnék, sem tudnék senkire egy rossz
szót sem mondani, de miért is akarnék? Beszippantott a történet, amit, bár nem
színházban, és más szereposztással, de már láttam. Csak Elisabeth, vagyis Janza
Kata volt ugyanaz. Szertelen csitri volt, szerelmes fiatal lány, anyósa karmai
között szenvedő, férje által cserbenhagyott, ifjú feleség, gyermekeitől
megfosztott, majd gyászoló anya, megtört, majd lábra álló, erős asszony.
Dölyfös és esendő, naiv és önző. Egyszóval Sissi.
Szomor
György nagyon tetszett, mint Ferenc József, rácsodálkoztam, milyen szép hangja
van.
Kállay Bori, az örök gyönyörű nő tetszett, bár talán nem tűnt mindig igazán
határozottnak az ő Zsófiája.
Kocsis
Dénes meglepetést okozott, kellemeset J
A Bennem, mint tükörben nagyon szép
volt, esendő, szenvedő. A duett a Halállal, a Nagyot nőtt az árnyék nagyot szólt, de mi tagadás, Attila miatt. Rudolf
csupán rongybábú a Halál markában, de duettről van szó, ám a refrének alatt nem
igazán hallatszott Dénes hangja. Mikor még Attila Rudolfot játszott, és Szabó
P. Szilveszter volt Őfelsége, a Halál, ilyen „problémám” nem volt J De ez nem von le semmit Dénes
érdemeiből, nem egyszerű ilyen erejű hang mellett ilyen feltételek mellett énekelni,
hiszen emelgetik, forgatják közben. Kis mellékzönge, hogy párom csak pajzán
dalnak hívja ezt a duettet, mert az árnyék helyett ő következetesen mást hall,
vagy akar hallani, és mióta ezt megosztotta velünk, nem tudom vigyorgás nélkül
hallgatni a dalt. Köszönöm, drága! J
Mészáros
Árpád Zsolt, MÁZS szórakoztató volt, mint Lucheni, látszott rajta, hogy élvezi
a szerepet. Szuperül énekelt, jó volt látni. A közönségtalálkozón Attila
elmesélte, hogy mikor régen Miskolcon be kellett ugrania Lucheni szerepébe, a
darab végén volt egy kis rövidzárlat. Elfelejtette a szöveget, csak arra
emlékezett, hogy valami dátumot kell mondania. És ez lett belőle: „1898.
szeptember 10-én, egy gyönyörű, augusztusi napon”. Majd megfordult, a nézőknek
háttal, és vidáman nézett a Halált alakító Szabó P. Szilveszterre, aki a
haláltoronyból nézett le rá. Bennem motoszkált a kisördög, hogy MÁZS, csak úgy
búcsúzóul próbára teszi-e Attilát ezzel az örökbecsű mondattal, de nem tette. Talán
buta gondolat volt részemről, hiszen maradjon csak Attila neve mellett ez a
bejegyzés, és nyilván nem mindenki ismeri a nézőtéren a történetet, így nem
kötnék össze a szálakat.
A
kis Rudolf, Takács András. Ölelgetni való volt, szerintem sok női szem
párásodott be, miközben őt hallgatta. Nagyot énekelt ez a pici fiú ennyi ember
előtt, nagy-nagy elismerésem!
És
aki miatt kétszer keltünk útra Bajára: Dolhai Attila.
Be
kell vallanom valamit. Nem észleltem Attila jelenlétét a színpadon! A Halál
volt jelen, teljes „élet”nagyságban! Eggyé vált a szereppel. Méltóságteljes
volt, ahogy vonult – nem a tőle megszokott módon nyargalt keresztül-kasul – a
színpadon. Gonosz volt és szerelmes, őrült és esendő, sértő és sértett,
hisztérikus és kimért, laza és kemény. Mint egy vámpír, vagy egy gonosz tündekirály.
Vagy mint Őfelsége, a Halál! A tőle megszokott módon nagyokat énekelt. Erősen
és lágyan, mélyebben és magasan, nyugodtan és őrjöngve. Egyhelyben állva vagy
éppen egy nagy ugrás közben, Dénest tartva vagy a haláltoronyból lógva,
kapaszkodva, egyaránt profin, hangbiztosan. Csodálatosan. Csak kétszer kaptam
enyhe szívbajt, pedig nem vagyok ijedős, amikor a haláltoronyból lógott kifelé,
amit nyilván megtett már nem egyszer, nem kétszer, de utolsó momentumként picit
ijesztő volt az utolsó, félspárgás, toronyból kilógós, „bal lábbal nem állok
semmin” jelenet.
Nem
tudok igazából többet írni róla, mert, bár hosszabb ideje foglalkozom írással,
félő, hogy közel sem tudnám visszaadni mindazt, amit láttam, hallottam, éreztem. Szépséget és
csodás színészeket láttam, nagyszerű énekeseket hallottam, és az érzelmek
skáláján sok lépcsőfokot bejártam. Mosolyogtam és nevettem, meghatódtam és újra
és újra rácsodálkoztam az emberi elme, tehetség és elhivatottság triójára nem
csak a szólisták, hanem mindenki részéről, aki a színpadon vagy mögötte táncolt, énekelt, dolgozott,
a karmesterre, zenészekre, a rendezőre, a tervezőkre, szervezőkre, építőkre, jelmeztervezőkre,
sminkesekre, fodrászokra, és persze a szerzőkre, egyszóval MINDENKIRE. És
mindenkinek köszönet ezért a gyönyörű estéért!
A
tapsrend felemelő volt és megható, hiszen búcsúzik (egy időre) az Elisabeth,
ezzel (talán) búcsúzik Sissi szerepétől ennyi év után Janza Kata. És búcsúzik
Dolhai Attila a musical szerepektől, hogy ezután csak operettet énekeljen, és
tovább képezve a hangját, majd egyszer operát is. Rózsákat dobáltak fel Katának
a színpadra, ami szép gesztus volt. Attila – ekkor már nem a Halál, hiszen
fülig ért a szája a mosolytól – segített összegyűjteni a virágokat, és odaadta
őket Katának.
A
tapsrend végén rövid tűzijátékkal búcsúzott a színpad, de (talán) előtte még
Attila felé nyúlt egy rajongói kéz és átnyújtott neki valamit, amit nem tudtam
kivenni, és egy koronát. Őfelsége, a Halál? A musical hercege? Egy hosszú,
gyönyörű, sikeres musical pályafutás méltó megkoronázása? Aki átadta, az tudja
megmondani, mire gondolt, de egyik gondolattal sem szállok vitába, bár,
nyilvánvaló, hogy elfogult vagyok (méltán) J
Esőnap
ide, szélvihar oda, fantasztikus, felemelő és megható pillanatoknak volt részese
a vasárnap Bajára látogató több ezer ember. Az előadás során többször eleredt
az eső, de szerencsére inkább csak szitált. Talán még az égiek is megkönnyezték
ezt a sok búcsút, ami csak a szívekben zajlott le, mert a színpadon nem tett róla említést senki. Talán vártunk egy kis beszédet Kerényi Miklós Gábor főigazgató-rendező részéről, talán nem. Lehet, jó lett vagy illett volna, lehet, hogy nem. Döntse el mindenki saját maga.
Miközben
Őfelsége, a Halál figyelő tekintete követett minket minden házfalról, mikor
elhagytuk a teret, arra gondoltam, hogy – bár a Haláltáncot eltáncolták –, nézzünk előre, és ha be is zárult egy
ajtó, kinyílt egy újabb, amin beléphetünk Dolhai Attilával, ha akarunk … és
miért ne akarnánk?
