Nagymamám 82 éves, és szeret mesélni az életéről. Azt szokta mondogatni, hogy a nehézségek, a sokszor szinte kilátástalan szegénység ellenére boldog gyerekkora volt, mert nagy, szerető családban nőtt fel, Szentesen. Édesapja, az én dédapám sokat volt távol a családjától, hogy kubikosként robotolva próbáljon annyi pénzt keresni, hogy eltarthassa a gyerekeit. Dédanyám óvta, védte mamámékat, akiknek azonban már gyerekkorukban dolgozni kellett, hogy gyarapítsák a családi kassza tartalmát.
Az egész család egyként szerette a zenét, sokat énekeltek, citeráztak. Mamám egyik bátyja, a fekete hajú, kék szemű Péter operaénekesnek készült. Gyönyörű hangját, nagy álmait azonban szétzúzta egy hadgyakorlat, ahol halálos sebet kapott.
Emlékszem, hogy gyerekkoromban, amikor leutaztunk Szentesre, többször meglátogattuk mama testvéreit. De volt olyan is, hogy ők jöttek el hozzánk. Sugárzott róluk az életöröm, nagyhangúan, jókedvűen adomáztak, újra és újra elmesélték kölyökkori csínyeiket. Imre bácsi, Jani bácsi és Jóska bácsi voltak a kedvenceim. Aranyosan, érezhető szeretettel mondogatták mamámnak, hogy ő a "kicsi Mari".
Mama sokszor emlegette azt is, hogy egyszer, amikor még kicsi volt, egy híres író járt náluk. Móricz Zsigmond. Aki megírta a történetüket.
"Szentesen, az Újtelepen, apró
FAKSZ-házakban csupa szegény ember lakik. Olyanok kaptak itt parcellát, akiknek
ezer év alatt a sírparcellán kívül több telkük nem volt. Ma is ingóság nélküli
ingatlanok ezek. Törőcsik József
kubikos házába megyünk. A ház olyan, mint a többi, de a konyhában egy vékony, magas,
„nádszál papné’ kinézésű asszony áll, s ijedten áll, s ijedten néz ránk.
Kezeivel önkéntelen nyüzsgő gyerekei után nyúl, nem tudom, miért, félti tőlünk, vagy inteni akarja őket, hogy jók legyenek.
- Törőcsikné?
- Én vagyok.
- Hány gyereke van?
- Tíz.
Egész megijedtem. Első érzésem csak az volt, hogy íme, azért oly
hihetetlenül sovány, vértelen, mert tíz gyermekben van szétszíjva a vére.
- Tíz élő - ismétli.
- Három meghalt - elfordul,
mintha most rögtön elsírná magát.
- Tessék besétálni - int a
szobaajtó felé.
Körülnézek a konyhában. Ennél
üresebb konyhát még nem láttam. A téglából rakott hideg tűzhelyen kívül semmi bútorféle, semmi edény, de
egyáltalán semmi. Tágas, üres kripta. Bemegyünk, még világos van. Két olyan
olcsón úrias ágy a szoba közepén egymás melléállítva. A falon fényképek
keretben. Az ajtó mellett boglyakemence.
- Tessék leülni.
Leülünk a két székre. Több szék
nincs. Az asszony állva marad. Öt-hat gyerek körülötte. Egyet felvesz a
karjára. Gyerekkorom jut eszembe. Így nyüzsögtünk s rajzottunk mi is édesanyám
körül, mi is heten voltunk. Az én anyám is így kétségbe lett volna esve, ha
idegen beállít, megnézni, hogy egy anyag cseléd nélkül hogy tud meglenni hét
gyerekkel. De kikergette volna a kíváncsiakat.
- Hol az ura?
- Munkában van. Szentkirályságon.
Útépítés van, ott dolgozik. Csak szombaton jön haza.
Nézem a gyerekeket. Mind nagy
szemű, fáradt kis öreg. Hallgatva bámulnak.
- No, gyerekek, mi volt az ebéd?
Az asszony felel: - Igazán ma nem
is adtam nekik ebédet.
- Mit ad vacsorára nekik?
- Igazán nem is tudom... Most
gondolkozom, mit is adjak nekik. Talán egy kis zsíros kenyeret. Eszembe jut,
hogy nemrégen vita volt arról, hogy a magyar asszonyok nem tudnak főzni. Ez is zsíros kenyeret ad...
- Miért nem főz nekik valamit?
- Igazán mit is mondjak... Egy
darab fám vagy szalmám, semmi sincs a házamnál.
Édesanyámnak kisdiák koromban
volt egy bejárónéja Patakon. Azt mondta, ha anyámtól egy kis lisztet vagy zsírt
kapott: „Ennyim van a házamnál.” Sokat mulattunk rajta.
- No, nézze, de így nem laknak
jól. Ha van annyi zsírja, hogy zsíros kenyeret csinálhat, hát inkább egy kis
levest főzzön a zsírral.
Egy-két darab fát..., istenem...
- Igazán - még mindig habozik az
asszony -, igazán egy rántásra való lisztem sincs...
Megzavart az asszony külseje. Oly
intelligens a fekete-fehér kockás ruhájában - talán egy papnétól kapta
ajándékba -, mégsem képzeltem, hogy tíz gyerek mellett egykanálnyi liszt se legyen...,
nem sértettem meg gondolatban sem ennyire...
- És zsírja mennyi van?
- Igazán nem is tudom kimondani -
s mint a vesztőre vitt állatból, hirtelen kitör egy
iszonyú vonítás -, kérem, nincs
semmim!... Egyáltalán semmi, de semmi a világon itt nincs!... Még kenyér sincs..., egy falat sincs...
Egyszerre úgy éreztem magam, mintha
felelős lennék érte. Jól vagyok lakva. Délben bő ebédet ettem.
S ők délben semmit sem kaptak... Tíz
gyerek... Én egy tanyán voltam, ahol valami felséges húslevest tálaltak.
Pulyka- és marhahúsból főtt. Meg is
magyarázták, hogy a leves akkor jó, ha szárnyas is van benne, de marhahúsnak is
kell lenni. Mint fontos dolgot, a társaság meg is vitatta, hogy a budapesti
éttermekben hogy lehet az, hogy abból a rengeteg húsból soha jó levest nem főznek... Leves után nyúlgerinc volt. Szeretem a
vadat, s igen kínáltak, hogy vegyek még. „Veszek - mondtam -, ha ígéretet
kapok, hogy nem kínálnak egyébbel.” Megígérték, de nagyon csodálkoztak, hogy
mikor a sült pulykát hozták fel, abból nem vettem. Sajnáltam is, mert a pulyka
gyönyörűvolt. Fiatal pulyka.
Rózsaszínű. A metszések helyén hófehér
hús világított ki. Utána mákos, túrós és káposztás rétes következett. Egy darab
káposztást ettem. Kitűnő volt. A
fekete is remek, valódi szemes kávéból. Egy jó cigarettát is elszívtam. Csak
azt sajnáltam, hogy nem vagyok borivó, pedig gyönyörű aranysárga bor volt az asztalon... Szóval a tanyán
jól ettünk. Panaszkodtak, hogy elmúlt a régi világ, mikor hat- s tíz-féle húst
is szokás volt tálalni... Most tehát rémülettel néztem ezt a szürke asszonyt,
aki éppen úgy odaillett volna az asztalhoz, mint akárki... S akiből most állati üvöltés tör ki, hogy semmi, de
semmi megennivaló nincs a háznál. A
gyerekek hallgattak, mint a kis oroszlánok a cirkuszban, akiknek nem adnak
enni, hogy szelídek legyenek. Ezek is meg voltak szelídítve: éhesek voltak,
éhező kis állatkák.
- De ha az urának munkája van,
miért nincs ennivalójuk? Hová teszik a pénzt?
- Csak két hete van odakinn. Még
eddig egy fillért sem adott haza. Egyetlen fillért sem két hét óta.
- Hát hova teszi a pénzt?
- Neki enni kell, mert ha nem
eszik, nem bír dolgozni. Mire a kenyeret is kifizeti, egy fillérje sem marad.
- Hát mennyit eszik? Most jövök
Rátka kubikostól. Egypár pengőt csak haza tudnak
hozni...
- Mondom, a kenyeret kell neki
fizetni... A boltban... Az adósságot... Mert megszólított a boltosné, hogy:
„Törőcsikné, nézzenek utána, hogy valamit törlesszenek.
Három év óta nem fizették ki az adósságot.”
- Értem. Adósságot törleszt.
- Igen. Megmondtam neki, mikor
hazajött, és a két pengőt, amit
hazahozott, rögtön elvitte a boltba.
- Mennyivel tartoznak ott?
- Még tizenhét pengővel. Már két héten fizetett neki két-két pengőt.
- És akkor maga hogy él a tíz
gyerekkel?
- Én nem tudom. Nem tudom
megmondani...
S áll szegény intelligens
asszony, mint a nyomor és kétségbeesés szobra.
- Hány osztályt végzett?
- Négy elemit. Többet nem
lehetett, mert menni kellett szolgálni.
- A szülei is ilyen szegények
voltak?
- Ó, nem. Még én hat párnát
kaptam az édesanyámtól, de én már csak kettőt
tudtam adni a lányomnak, mikor a tavaszon férjhez ment. A magaméból adtam.
Még ki is házasította a lányát.
- Kihez ment?
- Szegények azok is. Napszámos a
vőm, de nagyon szeretik egymást, csak most a fiút
beviszik katonának, és a lányom már nagyon úgy van. Majd meg őrülök, hogy mi lesz vele, nem tudok rajta
segíteni, én nem tudom, mi lesz a télen, se egy darab fa, se egy szál szalma,
tessék megnézni az ágyakat. Belenézek az ágyba, mely a félsötétben eddig nem
tűnt fel. Megrettenek, üres. Egészen üresek, még takaró sincs rajtuk, se lepedő. Néhány rongydarab, de olyan rongydarab, még a
kutya alá is jobbat vetnek.
- Hogy alusznak ezen? Mivel
takarja be a gyerekeket?
- Semmivel. A nappali gúnyájuk,
avval takargatom. Én se tudok takarózni, az uram is csak a kabátját teríti
magára éccakára, ha itthon van.
- De mi lesz, ha hideg lesz?
- Igazán el sem tudom képzelni.
Itt mind megfagyunk. Mind betegek leszünk.
Még mit kérdezzek tőle? Dante pokla emellett üdülő hely.
- Hogy híjják a gyerekeket?
- Júlia, Erzsébet, János már
nagyobbak, oda vannak szolgálni. Imre meg a 13
éves László, a 11 éves Mihály, 9 éves
József, 6 éves Péter, 3 éves Mária és másfél éves Annus. De nem tudok enni adni
ennek a kicsinek, mert ez nagyon ételes, ez a kicsi, hát még most is szoptatom,
mert ha nem eszik, legalább azt a kis tejet élvezze, ha talál benne.
Nézem az asszonyt. Mintha nem is
anyja, hanem nagyanyja lenne a gyerekeknek.
- Maga még tud szoptatni? Hány
éves?
- Bizony már negyvennégy vagyok.
A gyerekek szinte
belekapaszkodnak. Egyike a jobb lába szárába, a másik a balba, a harmadik beledől az ölébe, negyedik a karján. Ez egy rakott termőfa.
- Ó, nagyon jó gyerekek. Nagyon
jók. Ezt a kicsi Pétert el akarta vinni örökbe a húgom, de nem adom oda, nem
adhatom oda, mert meghalok utána! Úgy szeretem őket.
A gyerekek még szorosabban
fonódnak az anyjukhoz. Kis sovány testecskék, csak a nagy, értelmes szemük
világít nesztelen.
- Maga dolgozik valamit?
- Igen. Most is tömni járok.
Mikor hazajövök, úgy rohannak, az eszemet sem tudom. Be kell őket zárni a lakásba, és majd megőrülök, hogy mire jövök haza.
Csak nézem, csak nézem, s csak
hallgatom a panasznak ezt a kálváriáját. Ma délben az ezer holdas földbirtokos
kimutatta, hogy ő voltaképpen
tönkrement. 65000 védett birtokost mentettek meg, de őt nem, mert ő szorgalmas volt, bármi nehezen, de megfizette az adóját, a kamatokat, s
most nem tudja, meddig él... Megáll az ész. A tejjel-mézzel folyó Kánaán
kiszáradt, mint mikor lecsapolták a mocsarakat. Egyformán pusztulnak a
díszmadarak és a proletár szárcsák. Most egy kisfiú jön be, a kilencéves
József, szokatlanul kicsi, mintha hatéves lenne. Ragyogóarccal süvít az
anyjához, egy darab kenyeret hoz. Még bele sem harapott. Az asszony
szégyenkezve dugja, s hátrafordulva azonnal tör belőle a többinek.
- A néni küldte.
Végigremeg bennem a fájdalom: ez
az a zsíros kenyér, amit a gyerekeknek szánt vacsorára?A kis fecskék táplálják
a családot?A nagy tápláló anya, a nemzet nem tud erről semmit?
1935
Móricz Zsigmond
A kis fecskék táplálják a családot"
